Black Dawn: 10. fejezet

10. Nehéz döntés:

Meg akartam kérdezni, hogy ezzel mire gondolt, de még mindig nem voltam olyan állapotban, hogy értelmes szavak jöjjenek ki a számon. A légzésem még nem volt egyenletes, és ezen igyekeztem változtatni.

Edward csak tartotta a testemet, és örültem ennek, mert valószínű, hogy ismét a konyhapulton kötöttem volna ki, ha nem teszi.

-          Minden rendben van? – kérdezte Bella, én pedig riadtan kaptam fel a fejemet. Szerencsére rajta kívül nem volt senki az ajtóban. Nem tudtam volna elviselni, ha mindenki szemtanúja lett volna a megalázó helyzetemnek.

-          Persze – felelte helyettem Edward. – Lydiával felmegyünk a szobámba. – Riadtan kerekedek ki a szemeim, és Bella tekintetében is rosszallást láttam. De sem ő, sem én nem tiltakoztunk, mikor Edward átkarolt, és a lépcső felé kezdett tolni. De hogy elérjük azt, át kellett mennünk a nappalin.

Ott pedig Ian várakozott. Mikor beértünk, a fejét a kezeibe temetve ült a kanapén, de mintha megérezte volna a jelenlétünket, felnézett. Rajta kívül már csak Jasper volt a helyiségben, elképzelni sem tudtam, hogy hova tűnt mindenki, vagy miért mentek el. Egy fájóan őszinte belső hang azt súgta, hogy miattam hagyták el a saját otthonukat.

-          Jól vagy? – kérdezte Ian, mire ismét elszorult a torkom. Olyan önző voltam, lemondtam róla, ő pedig mégis olyan kedvesen viselkedett velem. Nem érdemeltem meg. Válaszként bólintottam, másra nem voltam képes.

-          Felviszem a szobámba, hogy lepihenjen – morogta Edward mellettem, akinek látszólag nem volt ínyére Ian törődése.

-          Rendben – sóhajtotta a vérfarkas fiú, de a tekintete nem ezt sugallta. Tele volt érzelmekkel, és a törődésen, megbántottságon kívül a féltékenység is fellobban a szemében.

Valószínűleg ő is attól félt, amitől én. Attól, hogy Edward ismét olyan hatással lesz rám, hogy mindet elfelejtek magam körül.

Ahogy továbbmentünk, észrevettem Jasper értetlen tekintetét, de még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi a baj, Edward felhúzott a lépcsőn.

A szobája túl ismerős és túl felkavaró volt. Habár még sohasem szeretkeztem vele itt, mégis mindenről az jutott eszembe. És több mint valószínű, hogy neki is, mert amint felértünk, a keze lángoló lassúsággal végigsimított az oldalamon. Amilyen gyorsan csak tudtam, kitéptem magam a karjai közül.

Értetlenül nézett rám.

-          Azt mondtad, hogy azért hozol fel, hogy pihenni tudjak, nem azért hogy lefektess. Nem teheted ezt!

-          Nagyon vágyom rád, de nem terveztem, hogy ilyen lelkiállapotban neked esem – emelte fel védekezően a kezeit. - Viszont azt nem értem, hogy miért ne tehetném, ha te is akarod.

-          Azt mondtad, hogy nem… - kezdtem összehúzva a szemeimet, mire félbeszakított.

-          Jelenleg nem, de amint kipihented magadat… - Most én vágtam bele a szavába.

-          Nem hiszem, hogy ez olyan dolog, amiről beszélgetnünk kellene. – Sajnos nem voltam elég meggyőző, mert a hangom remegett. – Nem tehetjük ezt!

-          Miért is nem? – kérdezte úgy, mintha olyan dolgot mondta volna, amelyet képtelenség elhinni. – Te is akarod, és szerintem rólam nem is kell beszélnünk. Kellesz nekem!

-          Nem, nem érted! – ráztam meg a fejemet, és leültem az ágy szélére. – Teljesen össze vagyok zavarodva. Alig kaptam vissza az emlékeimet, de már most ilyen dolgok elé állítotok.

-          Nincsenek semmilyen dolgok, Szépségem! – ült le mellém, és kisimította a könnyektől nedves hajamat az arcomból. Ettől felgyorsult a légzésem, és égetően felforrósodott az arcom. – Tudom, hogy érzed. Te hozzám tartozol! Csak válassz engem, és majd megoldjuk ezt az egészet.

-          Nem – ráztam le magamról a kezét. – Ez már nem ilyen egyszerű. Ott van Jared és Ian…

-          Lydia, ők még a hülye döntésem előtt is itt voltak, azelőtt, hogy elvesztetted miattam az emlékeidet, mégsem volt nehezedre, hogy velem legyél.

