15. Otthon, édes otthon:
Az ajka forró volt és édes. A
testemen áramszerű vibrálás cikázott végig, ahogy a bőrünk összesimult.
Éreztem a fa törzsét a kezem
alatt és a hátam mögött, és tökéletesen tudatában voltam, hogy veszélyesen be
vagyok szorítva. De csak élveztem a helyzetet, vagyis próbáltam élvezni.
Az villogott az agyamban, hogy
nem bánthatom, mert minden szörnyűség és véres dolog ellenére, szerelmes vagyok
belé. De az ösztönös védekezési készségem tombolva próbált kitörni belőlem.
Aztán beszippantotta az alsó
ajkamat. A mozdulat vízhangot vetett a testem minden pontján. Különös forróság öntött el, amely elemi erővel
vette át a hatalmat a mozdulataim felett. Beletúrtam sűrű hajába, és
nekivetődtem a testének. Hátraestünk, de nem érdekelt.
Erősen nyomultam a testéhez, és
távolról hallottam egy panaszos nyögést. Ennek valószínűleg ki kellett volna
józanítania. De semmit sem éreztem a nyers vágyon kívül. Csak homályos emlékeim
voltak az emberi testemben átélt vágyakozásról, de abban biztos voltam, hogy ezt
meg sem közelítette.
Ez szinte primitív volt.
Megvesztem a tudattól, hogy ott van alattam. Azt akartam, hogy letépje a
ruháinkat, és durván belém hatoljon. Én pedig csak ringatózni akartam rajta
eszeveszett sebességgel.
Amit így is megtettem, csak
ruhán keresztül. Edward kezei a csípőmre kulcsolódtam, és erősen megragadott.
Átfordított minket, én pedig nyöszörögtem az elégedetlenségtől, viszont mikor a
csípőjével erősen a lábaim közé nyomult, élvezettel sikkantottam fel.
De Edward elhúzódott. Nem
tehettem róla, de dühös morgás tört ki a torkomból. Viszont Edward addigra
távolabb állt tőlem. Dühös voltam és szexre éhes. Láttam rajta, hogy ő is akar
engem. Látható jele volt a vágyának. De csak állt ott. Mélyeket lélegzett, és a
fákat pásztázta.
Közben bennem fellángolt a düh.
Akartam őt, ő pedig leállt.
-
Azért álltam le, mert előtte sok dolgot meg kell
még beszélnünk – sóhajtotta, nekem pedig a vörös ködön - ami az agyamra borult,
rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Vagyis értelmi szinten rájöttem, a testem mégis
megfeszült, és gyilkos morgás tőrt elő belőlem. Frusztrált voltam, és talán
most értem a tűrőképességem végére. – Amikor ennyire kiesik az irányításod alól
a kontrollod, hallom a gondolataidat.
Ezt nem kellett volna mondania.
De ezt tudnia kellett, mégis megtette.
Vicsorogva és teljesen kikelve
magamból ugrottam neki. A fogaim könnyű szerrel fértek hozzá a nyakához, de a
húsba belemélyedni nem tudtak, mert Edward kezei a hajamba markoltak. Fájt,
nagyon fájt. A pillanatnyi döbbenet elég volt Edwardnak, hogy a földre küldjön.
A fejem erősen nyomódott a
talajhoz, ő pedig vasmarokkal fogta a karjaimat össze mögöttem. Sikerült
megtalálnia egy olyan pozíciót, amelyben a saját erőmet fordította ellenem.
Minél erősebben küzdöttem, annál nagyobb fájdalmat okoztam magamnak.
Egy idő után, rájöttem, hogy
jobb, ha nyugton maradok, de ettől csak még kiszolgáltatottabbnak éreztem
magamat. Éreztem, hogy méreg csöpög le a földre a vicsorba feszülő fogaimról.
-
Azt hiszem, hogy nem volt jó ötlet kijönni ide
veled – sóhajtotta Edward. Mélyen elöntött a szégyen, de a torkomból még mindig
morgás tört fel. Semmi értelmeset nem tudtam mondani, teljesen elvakított a
méreg. Megpróbáltam ismét lelökni magamról, de csak még élesebben éreztem a
fájdalmat. A dühös morgásba nyöszörgés vegyült. Nehéz volt felfogni, hogy én
adom ki ezeket a hangokat. – Az én hibám, hogy átváltoztál, de nem fogom
engedni, hogy engedj az ösztöneidnek, és megvadulj.
