Black Dawn: 10. fejezet

10. Nehéz döntés:

Meg akartam kérdezni, hogy ezzel mire gondolt, de még mindig nem voltam olyan állapotban, hogy értelmes szavak jöjjenek ki a számon. A légzésem még nem volt egyenletes, és ezen igyekeztem változtatni.

Edward csak tartotta a testemet, és örültem ennek, mert valószínű, hogy ismét a konyhapulton kötöttem volna ki, ha nem teszi.

-          Minden rendben van? – kérdezte Bella, én pedig riadtan kaptam fel a fejemet. Szerencsére rajta kívül nem volt senki az ajtóban. Nem tudtam volna elviselni, ha mindenki szemtanúja lett volna a megalázó helyzetemnek.

-          Persze – felelte helyettem Edward. – Lydiával felmegyünk a szobámba. – Riadtan kerekedek ki a szemeim, és Bella tekintetében is rosszallást láttam. De sem ő, sem én nem tiltakoztunk, mikor Edward átkarolt, és a lépcső felé kezdett tolni. De hogy elérjük azt, át kellett mennünk a nappalin.

Ott pedig Ian várakozott. Mikor beértünk, a fejét a kezeibe temetve ült a kanapén, de mintha megérezte volna a jelenlétünket, felnézett. Rajta kívül már csak Jasper volt a helyiségben, elképzelni sem tudtam, hogy hova tűnt mindenki, vagy miért mentek el. Egy fájóan őszinte belső hang azt súgta, hogy miattam hagyták el a saját otthonukat.

-          Jól vagy? – kérdezte Ian, mire ismét elszorult a torkom. Olyan önző voltam, lemondtam róla, ő pedig mégis olyan kedvesen viselkedett velem. Nem érdemeltem meg. Válaszként bólintottam, másra nem voltam képes.

-          Felviszem a szobámba, hogy lepihenjen – morogta Edward mellettem, akinek látszólag nem volt ínyére Ian törődése.

-          Rendben – sóhajtotta a vérfarkas fiú, de a tekintete nem ezt sugallta. Tele volt érzelmekkel, és a törődésen, megbántottságon kívül a féltékenység is fellobban a szemében.

Valószínűleg ő is attól félt, amitől én. Attól, hogy Edward ismét olyan hatással lesz rám, hogy mindet elfelejtek magam körül.

Ahogy továbbmentünk, észrevettem Jasper értetlen tekintetét, de még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi a baj, Edward felhúzott a lépcsőn.

A szobája túl ismerős és túl felkavaró volt. Habár még sohasem szeretkeztem vele itt, mégis mindenről az jutott eszembe. És több mint valószínű, hogy neki is, mert amint felértünk, a keze lángoló lassúsággal végigsimított az oldalamon. Amilyen gyorsan csak tudtam, kitéptem magam a karjai közül.

Értetlenül nézett rám.

-          Azt mondtad, hogy azért hozol fel, hogy pihenni tudjak, nem azért hogy lefektess. Nem teheted ezt!

-          Nagyon vágyom rád, de nem terveztem, hogy ilyen lelkiállapotban neked esem – emelte fel védekezően a kezeit. - Viszont azt nem értem, hogy miért ne tehetném, ha te is akarod.

-          Azt mondtad, hogy nem… - kezdtem összehúzva a szemeimet, mire félbeszakított.

-          Jelenleg nem, de amint kipihented magadat… - Most én vágtam bele a szavába.

-          Nem hiszem, hogy ez olyan dolog, amiről beszélgetnünk kellene. – Sajnos nem voltam elég meggyőző, mert a hangom remegett. – Nem tehetjük ezt!

-          Miért is nem? – kérdezte úgy, mintha olyan dolgot mondta volna, amelyet képtelenség elhinni. – Te is akarod, és szerintem rólam nem is kell beszélnünk. Kellesz nekem!

-          Nem, nem érted! – ráztam meg a fejemet, és leültem az ágy szélére. – Teljesen össze vagyok zavarodva. Alig kaptam vissza az emlékeimet, de már most ilyen dolgok elé állítotok.

