Black Dawn: 13. fejezet

13. Kezelhetetlenül:

N em voltam kifejezetten hívő ember. Inkább törekedtem arra, hogy érthető magyarázatokat találjak. Anya hitt Isten létezésében, de én nem igazán. Annyira logikus volt, hogy az evolúció folyamán fejlődtünk ki, hogy sohasem gondoltam át, hogy mi van, ha a másik lehetőség igaz.

Nagy hiba volt! És erre a következtetésre akkor jöttem rá, mikor tudatosult bennem, hogy a tűz nem hagy alább. Még mindig hallottam a saját sikoltásaimat, de a torkom, és a hangszálaim égése hozzá sem volt fogható a testem lángolásához.

Először teljesen biztos voltam benne, hogy a kocsi kapott lángra. Hiszen csak ez volt a racionális magyarázat. Az viszont már cseppet sem volt érthető, hogy ennyi ideig mi táplálja a tűzet. Halálom előtt sem volt túl jó az időérzékem, de abban biztos voltam, hogy már rég alább kellett volna hagynia az égő fájdalomnak. Vagy mégsem?

Három elméletem volt, de nem tudtam, hogy melyiket utálom a legjobban. Az első arról szólt, hogy talán még mindig a lángoló kocsiban vagyok, és a fájdalom miatt nem tudom rendesen felmérni az idő múlását. Ez elég logikus volt.

De sajnos a másik kettő is az volt. Ha feltételezzük, mégis létezik a Mennyország, a Pokol és Isten, akkor a második elméletem szerint a Pokolba kerültem. A lángolás a testemben ezt a lehetőséget is nagyon valószínűvé tette.

A harmadik feltevésem pedig arra alapozott, hogy talán a Purgatóriumban vagyok, és a tisztító tűz miatt ég a testem. Minden rosszaságot és bűnt ki kell irtani belőlem, hogy a Mennyországba jussak. Talán ennek a lehetőségnek kellett volna a legjobban örülnöm, de nem ment.

A végkimenetelüket tekintve az elméleteim nem egyeztek, de abban igen, hogy inkább szaggattam volna le saját magam a bőrt az egész testemről, mint hogy ezt kiálljam. Átfutott az agyamon, hogy ha ez mégis a tisztító tűz, akkor mi az, ami miatt így szenvedek. Soha nem okoztam akkora kárt senkinek, hogy ezt érdemeljem. Ha ezt én kaptam büntetésül, akkor mit kapnak a sorozatgyilkosok, vagy más sokkal veszélyesebb lények? Mondjuk a… vámpírok?

Nem tudom, hogy honnan jött az ötlet, de ahogy befurakodott a tudatomba, már ki is röppent onnan. Nagyon nehezen tudtam koncentrálni. A tűz a lábaimtól egyre feljebb kúszott, és már a mellkasomnál járt. Egy ostoba gondolat futott át az agyamon. Nem akartam, hogy az arcom megégjen. Nem voltan egy kiemelkedő szépség, de így a halál küszöbén, még ez is átértékelődött.

A szívem megtelt fájdalommal. De nem a tűz miatt, amely már a mellkasomat nyaldosta, hanem a felismeréstől, hogy most meghalok. Nem akartam meghalni. Akármennyire is voltam egy hisztis tini, és akárhányszor zokogtam bele a párnámba, hogy meg akarok halni, sohasem gondoltam komolyan. Élni akartam. Gyerekeket akartam szülni, szerelmet akartam. Szerelem… Valami fontos ott motoszkált a fejemben, de ahogy fokozódott a fájdalom, ismét megakadályozta, hogy gondolkozzam.

Nem lesz ez így jó, gondoltam át. Innen csak egy út vezet. Lehetetlen, hogy a szanaszét égett testemet befogadja a Mennyország, de lehet, hogy még a Pokolból is kitagadnak. Épp ahogy ez megfogalmazódott bennem a lángok alább hagytak. Még mindig égtem, de már nem annyira erőteljesen. Habár még mindig inkább vagdaltam volna szét a testemet egy késsel, mint ezt a fájdalmat elviseljem.

Valószínűleg minden kiégett belőlem. Igen, nagyon is így éreztem magam. Kiégtem, a szó legszorosabb értelmében. Aztán hirtelen újabb lángnyelvek csaptak föl, de ezek a szívemet célozták meg. Ha eddig nem voltam biztos benne, hogy hová kerültem, akkor most tökéletesen megbizonyosodhattam róla, hogy a Pokolban vagyok.

Sikítottam, és közben azon gondolkoztam, hogy ezentúl mindig ilyen lesz-e. Csak ez a fájdalom és üresség marad? Vagy egyszer csak elmúlik, és az lesz az igazi vég? Lehetséges, hogy ez egy állomás. De vajon milyen hosszú? Emberi életem nem nyúlt túl hosszúra. Tizenhét év. Nem sok idő. Arra pont elegendő, hogy valaki rossz dolgokat kövessen el, arra viszont vészesen kevés, hogy jó dolgokat vigyen véghez. De arra is sok, hogy ezt a fájdalmat elviseljem.