-          Akkor más volt minden – feleltem sértődötten a vádló hangját hallva. – Akkor nem csókoltam meg Jaredet, nem tudtam pontosan, hogy mit érez irántam, és nem láttam, hogy Ian hogyan néz rám. Hogy milyen szomorú már attól is, hogy veled jöttem fel, nem pedig vele maradtam lent. Nem tehetem ezt velük, azt hiszem, hogy… szeretnek.

-          De hát én is szeretlek – kerekedtek ki a szemei, olyan hihetetlenül sebezhetőnek tűnt. – Nagyon szeretlek, és szükségem van rád.

-          Nekik is szükségük van rám – tiltakoztam. Újból elfogott a sírhatnék, gyorsan a szemeimhez kaptam, és elmaszatoltam a könnyeimet a sminkemmel együtt. Most viszont nem érdekelt. Sokkal egyszerűbb lett volna, hogyha ugyanígy el tudtam volna maszatolni az érzéseiket. Ha az ő memóriájukból én is ki tudnék törlődni.

-          Már nem szeretsz? – kérdezte halkan, és összefacsarodott a szívem a fájdalomtól, ami az arcán tükröződött. Már sehol sem volt az a magabiztos srác, aki teljesen biztos volt benne, hogyha kipihenem magamat, akkor ott folytathatjuk az egészet, ahol a kocsiban abbahagytuk. De ez nem így működött. Meghaltam volna a szégyentől, és a fájdalomtól, amit Iannek okoztam volna, ha meghallotta volna a szeretkezésünk hangjait. És Jared… Előttem volt az arca, amikor azt mondta, hogy már nem érdeklem. Olyan elveszettnek tűnt.

De ezek ellenére sem voltam képes hazudni neki. Hogyan is tehettem volna, mikor rajta kívül minden zavaros volt? Egy dologban voltam csak biztos, hogy visszavonhatatlanul szeretem őt. És az alapján, amit mondott, ő is szeretett engem. Képtelen lettem volna belenézni a szemeibe, és azt mondani neki, hogy nem. Hogy tehettem volna, mikor úgy nézett rám, tágra nyílt fekete szemeivel, mintha most dőlne el, hogy éle vagy hal?

-          Persze, hogy szeretlek – sóhajtottam, és gyengéden végigsimítottam az arcán. – Képtelen lennék nem szeretni téged.

-          Oh – csillantak meg a szemei, és hirtelen letérdelt az ágy elé. Kikerekedtek a szemeim, és úgy figyeltem, hogy mi az ördögöt művel. – Köszönöm, köszönöm… - ismételgette, és a fejét belefúrta a hasamba, és így ölelte át a derekamat. Nem tudtam, hogy hozzám beszél-e vagy csak örömében ismételgeti ezeket a szavakat. Önkéntelenül is beletúrtam a vöröses fekete, selyem tapintású hajába, és közelebb húztam a fejét. – Mond ki, kérlek!

-          Szeretlek – suttogtam, és minden porcikámban éreztem ennek a kijelentésnek az igazságát.

-          Azt hittem, hogy elveszítelek – sóhajtotta, és éreztem a forró lélegzetét. – Annyira elcsesztem, annyira rohadtul elcsesztem. Azt akartam, hogy biztonságban légy. Meg sem fordult a fejemben, hogy ennyire el fogom cseszni.

-          Semmi baj – mondtam, és hirtelen nem értettem, hogyan fordulhatott így meg ez az egész helyzet. Eddig Edward vigasztalt engem, most pedig én suttogok megnyugtató szavakat neki.

-          De igen is van baj – nyögött fel. – Mikor meghallottam, hogy a Volturi tudomást szerzett a Forks közelében bóklászó vérfarkasról, annyira megrémültem. Mindenkit elpusztítanak, akinek csak köze van hozzá, érted? Nem elég hogy a családom meghal, de hogy te is meghalsz, az… Hogy a világ nélküled folytatódjon tovább, mintha nem is léteztél volna… Hogy miattam halj meg, azért mert képtelen vagyok parancsolni a vágyaimnak… Az egyszerűen lehetetlen. Nem engedhettem, hogy akár a veszély is fenn álljon, hogy esetleg belekeveredsz az egészbe. Azonnal hívtam Drinát, hogy segítsen. De álmaimban sem számítottam rá, hogy az emlékeid ilyen hamar visszatérnek, ez még sohasem fordult elő. Drina nagyon profi ebben, még vámpírokat is képes manipulálni a képességével, nem még ilyen apró kis emberlányokat. De aztán láttam, hogyan nézel rám, hogy tudod, hogy ismersz valahonnan, és aztán Jared, és hirtelen minden kicsúszott a kezeim közül… megint…

-          Nagyon mérges voltam rád, amiért ezt tetted velem – mondtam szomorúan, de tovább simogattam a haját.

