B.U.É.K.

Boldog Új évet kívánok minden kedves olvasómnak és minden imádnivaló Twilighternek!
Jövőre is legyen Twilightban gazdag évetek! =D

Szeretlek titeket!(L)
XoXo

U.i. : a képek a coolfreeimages.net és a TwilightGuide.com című oldalakról származnak

Meglepetés: Vágy ( 1. fejezet Edward szemszögéből)

Csillagszóró szórja fényét, kíván melegséget, békét.
Angyalka száll házad felett, hogy átadjon egy üzenetet: Boldog Karácsonyt kívánok neked. :D

Hát itt a meglepi rész! Remélem tetszeni fog. Kérlek, még ne ítéljétek el Edwardot, tudom még nem értitek, hogy miről beszélek, de majd fogjátok.... Ő csak egy fiú, aki hajlamos hibákat elkövetni, mert még tapasztalatlan. :P


 Vágy:


Ötletem sem volt, hogy mit adjak Belláéknak a házassági évfordulójukra. Nehéz olyan ajándékot találni, amely megfelelő lenne számukra. Szinte lehetetlen olyan dolgot venni, ami nekik még nincs meg.

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben a forksi boltokat jártam. Tegnap és tegnapelőtt végigjártam Portlandet, Los Angelest és Port Angelest a megfelelő ajándékért kutatva. Azt hinné az ember, ennyi év után már fejlődhettek volna az üzletek annyit, hogy még egy vámpír házaspárnak is lehet ajándékot venni. Ha tudnák, mekkorát tévedtek…

Alice ismét felajánlotta, hogy segít ajándékot találni nekik, de ebben az évben megtagadtam. Ideje volt, hogy felelősségteljesen viselkedjek. Nem rohanhatok mindig valakihez, mikor szükségem van valamire. De ezt persze nagyon nehéz elérni, mivel a családom hajlamos megfeledkezni arról, hogy már lassan hetven éves vagyok. Rosalie például imád ölelgetni, de ezt Em egyáltalán nem úgy veszi, mint egy normális férfi tenné. Ő inkább tekintette családiasnak az egész helyzetet. Igazából Rosalie is úgy gondolt rám, mint a fiára, és ez anyát nem is zavarta. Apa és ő mindig azt hitték, hogy Rose utálni fog a bennem lakozó farkas gének miatt. Először tényleg furcsa volt számára, de ahogy telt az idő, egyre jobban élvezte a helyzetet.

A család egyedüli tagja, aki nem egy gyerekként tekintett rám az Edward volt, a nagyapám. Ő igazán értette az érzéseimet, ami nem volt meglepő a képességét tekintve. Én is megértettem őt. Valószínű tőle örököltem a képességem egy részét.

Képes voltam meghallani az emberek gondolatait, kivéve Belláét. A képességem másik felét senki sem tudja biztosra, kitől örököltem. Edward szerint az átváltozott farkasok gondolatban társalgó tudományát örököltem, és ugyanez történik, mikor a gondolataimon keresztül beszélek másokkal. De Carlisle-nak az az elmélete, hogy anya képességét használom elég sajátos módon.

Imádtam eme felét, sok fölösleges beszélgetéstől megmentett már. Kíváncsi voltam, hogy a farkas vagy vámpír géneknek köszönhető-e ez a telepatikus képesség, de sajnos erre még magam is képtelen voltam rájönni.

Egész nap volt egyfajta furcsa előérzetem, amit sehogy sem értettem. Mégis mi történne ma, ami ilyen reakciót vált ki belőlem?- kérdeztem magamtól, majd kiléptem egy boltból, ahol ismét nem találtam megfelelő ajándékot.

Elindultam egy másik üzlet felé, de egy férfi gondolatai hatására megtorpantam.

Nem ez volt az egyetlen ilyen gondolat, amit valaha hallottam, de mindig is megdöbbentett, az ilyesfajta kegyetlenség. Egy lányt követett. Akarta őt, de nem kockáztatta meg azt, hogy esetleg lelepleződik, így úgy tervezte, megöli. Morgás tört ki belőlem, ahogy egyre közelebb ment hozzá.

De a lány bement egy könyvesboltba, így nem tudott közelebb kerülni. Elgondolkodott azon, hogy talán hagyja az egészet - ez az ötlet nekem is tetszett-, de mikor meglátta a lány mosolyát, ismét visszatért az eredeti tervhez.

Ilyen esetekben mi nem avatkozunk bele, nem akarunk feltűnést kelteni. A rendőrséget értesítjük, de még nem tartott ott a helyzet, hogy felhívjam őket.

- Szia! Valami baj van? – szakította félbe a gondolataimat egy női hang. Egy magas, szőke nő állt előttem. Csak úgy ordítottak a gondolatai felém. ,, De helyes! Vajon hány éves?” Majdnem elnevettem magam, ahogy meghallottam az irántam érzet vágyait. Nagyon aranyos volt, de számomra nem jelentett többet egy lánynál.

Attól értettem igazán meg Edward érzéseit, mert az enyémek is hasonlóak voltak. A körülöttem élő nőket, lányokat soha nem úgy tekintettem, mint egy lehetséges prédát, akivel lefekszem, majd otthagyom. Erre soha nem lettem volna képes. Az igazit kerestem. Egy olyan személyt, aki képes megérteni, és elfogadni azt, ami vagyok. Akivel, ha találkozom, a szám kiszárad, és a gondolataim olyan kuszák lesznek, mintha összerázták volna őket.

- Nem, semmi baj – mondtam, és már indultam volna tovább.

- Amúgy Emilynek hívnak – gyorsította meg lépteit, így mellettem tudott haladni. - Nincs kedved velem bejönni valahova?- kérdezte meg tőlem a szerinte elutasíthatatlan ajánlatot. Nem akartam megbántani, de túlságosan sok volt az önbizalma. Mély lélegzetet vettem, hogy lenyugodjak. Számomra egyáltalán nem volt vonzó ez a nő, de még a vére sem volt hívogató. Nem volt nehéz ellenállnom az emberi vér csábításának. De az állatok vérét nem vetettem meg. Élveztem a vadászatokat, bár ember soha sem volt a prédám.

- Bocsáss meg, de mennem kell! – jelentettem ki ellenkezést nem tűrően. A gondolatai gorombák és ocsmányak lettek, mire majdnem nevetésben törtem ki.

Próbáltam újra megtalálni a férfi gondolatait. De azokat most csak a város utcái és sikátorai kötötték le. Amint megértettem, hogy miért, ismét elöntött a düh. A lány kijött a boltból, de nem tudta elkapni, mert túl sok ember volt körülötte.

A férfi egy sikátorban várakozott. Ezerszer átgondolta, hogy a helyes útvonalat követte-e. A lány úgy haladt, mintha ennek az embernek a kedvére akarna tenni. Kerülte a kivilágított utcákat, inkább ott ment, ahol kevés ember járt. Nem értettem a viselkedését. Fogalmam sem volt, hogy hol van. Csak a férfi gondolataiból következtettem vissza. Jamesnek hívták, és a gondolatai zavarosak voltak. Nem idevalósi volt, csak utazgatott ide-oda, de ismerte a környéket. Eszembe jutott róla, mikor Bella elmesélte nekem, hogy harapta meg egy nyomkövető a kezét.

Idegesen toporgott, nem tudta hol késlekedik a lány.

Én szintén ideges voltam, de egyben kétségbeesett is. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak a rendőrségnek.

Kutattam gondolatok után, de fogalmam sem volt, melyik lehet a lányé.

,, Kéne vennem egy új pulcsit”- elmélkedett valaki. Mások már az éjszakai bulizásra gondoltak. Több ezer gondolat száguldozott töretlenül felém.

Aztán meghallottam egy hangot a fejemben.

,,Inkább bolyongok itt, mintsem ismét fájdalmat okozzak neki.” A lány az édesanyjára gondolt, hogy mekkora csalódás lenne neki, ha megtudná, mennyire nem szeret itt lakni, és hogy mennyire nem kedveli Eathent. Rögtön rájöttem, hogy ki ő: a rendőrfőnök feleségének a lánya, akit a férfi követett.

Rettenetesen félt, és kétségbe volt esve. Közel állt a síráshoz. De az, hogy az anyja ismét rosszul érezze magát miatta, sokkal jobban fájt volna neki. Megsajnáltam őt. Annyira önzetlen volt.

Nem akartam felhívni a rendőrséget, mert akkor teljesen biztos, hogy megtudja az édesanyja.

Fogalmam sem volt, hogy miért nem cselekszem helyesen.

A gondolataiba egy szikrányi remény költözött, mikor meglátta a kivilágított kereszteződést. Én pedig még kétségbeesettebb lettem, ahogy meghallottam James gondolatait.