Döbbenten vettem észre, hogy csönd van. Nem sikítottam, és ez olyan nyomasztó csendet hagyott maga után, hogy csak pillanatok múlva vettem észre, hogy ismét alábbhagyott a fájdalom. Nem reménykedtem benne, hogy ezzel vége, inkább vártam, hogy ismét lángba boruljak.

Semmi nem történt. Vagyis minden, de igazából semmi. Eltűnt a tűz. Talán sikerült elégetnie a szívemet, futott át az agyamon a gondolat, ami csalódottsággal töltött el. Azt reméltem, hogy jó ember voltam, de talán tévedtem. Hogy végezhetett volna ennyire gyorsan a szívemmel, ha az lettem volna? Minden bizonnyal kevesebb jóság szorult belém, mint hittem.

Hangok, hangokat hallottam. És ez csak most tudatosult bennem. Mégsem voltam egyedül. Belegondoltam, hogy talán nagyon sok ismerősömmel fogok a Pokolban találkozni, de akkor sem lesz, olyan mintha még mindig élnék.

Aztán kinyitottam a szemeimet. Minden fehér volt. És minden csillogott. Apró, csillogó kristályok táncoltak a szemeim előtt. Mégsem a Pokolban vagyok, hanem a Mennyországban. Hirtelen mérhetetlen düh öntött el. Micsoda hely ez? Hagyták, hogy szenvedjek, hogy elégjek, mint egy fadarab. Ha most azt hiszik, hogy hálás leszek, amiért idekerültem, tévednek.

Mozgás. Valaki megmozdult. Aztán megint hangot hallottam. Tetszett, olyan barátságos volt. De nem értettem, hogy mit mondott. Mégis biztos voltam benne, hogy félnem kell tőle.

Hirtelen már nem a fehérséget láttam, de a csillogó-villogó kristályok még mindig a szemeim előtt cikáztak. Egy arc volt mögöttük. Vörös haja volt, és derengett valami, de a félelem elnyomta. Ismét hangokat hallottam. Ezek furcsák voltak. Mint mikor az ásványvízből kiengedjük a szénsavat. Olyan sziszegős, de mégis más.

Lassan eljutottak hozzám a szavai, de a sziszegő hang még mindig nem szűnt meg. Olyan vészjóslóan csengett, és ez nagyon idegessé tett.

-          Lydia, nem kell félned! – hallottam a kellemes hangot. Hozzám beszélt, én voltam Lydia.

Csak ekkor vettem észre, hogy a testem görcsösen megfeszült. A lábaim be voltak hajlítva, és minden izmom felkészült az elrugaszkodásra. Nem érettem, én erre nem adtam parancsot a testemnek.

-          Ne félj tőlünk! – hallatszott egy másik hang, ami közelebbről jött. Oldalra kaptam a fejemet, és megpillantottam egy szintén vöröses hajú férfit, akinek itt-ott feketedtek a tincsei. Még meg sem értettem a mondanivalóját, a testem már reagált is. Forróság futott végig a gerincemen. A hangsúlyától és attól, hogy a szavak olyan tökéletesen jöttek ki a száján, megborzongtam, és valószerűtlenül forró lettem. Olyan volt, mint a lángolás, amit átéltem, de ez kellemes volt. Az ösztöneim azt súgták, hogy ne bízzak meg benne, de a testem érte lángolt. Ez annyira ellentmondásos volt. Hirtelen morgás tört fel a torkomból, ez pedig megszakította a sziszegést. Végig én sziszegtem. A borzongató hangú elindult felém. Csak egy lépést tett, de a testem megfeszült a tudattól, hogy közelebb akar jönni hozzám.

-          Edward, ez egy rossz ötlet. – Hallottam egy harmadik hangot. Túl sokan voltak. Valami kemény ütközött a hátamnak. A fal, már a falig hátráltam. Nem értettem, hogy miért hátrálok, támadnom kellene. De nem akartam támadni.

-          Ne félj tőlem – suttogta a vöröses-fekete hajú. – Ígérem, hogy nem foglak bántani.

Hittem neki. Még közelebb jött, én pedig próbáltam ellazítani a testemet. Nem ment. Mégis mi történt velem?

Amíg figyelemmel kísértem, hogy a borzongató hangú közelebb jött, körbenéztem. Rajtam és a közeledő férfin kívül még másik három ember tartózkodott a szobában. A vöröses hajú, egy fekete, göndör hajú, aki nagyon erősnek látszott, és egy szőke, aki tele volt sebhellyel. Összerándultam, hirtelen nem is tűnt olyan jó ötletnek, hogy valakit ennyire közel engedjek magamhoz.

De ekkor már késő volt. Ott volt előttem. Hatalmas fekete szemei voltak, és a testéből sugárzott a meleg. Nagyon furcsa érzés volt.

-          Edward vagyok, emlékszel? – kérdezte, és a tekintete megtelt szeretettel. Emlékeztem rá, én is szerettem őt. De ez olyan különös volt. Nagyon lassan felemelte a kezét, mintha tudná, hogyha gyorsan teszi, akkor elmenekülök, mint egy vadállat. Megérintette az arcomat, és ezzel egy lavinát indított el.