-          Meg is volt rá az okod – nyögött fel, és megpuszilta a hasamat. – Jarednek igaza volt. Azt mondta, hogy bíznom kellene benned, hogy szeretsz annyira, hogy velem vállald a kockázatot, én pedig meg sem hallgattam. Csak mentem a saját fejem után, de meg kell értened. Ott lebegett a fejem felett, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetlek, hogy egyszerűen megszűnsz létezni. Nem számított, hogy velem is ez történne, de neked tovább kell élned… A világnak szüksége van egy ilyen…

-          Edward, a világnak semmit szüksége egy ilyen emberre, mint én. Olyan pici vagyok az egészhez képest, hogy senki sem venné észre ha, eltűnnék.

-          Szerelmem, ezt te sem gondolod komolyan – nézett fel rám. – Nem aggódtál volna, hogy mi lesz a családoddal, ha tényleg így lenne.

-          Ebben van valami… - suttogtam. – De komolyan azt hitted, hogy egyszerűen lemondanék rólad, mert veszélyben vagyok a Volturi miatt?

-          Nem – mondta, és édesen elmosolyodott. – Ezért kellett kitörölni az emlékeidet, mert tudtam, hogy nem hagynál el, annyira biztos voltam benne, hogy mikor kezdtek visszatérni az emlékeid, rögtön rohantam hozzád, hogy visszakapjalak, de te elutasítottál…

-          Muszáj volt megtennem – mondtam, és lehajoltam, hogy homlokon csókoljam. Éreztem, hogy mélyen beszívta a hajam illatát, és mikor elhúzódtam, le voltak hunyva a szemei.

-          Akkor meg kell értened, hogy nekem is muszáj volt megtennem. Tudtam, hogy nem fogsz elhagyni, és csak egy megoldás volt… Meg tudnál nekem bocsájtani?

-          Nem tudom – sóhajtottam, mire kinyitotta a szemeit. A fekete mélységekbe fúrtam a tekintetemet, és azt kívántam, hogy bárcsak könnyebb lenne ez az egész. – Szeretlek téged, de nem tudom, hogyan legyen tovább.

-          Hogyan legyen tovább? – kérdezte, és a hangja távoli volt.

-          Mi lesz a Volturival? – kérdeztem összeszoruló torokkal.

-          Fogalmam sincsen – motyogta, én pedig zavarodottan néztem rá. Megrázta a fejét, és úgy tűnt, hogy a gondolatai máshol járnak. – Nem indultak el. Alice nem látta, hogy döntöttek volna. Egyszerűen csak figyelembe vették, mintha ez egy tény lenne. Nem úgy tűnik, mintha tenni akarnának valamit, és ez rosszabb, mintha elindultak volna azon nyomban, ahogy megtudták a hírt.

-          Rosszabb? Ezt nem értem…

-          Gyűlölik a vérfarkasokat. A vérfarkasok a vámpírok legnagyobb ellenségei.

-          De lehet, hogy úgy gondolják, hogy egy nem jelent veszélyt rájuk…

-          Lydia – mondta, és a hangjából áradt a szeretet. De nekem mégis úgy tűnt, mintha egy buta kislányra próbálna józan ésszel hatni. – Ez nem egyszerűen az ellenségességről szól. Caius, a Volturi egyik vezetője majdnem meghalt egy vérfarkas támadásban. Ez nem olyan dolog, amit egykönnyen elfelejt egy ember, és most egy vámpírról beszélünk.

-          Szóval nincsen remény? – kérdeztem kiszáradó szájjal. Hirtelen nagyon rosszul kezdtem magamat érezni. Az orcáim lángoltak, és a gyomrom háborgott.

-          Remény mindig van – simított végig az arcomon, de láttam a tekintetén, hogy nem itt van. Nem értettem, hogy mi van vele. Furcsálltam és egyben nagyon fel is idegesített. Eddig végig arról papolt, hogy akar engem, de most pedig nem is törte magát, hogy kielégítő válaszokat adjon a kérdéseimre.

Összeráncoltam a homlokomat, és azt figyeltem, hogy a szemei valami távoli dologra fókuszálnak, holott az én arcomat nézik. Hirtelen elhatározásból rányomtam a számat az övére, és hevesen a hajába túrtam. Először megmerevedett, majd ahogy magához tért, viszonozta a csókomat. Az ajkai elnyíltak az enyémek alatt, és éreztem, hogy a forró nyelve végigsimít a számon. Felnyögtem az érzéstől, és nagy bátorsággal beszívtam a nyelvét. Most ő nyögött fel, és kezdetét vette egy nagyon erotikus játszadozás.