Hallotta, ahogy valaki apró léptekkel közeledik felé. Az egész annyira hátborzongató volt. Volt egyfajta előérzete az áldozataival kapcsolatban. Bele se mertem gondolni, milyen vámpír lenne belőle…

A testem anélkül cselekedett, hogy én eldöntöttem volna. Futottam, egyenesen a lány és a férfi felé. Bűntudatot éreztem a családom miatt. Nem tehetem ezt velük, nem keverhetem bajba őket, de a lábaim mégsem hagytak fel a futással.

A férfi egy határozott mozdulattal berántotta a lányt a sikátorba.

Tudtam, hol vannak, de a lábaim a vámpírgyorsaság ellenére sem tudtak elég gyorsan mozogni.

Ahogy James belenézett a lány szemeibe, borzongás futott végig a testemen. Lydia nagy zöld szemei félelemtől csillogtak. Undorodott és félt a férfitől, de mégis megpróbálta megjegyezni az arcvonásait.

James izgatott volt, vágyott a lányra. De ki akarta élvezni minden pillanatát ennek az éjszakának. Érezte a lány puha, forró bőrét a kezei alatt. Gyönyörű volt. Ezek már az én gondolataim voltak. Egy undorító féreg volt ez a James, de abban igaza volt, hogy vonzónak találta Lydiát.

A lány kapálózni kezdett, de erre James a falnak szorította. Élvezte a helyzetet: Lydia hozzá képest nagyon fiatal volt. Azt gondolta, hogy a lány bőrének illata, direkt azért ilyen csábító, hogy az ő vágyai még magasabbra szárnyaljanak. Lydia forró és finom illatú lélegzete teljesen elködösítette a gondolatait. Kezei megmarkolták a vékony, kecses nyakat. A két test szorosan összepréselődött, és ha Lydia nem kapálózik olyan eszeveszetten, talán megérzi James kemény férfiasságát.

A lány mit sem törődve a támadójával elkezdte mozgatni a fejét. Megdöbbentett, hogy ez a kicsi, törékeny lány milyen ostobaságokra képes. Majdnem olyan volt, mintha lefejelni próbálná, de a legkisebb siker nélkül. Jamesnek egyre jobban tetszett a játék. Erősen nekicsapta a lány fejét a falnak. Eddigi létezésem során még sohasem lángolt fel bennem ennyire a gyilkolási ösztön. Látni akartam, hogyan könyörög James az életéért a lábaim előtt. Pont úgy, ahogy ő akarta, hogy Lydia ezt tegye.

Elengedte a lányt, és az úgy hullott a földre, mint egy rongybaba.

Lydia gondolataitól megrémültem: már nem akarta, hogy bárki megmentse, meg akart halni.

Már besötétedett, és elég gyorsan mozogtam, hogy az emberek ne lássanak belőlem semmit, de volt egy olyan érzésem, hogy az sem érdekelne, ha ez másként lenne. Már csak pár mérföld, bíztattam magam.

James a hajánál fogva rántotta fel a földről, mire sikítani kezdett. Olyan volt ez a hang, mintha ezer tőrt szúrtak volna bele a szívembe. Gyűlöltem magam, amiért ennyit vártam.

Lydia sikított, tiltakozott és vergődött miközben a férfi leráncigálta róla a ruháit. Ezt James egy ideig tűrte, de mikor már nem bírta tovább, erőteljesen ellökte Lydiát.

Megsérült, és ez csak az én hibám. Tudtam, hogy megsérült, hallottam a gondolataiból, és láttam James szemén keresztül, ahogy Lydia orrából vér kezd folyni.

Jamesnek eszébe jutott egy régi emlék: hasonló volt a helyzet, mint pár évvel ezelőtt. Akkor a barátnőjét akarta megerőszakolni, aki pont olyan ,,izgága” volt, mint Lydia. Akkor sem tudta elviselni, hogy nem adja meg magát egyszerűen az áldozata. A konyhában voltak, és a lány elővett egy hatalmas konyhakést. Ő csak nevetett a lány próbálkozásán, nem hitte, hogy tényleg képes lenne bántani bárkit is. De tévedett, mert mikor hozzáért a lányhoz, az arcába vágta a kést. Így keletkezett az ocsmány seb az arcán. Végül meggyilkolta a lányt, de az örökre belevágta az emlékét az arcába.

James letérdelt mellé, és addig ráncigálta Lydia ruháit, míg el nem szakadtak.

Azt hittem megőrülök, mikor Lydia elhallgatott. James végig ezt várta: hogy az áldozata elhallgat, és hagyja, hogy azt csináljon vele, amit akar.

Végre odaértem, és a mellkasomból reflexszerűen tört fel a morgás. A legkíméletlenebb módon akartam megkínozni ezt az embert – ha lehet annak nevezni.

Most igazán örültem, hogy ennyire gyors és erős vagyok. Vállainál fogva emeltem fel, majd dobtam neki a falnak. Háromszor olyan erősen, mint ő Lydiát, de mégsem annyira, hogy meghaljon. Azt nem érdemelte meg, túl kíméletes lett volna. Hallottam, amint a csontjai megroppannak, és mély elégedettség töltött el. A fallal való ütközés hatására eszméletlenül hullott a földre.

Lydia még mindig a földön sírt, és hirtelen olyan erős késztetést éreztem arra, hogy odamenjek hozzá, hogy beleremegtem. Végül is, sokkal élvezetesebb lesz megkínozni Jamest, ha felébred…

Az én szemeim számára nem volt sötét, így tökéletesen láttam, hogy hol van, nem úgy, mint ő.

Nem nézett rám, még akkor sem, mikor letöröltem a könnyeit. Azt a falat nézte, amelyikhez Jamest dobtam. A dereka köré kulcsoltam a kezeimet, és felhúztam a földről. Mikor hozzáértem, borzongás futott végig a testemen. Nem értettem a testi reakcióimat, míg ülőhelyzetbe nem került.

Ahogy a tekintettünk találkozott, minden megszűnt létezni. Elvesztem a szemeiben, csak ő és én voltunk. Mintha az az erő megszűnt volna, ami eddig ehhez a földhöz kötött. De mielőtt a semmibe vesztem volna, ennek az érzésnek a vaspántjai kapcsolódtak rám. Ezentúl csak ő számított. Azt akartam, hogy mindig boldog legyen, soha ne történjen még ehhez hasonló sem, és hogy szeressen engem. Én akartam őt boldoggá tenni…

Mindent értettem a létezéssel kapcsolatban… Hogy miért kel fel a nap, miért lesz éjszaka, miért vannak csillagok, miért nyílnak virágok, és hogy miért létezem én. Mindegyikre egy válasz volt: Lydia. Ez az egész világ azért van, hogy őt boldoggá tegye. Mindent meg akartam adni neki, amit csak lehet.

Tudtam, hogy mi ez a kötelék, ami köztem és közte van. De ez mégis más volt, nem olyan, mint apa és anya kapcsolata. Míg apa, azzá vált amivé Nessie akarta, hogy váljon, addig én csak egy személy szerepét akartam betölteni az életében.

Én akartam lenni az a férfi, aki egész élete során mellette lesz, és aki szereti, óvja minden bajtól. Az akartam lenni, akit tiszta szívéből szeret, az, akibe visszavonhatatlanul szerelmes.

A szerelem ki sem fejezi azt, amit iránta érzek, de én mégis megelégednék azzal, ha csak szeretne.

Volt értelme annak, hogy megszülettem, annak, hogy ideköltöztünk Forksba. Meg tudtam érteni, hogy mit éreznek a családtagjaim egymás iránt. Felfogtam, hogy mit értett Edward azalatt, hogy a vámpírok életében csak egyszer következik be a változás, és az egy egész létezésre szól. Értelmezni tudtam, mikor apa azt mondta, hogy bármit feladna anyáért és értem. Tudtam, hogy mi is pontosan a bevésődés…

Végre megértettem, hogy milyen az a szeretet, amiért az életemet is feláldoznám. Én teljes mértékben az övé voltam, és minden szempontból akartam őt. Úgy, mint egy nőt, és mint egy lelki társat. El akartam mondani neki, hogy mi is vagyok valójában.

A gondolataim megállíthatatlanul pörögtek, és vetítették le nekem a vízióimat. Mindegyikben Lydia szerepelt.

Elképzeltem, amint eljön velem moziba, és mikor a filmben lévő véres jeleneteket nem bírja, a mellkasomhoz bújik; mikor megtörténik az első csókunk; mikor először szerelmeskedünk – itt egy pillanatra le kellett hunynom a szemeimet, nehogy hangosan nyögjek fel - ; ahogy igent mond nekem az oltárnál, és mikor megszületik a kisbabánk. A vágyképeim hirtelen átváltottak rémképekké: eszembe jutott az, amikor anya megszületett, vagy amikor én világra jöttem… Nem akartam ennek kitenni őt.

