Red Moonlight:5.fejezet.

5. Újra otthon


Mikor felébredtem, az arcomat forró lehelet csapta meg. Még a szemeimet nem nyitottam ki, de tudtam, hogy ki mellett fekszem. Az a sajátos illat újra elvarázsolt, és ismét ösztönösen húzódtam közelebb a hozzá tartozó testhez.

A szobában kifejezetten hideg volt, de Edward és a takaró melege ellensúlyozta ezt a problémát.

Kezdtek elzsibbadni a végtagjaim, ezért mocorogni kezdtem. Legnagyobb meglepetésemre megmentőm karjai szorosan tartottak, és egyben a forró testhez is hozzászorítottak.

Szemeim kipattantak, és egy pillanatra a lélegzet is bennakadt a tüdőmben.

Edward arca olyan közel volt hozzám, hogy ha beszélni kezdtem volna, az ajkaink összeérnek. Homlokát az enyémhez nyomta, így az orrunk is összeért.

Meglepettség, izgalom és szégyen öntött el.

Ha anya tudná ezt, valószínűleg kitagadna a családból. Milyen gátlástalan lány vagyok én, aki egy ágyba bújik egy ismeretlen fiúval?

És az sem volt a legjobb ötlet, hogy itt maradtam. Akármi történhetett volna, ha ez a család nem olyan, amilyen.

Felelőtlen, anya valószínűleg így gondolná.

Valamiért még most sem félek, és az sem zavar, hogy ilyen közel vagyok Edwardhoz. Bár ennek nagyon is idegesítenie kéne.

Egész picike koromtól kezdve nem tűröm meg az embereket magam mellett, mikor alszom. Bármikor felébredtem, ha hozzám értek. Még a saját családom ölelését is sírva utasítottam vissza. Reméltem, hogy kinövöm, de ez nem történt meg, egészen mostanáig…

Anya néha azzal viccelt, hogy nem lesz szerencsés a férjem, mert nem érhet hozzám éjjelenként.

Erre most egy idegen tart a karjai között, olyan testhelyzetben, amit nehezen tűrök, és valószínűleg más esetben kikaparnám az alak szemét.

De olyan jó érzés volt, hogy magához ölelt.

Borzongás futott végig a testemen, hogyha arra gondoltam, hogy milyen más módon lehetnék közelebb Edwardhoz. A szívem hevesebben kezdett verni, a szám kiszáradt és bizseregni kezdtek az ajkaim.

Hirtelen Edward felpattant mellőlem, én pedig ijedten néztem a dühöngő szempárba. Pár másodperc múlva ellágyult az arca, és szemöldöke zavartan húzódott össze.

Nekem ennél több idő kellett, hogy kontrolálni tudjam az arckifejezésemet.

- Bocsánat!- mondta zavartan. Értetlenül néztem, és próbáltam felidézni azt a pillanatot, amikor ő hibázott, és nem én. Mindenért én voltam a felelős. A saját önfejűségem miatt tévedtem el, és ebből következett az este többi eseménye.

Én másztam rá, és csak örülhetek, ha nem fog ezek után könnyűvérű libának tartani.

A csend hosszabbra nyúlt, mint eddig valaha a beszélgetéseink során. Ő engem nézett töretlenül, én pedig őt. Végül zavarba hozott, így a takarót kezdtem szemlélni.

A szemem sarkából láttam, ahogy feláll, és kimegy az ajtón. A könnyek csípték a szememet, ha arra gondoltam, hogy miattam megy ki a saját szobájából.

Eleredtek a könnyeim, amelyeket csak rövid ideig bírtam vissza tartani. Arcomat beletemettem abba a párnába, amelyen Edward feküdt. Az illata még érződött az anyagon, de most ez nem töltött el kellemes érzéssel. Csak még jobban fájt az üresség a mellkasomban.