Mikor végül eltoltam magamtól, az arcom még vörösebb volt, és ziháltam.

-          Ez mit jelent? – kérdezte Edward, és láttam rajta, hogy ő is nagyon igyekszik, hogy józan maradjon. Az, hogy ezt én értem el nála, büszkeséggel töltött el.

-          Azt, hogy szeretlek – sóhajtottam, és szándékosan hagytam félbe a mondatot. Pechemre észrevette.

-          De?

-          De ennél többet jelenleg nem adhatok magamból – suttogtam, és közben borzalmasan éreztem magamat. – Megígérem, hogy ismét együtt leszünk, de először véget akarok vetni ennek az egésznek. Jared és Ian nagyon rosszul viselnék, ha mi…

-          Nem érdekel, hogy mi van velük – nyögött fel, és az arcán tükröződött a megbántottság. - Csak téged akarlak!

-          De igen is érdekel! – ellenkeztem, és a kezeim közé fogtam az arcát. – Nem lakhatna itt Ian, ha nem érdekelne, hogy mi van vele. Jaredet pedig úgy szereted, mintha a testvéred lenne. – Még mindig sértődötten szorította össze a száját. - Figyelj rám, csak rontana a helyzeten, ha most egy lány miatt veszekednétek. Most nem ez a lényeg, hanem az, hogy kikeveredjünk ebből a helyzetből méghozzá élve, ami, ha figyelembe vesszük a körülményeket, nagyon nehéz lesz.

-          Te nem egyszerűen csak egy lány vagy – suttogta, és úgy tűnt, hogy mindabból, amit elmondtam, csak ez ragadt meg benne. – Te vagy minden! – Ezen elmosolyodtam, de nem volt kedvem vele vitatkozni, hogy ez mennyire nem igaz. Végül megadóan felsóhajtott. – Iszonyatosan nehéz lesz, de várni fogok rád.

-          Köszönöm – néztem rá hálásan, mire megforgatta a szemeit.

-          Az örökkévalóságig képes lennék várni rád, azt hiszem, ez a rövid idő nem jelent majd akadályt – motyogta, és mintha hallottam volna, egy elharapott remélem szócskát.

Black Dawn: 9 fejezet.

9. „Három olyan fiú szívét törtem össze…” :

Csak csókolt, mintha soha abba sem akarná hagyni. És valóban ez volt a helyzet. Erre akkor jöttem rá, amikor hirtelen felkapott, és megindult a kocsija felé. A hasam egyszerre szorult össze izgatottan és rettegve. Nem tehetem ezt. Nem feküdhetek le vele.

Mikor Edward odaért a járműhöz, hatalmas meglepetésemre a hátsó ajtót nyitotta ki, és leültetett az ülésre. Elhúzta a fejét, így véget ért a szenvedélyes csókunk. Pimaszul rám mosolygott, ezzel jelezve, hogy még nem végeztünk. Igen, én is ettől féltem.

Lehajolt, és valamit ügyködött az első üléssel, és végül zakatoló szívvel jöttem rá, hogy előrébb akarta nyomi azt. Mikor sikerült neki, bemászott az ülés és közém. Még fel sem tudtam rá nézni, de már az ajkaimra tapadt. Ismét betolakodott a nyelvével a számba, és éreztem, hogy még az életet is ki akarta belőlem csókolni.

-          Edward, ezt nem szabadna – toltam el magamtól, de úgy tett, mintha nem hallott volna. A nyakamhoz hajolt, és beleharapott. Meglepetten nyögtem fel, és a szemeim még jobban kikerekedtek, amikor szívni kezdte a nyakamat. – Oh, atya ég! Ezt most abba kell hagynunk!

-          Talán nem élvezed? – morogta a nyakamba, és a nyelvét végighúzta az ott lüktető ér vonalán. El kellett fojtanom egy nyögést. – Tudom, hogy akarod! – Ez a kijelentés kijózanított.

-          Hagyd abba! Mi már szakítottunk! – Nagyon nehezemre esett, de erőnek erejével eltoltam a fejét. Még így is túl közel volt, de valamivel jobb volt a helyzet. Vagyis ezt gondoltam, amíg bele nem néztem a lángoló szemeibe. Hirtelen megéreztem a vér eszeveszett lüktetését a fülemben, ahogy észrevettem, hogy milyen éhes tekintettel néz rám.