Forróság futott végig rajtam. Nagyon melegek voltak az ujjai. Az érintése puha és gyengéd volt, de az érzések, amelyeket elindított bennem közel sem jártak ehhez az érzéshez. Éreztem, hogy a közel lévő csuklóján lüktetnek az erek. Kiszáradt a torkom, hirtelen nagyon éhes lettem… vagyis szomjas. De más érzések is tomboltak bennem. Vágy, igen vágyakoztam Edward után. És nem is kicsit. A felismeréstől elnyílt a szám, és a levegőt kezdtem kapkodni.

Ahogy megéreztem az illatot, ösztönösen cselekedtem. Rávetettem magamat Edwardra, és igyekeztem a fogaimat belemélyeszteni a nyakába. Olyan jó illata volt. Még sohasem éreztem ilyet. Meg akartam kóstolni, vagy csak végignyalni az ereket a testén. Nem tudtam eldönteni.

De nem sikerült. Két erős kéz tartotta a vállaimat, és akárhogy próbáltam, nem tudtam tovább nyújtani a nyakamat. Ismét morogni kezdtem, de a kezek még mindig nem engedtek.

-          Semmi baj, Lydia – suttogta Edward a fülembe. Éreztem a lélegzete illatát, és ettől valami kesernyésen maró nedv vonta be a fogaimat. Csillapítani akartam az égést.

Még jobban erőlködtem, hogy elérjem a nyakát, de a kezei még erősebben taszítottak el. Csalódottan ránéztem, és az ajkai elvonták a figyelmemet. Ismét nagyon éhes lettem, csak más értelemben. Olyan tökéletes volt az arca, az ajkairól nem is beszélve.

Furcsa, nyögésszerű hang tört fel a torkomból, és megint közelebb akartam hajolni. Nem engedte, ezért kinyújtottam a nyelvemet, és végighúztam a száján. Ez meglephette, mert hirtelen beszívta a levegőt. Olyan finom volt a lélegzete a nyelvemen. Körberajzoltam a száját, mire még szélesebb lett a rés az ajkai között. Be akartam csúsztatni a nyelvemet a szájába. Annyira akartam, hogy megfeledkeztem róla, hogy nemrég még a vérére vágytam.

Hirtelen erős kezek ragadtak meg, és elrántottak Edwardtól. Neeee! Ezt nem akartam. Csókot akartam, erre még távolabb kerültem tőle. Hirtelen nagyon erős düh fogott el. Mintha mindent vörösen láttam volna, és amúgy is instabil önuralmam a semmivé foszlott.

Vergődni kezdtem, miközben sikolyok és morgások törtek elő a torkomból. Az engem tartó kezek, még szorosabban kulcsolódtak rám. És éreztem, hogy ez nem elég. Nem volt elég erős. Én sokkal erősebb voltam. Olyan erőt éreztem, mint még sosem. És e mellett még éreztem, hogy ez nem emberi eredetű. Nem voltam többé ember, valami sokkal több voltam. A felismerés pofonként csattant. Vámpír voltam! Hirtelen minden értelmet nyert.

A felismerés mindössze néhány ezredmásodpercig tartott. Ez nem volt elég arra, hogy a fogva tartóm elég mesze húzzon Edwardtól.

Megpróbáltam kihúzni a kezeimet a szorításból, nem sikerült. De éreztem, hogy az erőmnek csak egy nagyon kis részét használtam fel. Erősebben próbálkoztam. És ahogy minden erőmet bevetve megrántottam a kezeimet, a fogva tartóm a szoba másik végébe repült. Szabad voltam.

Hirtelen nyugodt hullámok árasztottak el. Összeráncoltam a homlokomat, aztán minden megszűnt, majd újra megkönnyebbülést éreztem. Morogva fordultam a szőke vámpír felé. Ő is össze volt zavarodva, de nem érdekelt. Morogva vetettem felé magamat.

Órákkal később még mindig nagyon dühös és éhes voltam. Az egyik sarokban ültem, a kezeimmel átkulcsoltam a lábaimat, és így ringattam magamat. Nagyon sokan voltak a szobában, és ez is idegesített.

Nem nagyon néztek rám, de tudtam, hogy rám koncentrálnak. Valamiért biztos voltam benne, hogy megijesztettem őket. Nem számítottak rá, hogy ennyi vámpír kell majd, hogy lefogjanak.

Hát igen, sóhajtottam csalódottan magamban. Nem sokon múlt, hogy nem téptem le Jasper és Emmett fejét. Ez pedig félelmet váltott ki belőlük. Nem értették, hogy történhetett ez meg. Jasper értett az újszülöttekhez, Emmett pedig nagyon erős volt. Én pedig mégis kicseleztem őket. A két Edwardnak sikerült csak leállítania. De ahogy megéreztem az én Edwardom közelségét, ismét elfogott a vágyakozás.