Meg akartam kérdezni, hogy
miért. Miért nem engedi, hogy jó legyen nekem, de még mindig képtelen voltam
normális szavakat formálni az ajkaimmal. Olyan volt, mintha szétcsúsztam volna.
A figyelmem szerteszét repkedett, nem tudtam egy bizonyos dologra koncentrálni,
mint például a beszéd. A civilizálatlan gyilkos énem kezdte teljesen átvenni
felettem az irányítást.
Nem tudom, hogy meddig voltam
ott, alatta. De abban biztos voltam, hogy semmi szeretetreméltó és szexi nem
volt a mozdulataiban, és abban, hogy úgy tartott lent a földön, mint egy
megvadult vadállatot. Keserű érzéssel töltött el a gondolat, hogy pontosan az
voltam. Egy megvadult, eszét vesztett vadállat.
Aztán egyszer csak elengedett.
Sebesen felpattantam, és remegve bújtam egy fa mögé. Az ötlet, hogy bánthatna
abszurd volt, de mégis reális. Erős volt, erősebb, mint hittem, ez pedig
megrémisztette a bennem lévő domináns állatot. Képes volt a saját erőmet magam
ellen fordítani, és ez nagyon nyugtalanító volt. Fogalmam sem volt eddig a
pillanatig, hogy ennyire erős és tapasztalt harcos. Az erőm semmit sem
jelentett a gyakorlatiasságával szemben. Ő volt a dominánsabb fél. Ez pedig nem
tetszett, nagyon nem.
-
Nem foglak bántani – emelte fel a kezeit, és
hátrébb lépett. A tekintete tiszta volt és merev. Nyoma sem volt a korábbi
szomorúságnak és bizonytalanságnak. – Jobb lenne hazamenni! – Nyüszítve húzódtam
még jobban a fa mögé. – Megígérem, hogy a közeledbe sem megyek. – Egy
pillanatra tétovázást fedeztem fel a vonásaiban. – Ha szeretnéd, akkor elől
megyek, te pedig jöhetsz utánam.
Ez az ötlet már tetszett.
Rettegtem a tudattól, hogy a hátam mögött legyen. Féltem tőle. Egy kicsi távoli
részem azt üvöltötte a fejemben, hogy nem kell félnem tőle. Nem tudtam rá
hallgatni.
-
Ez így rendben lesz? – kérdezte, mire
bólintottam. Halványan elmosolyodott, és elindult. Kikerekedett szemekkel
néztem rá. Megbízott bennem. Ez meglepett és forrósággal is elöntött egyszerre.
Csak akkor tápászkodtam fel a
földről, mikor már eltűnt a szemem elől. Az illatát még éreztem, és azt követve
jutottam el a Cullen házhoz.
A hetek teltek, én pedig hol
nyugodtabb, hol vérszomjasabb voltam. Egyszerűen faltam a vért, ha lehet ilyet
mondani. Sohasem gondoltam volna, hogy létezik ennyire finom dolog ezen a
bolygón. Mindig pont tökéletes volt. Ha sósra vágytam, akkor sós volt, ha
édesre, akkor édes. De persze ez csak a húsevőkre vonatkozott. A növényevők
büdösek voltak és undorítóak.
A farkasokról nem is beszélve.
Utáltam őket. Már ha a közelben voltak, elfogott a hányinger, és azt hittem,
hogy az éltető vért kiadom magamból. Ez pedig gyakran megesett, mivel Jacob
farkas volt, és Jared is. Meg a nővérei.
Nem igazából emlékeztem rájuk.
A lányokat már régen láttam, még az emberi életemben is régnek számított az az
időintervallum. Jared viszont közelebb állt hozzám, legalábbis míg ember
voltam. Most viszont csak egy kellemetlen idegen volt. Rémlett, hogy gyengéd
érzelmeket tápláltunk egymás iránt, de nem tudtam, hogy ezek mennyire voltak
erősek.