-          Pontosítsunk… te szakítottál velem, Szépségem! Nem sok beleszólásom volt a dologba – morogta, és még mindig egy ragadozó tekintetével nézett rám. – Most pedig vissza akarlak szerezni.

-          És ezért akarod, hogy lefeküdjek veled? – kérdeztem hisztérikus hangon. A tekintete még mindig nem lágyult meg.

-          Oh, nem csak ezért – vigyorgott rám pimaszul. – Hidd el, hogy jelenleg nem csak a meggyőzésedre vágyom!

-          Ez így nem fog menni! – sóhajtottam, és hátradöntöttem a fejemet. Nem kellett volna, mert azon nyomban lecsapott az ajkaimra. Éreztem, hogy a meleg nyelve az alsó ajkamon fut végig, de nem tudtam tiltakozni, mikor mélyen a számba hatolt. Közben az egyik keze a derekamhoz vándorolt, és közelebb vont magához. Éreztem a hasamon, hogy kíván, és még jobban elöntött a forróság.

Képtelen voltam tovább tiltakozni. Hagytam, hogy a vágy átvegye felettem az uralmat. Olyan sok minden történt velem, és olyan nagyon össze voltam zavarodva. Most mégis megnyugvást jelentett Edward ölelő karjai között lenni. Éreztem, hogy a mellkasában milyen gyorsan zakatol a szíve, és hogy az ágyéka milyen keményen feszül nekem.

Leírhatatlanul jó érzés volt, hogy ez nem változott. Az én érzéseim pedig csak fokozódtak, mert egyre tisztábban láttam az emlékeimet. Ismét éreztem azt a pusztítóan erős szerelmet Edward iránt, amit kezdettől fogva.

Hagytam, hogy a kezeim önkényesen beletúrjanak a hajába, és az arcát még közelebb húztam magamhoz.

-          Szeretlek – hangzott el, én pedig csak akkor jöttem rá, hogy ezt én mondtam ki, mikor elhúzódott tőlem. A tekintete még mindig éhes volt.

-          Tudom, és én is szeretlek – simította végig az orrával az enyémet. – Sohasem engedtelek volna át valamelyik bolhás farkasnak! – Azzal megcsókolt, de még mormogott valamit alakváltókról és vérfarkasokról. Rögtön eszembe jutott Ian. A hihetetlenül szőke, magas fiú, aki töltényt visel a nyakában egy nyaklánc segítségével. Ian, aki vérfarkas.

-          Úristen! – toltam el döbbenten magamtól Edwardot. – Hol van most? Hol van Ian?

-          Most a legkevésbé érdekel, hogy hol van – morogta, és ismét megcsókolt. Olyan édes volt a szája… De muszáj eltolnom magamtól, mondtam magamnak. Végül megtettem, ő pedig sértődötten nézett rám. – Szeretkezni akarok veled, te pedig Iannel nyaggatsz? Ez azért elég kiábrándító – borzongott meg. Habár ezt mondta, a testén nem látszottak a kiábrándultság jelei. Ettől elpirultam.

-          Hol van most? Arra emlékszem, hogy nagyon félt a teliholdtól… - ijedten zihálni kezdtem. – Már volt telihold! Mi történt vele?

-          Leláncoltuk – rántotta meg a vállát, és egy kicsit hátrébb dőlt, az előre hajtott első ülésnek támaszkodott. Annyira látszott rajta, hogy nem emberi. Ahogy pusztán a lábával és a hasával tartotta a testét… Viszont a tekintete nagyon is emberi volt. Tele volt vággyal, ahogy végignézett a mellkasomon. Lenéztem, és megláttam, hogy a fekete melltartóm kilátszik a pólóm alól. Gyorsan összefontam a karomat magam előtt, mire egy gúnyos mosolyt villantott.

-          Leláncoltátok. – ismételtem tompán, aztán hirtelen rájöttem, hogy mit is mondott. – Leláncoltátok?! – visítottam hisztérikusan. – Leláncoltátok, mint egy veszett kutyát, mint valami vadállatot? Teljesen megőrültetek?

-          Mégis mi mást tehettünk volna? – vonta fel a szemöldökét, a száját pedig összeszorította. – Harcoljunk vele, vagy hagyjuk, hogy megkeressen téged? Melyik ötletet díjaztad volna jobban? – Meg akartam szólalni, de a tekintete láttán, elhallgattam. – Te nem láttad, hogy milyen, amikor vérfarkas, de én láttam, hogy mi történik vele. Akkor már nem egészen Ian. És igen, leláncoltuk, mint egy rohadt vadállatot, mert az is volt.

-          És most hol van? – kérdeztem halkan suttogva.