A hangos csapódásra ijedten kaptam fel a fejem. Az ablak ki volt nyitva, és valószínűleg az ajtó is, így a húzat becsapta azt. A szobában nem lehetett több nyolc foknál. Csak tudnám, hogy egy esős és hideg városban miért hagyják nyitva az ablakot?

Így a világosban szemlélve a szoba még szebb volt. Mindent tisztábban láttam: a vörösesbarna könyvespolcot, a hatalmas TV-t, a fekete íróasztalt és a világosbarna szőnyeget.

Nem tudom, milyen sokáig feküdhettem az ágyon, de a könnyeim elapadtak, és kezdett eluralkodni rajtam az elviselhetetlen unalom.

Már lassan ott tartottam, hogy megkeresem Alice-t, hogy végre felöltözhessek, mikor kivágódott az ajtó.

A gondolataimban szerepet játszó kedves lány lépett be rajta, széles vigyorral angyalarcán. Kezeiben egy halom ruha volt, és az ajkaim akaratlanul húzódtak széles mosolyra.

- Jó reggelt!- csilingelte, miközben lehuppant mellém.

- Neked is – viszonoztam a köszönést.

- Remélem, jól aludtál! Annyira örülök, hogy itt vagy. Képzeld, Esme csinált neked reggelit. Szóval sietnünk kell!- nézett rám jelentőségteljesen – Hoztam neked ruhákat.

Ismét meglepődtem ezen a mérhetetlen kedvességen, de azért igyekeztem magabiztosan bólogatni.

Ellenkezést nem tűrve nyomta a kezembe a ruhákat, és tolt ki a szobából. Reméltem, hogy nem fogunk senkivel találkozni, mert nem éppen én vagyok az, aki reggelente makulátlanul ébred.

Betolt a szobájába, és bevezetett a fürdőbe. Ott már ki voltak készítve a reggeli készülődéshez szükséges eszközök.

Épp fordultam vissza megköszönni a sok segítséget Alice-nek, így még láttam az angyalt távozni a fürdőből.

Igyekeztem nem megsértődni ezen a viselkedésen.

Nem mondhatnám, hogy szép volt a tükörképem. Amúgy sem voltam megelégedve a külsőmmel, de most…

Göndör hajam kócos volt, és úgy állt, mint az oroszlán sörénye. Kicsi koromban kifejezetten szerettem a hajamat, de azóta, hogy kinőttem azt a kort, annyiszor hallottam, hogy mennyire rettentően sok van belőle, hogy szép lassan megutáltam.

Nagy zöld szemeim színe annyira átlagos volt, hogy szinte fel se tűnt senkinek. Ajkaim nem voltak olyan szép teltek, mint a korombeli lányoké. Ráadásul sokkal mélyebb a hangom, mint az osztálytársnőimnek.

Most még az orrom is fel volt duzzadva.

Egy mély sóhaj után megnyitottam a csapot, és nagyon óvatosan megmostam az arcom.

Igyekeztem a legkisebb fájdalom nélkül elkészülni. Megmostam a fogam, kifésültem a gubancos hajam, majd érdeklődve nézegettem meg a nagy kupac ruhát.

Egy sötétkék farmert, egy fehér, kötött pulcsit és fehérneműt fedeztem fel.

Ahogy megláttam a márkát jelző címkéket, majdnem felsikítottam. A legújabb és a legdrágább ruhák voltak, amelyeket Forksban kapni lehetett.

Imádtam a ruhákat, de sajnos ilyen dolgokra nem volt elég pénzem. Az én családom nem tartozott azokhoz az emberekhez, akiknek annyi pénzük van, hogy csak szórják azt.

Mivel nem akartam a tegnapi koszos és véres ruháimat felvenni, eldöntöttem, hogy majd az iskolában visszaadom őket.