Ő nem volt a szobában, és ez is idegesített. Azt akartam, hogy itt legyen. Jasper sanda pillantást vetett rám, ahogy megérezte Edward iránti vágyakozásomat. Nem törődtem vele. A nyugalmi hullámokkal sem törődtem, amelyeket folyamatosan felém küldött. Sőt, már egyre sikeresebben zártam ki őket. Nem akartam, hogy szórakozzon az érzelmeimmel. Ez volt a másik dolog, ami megrémítette Cullenéket.

Kezelhetetlen voltam, és ez ellen nem tudtak semmit tenni.

Valaki közeledett felém, én pedig halkan morogni kezdtem. Carlisle volt az, és nem torpant meg. Éreztem, hogy az izmaim összehúzódnak, és nagyon kevés hiányzott, hogy nem vetettem magamat Carlisle-ra. Erőszakkal egyenesítettem ki az ökölbe szoruló kezeimet. Ez már egész jól ment. Bár gyanítottam, hogy Jaspernek mégis csak sikerült valahogy befolyásolnia.

-          Lydia, nem kell félned tőlünk – mosolygott rám bátorítóan Carlisle. Gyanakvóan összehúztam a szemeimet. Ebben nem annyira voltam biztos. – Ugye tudod, hogy mi történt veled? – kérdezte, én pedig tudtam, hogy most meg kell szólalnom. Nem tudtam, hogy menni fog-e. De még mielőtt eldöntöttem volna, hogy mit teszek, már beszélni is kezdtem.

-          Igen, vámpír vagyok. – Döbbenten kerekedtek ki a szemeim. Nagyon tetszett a hangom. Dallamos volt, és csilingelt.

-          És azt is tudod, hogy kik vagyunk? – kérdezte, és a nyugodt hangomtól felbátorodva még közelebb jött. Megfeszültem, és ahogy ezt meglátta, elhátrált.  Ez ismét megnyugtatott.

-          Igen, Cullenék. Edward családja. – Elhallgattam. – Hol van most Edward?

-          Úgy gondoltuk, hogy jobb, ha most nem zavarja meg semmi a nyugalmadat, ezért Edward elment egy kis időre.

-          Elment? – Nem tudtam, hogy mi dühített fel jobban. Az, hogy ők úgy cselekedtek, hogy nem kérdeztek meg engem, hogy mi az, ami jó nekem, vagy az, hogy Edward szó nélkül elment.

Remegni kezdtem, mire ismét nyugtató hullámok árasztottak el. Visítani kezdtem, és gyilkos szemekkel néztem fel Jasperre.

-          Hagyd abba! – üvöltöttem, de meg sem rezzent. A visításom még élesebb lett, és a saját fülemet is bántotta. Aztán már talpon voltam, és támadásba lendültem. Carlisle tűnt a legjobb célpontnak, de a gondolatolvasó előttem termett. Rávetődtem, de ő kikerült. Nem értettem, hogy csinálta. Ismét próbálkoztam, de nem sikerült. És ez így ment. Én pedig egyre idegesebb lettem.

A düh pedig felülkerekedett rajtam. Nem tudtam koncentrálni, és végül a padlón kötöttem ki. Nem egyedül szorított le, az semmit sem ért volna. Több vámpír együttes ereje volt csak elég, hogy a földhöz szegezzenek. Vergődtem, még így sem adtam fel. Pedig ugyanígy sikerült megfékezniük akkor is, amikor Jasperre támadtam. De próbálkoztam, nem adhattam fel.

Úgy éreztem magam, mint egy csapdába ejtett vadállat. Ki akartam törni, és ahogy rájöttem, hogy nem fog sikerülni, még jobban eluralkodott rajtam a pánik. Jasper próbált segíteni, de megtagadtam. Szabad akartam lenni.

-          El fogunk engedni, csak meg kell nyugodnod. – Hallottam Edward hangját. Ezzel nem nyugtatott meg. – Bíz bennem! Tudom, hogy nehéz, de meg kell próbálnod!

Nem akartam megpróbálni. Ahogy a kiszolgáltatott helyzetben vergődtem, az éhség is egyre erőszakosabban akart a felszínre törni.

-          Azt hiszem, hogy el kell mennünk vadászni – szólalt meg ismét Edward. – Amíg ennyire éhes, képtelenek leszünk vele kommunikálni. Próbálj meg uralkodni magadon, rendben? – először fel sem fogtam, hogy hozzám beszélt. Az evés gondolatától még izgatottabb lettem, de egyszerre elfogott a nyugalom is. Ez nem Jasper hatása volt, hanem az én testem reakciója. – Elengedhetitek!

-          De… – akadékoskodott Emmett, mire Edward türelmetlenül közbeszólt.

-          Hallom őt! Elengedhetitek! – Abban a pillanatban ismét szabad voltam, de még nem álltam fel. Edward szavai a padlóra küldtek, pont oda, ahol egyébként is voltam.

Black Dawn: 12. fejezet

12. „Azt hiszem, hogy a Pokolban vagyok, tehát ott is vagyok”*:

ÁLMOSAN NYITOTTAM KI A SZEMEIMET, amelyek ólomsúlyúak voltak, a fejem pedig lüktetett a fájdalomtól. Először fel sem fogtam, hogy áll valaki az ágyam mellett, és valószínűleg ő ébresztett fel. Csak nagyokat pislogtam, majd eljutottak hozzám a szavai.