-          Nálunk – rántotta meg a vállát. Kikerekedtek a szemeim. – Mit hittél? Hogy magára hagyom a védencedet, mert szakítottál velem?

-          Azt hittem, hogy utálod – suttogtam szégyenkezve.

-          Nem kifejezetten kedvelem, de nem hagyom magára. Még mindig jobb, hogy velem van, mint veled. – Összeráncoltam a szemöldökömet, mire folytatta. – Kedvel téged. Sőt szerintem többet is érez. Gratulálok, babám, még egy rajongó! – Ezt olyan gúnnyal mondta, hogy muszáj volt visszavágnom.

-          Mintha neked nem lennének rajongóid! Mindenki csak érted epekedik! És te is tudod, hogy ez igaz!

-          Nem érdekel – rántotta meg a vállát. – Nekem viszont te kellesz, de sajnos nem csak nekem.

-          Nem kellek Iannek – vágtam rá rögtön.

-          Te ezt gondolod, de én biztosan tudom, hogy tévedsz. Minden gondolata körülötted járt az átváltozás előtt. Nagy hatással voltál rá, az már biztos.

-          Nem direkt tettem! – csattantam fel. – Veled jártam, és csak téged szerettelek, de segíteni akartam neki.

-          Még mindig szeretsz – mondta úgy, mintha ez egy figyelmeztetés lenne. – És tökéletesen megértem Iant, sőt Jaredet is. Csodás vagy, okos és gyönyörű. Ki ne akarna téged?

-          Hagyd abba! – szóltam rá elvörösödve. El akartam terelni a figyelmét erről a témáról. Megborzongtam, mert tudtam, hogy úgy is meg fogom bántani. – Látni akarom Iant!

-          Most azonnal? – kérdezte sértetten, nekem pedig nagyon nehezemre esett igen mondani, így csak bólintottam. Erre fellángolt a tekintete. Mire észbe kaptam volna, már az ajkamra tapadt, és úgy csókolt, hogy a fogaink összekoccantak, aztán már a nyelve kergette az enyémet. Felnyögtem attól az érzéstől, ami a hatalmába kerített. A nyaka köré fontam a karomat, és közelebb húztam magamhoz. Valahol mélyen éreztem, hogy ez nem tisztességes, de nem tudtam magamnak parancsolni. Úgy tűnt, hogy Edward viszont tudott, mert eltolt magától, és egy éhes pillantást vetett rám, majd kiszállt a kocsiból.

Beindította, én pedig úgy döntöttem, hogy biztonságosabb, ha a hátsó ülésen maradok. Elgondolkodva néztem a párás üveget, amely bizonyította, hogy meglehetősen sokáig tapadtunk egymás szájára. Megborzongtam, ahogy visszagondoltam az ajkaira, a testére, az illatára… meg kellett ráznom a fejemet, hogy a gondolataim visszatérjenek kevésbe kényes témákhoz.

Meglehetősen furcsa helyzetben voltam. Az emlékeimet elvesztettem, majd visszakaptam. Van egy exem, akivel alig öt perce úgy faltuk egymást, mintha semmi sem történt volna. Van egy barátom, aki egy vérfarkas, és a segítségemre szorul, de Edwardéknál van. És e mellett van még egy barátom, aki teljesen biztos, hogy nem csak a barátom akar lenni. Jared gondolatára elszorult a torkom.

Nem tudtam, hogy Edward elmondta-e neki, hogy miket mondtam róluk, és hogy soha többé nem akarom őket látni.

Ahhoz képest elég készséges voltál, rótt meg egy gonosz kis hang legbelül. És igaza volt. Úgy vetődtem Edwardra, mintha folytathatnánk a kapcsolatunkat tovább. De ez nem működött. Nem akartam, hogy működjön. Normális életet akartam, ahol nincsen veszélyeztetve az életem, és a családomé sem.

De hiába győzködtem magam. Ahogy minden érzésem visszatért, tudtam, hogy ez lehetetlen. Az ok, amiért már a megismerkedésünk óta kockáztattam, itt volt egy légtérben velem. Oh, Edward. Ha ő nem olyan amilyen, rezzenéstelen arccal kiléphetnék az egészből. Magam mögött hagyhatnám ezt az egész horrorfilmet, és kész. De éreztem legbelül, hogy képtelen vagyok rá.

Igyekeztem ezeket a dolgokat elnyomni magamban, mikor lekanyarodtunk a Cullen házhoz. Oh, milyen régen láttam! Hatalmas volt és lenyűgöző, pont mint ahogy emlékeztem rá.