Lehetetlennek tűnt az egész képzelgésem. Hiszen soha nem tudhatja meg, mi vagyok. Nem akartam, hogy undorodjon tőlem, de ez elkerülhetetlen lenne akkor, ha megtudná az igazságot. Így, pedig soha nem lehetek vele őszinte, és soha nem lesz biztonságban mellettem. A valóság fájdalmasan rántott vissza a jelenbe. Azt kívántam bárcsak a testem is olyan rosszul érezné magát, mint a szívem. Hiszen a szívem most tört piciny, összeragaszthatatlan darabokra, míg a testem kicsattant az örömtől, hiszen megtalálta a társát, az egyetlen személyt, akit teljes mértékben, visszavonhatatlanul és igazán szeret.

James magához tért, de már egyáltalán nem érdekelt. Egy kicsi részem vágyott arra, hogy végre bűnhődjön, de a dominánsabb részem Lydiára vágyott. És tudtam, hogy így sem vagyok méltó hozzá, hát még, ha gyilkolok.

Kelletlenül álltam fel létezésem szerelme mellől. Gyorsan el akartam intézni Jamest, ezért egy hirtelen mozdulattal megütöttem az előttem álló férfit. Ismét eszméletlenül esett a földre, de most az ütésem miatt. Úgy gondoltam, hogy majd ezt elintézzük a családommal.

Visszafordultam Lydiához, majd felvettem. Annyira jó érzés volt a karjaimban tartani őt. A szívverésem ki-ki hagyott, ahogy az illatát megéreztem. A lábait a felsőtestem köré kulcsoltam, mire a szám kiszáradt. Míg az egyik kezemmel Lydiát tartottam, addig a másikkal összeszedtem a dolgait.

Hallottam a gondolataiból, hogy megbízik bennem, amitől elégedett lettem. De ez mégsem volt elég, belőle sohasem lesz elég.

Futni kezdtem, és a gondolatai fokozatosan váltak zavarossá. Elájult.

Próbáltam olyan közel tartani a testemhez, hogy az ne okozzon neki fájdalmat, de mégis melegen tartsa. És az sem volt elhanyagolható szempont, hogy milyen jó érzés volt ez nekem.

Túl gyorsan értem oda a kocsimhoz, így kénytelen voltam őt letenni. Belegondoltam, hogy mi történne akkor, ha inkább az ölemben hagynám. Valószínű hisztérikus rohamot kapna, az este történtekből ítélve.

Beültettem az utasülésre, majd a dolgait bedobtam a kocsi hátuljába. Ahogy beültem a vezetői oldalra, észrevettem, hogy libabőrös lett a keze. Bennakadt a lélegzetem, ahogy megláttam félrecsúszott pólóját.

A szívem olyan gyorsan kezdett verni, mint egy partra vetett hal ficánkolása.

A nyaka és a mellkasa egy része szabadon volt hagyva. Feje hátrahanyatlott az ülés fejtámlájára.

Gyönyörű arcát most vér és kosz borította. De így is szép volt, nagyon szép.

Halványrózsaszín ajkai elnyíltak, és fellángolt bennem a vágy, hogy megcsókoljam őt. A lélegzetem felgyorsult, ahogy arra gondoltam mi történne, ha ember lennék. Akkor is szeretném, ebben biztos voltam. Valószínűleg addig harcolnék érte, amíg az enyém nem lenne. Mindent megadnék, hogy csak velem legyen. Emberként minden könnyebb lenne.

Arcán halvány pír játszott, ami kiemelte tökéletes bőrét.

Hosszú szempillái az arcát súrolták.

Mozgolódni kezdett, így a feje oldalra bukott.

Mélyet sóhajtottam, hogy lenyugtassam magam. Így megéreztem, hogy milyen finom illata van a vérének. Mintha a legédesebb nektárt keverték volna össze a legfinomabb gyümölcsökkel. A méreg sokkal erőteljesebben kezdett termelődni a számban, mint eddig bármikor. Ez furcsa volt, tekintve, hogy én nem éreztem még soha ehhez hasonló szomjúságot, de még mindig elviselhetőbb volt, minthogy távol legyek tőle.

Beindítottam a fűtést. Odafordultam Lydiához, majd óvatosan a kezembe vettem az arcát, és a fejét visszadöntöttem a fejtámlához.

Nem tudtam elengedni őt. Még soha nem éreztem ehhez fogható vágyat. Mindent akartam belőle.

Tekintetem folyton visszatévedt az ajkaira. Erről eszembe jutott, hogy még soha sem csókolóztam.

Igazából, mikor a La Lush-i lányok farkasalakban vannak, néha adok egy-egy csókot a pofájukra, de az nem számít. Mi csak testvérek vagyunk, nem érzünk egymás iránt semmi ilyesmit. Még a legtisztább szerelem sem közelíti meg azt, amit Lydia iránt érzek.

Mély lélegzet szakadt fel belőle, ami csiklandozta az orromat. Olyan meleg és finom illatú volt.

Az ajkainkat alig választotta el két centiméter. Egyáltalán nem zavart, hogy a vére vörösre színezte a felső ajkát, sőt…

Annyira akartam az ajkait a számon érezni, hogy észre sem vettem mit csinálok. A testem sokkal jobban uralt ebben a pillanatban, mint bármikor.

Ajkaim betapasztották a száját, ami forrón és édesen tapadt rájuk. Felnyögtem, ahogy megmozdította az ajkait. Forróság öntött el, mindenhol csak ő volt, de én mégis többre vágytam. Olyan közel húzódtam hozzá, amennyire a hely engedte. Belesóhajtott a számba, mire kirázott a hideg. Észre sem vettem, hogy mikor csukódtak le szemeim, így váratlanul ért, hogy nem látom az arcát. Nagyon nehezemre esett kinyitni őket, de végül mégis megtettem. Még mindig nem volt eszméleténél, de az ajkaim ettől függetlenül mozgatták az övéit.

Nem akartam elszakadni tőle. Még soha nem éreztem ilyet, és nem akartam, hogy megszűnjön. Olyan édes volt a vére és a lélegzete, hogy még a torkomban lévő lángok is lecsillapodtak.

Egyre hevesebben mozogtak az ajkaim, mire a sóhajai gyakoribbak lettek. Nem tudtam, hogy ez mit jelent. Vajon azt, hogy ő is élvezi, vagy azt, hogy hamarosan felébred? Ez valamelyest kijózanított. Bizonyára azt gondolná, hogy én is azt akarom tőle, amit James akart, ha felébred, és én még mindig csókolom. Ez pedig nem volt teljesen igaz… Én is vágytam rá, de én szerelmeskedni akartam vele. Szenvedélyesen, odaadóan és az engedélyével akartam őt szeretni.

Még utoljára rányomtam a számat, a –csókom hatására - duzzadt ajkaira, majd elhúzódtam. Nyelvem automatikusan nyalta körbe ajkaimat, és azok még soha nem voltak ilyen édesek.

Nem számított, hogy most inni akartam a véréből, az sem, hogy nem volt igazi csók és az sem, hogy ezt a csókot loptam tőle. Csak az volt a fontos, hogy végre megízlelhettem az ajkait, igaz, a tudta nélkül. Nem akartam, hogy ezt valaha megtudja, de attól még ez lesz életem legszebb pillanata.

Beindítottam az autót, kicsit még mindig kábultan a csóktól, majd az otthonom felé vettem az irányt. Közben jó meleg lett, így a libabőr is eltűnt a testéről, ami olyan nagyon vonzotta a tekintetemet bizonyos részek felé.

Ahogy kezdett elmúlni a mámor, fokozatosan kezdett eluralkodni rajtam a bűntudat. Hiszen ezt a csókot loptam, kihasználtam a helyzetet. Lehet, hogy Ő nem is tart engem vonzónak. Önző módon arra gondoltam, hogy számára ugyanolyan vonzó vagyok, mint Ő számomra. Még soha sem voltam ennyire bizonytalan magammal kapcsolatban. Hiszen mindennap bizonyították nekem a töretlenül felém áramló gondolatok, hogy mennyire vonzónak tartanak a körülöttem élő nők. De vajon Ő is így gondol rám? Mi bizonyítsa azt, hogy Ő is vonzónak tart, és ez nem változik meg, ha megtudja mi is vagyok valójában?

Hiszen az is lehet, neki másfajta fiúk tetszenek. Talán a szőkék kék szemekkel, vagy a barnák zöld szemekkel? Hirtelen, és elemi erővel tört rám a féltékenység. Nem akartam, hogy egy másik férfi akár csak egy ujjal is hozzá érjen. Undorító módon birtokolni akartam őt, hogy csak én csókolhassam, és csak én szerethessem.

Semmit sem akartam Lydiánál jobban ezen a világon. De a sors ironikus fintora az volt, hogy mindent megkaphattam volna. Mindent, kivéve őt. Az életem nélküle, olyan volt, mint egy a semmiben lebegő üstökösé. Sötét, hideg és értelem nélküli… De most, hogy már rátaláltam bevésődésem tárgyára, még most sem lehetek vele, a biztonsága érdekében. Milyen érdekes, hogy a farkasoknak pont ezt a részét örököltem. Még mielőtt ebbe jobban belegondolhattam volna, Lydia kizökkentett elmélkedésemből.