-          Boldog születésnapot! – sipította anya, nekem pedig nem volt szívem megmondani neki, hogy ne csinálja. Mosolyt erőltettem az arcomra, és igyekeztem elüldözni az agyamból az álmom utolsó képkockáit. Edwardról álmodtam. Milyen meglepő!

-          Jaj, köszönöm, anyu! – motyogtam, és próbáltam egy kis örömteli színt vinni a hangomba.

-          Ne legyél már ilyen kis morci! – mondta, és leült az ágyamra. – Tizenhét éves vagy, ez azért nagy dolog!

-          Ja - motyogtam a szemeimet forgatva. Állati nagy dolog, gondoltam elhúzva a számat. Két nap telt el azóta, hogy Ian megcsókolt, és három, hogy Edwardról nem hallottam.

-          Ne csináld már, Édesem! Csináltam neked szülinapi reggelit! – mondta, és felállt az ágyról. Tudtam, hogy azért teszi, mert azt várja el tőlem, hogy én is kövessem. Ezért felpattantam, és elnyomtam magamban az önsajnálatot. Nem mondhattam anyának, hogy nem ünnepelem meg a szülinapomat, mert összetörtem volna a szívét.

-          Mindjárt megyek – mondtam mosolyogva, mire viszonozta a gesztusomat. Elkezdtem levetkőzni, majd ruhát keresni, közben pedig azon gondolkoztam, hogy történhetett az meg, hogy kiment a fejemből a saját szülinapom. Régebben sohasem felejtettem volna el. Igaz, hogy most sem esett ki teljesen a tudatomból, végig ott mocorgott a felszín alatt, de nem foglalkoztam vele. Igen, régen ez sohasem történhetett volna meg. De régen nem is ismertem egy Edward nevű embert, akibe halálosan bele voltam szerelmesedve, és aki jelenleg gyűlötl, amiért megcsókoltam két másik fiút.

Megdörzsöltem a szemeimet, hogy ne fakadjak sírva, és lementem a földszintre.

Valamiért ez a vasárnap lassabban telt, mint a többi. Talán mert engem kellett ünnepelni, és ehhez jó képet kellett vágnom, holott legszívesebben bőgtem volna.

Sorban jöttek a telefonhívások a családomtól, hogy boldog születésnapot kívánjanak nekem. Mindent megtettem, hogy elhitessem velük, hogy örülök a hívásuknak, és hogy izgatott vagyok a szülinapom miatt. De persze a nagymamámat nem lehetett becsapni. Ő rögtön rájött, hogy valami baj van.

-          Dehogy van baj, mama! – bizonygattam vagy huszadszorra, de mindhiába.

-          Angyalom, engem nem tudsz ezzel átverni! – rótt meg tetetett haraggal. – Mi a baj? A barátoddal kapcsolatos?

-          Igen – sóhajtottam végül. – Azt hiszem, hogy szakítottunk.

Nem mertem ennél többet mondani, mert fogalmam sem volt róla, hogy a mama mennyit tudott Edwardról, vagy egyáltalán rá gondolt-e. Lehetséges, hogy az ő tudatában is az volt, hogy Nickkel jártam.

Mikor megpróbált megnyugtatnia, hogy ez nem a világ vége, és hogy lesz más fiú, könnybe lábadt a szemem, és gyorsan elköszönve leraktam.

Aztán újabb hívások következtek. Mel is hívott, és sajnálkozva közölte, hogy elutazott a szüleivel, és csak későn este ér haza, de cserébe holnap elmegyünk mozizni, és így megünnepeljük a szülinapomat. Igazat megvallva semmi kedvem nem volt moziba vagy bárhova máshova elmenni, de nem utasítottam vissza.

Este megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy vége ennek az őrültségnek, és nem kell több hívást fogadnom. Lezuhanyoztam, megmostam a fogamat, és ágyba bújtam. Közben igyekeztem nem állandóan Edwardra gondolni.

Azt hittem, hogy majd az érzelmi kimerültségtől, rögtön elalszom, de tévedtem. Az éjjeli szekrényemhez nyúltam, és megnyomtam az új telefonomat – amelyet anyuéktól kaptam a szülinapomra –, hogy megnéztem az időt.  Már elmúlt éjfél. De más ragadta meg a figyelmemet. Ahogy a kijelző bevilágította a szobámat, mintha láttam volna valakit. De még mielőtt jobban megnézhettem volna, kialudt a fényforrás.

Egy másodpercig mozdulatlanná merevedtem, csak a rémült szívem dobogására tudtam figyelni, aztán ismét az asztal felé nyúltam, hogy a telefon megint bevilágíthassa a szobámat. De nem voltam elég gyors, hogy elérjem.