-          Isten hozott újra itt – sóhajtotta Edward, miután leállította az autót. Ettől összefacsarodott a szívem.

-          Hol van Ian? – kérdeztem, és láttam, hogy a tekintete fájdalmasan csillog. Egy szemétládának éreztem magamat.

-          Nézz ki az ablakon! – mondta, mire követtem az utasítását. És ott állt Ian. Olyan tejfölszőke volt, mint az emlékeimben. Meglepetten nézte az autót, és ettől könnyek gyűltek a szemeimbe. Megígértem neki, hogy segítek, de mégsem tettem. Megszegtem a szavamat. habár nem teljesen az én hibám volt, de mikor az emlékeim visszatértek, én utasítottam el őket. – Gyere, szállj ki! – sóhajtotta Edward, és csak akkor vettem észre, hogy már mellettem van. A hangja nyers volt, de mikor észrevette a könnyeimet, a tekintete ellágyult. – Itt a kabátom! – mondta és rám terítette. Meleg volt a testétől és az illata bekúszott a fejembe.

-          Mit csinálsz itt? – Hallottam meg Ian hangját, és láttam, hogy közelebb jött hozzánk. – Én azt hittem, hogy… - Elhallgatott, és két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot. Szorosan megölelt, és szinte kiszorította belőlem a levegőt, de nem zavart Járt nekem ennyi kellemetlenség. Iannel ölelkeztem, miközben annak a kabátja volt rajtam, akibe halálosan szerelmes vagyok, és akit megpróbálok magamtól eltávolítani. Még rohadékabbnak éreztem magamat.

-          Hogy vagy? - préseltem ki magamból, mire hátrébb húzódott, és lenézett rám. A szemei csodálattal ragyogtak. Hirtelen belém vágott a felismerés, hogy lehetséges, hogy Edwardnak igaza volt. Ezt gyorsan kivertem a fejemből.

-          Jól, most már nagyon jól vagyok – vigyorgott rám. – Igazad volt, állati jófejek Cullenék. Addig, amíg nem találunk valami tartós megoldást a helyzetemre, itt lakhatom velük. Nem is mertem álmodni, hogy ilyen jófejek lesznek.

-          Tudom, ők igazán rendkívüliek – tekintetemmel meg akartam keresni Edwardot, de már nem volt mellettünk. El akartam mondani, hogy ez a kifejezés mennyire semmitmondó az ő esetükben. Ők sokkal többek voltak, mint rendkívüliek. Elmondhatatlanul hálás voltam nekik mindenért, és elmondhatatlanul szerelmesnek éreztem magamat.

-          Akkor miért hagytad el őket? – kérdezte, és eltolt magától. Fájdalom csillant a tekintetében. Gondolatban szépen megütögettem a vállamat, amiért még egy embernek sikerült fájdalmat okoznom. – Miért hagytad el Jaredet? És miért hagytál el engem?

-          Oh, Ian – suttogtam, ahogy megláttam a leplezetlen szomorúságot az arcán. És ennyi volt, ismét eltört a mécses. Forró könnyek csorogtam végig az arcomon, és zokogó hangok törtek elő belőlem. Rászorítottam az egyik kezemet a számra, hogy ne legyek olyan hangos. Ian döbbenten nézett rám.

-          Jaj, ne, édesem, ne sírj! – húzott magához, de látszólag nem tudta, hogy kellene ezt kezelni-e. Igyekeztem könnyíteni a helyzetén, de képtelen voltam. Csak jöttek és jöttek a könnyeim, és hangom pedig olyan nyüszítőssé vált, mintha egy kiskutyát vertek volna.

-          Engedj oda! – hallottam meg Edward halk hangját, Ian pedig gondolkodás nélkül elengedett. – Semmi baj, Lydia! Nyugodj meg, babám! – húzott magához, én pedig úgy vetődtem a karjai közé, mintha az mindent megváltoztatna. – Lélegezz mélyeket! – szólt rám, mikor hisztérikusan zihálni kezdtem. Próbáltam, de nem ment. Szédülni kezdtem, ahogy egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik. – Lydia, hagyd ezt most rögtön abba! Szívd be az orrodon a levegőt, és fújd ki a szádon! Ez az! Semmi baj! – Ahogy követtem az utasításait, végül sikerült megnyugodnom. Még közelebb bújtam hozzá, mire megmerevedett. Nem akartam ezzel törődni. Még szorosabban öleltem magamhoz a derekát. Éreztem, hogy tétovázik, de végül ő is átkarolt. Élvezhettem a meleg érintését, és ettől még nyugodtabb lettem. – Gyere be, még a végén megfázol!

-          Haza kellene mennem – suttogtam kótyagosan. – Vagyis inkább iskolába… Oh, elkéstem!