Épphogy kiértünk a lakott területről, mikor Lydia mocorogni kezdett. Érdeklődve fordultam felé, közben ismét elfogott a vágy, hogy megint megcsókoljam. Egyre többet és többet akartam tőle.

Hallottam, ahogy a szívverése és a lélegzete megkétszereződik. Láttam, amit szemei felpattannak, és ijedten pásztázzák körbe a kocsit, majd megállapodnak rajtam…

Red Moonlight: 7.fejezet.

7. Meghívás


A napjaim unalmasan teltek. Minden monoton volt: az iskola, a csevegések anyuval, a beszélgetések a barátaimmal. Nem tudtam, hogy meddig fogom tudni elviselni ezt, és mikor tör ki belőlem a kétségbeesett kiáltás.


Két hét telt el az évnyitó óta, de jóformán semmi sem változott, egy dolgot kivéve: Edward már arra sem méltat, hogy rám nézzen. Próbáltam eltitkolni, hogy mennyire rosszul esik ez nekem, de valahogy mégis mindig szipogva a visszafojtott sírástól értem haza.
Nem tévedtem: az életem Forksban egyelő volt a pokollal.


Tehát Edward örülhetett: mégis sikerült beletaszítania a tűzbe, ha nem is a szó szoros értelmében.


Minden éjszaka megjelent előttem a ragadozó szempár, arra várva, hogy tegyek egy olyan mozdulatot, ami a végemet jelenti.


Aztán az álmaimban megjelent Edward gyönyörű arca, de valahányszor meg akartam érinteni, rögtön az erdőben találtam magam, teljesen egyedül.


Az álmaimnak mindig ugyanaz volt a vége: őrjöngve kerestem a kiutat az erdőből, míg meg nem láttam Edwardot. Gyorsan odamentem hozzá, de mikor elég közel értem, ijedten vettem tudomásul, hogy Nick holtteste felett térdel.


Minden éjszaka a könnyeim társaságában ébredtem.


Ezek miatt nem tudtam magamat rendesen kipihenni, így pedig nem tudtam a tanulásra koncentrálni.



Dühöngve dobbantottam a földön, miközben részesültem Mrs. Jonas megvető tekintetében. Spanyol órán ültünk és én ismét nem értettem, hogy mit mondott.


A tanárnő felsőbbrendű hangnemben felszólított egy másik diákot.


Fogaimat összeszorítottam, hogy ne mondjak semmi ellenségeset, de magamban elképzeltem, amint Mrs. Jonas megcsúszik egy banánhéjon – mint a filmekben-, és fejjel beleáll egy nagy kukába.


Ettől a képtől sokkal jobb kedvem lett. Egészen addig, míg Nick meg nem érintette a combomat. Játékosan megpaskolta, és odahajolt hozzám. Arra számítottam, hogy valamit súg, de ehelyett arcon csókolt. Döbbenten hajoltam el tőle, de ezt úgy értelmezte, hogy zavarban vagyok, ezért mosolyogva elhúzódott.


Most már azt kívántam, bár Nick is beleesne abba a nagy kukába.


Rosszkedvűen álltam fel a padomból, mikor kicsengettek.


Gyorsan kislisszoltam a teremből, amíg Nick beszélgetni kezdett az egyik fiúval. Ez egyre rosszabb lesz, elmélkedtem, miközben az ebédlő felé vettem az irányt. Nick kezdett egyre idegesítőbb lenni. Nagyon nem tetszett, ahogyan rám nézett.


Ráadásul a barátaimtól és tőle elköszönni nagyon különböző volt. Míg a többiek beérték egy köszönéssel, addig ő szorosan megölelt. Reméltem, hogy a fiúk természetének legalapvetőbb tulajdonsága – a büszkeség-, megakadályozza abban, hogy nyíltan kifejezze a vonzódását, de tévednem kellett. Annyira nem akartam megbántani, de ha ez így megy tovább, kénytelen leszek lekoptatni…


Közben beértem az ebédlőbe, majd beálltam a büfépultnál ácsorgó diákok tömkelegébe.


Nem is figyeltem, hogy ki van előttem, csak mentem, belefeledkezve a gondolataimba.


Arra eszméltem fel, hogy egy kemény valaminek ütköztem. Azt hittem, hogy az egyik oszloppal találom szemben magam, de ehelyett Alice kicsinyke háta volt előttem.


- Bocsánat – mondtam zavartan, és igyekeztem nem rá nézni.


- Semmi baj! Nem is tudtam, hogy szemüveges vagy. Nagyon jól áll! – pirulva néztem bele a tündérszerű arcba. Remek, már megint elfelejtettem a szemüvegemet levenni, szidtam magam gondolatban.


- Köszönöm - mormoltam, mire kedvesen felnevetett. Közben a sor tovább araszolt.


- És hogy tetszik a suli? Vannak már barátaid? – kérdezte, miközben hátra fordult hozzám. Meglepett ez a hirtelen érdeklődés, de a tekintetében nem láttam semmilyen gúnyt. Kis híján sokkot kaptam, ahogy megláttam a szemeit. Teljesen abban a tudatban éltem, hogy neki aranybarna színű szemei vannak, de most mégis olyan feketén csillogtak, mint az éjszaka. Elég nehéz volt így a kérdésére válaszolni, de erőt vettem magamon, és lemondtam arról, hogy tátott szájjal bámuljam Alice-t.


- Hát tetszik. Mindenki nagyon kedves velem. – Kicsit félve mondtam ki a mindenkit, és ezt szerintem ő is észrevette.


- Tudod, hogy mire gondoltam? Mostanában nagyon keveset beszélgettünk. Mit szólnál, ha holnap elmennénk együtt valahová? – Leesett az álam erre a kijelentésre. Fogalmam sem volt róla, hogy csak azért mondja-e, mert olyan ellenségesek voltak velem; vagy azért mért tényleg vágyik a társaságomra.


- Tényleg? – kérdeztem döbbenten, aztán rájöttem, hogy milyen nevetséges vagyok, ezért próbáltam rendezni az arcvonásaimat.


- Persze! Jó lenne elmenni moziba, vagy vásárolni – csillantak fel a szemei. – Szeretsz vásárolni?


- Aha – motyogtam még mindig döbbenten. Nem értettem ezt a hirtelen érdeklődést irántam.


Aztán Alice felszisszent és a halántékához kapott. Fájdalmas kifejezés csúfította el gyönyörű arcát.


- Alice, jól vagy? – kérdeztem rémülten. Meg akartam érinteni az arcát, de mielőtt hozzáérhettem volna gyorsan hátrébb húzódott. Tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy szorongatja a halántékát. Egy percig azt hittem, hogy sírni fog, de a szemeiben nem gyűltek össze a várt könnyek.


- Persze, csak nagyon megfájdult a fejem.


- Elmenjünk az orvosiba? – kérdeztem együttérzően.


- Nem, nem szükséges. Mindjárt jobban leszek – mondogatta összeszorított szemekkel. Nem tudtam, hogy mitévő legyek: nem akartam erőszakoskodni, de azt sem szerettem volna, ha rosszul lesz.


- Akkor eljössz velem holnap moziba, aztán vásárolni? – kérdezte, mintha az előbb semmi sem történt volna.


- Alice… - hallottam meg a hangját, mikor épp válaszolni akartam, és még levegőt venni is elfelejtettem. Csak most jutott el a tudatomig, hogy már Alice van soron a büfénél.


A tálcája már tele volt, és épp fizetett, mikor Edward odaért hozzánk.


Annyira gyönyörű volt, hogy elfelejtettem gondolkozni. Csak ki kellett volna nyújtanom a kezemet és hozzáértem volna. De mégsem tettem meg, mert féltem a következményektől.


Egészen mostanáig nem akartam beismerni, hogy valójában félek tőle. Nem csak attól rettegek, hogy soha többé nem beszélhetek vele, hanem a puszta jelenlététől is.


Ez a két dolog ellentétes volt egymással, mégis ugyanolyan irritálóan hatottak az érzéseimre.


Féltem, hogy ő lesz a gyilkos, aki napról napra pusztítja Forks lakkosságát, de mégis megbíztam benne.


Az előérzetem azt üzente, hogy jobb lesz nem belebonyolódni a Cullen család életébe, de a késztetés, hogy többet tudjak meg róluk, elnyomta ezt a zavaró érzést.


Edward cseppet sem gyengéden kirántotta Alice-t a sorból, és miután egy gyilkos pillantást kaptam tőle, elindult az asztaluk felé, ahol már ott ült Nessie. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Kirázott a hideg, ha arra gondoltam, hogy Alice-nek változik a szemszíne, de dühös lettem, mikor megláttam, hogy Edward annyira gyűlöl, hogy képes a fájdalmas szorításával arra kényszeríteni a testvérét, hogy hagyjon ott.