-          Nincsenek semmilyen dolgok, Szépségem! – ült le mellém, és kisimította a könnyektől nedves hajamat az arcomból. Ettől felgyorsult a légzésem, és égetően felforrósodott az arcom. – Tudom, hogy érzed. Te hozzám tartozol! Csak válassz engem, és majd megoldjuk ezt az egészet.

-          Nem – ráztam le magamról a kezét. – Ez már nem ilyen egyszerű. Ott van Jared és Ian…

-          Lydia, ők még a hülye döntésem előtt is itt voltak, azelőtt, hogy elvesztetted miattam az emlékeidet, mégsem volt nehezedre, hogy velem legyél.

-          Akkor más volt minden – feleltem sértődötten a vádló hangját hallva. – Akkor nem csókoltam meg Jaredet, nem tudtam pontosan, hogy mit érez irántam, és nem láttam, hogy Ian hogyan néz rám. Hogy milyen szomorú már attól is, hogy veled jöttem fel, nem pedig vele maradtam lent. Nem tehetem ezt velük, azt hiszem, hogy… szeretnek.

-          De hát én is szeretlek – kerekedtek ki a szemei, olyan hihetetlenül sebezhetőnek tűnt. – Nagyon szeretlek, és szükségem van rád.

-          Nekik is szükségük van rám – tiltakoztam. Újból elfogott a sírhatnék, gyorsan a szemeimhez kaptam, és elmaszatoltam a könnyeimet a sminkemmel együtt. Most viszont nem érdekelt. Sokkal egyszerűbb lett volna, hogyha ugyanígy el tudtam volna maszatolni az érzéseiket. Ha az ő memóriájukból én is ki tudnék törlődni.

-          Már nem szeretsz? – kérdezte halkan, és összefacsarodott a szívem a fájdalomtól, ami az arcán tükröződött. Már sehol sem volt az a magabiztos srác, aki teljesen biztos volt benne, hogyha kipihenem magamat, akkor ott folytathatjuk az egészet, ahol a kocsiban abbahagytuk. De ez nem így működött. Meghaltam volna a szégyentől, és a fájdalomtól, amit Iannek okoztam volna, ha meghallotta volna a szeretkezésünk hangjait. És Jared… Előttem volt az arca, amikor azt mondta, hogy már nem érdeklem. Olyan elveszettnek tűnt.

De ezek ellenére sem voltam képes hazudni neki. Hogyan is tehettem volna, mikor rajta kívül minden zavaros volt? Egy dologban voltam csak biztos, hogy visszavonhatatlanul szeretem őt. És az alapján, amit mondott, ő is szeretett engem. Képtelen lettem volna belenézni a szemeibe, és azt mondani neki, hogy nem. Hogy tehettem volna, mikor úgy nézett rám, tágra nyílt fekete szemeivel, mintha most dőlne el, hogy éle vagy hal?

-          Persze, hogy szeretlek – sóhajtottam, és gyengéden végigsimítottam az arcán. – Képtelen lennék nem szeretni téged.

-          Oh – csillantak meg a szemei, és hirtelen letérdelt az ágy elé. Kikerekedtek a szemeim, és úgy figyeltem, hogy mi az ördögöt művel. – Köszönöm, köszönöm… - ismételgette, és a fejét belefúrta a hasamba, és így ölelte át a derekamat. Nem tudtam, hogy hozzám beszél-e vagy csak örömében ismételgeti ezeket a szavakat. Önkéntelenül is beletúrtam a vöröses fekete, selyem tapintású hajába, és közelebb húztam a fejét. – Mond ki, kérlek!

-          Szeretlek – suttogtam, és minden porcikámban éreztem ennek a kijelentésnek az igazságát.

-          Azt hittem, hogy elveszítelek – sóhajtotta, és éreztem a forró lélegzetét. – Annyira elcsesztem, annyira rohadtul elcsesztem. Azt akartam, hogy biztonságban légy. Meg sem fordult a fejemben, hogy ennyire el fogom cseszni.