Kezek ragadták meg az enyémeket, én pedig reflexszerűen sikításra nyitottam az ajkaimat. De nem tudtam hangot kiadni magamból, mert egy forró száj tapadt rám. Az ajkak tulajdonosa kihasználta, hogy felkészületlen vagyok, és becsúsztatta a nyelvét a számba.

Edward, jöttem rá, ahogy a testem ösztönösen reagált a közelségére. Edward itt van! És engem csókol!

A teste hideg volt, ami azt jelentette, hogy csak nemrég jött be a szobámba. Megpróbáltam kiszabadítani a kezeimet a szorításától, de nem engedett el. Helyette a fejem fölé feszítette a karomat, és rám ereszkedett.

Felsóhajtottam, ahogy a teste nekem feszült. Gyengéden megharapta az alsó ajkamat, majd végignyalt rajta, hogy aztán nyelveink ismét találkozhassanak. Először nagyon gyengéd volt, talán egy kicsit túl gyengéd. Ösztönzően megemeltem a csípőmet, és legnagyobb meglepetésemre viszonozta a testével a gesztusomat. Halk sóhaj szökött ki az ajkaim közül, ahogy ruhán keresztül találkozott a csípőnk.

-          Boldog szülinapot! – suttogta a számra, és hirtelen elhúzódott.

-          Elmész? – ugrottam utána ijedten.

-          Szeretnéd, hogy maradjak? – kérdezte mosolyogva. Végigpásztáztam az arcát, és láttam, hogy valami nincsen rendben. A mosolya ugyanolyan volt, de mégis másmilyen érzést keltett bennem.

-          Igen, nagyon szeretném – sóhajtottam, és megragadtam a kezét. Végigsimítottam a kézfejét, és közben figyeltem az arckifejezését. Valami tényleg nem volt rendben.

-          Ez nem elég – húzódott el. Kikerekedtek a szemeim, és rémülten néztem, ahogy felállt az ágyról. – Mutasd meg!

-          Tessék? – néztem rá értetlenül. Azt hittem, hogy el akart menni, de ahogy megállt előttem, és lehúzta a kabátja cipzárját, majd a földre dobta, rájöttem, hogy nagyon félreértettem.

-          Mutasd meg, hogy mennyire szeretnéd, hogy maradjak! – nézett rám áthatóan, majd megragadta a pulcsija és a pólója szegélyét, és egyszerre húzta le magáról mindkettőt. – Ne nézz úgy, mintha még sohasem láttál volna póló nélkül!

-          Sajnálom – kaptam el a tekintetemet, és inkább a padlót bámultam kikerekedett szemekkel. Nem tudtam, hogy Edwardba mi ütött, de az az érzésem volt, hogy a felszín alatt nagyon dühös. Aztán ahogy ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy a válasz nyilvánvaló. Tudott a csókokról. Felkaptam a fejemet, és szégyenkezve néztem a szemeibe. – Tudsz róla, igaz?

-          Nincs kedvem erről beszélgetni – felelte hűvösen, ami könnyeket csalt a szemeimbe. – Mutasd meg, hogy akarod, hogy maradjak, vagy ha nem, megyek is!

-          Ne! Ne menj el! – Edward jelentőségteljes tekintettel nézett rám, ami mintha azt kérdezte volna, hogy akkor mire vársz. – Rendben, megmutatom!

Remegő térdekkel felálltam, és tettem egy lépést előre. A testünk összesimult, és persze az enyém rögtön reagált. Edward teste viszont merev maradt, és távolságtartó.

Kinyújtottam a kezeimet, és átkaroltam a nyakát, de nem reagált. Igyekeztem nem elbőgni magamat, miközben ráhajoltam a szájára. Semmi reakciót nem váltottam ki belőle. Taktikát változtattam, és lassan körberajzoltam a száját a nyelvemmel. Semmi reakció. A pillanatnyi dühtől és csalódottságtól beleharaptam az ajkába. Még mindig nem reagált. Mélyet sóhajtottam, és összeszedtem minden bátorságomat.

Lassan, nagyon lassan megnyaltam a száját, majd a nyakánál folytattam. Mintha éreztem volna egy kis remegést a torkánál, ezért még bátrabban simultam hozzá, és a kezemet kettőnk közé vezettem.

Belemélyesztettem a fogaimat a nyakába, és végigsimítottam az ágyékát. Ha a cselekedeteivel nem is reagált, a teste ezen részével nagyon is. Ez boldogsággal töltött el, de ezt egy kissé lelombozta az, hogy még mindig nem nyúlt hozzám. Nem törődve ezzel tovább csókoltam és szívogattam a nyakát. Egyre lejjebb és lejjebb haladtam, és végül már előtte térdeltem. De még mindig kifejezéstelen szemekkel nézett rám. Mély lélegzetet vettem, és összeszedtem minden bátorságomat.

Még mindig mozdulatlanul tűrte, hogy lehúzzam a sliccét, de mikor benyúltam az alsónadrágjába, és végigsimítottam rajta, rekedten felnyögött. A következő pillanatban már az ágyamon voltam, és Edward úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta.