- Alice – szóltam utánuk, mire meglepetten fordultak vissza. Mély lélegzet, utasítottam magamat nyugalomra, miközben Edward rémisztő pillantását éreztem az arcomon. – Szívesen elmegyek veled holnap. – Magam is meglepődtem, hogy milyen határozott a hangom, de próbáltam ezt nem kimutatni. Edward elengedte Alice kezét, és olyan ábrázattal ment oda Nessie-hez, mintha most árulták volna el.


Alice csilingelő hangon felnevetett, és megvárta amíg megveszek egy üveg vizet és egy szendvicset.


Azt hittem, hogy mikor kiállok a sorból, megköszöni, hogy elmegyek vele és visszamegy a testvéreihez, ezért nagyon meglepődtem, hogy együtt jött velem egy üres asztal felé.


Leültem, ő pedig velem szemben foglalt helyet.


- Annyira jól fogunk szórakozni! - lelkesedett fel Alice. – Szerintem menjünk Port Angelesbe. Ott van egy csomó mozi, de aztán elmehetnénk Portlandbe vásárolni. Nincs olyan nagy választék, mint Los Angelesben, de most megteszi. – Jóformán alig kellett beszélnem, mert az imádni való Alice az egész szünetben csicsergett. Ő volt az a személy, akit nem lehetett nem szeretni.


Közben egyszer-egyszer észrevettem, hogy a barátaim kikerekedett szemekkel nézik, hogy az egyik Cullen lány ül mellettem.


Nem volt kedvem beszámolni nekik arról, hogy miért ücsörgök Alice-szel az ebédlőben.


Valamiért, ha erre gondoltam, olyan érzésem támadt, mintha öngyilkossági kísérletet akarnék elkövetni egy gyilkos cápákkal teli medencében. Tudtam, hogy úgysem menekülök az idegesítő kérdésektől…


Túl hamar szólalt meg a jelző csengő, és nekem nem maradt időm jó okot találni rá, hogy miért beszélgettem Alice-szel. Nem is az zavart, hogy fintorogva csóválják majd a fejüket, hanem az, hogy tudni akarják majd, hogy honnan ismerem Cullenéket.


Én pedig nem akartam nekik beszélni arról az estéről, mikor eltévedtem a városban.


Megborzongtam az emléktől.


- Most mész haza? – kérdezte hirtelen Alice.


- Nem, még van különórám. Most iratkoztam be az olasz nyelvtanfolyamra. Szóval még két olaszt kell elviselnem – fintorogtam.


- Akkor elkísérlek – állt fel, én pedig megkönnyebbültem, mert így nem lesz alkalmuk a barátimnak arra, hogy kikérdezzenek. Legalábbis ma…


Halkan haladtunk az olasz terem felé. Alice szokatlanul csendes volt. Nagyon nehezen lehet rajta kiigazodni: egyik percben vidáman csicsereg, a másikban pedig csendben gubbaszt.


Odaértünk a terem elé, én pedig megkönnyebbültem, mert a tanár még nem tartózkodott bent.


- Szia! – mondta Alice és olyan hirtelen ölelt meg, hogy nem is tudtam reagálni.


- Szia! - motyogtam a hátának, mert gyorsan megfordult, és el is ment.


Zavarodottan mentem be a terembe, és még arról is megfeledkeztem, hogy idegen diákok vesznek körül. Egészen addig, amíg neki nem mentem egy lánynak, aki egy évfolyammal fölöttem járt.


- Bocsánat – morogtam, mire válasz gyanánt kaptam tőle egy vállrándítást.


Mivel ez egy olyan különóra, ahol nem szabják meg azt, hogy melyik évfolyamból járhatnak a diákok, számítottam új emberekre. De arra nem, hogy ő is itt lesz.


Ott ült az egyik padban és az ablakon nézett kifelé. Látszólag nem nagyon zavarta, hogy ennyi ember van körülötte, mégsem ült senki sem mellé. Megértettem őket: hátborzongató, ahogyan viselkedik.


Gyorsan körbenéztem, és rémülten vettem tudomásul, hogy csak mellette van már hely. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy egyre közelebb mentem hozzá. Lehet, hogy jobb lenne, ha kihagynám ezt az órát, elmélkedtem, miközben odaértem a padhoz.


Nem nézett rám, de láttam, ahogy a kezei ökölbe szorulnak, és arcizmai megfeszülnek, ahogy összeszorítja az álkapcsát.


Megpróbáltam csendesen helyet foglalni mellette, ami igencsak nehéz volt, mert ahogy meglátták a teremben lévő diákok az őrült akciómat, azon nyomban elhaltak a beszélgetések.


Szerencsére abban a pillanatban, ahogy elhelyezkedtem, belépett a tanár.


Olaszul köszöntött minket, majd magyarázni kezdte, hogyan is szólíthatunk meg valakit ezen a nyelven, majd hátrafordult és a táblára írta az olasz szavakat.


Kinyitottam a füzetemet és szorgalmasan jegyzetelni kezdtem, talán egy kicsit túl szorgalmasan. Mindent megtettem annak érdekében, hogy még véletlenül se nézzek a mellettem ülő Edwardra.


Valószínű, hogy ez az egyetlen óra tovább tartott az egész napomnál is.


Mély megkönnyebbülés töltött el, mikor kicsengettek. Ez egyet jelentett: még egy ilyen órát kell eltöltenem Edward mellett.


A legtöbb diák kivonult a teremből, és én is úgy döntöttem, hogy kimegyek levegőzni.


- Lydia - megdermedtem a mozdulatban, ahogy meghallottam Edward hangját.


Meglepetten néztem bele a fekete szemeibe, és csalódottan vettem tudomásul, hogy az arca ugyanazt a szenvtelen maszkot tükrözi, mint mindig.


- Mi van? – kérdeztem vissza gorombán. Valahol mélyen nagyon fájt, hogy így viselkedtem vele, de a büszkeségem nem hagyta, hogy megalázkodjam előtte.


- Adhatok egy tanácsot? – kérdezte nagyon komolyan és a szemeim kikerekedtek a döbbenettől. Teljesen összezavarodtam, ezért csak sután bólintottam.


- Nem kéne velünk barátkoznod – motyogta, mire elöntött az indulat.


- Tudod, ha nem kedvelsz, akkor nem szükséges velem barátkoznod. De a testvéreidnek nem tilthatod meg – sziszegtem az összeszorított fogaimon keresztül. Edward szemei gondterhelten összeszűkültek.


- Én komolyan beszélek – nézett rám vádlón.


- Ahogyan én is – makacskodtam.


- Hát nem érted? – csattant fel kétségbeesetten. – Mi nem vagyunk egymáshoz való barátok – mondta rezzenéstelen arccal. Ezzel az elevenembe vágott. Iszonyatosan fájt! Még annál is ezerszer jobban, mint mikor megtudtam, hogy van barátnője. A szemeimbe könnyek gyűltek, és sértődötten fordultam el tőle. Nem értettem, hogy miért viselem ennyire rosszul a visszautasítását. Hisz eddig is tudtam, hogy nem lennék elég jó neki, de titokban reménykedtem, mégis megkedvel valahogy. Szerencsére már mindenki kiment a teremből, így nem láthatták az arcomat áztató könnyeket.


Edward felnyögött, és határozottan megfogta az államat és maga felé fordított.


- Miért csinálod ezt velem? – kérdezte és az arcán újra megjelentek az érzelmek. Rengeteg érzelem suhant át rajta, de csak párat tudtam felismerni: vívódás, kétségbeesés és az aggodalom.


Gyengéden letörölte a könnyeimet, az arcom felforrósodott, ahol hozzám ért.


- Miért nehezíted meg a dolgomat? – tett fel még egy kérdést, de úgy tűnt, nem vár választ rá. – Én csak megpróbállak megóvni, de te folyamatosan az ellenkezőjét csinálod annak, ami helyes lenne – folytatta. A meglepetéstől nem tudtam megszólalni, csak néztem a szemeit, és próbáltam megérteni, hogy miről beszél. – Ez annyira nehéz számomra. Teljesen ellentétesek az érzéseim – magyarázta suttogva, és olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a lehelete illatát. Tejesen elernyedt a testem, és közelebb húzódtam hozzá.


Meglepődtem, hogy nem húzódott el. Csak lehunyta a szemeit és olyan volt, mintha épp lenyugtatni akarná magát. De mégsem vett olyan mély lélegzetet, mint mikor valaki ideges és nyugalomra vágyik. Sőt, inkább olyan volt, mintha nem is lélegezne.


- Kérlek – suttogta megtörten –, maradj távol tőlünk. - Nem akartam megbántani, de nélkülözni sem akartam sem őt, sem a családját.


- Nem – suttogtam vissza határozottan.


Edward hirtelen eleresztett, majd elhúzódott tőlem. Az arca ismét felöltötte a megszokott maszkot.


- Én figyelmeztettelek! – mondta keményen.


Össze voltam zavarodva. Edward úgy viselkedik, mint egy elmebajos. Ez a dolog nem normális, így nem mehet tovább.
- Miért nem akarsz velem barátkozni? – hajtottam le a fejem csalódottan.