-          Semmi baj – mondtam, és hirtelen nem értettem, hogyan fordulhatott így meg ez az egész helyzet. Eddig Edward vigasztalt engem, most pedig én suttogok megnyugtató szavakat neki.

-          De igen is van baj – nyögött fel. – Mikor meghallottam, hogy a Volturi tudomást szerzett a Forks közelében bóklászó vérfarkasról, annyira megrémültem. Mindenkit elpusztítanak, akinek csak köze van hozzá, érted? Nem elég hogy a családom meghal, de hogy te is meghalsz, az… Hogy a világ nélküled folytatódjon tovább, mintha nem is léteztél volna… Hogy miattam halj meg, azért mert képtelen vagyok parancsolni a vágyaimnak… Az egyszerűen lehetetlen. Nem engedhettem, hogy akár a veszély is fenn álljon, hogy esetleg belekeveredsz az egészbe. Azonnal hívtam Drinát, hogy segítsen. De álmaimban sem számítottam rá, hogy az emlékeid ilyen hamar visszatérnek, ez még sohasem fordult elő. Drina nagyon profi ebben, még vámpírokat is képes manipulálni a képességével, nem még ilyen apró kis emberlányokat. De aztán láttam, hogyan nézel rám, hogy tudod, hogy ismersz valahonnan, és aztán Jared, és hirtelen minden kicsúszott a kezeim közül… megint…

-          Nagyon mérges voltam rád, amiért ezt tetted velem – mondtam szomorúan, de tovább simogattam a haját.

-          Meg is volt rá az okod – nyögött fel, és megpuszilta a hasamat. – Jarednek igaza volt. Azt mondta, hogy bíznom kellene benned, hogy szeretsz annyira, hogy velem vállald a kockázatot, én pedig meg sem hallgattam. Csak mentem a saját fejem után, de meg kell értened. Ott lebegett a fejem felett, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetlek, hogy egyszerűen megszűnsz létezni. Nem számított, hogy velem is ez történne, de neked tovább kell élned… A világnak szüksége van egy ilyen…

-          Edward, a világnak semmit szüksége egy ilyen emberre, mint én. Olyan pici vagyok az egészhez képest, hogy senki sem venné észre ha, eltűnnék.

-          Szerelmem, ezt te sem gondolod komolyan – nézett fel rám. – Nem aggódtál volna, hogy mi lesz a családoddal, ha tényleg így lenne.

-          Ebben van valami… - suttogtam. – De komolyan azt hitted, hogy egyszerűen lemondanék rólad, mert veszélyben vagyok a Volturi miatt?

-          Nem – mondta, és édesen elmosolyodott. – Ezért kellett kitörölni az emlékeidet, mert tudtam, hogy nem hagynál el, annyira biztos voltam benne, hogy mikor kezdtek visszatérni az emlékeid, rögtön rohantam hozzád, hogy visszakapjalak, de te elutasítottál…

-          Muszáj volt megtennem – mondtam, és lehajoltam, hogy homlokon csókoljam. Éreztem, hogy mélyen beszívta a hajam illatát, és mikor elhúzódtam, le voltak hunyva a szemei.

-          Akkor meg kell értened, hogy nekem is muszáj volt megtennem. Tudtam, hogy nem fogsz elhagyni, és csak egy megoldás volt… Meg tudnál nekem bocsájtani?

-          Nem tudom – sóhajtottam, mire kinyitotta a szemeit. A fekete mélységekbe fúrtam a tekintetemet, és azt kívántam, hogy bárcsak könnyebb lenne ez az egész. – Szeretlek téged, de nem tudom, hogyan legyen tovább.

-          Hogyan legyen tovább? – kérdezte, és a hangja távoli volt.

-          Mi lesz a Volturival? – kérdeztem összeszoruló torokkal.

-          Fogalmam sincsen – motyogta, én pedig zavarodottan néztem rá. Megrázta a fejét, és úgy tűnt, hogy a gondolatai máshol járnak. – Nem indultak el. Alice nem látta, hogy döntöttek volna. Egyszerűen csak figyelembe vették, mintha ez egy tény lenne. Nem úgy tűnik, mintha tenni akarnának valamit, és ez rosszabb, mintha elindultak volna azon nyomban, ahogy megtudták a hírt.