Széles mosoly ült ki az arcomra, és a testem akaratlanul vonaglani kezdett alatta. Az egyik kezével megtámaszkodott, míg a másikkal a testem alá nyúlt, és szorosan magához húzott. Belemarkolt a fenekembe, miközben a csípőjét hozzám nyomta. Még forróbbnak kezdtem érezni magamat, és ziháltam. Nem könnyítette meg a levegőhöz jutásomat, hogy Edward csókolta, harapta, szívogatta az ajkaimat.

-          Szeretlek – suttogtam a szájába, de a füleimnek értelmetlenül hangzott, ezért elismételtem. – Szeretlek! Szeretlek! Szer…

Edward elhallgattatott azzal, hogy mélyen beszívta a nyelvemet a szájába. Olyan forró voltam, és annyira jóérzés volt végre a karjai között feküdni, hogy teljesen elvesztem a csókjainkban.

Csak akkor eszméltem fel, mikor a meztelen melleimet kezdte csókolgatni. Végigsimítottam a testén, és mikor a kezem a csupasz fenekéhez ért, rájöttem, hogy már egyikünkön sincsen ruha. Felnyögött, ahogy belemélyesztettem a körmömet az izmos hátsójába, és erősebben kezdte szívni a melleimet. Hirtelen elengedett, és lejjebb csúszott a testemen, nekem pedig az jutott eszembe, hogy biztosan vörös foltok lesznek a melleimen. De ahogy a megéreztem a nyelvét a belsőcombomon minden értelmes gondolat kiszállt a fejemből.

Még tiltakozásra sem voltam képes, csak élveztem, hogy a nyelve ott ér hozzám, ahol még sohasem. Vonaglottam alatta, és tehetetlenül dobáltam a fejemet. Ahogy éreztem, hogy egyre közelebb vagyok a csúcshoz, belemarkoltam a takarómba, de aztán csalódottan felsóhajtottam.

Edward felemelkedett rólam, de még mielőtt tiltakozhattam volna, hogy miért hagyta abba, a lábaim közé térdelt, és belém hatolt.

Éreztem, hogy könnyek csorognak végig a halántékomon, de nem tudtam, hogy miért sírok. Talán attól, hogy már nagyon régen nem éreztem ilyen közel magamhoz Edwardot, vagy azért mert az egész váratlanul ért, vagy talán azért mert leírhatatlanul jó érzés volt, hogy Edward bennem volt.

Ha előzőleg elveszítettem az időérzékemet, akkor most a szó szoros értelmében elájultam az érzelmektől. Csak fokozódott bennem a gyönyör, én pedig próbáltam a felszínen maradni. De igazából nem tudtam túl sok mindent tenni ennek érdekében. Sikoltozások és nyögések közepette érzékeltem, hogy Edward egyre gyorsabban mozog. Már éreztem, hogy hamarosan elragad az orgazmus, és a szám várakozóan kinyílt, hogy egy hatalmasat sikítsak az örömtől, de végül csalódottan zárultak be az ajkaim.

-          Mi… - nyeltem egyet. – Miért hagytad abba?

-          Miért csókolóztál Jareddel? – kérdezett vissza, és megint mozogni kezdett.

-          Nem tudom – suttogtam, és igyekeztem átadni magamat Edward lökéseinek.

-          Ez nem válasz – morogta közel az ajkaimhoz, és ismét megmerevítette a csípőjét. Csalódottan nyögtem fel, és hozzádörzsöltem magamat. Lefogta a csípőmet, és a nyakamhoz hajolt. A nyelve végigfutott a bőrömön, majd beleharapott a fülembe. – Miért csókolóztál Iannel?

-          Nem direkt csináltam – nyöszörögtem. Edward egy nagyot taszított a csípőjén, mire olyan mélyen belém csúszott, hogy egy kis fájdalom keveredett a gyönyörrel.

-          Nem direkt? – préselte ki a fogai között, miközben a csípője tartotta a pozíciót. – Nem érted, hogy rám van szükséged? Mikor fogadod el végre, hogy összetartozunk?

-          Felfogom – nyögtem, mire mozogni kezdtem. Zokogós hangok buktak ki belőlem a gyönyörtől.

-          Azt akarom, hogy az egyetlen ember, akit a testedbe engedsz, én legyek! – morogta, a szavai csak távolról jutottak el hozzám. – Ez a szádra is vonatkozik! – Nem válaszoltam, mire ismét abbahagyta a mozgást. – Az enyém vagy, érted?

-          Igen – sikítottam, és Edward elképesztően gyors mozgásba kezdett.

Mire felébredtem, nem volt mellettem senki. Egy levélen és a testem sajgásán kívül nem jelezte semmi, hogy Edwarddal átszerelmeskedtük az éjszakát.

A levélben azt írta, hogy muszáj volt elmenni-e vadászni, és hogy szeret, engem mégis elfogott a magány. Szeretkeztünk, ő pedig ismét itt hagyott. Csalódottan elhúztam a számat, ahogy rájöttem, hogy még nem voltunk együtt úgy, hogy arra ébredtem volna, hogy mellettem fekszik.