- Nem ezt mondtam. De úgy látszik képtelen vagy hallgatni rám!


- Rendben! – csattantam fel – Egy jó okot mondj, amiért nem barátkozhatunk! – mélyet sóhajtott, és mikor felém fordult ismét azzal a ragadozó szempárral találtam szemben magam, amelyik éjszakánként kísért.


- Hát nem tűnt fel, hogy a diákok kerülnek minket? Ennek van oka. És neked nem szabad velünk barátkoznod! Neked olyan barátok valók, mint Sam, Mel és Nick. Átlagos, kedves és veszélytelen emberek, pont mint te. Mindent megpróbáltam, hogy távol tartsalak tőlünk. De te, Alice és a többiek hajthatatlanok. – Meg kellett emésztenem a hallottakat, ezért egy ideig hallgattam.


- Edward, nem értelek. Annyira más voltál, mikor megmentettél. Mi történt veled? – kérdeztem rá arra, amire azóta kíváncsi voltam, hogy az első iskolai napon megláttam.


- Már semmi sem ugyanolyan, mint régen. Épp ezért nem szabad velem lenned. – Olyan halkan suttogta a szavakat, hogy alig hallottam. A maszk ismét lehullott az arcáról, és olyan szívszorongató kifejezés jelent meg rajta, hogy kis híján én is elsírtam magam.


A kezeim mintha életre keltek volna, teljesen az irányításom nélkül emelkedtek fel, és fogták meg Edward arcát.


Meglepődött, ahogyan én is. Ezt a reakciót nem vártam volna magamtól.


Olyan furcsa volt az arca: kemény, mint egy kőszobor, de egyben nagyon meleg is volt.


Mintha angyalok faragták volna ki, olyan tökéletes és sima.


Ha voltam is valaha ilyen közel az arcához, akkor is csak a szemeit néztem. Így az a tény, hogy Edward orrnyergét picike, halvány szeplők borítják, újnak bizonyult. Ettől csak még fiatalabbnak és még aranyosabbnak nézett ki.


Végig simítottam az arcán, le egészen a nyaka tövéig. Lecsukta a szemeit, és a szemöldökei úgy húzódtak össze, mintha valamin nagyon vívódna.


- Engem nem érdekel, hogy miért kerülnek titeket az emberek. Csak szeretnék a barátotok lenni. Még soha nem éreztem ilyet, egyszerűen vágyom a közelségetekre. – mondtam ki az igazságot, anélkül, hogy átgondoltam volna. Edward lassan kinyitotta a szemeit, és azokból csak úgy tündöklött a gyengédség.


- Hidd el, én is nagyon szeretnék veled lenni. Soha nem éreztem még ehhez hasonlót sem – suttogta, aztán megkeményedett az arca – De ez lehetetlen. Mi soha nem lehetünk egyenrangú barátok. – A kezeim csalódottan hullottak le az arcáról.


Nem értettem sem Edwardot, sem a tulajdon érzéseimet. Sokkal jobban fájt ez annál, hogy csak úgy továbbálljak. Sejtettem, hogy ez még sok papírzsebkendőbe és álmatlan éjszakába fog kerülni nekem.


Tekintetem végigsiklott a padon található tankönyveken, és hirtelen eszembe jutott valami.


Lehajoltam a táskámhoz és kutatni kezdtem a piros borítású könyv után. Hamar meg is találtam, majd Edward felé csúsztattam.


- Köszönöm, hogy kölcsön adtad a könyvedet. – Igyekeztem lazán beszélni, és ez többé-kevésbé sikerült is.


- Nem kell vissza adnod! Ezt neked adtam – csúsztatta vissza a könyvet. Meglepetten néztem rá. Már majdnem elfogadtam, mikor eszembe jutott, milyen kínszenvedés lenne mindennap látni Edward könyvét a polcomon.


- Szeretném visszaadni – suttogtam, és a tekintetemet elfordítottam Edwardról.


Nem szólt semmit, csak elvette a könyvet, és cseppet sem óvatosan beledobta a táskájába.


Ezután nem szólaltunk meg.


Szép lassan visszajöttek a diákok a terembe. Mindegyikük furcsán nézegette a párosunkat, de nem volt idejük rajtunk pletykálgatni, mert rövidesen a tanár is bejött.


Ez az óra még lassabban telt, mint az előző. Az óramutató csigalassúsággal vánszorgott, engem majd megölt az unalom, és a kétségbeesés, hogy nem lehetek Edwarddal. Ott ültem mellette, de még a szemem sarkából sem mertem ránézni. Féltem attól, hogy ismét azt a szenvtelen maszkot látom rajta…


Megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor kicsöngettek, és igyekeztem gyorsan bepakolni a táskámba.


Edward előbb felállt, mint bárki más a teremből.


Kényszerítettem magam, nehogy felnézzek az arcába, de azt láttam, hogy közvetlenül a tanár után ment ki. Leesett az állam, ahogy megláttam a mozgását. Minden mozdulat tükrözte a kecsességet és a magabiztosságot.


Ettől a ténytől csak még fájdalmasabban hasított a mellkasomba az üresség.


Szerencsémre Nick-ék már hazamentek, így nem kellett vallomást tennem az ebédlőben történtekről.


Gyorsan szedtem a lábaimat, hogy még azelőtt hazaérjek, hogy elkezdene esni az eső.


Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy kis híján egy, az úton száguldó autó elé léptem. Szerencsére feleszméltem a hangos dudálásra, és megálltam az iskola sarkánál. A tekintetem megakadt egy ismerős tárgyon.


Kikerekedett szemekkel néztem a könyvet a kukában. A piros borítású könyv ott hevert a kukában tornyosuló szemétkupac tetején.


Annyira dühös lettem, hogy ordítva dobtam volna a fejéhez a könyvet. Hogy lehet valaki ennyire makacs, öntelt, beképzelt, felvágós ökör?


Indulattól remegő kezekkel vettem ki Edward könyvét a kukából, majd dobtam bele a táskámba, és fortyogva a dühtől, ismét elindultam hazafelé.

Red Moonlight: 6.fejezet.

6. Gyűlölet:




Félholtan a fáradtságtól kikecmeregtem az ágyamból, majd a fürdőbe vettem az irányt, a tisztálkodási eszközeim kíséretében.


Erőteljesen megmostam a fogam, majd magamra raktam a megszokott sminkemet. Ma extra adag alapozót használtam, mert valahogy el kellett tüntetnem a karikákat a szemem alól.


Megfésültem a most kivételesen egyenes hajamat, és szomorú képpel visszamentem a szobámba.


Felvettem az előre kikészített ruhámat.


Gyorsan elővettem egy táskát, amibe beletettem a szemüvegemet, ami szükséges volt, mert terveztem, hogy látok valamit a táblából, de ez nem sikerült volna, ha hátra is ülök, és a szemüvegem pedig nincs nálam. Még tettem be egy tollat és jegyzetfüzetet, majd lesiettem a földszintre.


Anya már korán reggel elment, mert ma kezdett dolgozni egy kisboltban kétutcányira innen.


De hagyott egy levelet nekem, amiben leírta, hogy csinált nekem reggelit, amit a hűtőben találok; és, hogy legyen szép napom az iskolában. Erre egy torz grimasz volt a válaszom.


Gyorsan elővettem a reggelimet, és elkezdtem enni.

Közben azon gondolkoztam, hogy milyen jó anyunak. Először is: nem kell gyalog mennie dolgozni, mert Eathen minden reggel elviszi, mikor bemegy az őrsre. Bezzeg én meg caplathatok az esőben. De jó ez így, mert igaz, hogy néhány hónap múlva letehetném a jogsit, de mégsem teszem. Az igazat megvallva félek, hogy esetleg elütök valakit.


Másodszor: tuti, hogy anya már most beszélgetésbe elegyedett a kollégáival. Ezt a tulajdonságát én is örököltem, de már ezer éve nem is használtam. Ha találok olyan személyeket, akik egy hullámhosszon vannak velem, akkor csak úgy dőlnek belőlem a szavak.


De mióta elkezdtem a középiskolát, ezeknek az embereknek a száma vészesen lecsökkent.


Mélyet sóhajtottam, és a faliórára néztem. Ijedten ugrottam fel, mert késésben voltam. A tányéromat betettem a mosogatóba, és már rohantam is az előszobába. Felhúztam a csizmámat, majd a kapucnis dzsekimet is felvettem.


Kis híján elfelejtettem a kulcsomat és a táskámat, de mikor ezek is megvoltak, olyan tempóban kezdtem el sétálni, hogy az megfelelt volna egy reggeli kocogásnak is.


Szerencsémre az eső nem esett, de így is az izzadságtól nedvesen értem be az iskolába.


A diákok még ott tébláboltak az udvaron, de nem sokat törődtem velük,


egyenesen a Tanulmány irodába mentem.


Amint beléptem a halványrózsaszín szobába, megcsapott a kellemes meleg. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtó, hogy egy fokkal se legyen bent hidegebb.