-          Rosszabb? Ezt nem értem…

-          Gyűlölik a vérfarkasokat. A vérfarkasok a vámpírok legnagyobb ellenségei.

-          De lehet, hogy úgy gondolják, hogy egy nem jelent veszélyt rájuk…

-          Lydia – mondta, és a hangjából áradt a szeretet. De nekem mégis úgy tűnt, mintha egy buta kislányra próbálna józan ésszel hatni. – Ez nem egyszerűen az ellenségességről szól. Caius, a Volturi egyik vezetője majdnem meghalt egy vérfarkas támadásban. Ez nem olyan dolog, amit egykönnyen elfelejt egy ember, és most egy vámpírról beszélünk.

-          Szóval nincsen remény? – kérdeztem kiszáradó szájjal. Hirtelen nagyon rosszul kezdtem magamat érezni. Az orcáim lángoltak, és a gyomrom háborgott.

-          Remény mindig van – simított végig az arcomon, de láttam a tekintetén, hogy nem itt van. Nem értettem, hogy mi van vele. Furcsálltam és egyben nagyon fel is idegesített. Eddig végig arról papolt, hogy akar engem, de most pedig nem is törte magát, hogy kielégítő válaszokat adjon a kérdéseimre.

Összeráncoltam a homlokomat, és azt figyeltem, hogy a szemei valami távoli dologra fókuszálnak, holott az én arcomat nézik. Hirtelen elhatározásból rányomtam a számat az övére, és hevesen a hajába túrtam. Először megmerevedett, majd ahogy magához tért, viszonozta a csókomat. Az ajkai elnyíltak az enyémek alatt, és éreztem, hogy a forró nyelve végigsimít a számon. Felnyögtem az érzéstől, és nagy bátorsággal beszívtam a nyelvét. Most ő nyögött fel, és kezdetét vette egy nagyon erotikus játszadozás.

Mikor végül eltoltam magamtól, az arcom még vörösebb volt, és ziháltam.

-          Ez mit jelent? – kérdezte Edward, és láttam rajta, hogy ő is nagyon igyekszik, hogy józan maradjon. Az, hogy ezt én értem el nála, büszkeséggel töltött el.

-          Azt, hogy szeretlek – sóhajtottam, és szándékosan hagytam félbe a mondatot. Pechemre észrevette.

-          De?

-          De ennél többet jelenleg nem adhatok magamból – suttogtam, és közben borzalmasan éreztem magamat. – Megígérem, hogy ismét együtt leszünk, de először véget akarok vetni ennek az egésznek. Jared és Ian nagyon rosszul viselnék, ha mi…

-          Nem érdekel, hogy mi van velük – nyögött fel, és az arcán tükröződött a megbántottság. - Csak téged akarlak!

-          De igen is érdekel! – ellenkeztem, és a kezeim közé fogtam az arcát. – Nem lakhatna itt Ian, ha nem érdekelne, hogy mi van vele. Jaredet pedig úgy szereted, mintha a testvéred lenne. – Még mindig sértődötten szorította össze a száját. - Figyelj rám, csak rontana a helyzeten, ha most egy lány miatt veszekednétek. Most nem ez a lényeg, hanem az, hogy kikeveredjünk ebből a helyzetből méghozzá élve, ami, ha figyelembe vesszük a körülményeket, nagyon nehéz lesz.

-          Te nem egyszerűen csak egy lány vagy – suttogta, és úgy tűnt, hogy mindabból, amit elmondtam, csak ez ragadt meg benne. – Te vagy minden! – Ezen elmosolyodtam, de nem volt kedvem vele vitatkozni, hogy ez mennyire nem igaz. Végül megadóan felsóhajtott. – Iszonyatosan nehéz lesz, de várni fogok rád.

-          Köszönöm – néztem rá hálásan, mire megforgatta a szemeit.

-          Az örökkévalóságig képes lennék várni rád, azt hiszem, ez a rövid idő nem jelent majd akadályt – motyogta, és mintha hallottam volna, egy elharapott remélem szócskát.