Hétfő volt, tehát muszáj volt felkelnem. Berögzült mozdulatokkal készülődtem az iskolába, és közben azon agyaltam, hogyan mondhatnám le a délutánra megbeszélt programomat.

Mikor az utolsó órám után megláttam a rám várakozó Melanie-t, rájöttem, hogy sehogy. Az arcán levakarhatatlan mosoly ült, és képtelen voltam elrontani az örömét.

-          Annyira izgatott voltam egész nap – csiripelte, és maga mögé mutatott. – Ez itt az új kocsim!

-          Új kocsi? – néztem rá, majd a mögötte lévő piros autóra.

-          Igen, most kaptam. Olyan kora karácsonyi ajándék, amiért megkaptam a jogsit.

-          Oh. – Ja, hogy egyesek karácsonyra kocsikat kapnak!- gondoltam magamban, de hangosan csak ennyit mondtam: - Klassz!

Valóban klassz volt. Egy igazán biztonságos kis járgányba ültünk be, és nem is csodálkoztam, hogy egy ilyet vettek Mel szülei. Finoman szólva nem a megfontolt vezetők közé tartozott. Éppen azon gondolkoztam, hogyhogy nem vettem eddig észre, hogy Melanie szülei milyen gazdagok, mikor barátnőm felvisított.

-          Jaj, ne! Otthagytam a jogosítványomat a szekrényemben!

-          Otthagytad? - hitetlenkedtem. Hülye!

-          Igen, egész nap téged kerestelek, hogy megmutassam, hogy nem kell buszoznunk, aztán, ahogy nem találtalak meg, betettem a szekrénybe. Olyan izgatott voltam, hogy nem jutott eszembe, mikor elindultunk.

-          Szerintem vissza kellene fordulnunk érte – motyogtam, mire Mel megforgatta a szemeit.

-          Persze, hogy vissza kell fordulnunk érte – mondta. – Nem akarom elveszíteni a jogsimat már most, ha találkozunk egy rendőrrel.

Ahhoz képest, hogy ezt mondta, nem a legszabályosabban fordult meg. Igyekeztem nem törődni ezzel, de gondolatban ezerszer leszidtam magamat, amiért egy kezdő vezető kocsijába ültem be.

Éppen a főúton haladtunk, mikor megláttunk egy rendőrautót. Csalódottan felsóhajtottam, hogy ez is csak velünk történhet meg.

De hatalmas meglepetésemre Mel élesen jobbra fordult. Kérdőn néztem rá, mire megrántotta a vállát.

-          Biztos, hogy nem tűntünk fel nekik – nézett rám, és nevetni kezdett. Nem bírtam ki, vele nevettem, közben a testem igyekezett túltenni magát Melanie vezetési stílusán.

Aztán minden túl gyorsan történt. Mi túl gyorsan mentünk, az út pedig ezen a részen jeges volt. Mel sikítani kezdett, és ide-oda kapkodta a kormányt. Éreztem, hogy valaminek nekicsapódtunk, aztán a gyomrom a torkomba csúszott. Azt hittem, hogy hányni fogok, de mikor rájöttem, hogy felborulunk, tudtam, hogy sokkal rosszabb fog történni. Éreztem az éles fájdalmat, majd hallottam az üveg robbanását. Az arcomat ezernyi szilánk lepte el, és a szemeimet is túl későn csuktam be. Az oldalamban érzett égető érzéstől alig éreztem a szúrásokat a szemgolyómon.

Olyan érzésem volt, mintha a fél testemet ki akarnák tépni a helyéről. És ahogy a kocsi felvette végső állapotát, ez az érzés csak fokozódott. Távolról halk sírás hallatszott, és megpróbáltam a hang irányába fordítani a fejemet, de nem ment. Olyan volt, mintha valami odaszegezett volna az üléshez a torkomnál fogva. Ahogy ezt végiggondoltam, megéreztem a forró zubogást a nyakamnál. Hirtelen fuldokolni kezdtem, és valamilyen folyadék ömlött a számba. Egy halvány gondolat az sugallta, hogy biztosan vér az, de ezzel már nem tudtam foglalkozni.

Szédülni kezdtem, és minden olyan furcsa lett. Lassan múlt a fájdalom, én pedig örömmel bújtam a sötétség biztonságos függönyei mögé.

Nem tudtam, hogy mi ébresztett fel. Aztán pár pillanat múlva rájöttem, hogy valószínűleg az artikulálatlan kiáltások és sikolyok térítettek magamhoz. Nem emlékeztem semmire, de ébredésem után pár perccel rájöttem, hogy nem is tudok semmire gondolni a tűzön kívül.

Hirtelen eszembe jutott, hogy autóbalesetet szenvedtem. Biztosan felgyulladt a kocsi, gondoltam, és közben rájöttem, hogy én sikítok. A kocsi égett, én pedig nem tudtam megmozdulni. Imádkozni kezdtem azért, hogy ismét elájuljak. Rettegtem a gondolattól, hogy élve fogok elégni. De a jótékony sötétség nem jött el, én pedig arra gondoltam, hogy ilyen rossz még a Pokolban sem lehet.

*Arthur Rimbaud: Egy évad a pokolban