Mikor megfordultam, egy kedves fiatal, szőke nővel találtam szembe magam. A pultját rendezgethette, mivel a kezében egy egész paksaméta irat volt. Meglephette a jelenlétem, mert csak nézett rám, miközben a papírlapok kiestek a kezéből.


Vissza kellett fojtanom egy mosolyt, ahogy igyekezett összeszedni a temérdek sok papírt.


Azokat a papírokat, amelyek közvetlen a lábamhoz estek, segítettem neki összeszedni. Így gyorsabban végeztünk.


- Miben segíthetek? – kérdezte bársonyos hangon. Igazán szép nő, gondoltam, de nem olyan szép, mint Alice vagy Nessie. Mélyet sóhajtottam, hogy leküzdjem a gombócot a torkomban, mikor eszembe jutott a Cullen család.


- Lydia Stryder vagyok. Szeretnék beiratkozni – közöltem vele kedvesebb hangot megütve. Halkan felkacagott, mire én egy kicsit sértetten és furcsán néztem vissza rá.


- Persze, hogy tudom a nevedet. Ebben a városban kivétel nélkül ismer téged mindenki. Igaz, hogy még nagyon kevesen láttak élőben, de elég feltűnő jelenség vagy. –Itt halványan elmosolyodott. – Azonfelül láttam már rólad képeket. Tudod, az édesanyád a szüleim boltjában dolgozik. – Zavarodott képet vághattam. Ismét felnevetett, miközben elkezdte intézi a beiratkozásomhoz szükséges dolgokat. Odaadta az órarendemet és az iskola térképét, majd elmondta, hogy ma melyik teremben leszek. Sok szerencsét kívánt, amit megköszöntem, majd távoztam az irodából. Ha mindenki ilyen kedves lesz velem, nem hiszem, hogy lesznek problémáim. Ezt mondogattam magamnak még akkor is, mikor megérkeztem ahhoz az épülethez, ahol már bent ültek azok az idegen diákok, akikkel ma leszek.


Idegesen toporogtam, miközben a szám kiszáradt, a kezem izzadt és hideg volt, a gyomrom ököl nagyságúra szűkült, és a szívem erőteljes lüktetését a fülemben éreztem.


Kipirult arccal nyitottam be, és a csöndben, ami a teremre nehezedett, hallani lehetett az ijedt zihálásomat. Mit sem törődve a fürkésző tekintetekkel, beléptem és közben fohászkodtam, hogy legyen egy szabad pad a terem végében. De szerencsétlenségemre egyetlen egy hely volt: egy fiú mellett a terem közepén. Egyre idegesebben odalépkedtem a sráchoz, aki leplezetlenül bámult.


- Elnézést! Szabad ez a hely? – mutattam a mellette lévő székre.


- Sajnos nem! – mondta, az én arcom pedig olyan vörös lett, hogy félő volt, lángra gyúl. Épp indultam volna el a terem végébe, mikor a fiú újra megszólalt. – Már nem üres ez a hely, mert mostantól te ülsz itt – mondta vigyorogva. Elöntött a düh, hogy ezt az idióta játékot eljátszotta velem, de igyekeztem ezt nem kimutatni. Itt mindenkinek ilyen gyászos a humorérzéke? Végtére kedvesebb volt, mint amire számíthattam az első napon. Leültem a székre, majd elővettem a tollamat, meg a jegyzetfüzetet, és egy fáradt sóhajjal az esőáztatta tájat kezdtem szemlélni.


- Nick, figyelsz rám? – kérdezte egy mély hang. Felfigyeltem a hangra, és akkor láttam meg, hogy padtársam engem fürkész.


- Bocs, nem figyeltem –válaszolta a mellettem ülő fiú. – Sam, most nem érek rá – mondta egy nagydarab, fekete hajú srácnak, aki a padunk melletti széken ült. Sam nagy világosbarna szemei összeszűkültek, és egy pillanatra sértődötten nézett barátjára, majd rám, amit Nick nem láthatott, mert még mindig engem figyelt. Aztán Sam vállat vont, és visszahúzta a székét az asztalához.


- Te Lydia vagy, ugye? – kérdezte hirtelen Nick. Nagy kék szemei csillogtak, de ez valamiért rossz érzéssel töltött el. Egyszerű bólintást adtam neki válaszul aztán, már el is fordultam tőle. Reméltem, hogy itt abba is hagytuk a beszélgetést, de ő nem így tervezte.


- Én Nicholas Smith vagyok – nyújtotta felém a kezét, amit egy kicsit késve, de végül elfogadtam. – Gondolom, nehéz lehet neked, hogy ennyi új emberrel vagy körülvéve. Tudod, én tavaly költöztem ide, de nekem sem volt könnyebb, mert Forksban mindenki ismeri egymást. – Meglepődtem azon milyen, kedves srác, én pedig hogy elutasítottam… Kedves mosoly kíséretében kezdtem volna el vele beszélgetni, de épp akkor lépett be a tanár. Egy igazán szigorú kinézetű nő, akinek rövid, festett vörös haja kusza, rakoncátlan fürtökbe göndörödött a fején.


Nagyon unalmasan telt az óra, mert Mrs. Jonas elvégezte a szokásos évnyitói teendőket. Bemutatott az osztálynak, de hatalmas szerencsémre engem nem kért meg, hogy beszéljek magamról.


Megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor kicsengettek, és a tanárnő kisietett a teremből. Még két ilyen unalmas órát kellett elviselnem, de nekem már most elegem volt az egészből.


Behunytam a szemeimet és megtámasztottam a fejemet a kezemmel, mint egy bárpultnál ülő, ittas állapotban lévő ember. Tudtam, hogy illetlen a viselkedésem, de olyan fáradt voltam, hogy azt hittem, a fejem leesik a helyéről.


- Szia, Nick! – hallottam közvetlenül magam mellett egy vékony hangot. – Hogy telt a nyári szüneted? – Nem néztem fel. Volt egy olyan érzésem, hogy úgyis engem figyelnek.


- Szia, Mel! Kösz, jól. És neked? – hadarta a padtársam.


- Nekem is jól! – A lány itt egy kis szünetet tartott. - Szia. Én Melanie vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek! – zavartan nyitottam ki a szememet, és szembe találtam magam egy kedvesen mosolygó lánnyal.


- Szia! Lydia vagyok. – krákogtam, mert a hosszú hallgatás után egy kicsit elment a hangom. Melanie barna szemei kíváncsiságtól csillogtak. Meglehetősen szép lány volt: barna bőrét temérdek sok szeplő borította, de ez jó ált neki; és sötétbarna, hosszú, egyenes haja lágyan omlott a vállára.


Úgy döntöttem, hogy szeretnék már az első nap több emberrel megismerkedni, ezért beszélgetésbe elegyedtem velük. Közel sem voltam olyan felszabadult, mint Cullenékkel, de rövid idő után már azt vettem észre, hogy izgatottan hadarom, milyen volt Chicagóban élni.


A következő óra még unalmasabb volt, de valamiféle várakozást éreztem magamban.


Vajon Edward itt van valahol? - kérdeztem magamtól, és a szívem hevesebben kezdett verni. Annyira látni akartam már… Vágytam rá, hogy a közelébe kerüljek. Nem voltam hajlandó beérni a puszta emlékével. Ahogy elképzeltem a csillogó szemeit, a szédítő mosolyát, a gödröcskéket az arcán…


Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy a csengő berregésekor eszméltem fel, hogy véget ért az óra.


Nagyot nyújtóztam, és a szemem sarkából láttam, hogy Nick vigyorogva nézi a mozdulatomat.


Közelebb hajolt és a fülembe suttogott: - Elég unalmas Mrs. Jonas órája. De nyugodj meg: majd én elterelem a figyelmedet… - fújt bele a fülembe. Ettől borzongás futott végig a gerincemen, de nem a jó értelemben. Nyugtalan képpel néztem a padtársam vigyorgását.


Hangosan felnevetett, ahogy értelmezte az arckifejezésemet.


- Nyugi, csak vicceltem – kuncogta, de én mégsem éreztem magam jobban.


- Nem megyünk ki egy kicsit levegőzni?- jött oda Melanie pár barátja kíséretében.


- De, mehetünk!- állt fel Nick, és megfogta a csuklómat. – Gyere te is, Lydia – húzott fel. Mélyet sóhajtottam és próbáltam nem kirántani a kezemet a fogásából. Sokkal jobban idegesített az, hogy csak úgy megérintett, mint, az hogy kirángat magával. A keze mintha égette volna a bőrömet, de nem értettem, hogy miért.


- Úgy tűnik, jó hatással van az időjárásra az, hogy ide jöttél. Ma még esni sem esett – suttogta nekem, miközben felvettük a kabátjainkat. Valószínűleg, úgy akarta ezt elmondani, hogy a barátai ne hallják meg, de rosszul mérte fel a hallótávolságot, így mindegyikük értesült Nick hozzám intézett bókjáról. Sam és a többi fiú jelentőségteljes pillantásokat váltottak. Furcsamód csak egy kis pír ült ki az arcomra a bók hatására, pedig máskor pipacsvörös szoktam lenni, ha valaki szépeket mond rólam.