Emlékeztem még más dolgokra is:
anyu, a pocakjában növekvő baba, és Ian, a vérfarkas. Ian, aki jelenleg a
legnagyobb ellenségem. Bele sem mertem gondolni, hogy milyen reakciót váltana
ki belőlem, ha egyszer csak megjelenne. Valószínűleg széttépném, és semmilyen
bűntudatot nem éreztem volna. Ennek zavarnia kellett volna, de nem zavart.
Sőt, ami azt illeti semmi sem
zavart. Csak egy dolog: a kevés vér. Az igazán fel tudott bosszantani.
Éreztem, hogy ez így nincsen
rendjén. Hogy törődnöm kellene azzal, hogy anyáék mit élnek át az elvesztésem
miatt; hogy egyáltalán mit csináltak a kocsival; és hogy hitették el
mindenkivel, hogy meghaltam. De ilyenkor mindig jött az éhség, majd a
csodálatos vörös nedű, én pedig megfeledkeztem mindenről.
És ez így ment nagyon hosszú
ideig. Legalább is két hét emberi mércével annak tűnt, de vámpírként csak a vér
utáni vágy hajtott, így a nappalok és az éjszakák repültek.
Elköltöztünk Forksból.
Egyenesen Alaszkába, a Denali klánhoz. Nem kedveltem őket. Senkit sem kedveltem
igazán. Tartottam tőlük, és nem akartam megbízni bennük. Főleg a fiatalabbik
Edwardban nem. Tudtam, hogy szerelmes belém, és hogy én is erős érzelmeket
táplálok iránta, de az hogy ott az erdőben legyőzött, minden pozitív érzelmet
elszívott belőlem. Ő volt a domináns, az erősebb. Ezért általában, ha a
közelembe került, meghúzódtam egy kis sarokba, és reméltem, hogy nem vesz
észre.
Ez hülyeség volt, mert mindig
észrevett. Mindenki észrevett. Igazából az össze azt figyelte, hogy mit fogok
tenni a következő pillanatban. De Edward nem jött oda hozzám soha. Igyekezett
nem is rám nézni. És ez így jó volt. Bár inkább eltűntem volna a közeléből, de
ezt nem tehettem. A klán része lettem, egy családtag. Amit nem akartam igazán,
de nem volt más lehetőségem.
Ennek ellenére megfordult a
fejemben, hogy elszököm. Persze esélyem sem lett volna, de zavart az állandó
felügyelet.
Épp ezért szerettem az óriási
Denali ház padlásán meghúzódni. Poros volt és koszos, de remek búvóhely. Persze
nem áltattam magamat. biztosra vettem, hogy tudnak rólam. Minden lépésemről
tudtak. De úgy éreztem, hogy egyedül a sötét, pókokkal teli lyukban, biztonságban
vagyok. Oda tartoztam.
Alaszka egy olyan hely volt,
amely ideális egy vámpírnak. Minden havas, és az emberek nagyon messze élnek
egymástól. Viszont az élelemért messzire kell menni. Én pedig nem tehettem ki a
lábamat a házból. Persze, ez nem lett így kimondva, de mindenki tudta, hogy így
van. Mindig jött valaki, aki elvitt vadászni. És ez szerencsére soha nem Edward
volt.
Tudtam, hogy a többieknek nem
kell ilyen gyakran vadászniuk, és próbáltam hálát mutatni, amiért mindennap
eljöttek velem. Én tényleg próbáltam, de a telhetetlenségem miatt, soha nem
sikerült.
Most is a padláson
gubbasztottam, és azt vártam, hogy mikor telik le a tizennyolc óra, hogy végre
mehessünk megint vadászni.
És akkor megláttam őket. Iant,
egy vörös hajú lányt és az én Edwardomat. Azt, aki nemrég még az enyém volt. De
most már láthatóan nem. Fehér póló volt rajta, amely el volt szakadva. A V
kivágás eleve sokat látszattni engedett a nyakából és a mellkasából, de ahogy elszakadt,
még több csupasz bőrfelület villant fel. És még sokkal több karmolás. Nem
mélyek, inkább felszínesek, és ettől elfogott valami furcsa érzés.