-          Azt hiszem igen – rántotta meg a vállát finoman. – Sajnálom, majd szerzek igazolást neked.

-          Nem kell – sóhajtottam, és éreztem, hogy a szívem fájdalmasan összeszorul. Edward teste megfeszül, de nem kellett a szívessége. Nem akartam még jobban függeni tőle. Valójában az lett volna a legésszerűbb cselekedet, ha hazamentem volna. Át kellett gondolnom, hogy mit érzek jelenleg. Úgy össze voltam zavarodva, hogy biztos voltam benne, ha most megkérdeznének, hogy hogyan döntök, majd később is, akkor a két válasz teljesen eltérne egymástól.

-          Gyere be, csinálok neked kakaót. – Elmosolyodtam, és igyekeztem visszafojtani a könnyeimet. Annyira ismert. Bólintottam, ő pedig beterelt a házba. Ian a nyomunkban volt, de meglepően távolságtartóan viselkedett.

Csak akkor jöttem rá, hogy ez meglehetősen rossz ötlet, amikor már bent voltunk. Ott volt Alice, Jasper, Bella, az idősebbik Edward, Jacob, Rosalie és Jared. Zakatolni kezdett a szívem, amikor megláttam a megacélozott tekintetét. Tisztában voltam vele, hogy ez csak a látszat, és igazából vérig van sértve.

Igen, és ezt is én okoztam. Tényleg nagy gratuláció járt nekem ezért. Három olyan fiú szívét törtem össze, akik ennél jobbat érdemeltek.

-          Minden rendben van, Edward? – kérdezte Jacob, és meleg tekintetét a fiára szegezte. Edward bólintott, mire az apja rám nézett, és a tekintetéből eltűnt a melegség. Ettől majdnem zokogó csuklás tört ki belőlem.

-          Szerintem mindenki csinálhatja a dolgát – morogta Edward, és a konyhába húzott. Hallottam valami felfordulást a nappaliból, de nem láttam semmit. Aztán megjelent Jared.

-          Mit csinálsz itt? – kérdezte ugyanazt, mint Ian, de az ő hangja szinte rémisztő volt a dühtől. – Nem úgy volt, hogy undorodsz tőlünk?! – Ettől ismét patakokban kezdtek folytak a könnyeim. – Ne sírj! Miért sírsz? Nem ezt akartad? Nem akartad, hogy megutáljunk?

-          Állítsd le magad, Jared! – húzott a háta mögé Edward. – Ne csináld ezt vele, az előbb kapott zokogó rohamot. Csak most nyugodott meg.

-          Nem érdekel! Őt sem érdekelte, hogy mit érzek!

-          Ez nem igaz! – sóhajtottam, és megint zokogtam. – Én sajnálom, tényleg, igazán, elmondhatatlanul! – Kikukucskáltam Edward háta mögül, de Jared szemei le voltak hunyva.

-          Megőrülök érted – sóhajtotta, és kinyitotta a szemeit. – Mind megőrülünk érted, te pedig csak szórakozol velünk!

-          Neeeem – nyüszítettem, és újra elkapott a légszomj. Hangosan ziháltam, hogy levegőhöz jussak, de nem jártam sikerrel. Láttam, hogy mindketten egyszerre mozdulnak felém, de végül megtorpantak. A konyhapultra dőltem, és ott zokogtam tovább.

-          A tiéd. Engem már nem érdekel. – Hallottam meg Jared dühös hangját, majd a trappoló lépteit. Valaki úgy bevágta maga után az ajtót, hogy megriadtam a hangtól.

-          Ez hazugság – sóhajtotta Edward, és közelebb jött hozzám. Még mindig alig kaptam levegőt. Felhúzott a pultról, és hátra húzta a kezeimet, így a mellkasom kiemelkedett, és valamivel könnyebben ment a légzés. Éreztem az arcát, ahogy az enyémhez simul. – Ez volt a legnagyobb hazugság, amit valaha mondott.

-          Gyűlöl engem – ziháltam. – És Ian is, és te is.

-          Ez nem igaz – suttogta a fülembe, és megéreztem az ajkait magamon. – Nem gyűlölnek, de azt kívánom, hogy bárcsak ezt tennék. – Döbbenten kerekedtek ki a szemeim. Nem értettem. – Csak magamnak akarlak. Vissza akarlak kapni, és bármit megteszek, hogy újra megbízz bennem… - elhallgatott, mintha valami eszébe jutott volna. – Azt mondják, hogy háborúban és szerelemben mindent szabad, szóval… azzal fogok próbálkozni, amihez a legjobban értek.