Úgy éreztem, jobb lesz, ha ezt megjegyzés nélkül hagyom. Nickkel nem volt semmi bajom, de nem vonzódtam hozzá, de megsérteni sem akartam.


Halkan baktattunk kifelé az udvarra.


Nick szerencsére elengedte a kezemet, és így zavartalanul követhettem az osztálytársaimat. Kiérve olyan kellemes érzés fogott el, mint mikor Edward közelében voltam. Erről eszembe jutott, hogy még vissza kell neki adnom a könyvét, és ettől boldog lettem. Még beszélhetek vele…


Ostoba és gyerekes módon azt hittem, hogy ő is várja a találkozásunkat.


A parkolóban rajtunk kívül még nagyon sokan voltak. Úgy tűnik, mindenki kihasználja azt, hogy most kivételesen nem esik az eső.


Melanie-ék odavezettek egy kisbusz méretű autóhoz, és megálltak mellette. Talán ez lehet valamiféle szokásuk, elmélkedtem magamban, miközben a földet pásztáztam.


- Nézzenek oda! Mit csinálnak itt ezek? Azt hittem, leprásnak tartják az egész iskolát, és most meg itt álldogálnak közöttünk… – hallottam meg Sam gúnyos hangját. Meglepetten néztem föl, majd követtem a tekintetét.


Ott állt, azonnal felismertem. A parkoló túlsó végében álldogált, háttal nekem. A szívem olyan őrült tempóban pumpálta a vért szerte a testemben, hogy beleszédültem. Látni akartam az arcát, meg akartam érinteni, hallani akartam a hangját… Annyira közel volt, mégis oly távol.


Egy fekete személykocsinál áll, de nem egyedül: ott volt mellette Renesmee és Alice is.


Ők aggódó tekintettel figyelték Edwardot. Miért aggódnak? Talán valami történt vele?


Tudni akartam, hogy a mindig mosolygós Alice miért ráncolja össze zavartan a szemöldökét; és, hogy Nessie szemeiben miért csillog szomorúság. Mindent tudni akartam, mintha családtag lennék…


A hideg talaj szinte égette a talpaimat, arra ösztönözve, hogy rohanjak oda hozzá, és ugorjak a nyakába. De nem tehettem meg, mert mit szólnának az osztálytársaim…


Mi ütött belém? - kérdeztem magamtól felháborodva. Hiszen nem is ismerem őket. Akkor meg mit érdekel, hogy mit szólnak hozzá, ha oda megyek Alice-ékhez?


Épp megtettem volna az első lépést feléjük, mikor Edward felém fordult. Abban a pillanatban, ahogy találkozott a tekintetünk belefagytam a mozdulatba.


Arra, amit éreztem, nincsen kifejezés. A rémület vagy pánik nem jó szó rá. A félelem, sokk, csodálat, biztonság, düh és halálfélelem keverékét éreztem. Rengeteg egymással ellentétes érzés kavargott bennem.


Esküdni mertem volna, hogy egy hajszála sem változott, mégsem ugyanaz az Edward volt, akit megismertem. Rettenetes volt a szemeibe nézni, mégsem mertem elfordítani a tekintetemet.


A szemei szikráztak a gyűlölettől, de az arcvonásai rendezettek voltak. Megijedtem tőle, de egyben dühös is voltam rá. Nem tettem olyat, amivel kiérdemelném a gyűlöletét.


De még a gyűlölet is olyan fogalom, ami nehezen fejezi ki az érzéseit. Olyan volt, mintha azt kívánná, hogy a Pokol legmélyebb bugyraiban égjek szénné, és mikor ez megtörtént, újra szenvedjek a tűzben, de még fájdalmasabban.


Alig bírtam visszafojtani a sírásomat. Annyira fájt, hogy félő volt, összeesek, és a földön kezdek el zokogni.


Ennyire gyűlöl, és én csak még jobban vágytam a közelségére. Még így is gyönyörűnek tartottam, és úgy vonzott magához, mint a gravitáció. Tudtam, hogy szükségem van a közelségére, de nem mertem még mozdulni sem, mert olyan érzés sugárzott belőle felém, hogy ha teszek egy óvatlan mozdulatot, abban a pillanatban megöl.


Ez az egész annyira valószínűtlen: mintha egy ragadozóval állnék szemben. A hideg végigfutott a gerincemen, és rögtön a gyilkosságok jutottak eszembe.


Ez őrültség, szidtam magam gondolatban. Miket képzelek én… Edward, mint egy gyilkos, ez őrület.


A szám kiszáradt az idegességtől, ha arra gondoltam, hogy egy kocsiban ültem vele. De nem… Ez butaság, hiszen ő mentett meg. De vajon miért tette? És hogy lehet egy ember ilyen gyors és erős?


Edward hirtelen becsukta a szemét, és ezzel megszakította a szemkontaktusunkat, majd visszafordult fogadott testvéreihez.


- Jesszusom, ettől a sráctól kiráz a hideg – mormolta halkan egy fiú mellettem. Ijedten fordultam felé. Ő kedvesen mosolygott, de mikor meglátta a rémületet az arcomon, rögtön aggódni kezdett. – Hé, kislány! Jól vagy?- nem tudtam még pontosan, ezért csak bólintottam.


- Nyugi, Lydia! Ők mindenkivel ilyen ellenségesek – nyugtatgatott Mel.


- Miért? Kik Ők? – tetettem a tudatlant. Még mindig remegett a hangom a félelemtől. De Mel és a barátai félreértették a reakciómat. Nem azért féltem Edwardtól, mert így nézett rám. Hanem azért, mert tudtam, ezek után nem mehetek a közelébe. Soha többé nem érinthetem meg, nem érezhetem az illatát, és nem beszélhetek vele…


- Ők Dr. Cullen nevelt gyerekei – válaszolt Mel helyett Sam. Hallatszott, hogy ezt a történetet jó párszor elmondta már. – Ő itt dolgozik a forksi korházban… – elmesélte ugyanazt, mint Alice, de ez most sokkal hihetőbbnek tűnt számomra. Le lehetett olvasni az arcáról, hogy mennyire nem szereti Edwardot és a családját. De ahogy mindenkiből, kiérződött belőle is, hogy mennyire fél tőlük, és egyben mennyire csodálja őket.


- Tudod, ők nem vegyülnek velünk! Túl jónak tartják magukat hozzánk – panaszkodott Mel.


- Szerintem egyenesen undorítóak – fintorgott az egyik fiú. Nem értettem miért, de elöntött a düh. Hisz Edwardéknak nincs szükségük arra, hogy megvédjem őket. De mégis: ez a fiú, hogy jön ahhoz, hogy ilyeneket mondjon róluk?!


- Undorító? – sziszegtem a fogaim közt. Épp bocsánatot kértem volna a viselkedésemért, mikor észrevettem, hogy nem is látták a reakciómat. Mind Edwardot és a két fogadott testvérét nézték.


- Ők ugye fogadott testvérek, de mégis együtt vannak – kezdte Nick, aki végül felém fordult. Zavarodott képem láttán folytatta: – Tudod, mindegyikük az egyik testvérével jár. Rosalie Emmettel, Alice Jasperrel, az idősebbik Edward Bellával, míg Nessie Jacobbal van együtt – fejezte be, aztán elhúzta a száját, ezzel kifejezve nemtetszését.


- És a fiatalabbik Edwardnak van barátnője? – kérdeztem szenvtelenül. Mel cinkos vigyort küldött felém.


- Isteni pasi, ugye? De sajnos van barátnője. Cullenék Alaszkából költöztek ide, és azt hallottam, hogy a csajjal –aki ott él- még mindig együtt van. – Már az összes lány szomorkásan sóhajtozott mire Mel befejezte, és engem elöntött a féltékenység. Tehát van barátnője. A féltékenység mellett mérhetetlen csalódást is éreztem. Mégis, mit gondoltál - szidtam magam-, hogy tényleg érdekled őt?


- De úgy látom, hogy Edwardnak szokatlanul rossz napja van – magyarázta a mellettem álló fiú.


Még ott álltunk pár percig, de mikor beindult a jelzőcsengő, elindultunk befelé az iskolába.


Én mentem utoljára, így még vissza tudtam fordulni, hogy még egy utolsó pillantást vessek Edwardra.


Meglepett, hogy ő is engem nézett, de most sem lehetett az arcáról leolvasni semmit. A szeme pedig, mintha sokkal szelídebb lett volna, már-már szomorú volt.


Gyorsan elfordultam tőle és odasiettem az újdonsült barátaimhoz.


A mindent elsöprő szomorúság és magány elöntötte a mellkasomat, de nem kezdhettem el sírni, bár tudtam, hogy ezek után a Forksban töltött napjaim azonosak lesznek egy földi pokollal.