A haja kusza volt, és ahogy
nevetve beletúrt, még kócosabb lett. Nevetett, nevetett azon, amit a vörös
vámpírlány mondott neki. Ian hátul volt lemaradva, és úgy tűnt, mintha
kellemetlen harmadiknak érezte volna magát. Megértettem. Jelenleg én is így
éreztem magamat.
A lábaik nyomot hagytak a
havon. A ház főbejárata felé tartottak, és nem vették észre, hogy árgus
szemekkel lesem őket a padlás ablakából. Ennek örültem is meg nem is. Azt
akartam, hogy titokban maradjon a kukkolásom, de azt is akartam, hogy
észrevegye, hogy láttam őket. Hogy tudja, hogy ez mennyire fáj nekem.
Nem tudtam másra gondolni. Biztos
voltam benne, hogy megcsalt.
Ahogy ezt átgondoltam, eszembe
jutott, hogy azt sem tudom, hogy hányadán állunk. Most együtt vagyunk vagy nem?
Semmiben sem voltam biztos.
Úgy gondoltam, hogy amíg nem
beszéltünk, és mondtuk ki a szakítást, addig egy párt alkotunk. De lehet, hogy
Edward mást gondolt. Lehet, hogy ő… másra is vágyott. Végül is nagyon régóta
nem létesítettünk testi kapcsolatot. Ahogy erre gondoltam, elöntött a forróság
és a szégyen.
Olyan megátalkodottan a vért
akartam, hogy elfelejtettem, hogy egy kifejlett férfinak vannak szükségletei. Hibáztathatom
azért, mert máshol elégítette ki ezeket?
Igen! Visszhangozta a belső, féltékeny hangom. Igaza volt és nem is.
Edwardnak igényei voltak,
amelyeket a társának kellett kielégítenie, de én nem voltam képes rá.
Léptek zaja zavarta meg a
gondolataimat. Ismertem a szívverést és a halk mozgást. Edward volt az. Feljött
a lépcsőn, és ami még fontosabb volt egyedül volt. Beszélgetés hallatszott fel,
aminek az elejéről lemaradtam, és a folytatása sem érdekelt igazán.
Edward elterelte a figyelmemet.
A szobájába ment, ezt tisztán hallottam, mert közvetlenül a padlás alatt
nyikordult a saját territóriumának ajtaja. Pár másodperc múlva a zuhanyrózsából
zuhogva kezdett záporozni a víz.
És akkor elindultam lefelé. Az
ajtaja előtt hagytam neki pár másodpercet, hogy lemossa az előző együttlét
emlékeit a testéről, aztán beléptem a szobájába. Biztosan hallotta, hogy jövök.
Nagyon figyelmes volt, és habár valószínűleg nemrég csalt meg, még mindig
biztos voltam benne, hogy minden lépésemet árgus szemekkel lesi.
Igyekeztem gyorsan és halkan
levenni a ruháimat, amelyeket az ágya mellé hajítottam. Majd benyitottam a
fürdőszobába. Addigra a víz elzáródott, és Edward egy törülközőt csavart a
derekára.
Mikor az ajtó kinyílt, szóra
nyitotta a száját, de ahogy észrevette, hogy teljesen meztelen vagyok,
kikerekedtek a szemei. Mélyet sóhajtott, majd lehunyta a szemét. De nem tett
semmi mást.
Hát… nem erre a reakcióra
számítottam. Reméltem, hogy rám veti magát, nekem pedig nem kell gondolkoznom
semmin. De nem tette.
Csalódottan néztem végig rajta,
és felfedeztem, hogy a karmolások csak a mellkasa felső részéig terjednek.
Már éppen megszólaltam volna,
mikor kinyitotta a szemeit, és olyan intenzitással kezdett vizslatni, hogy
hátrahőköltem.
Aztán képek árasztották el az
agyamat. Edward fejéből származó képek. Olyan képek, amelyek mindegyikén hevesen
szeretkezünk. A hasát karmolom, és a nyakát szívom. Ő pedig a melleimet markolja,
és heves lökésekkel tágít.
Felnyögtem az emléktől, majd a
gondolattól, hogy Edward emlékeiben olvasok.
Mikor kinyitottam a szemeimet –
amelyek anélkül csukódtak be, hogy engedélyt adtam volna rá-, Edward kikerekedett
tekintetével találtam szemben magamat.