Felvettem a finom anyagú fehérneműket és legnagyobb meglepetésemre Alice pontosan eltalálta a melltartóméretemet. Magamra ráncigáltam a zoknit és a nadrágot is. Mindkettő tökéletesen illett rám. A kötött pulcsitól egy kicsit tartottam, mert soha nem szoktam szűk dolgokat felvenni és ez nagyon annak tűnt.

Mint ahogy az arcommal, a testemmel sem voltam megelégedve. Nagynak láttam a combomat, a fenekemet és a hasamat. Ezért inkább mellőztem a felsőtestre feszülő dolgokat.

Nagyot sóhajtottam és magamra ráncigáltam a pulcsit. Kikerekedett szemekkel néztem a tükörben, ahogy tökéletesen kihangsúlyozta és eltakarta az egyes testrészeimet.

Az osztálytársaimhoz képest mindig kicsinek számított a mellem, de így, ahogy a pulcsi kiemelte, nagyon is tetszett. Szerencsére az alja nem volt olyan feszülős így azon a részen tökéletesen takart. Elégedetten léptem ki a fürdőszobából, miután a hajgumival, amit a mosdókagylónál találtam, lófarokba kötöttem a hajamat.

Nem volt senki a szobában, ezért egy pillanatra megrémültem, de igyekeztem lenyugtatni magam, hogy ez természetes és nem kell a rossz előérzetemre hallgatnom.

Így elhatároztam, hogy lemegyek.

Sikerült letalálnom, de valamiért még jobban felerősödött bennem a gyanú, hogy valami nincs rendben.

Épp az utolsó lépcsőfokra léptem, mikor Alice odaszökkent elém. Lélegzetelállító mosollyal köszöntött, és megragadva a kezemet a konyhába húzott.

A csodaszép helyiségben leültetett a már megterített asztalhoz. Ínycsiklandó rántottaillat csapta meg az orromat, és a nyál összefutott a számban. Éhesebb vagyok, mint gondoltam, elmélkedtem magamban, miközben Alice gondterhelt arcán felejtettem a tekintetemet.

- Alice, valami baj van?- törtem meg a csendet. Az angyal arcán szelíd mosoly jelent meg, de a szemöldöke ugyanabban az összpontosító kifejezésben maradt.

- Nyugodj meg, nincs baj. Igaz, valamit sürgősen el kell intéznem. Nem baj, ha egy kicsit itt hagylak?- Meglepetten ráztam meg a fejem. Alice, értelmezve a mozdulatomat, gyorsan eltűnt a konyhából.

Miközben megettem a reggelit, végig győzködtem magam, hogy nem kell megsértődnöm ezen, és nem kell hallgatnom az ostoba megérzéseimre.

Mikor végeztem az elém rakott étellel, megittam azt a nagy pohár narancslevet, ami a tányérom mellett volt.

Nem tudom, hogy Alice miként tudott ilyen jól időzíteni, de mire az utolsó kortyot is lenyeltem, már ott állt mellettem, kocsikulccsal a kezében.

Valamiért mély csalódottság öntött el, mikor rájöttem, hogy nem Edward visz haza.


- Gyere, jobb lesz, ha hazaviszlek – motyogta, miközben elindult a bejárat felé. Kelletlenül követtem, de mikor megláttam a kint parkoló sárga Porsche-t, gyorsan megnőtt a kedvem a kocsikázáshoz, és még egy másodpercre Edward hiányáról is megfeledkeztem, de mindössze csak eme röpke időtartamra felejtettem el.

- Azt a… - dünnyögtem csodálkozva.

- Tetszik? – kérdezte Alice mosolyogva.

- Persze. Ez egyszerűen gyönyörű – hüledeztem, miközben végigsimítottam a motorháztetőn.

Nagy sóhaj kíséretében szálltam be a csodálatos autóba, és hatalmas örömmel vettem tudomásul, hogy a cuccaim tényleg megvannak. Egy hátizsákban voltak, Edward könyvével együtt.

Alice, ahogy beszállt, már indított is, és olyan gyorsan hajtott a házunkhoz vezető úton, hogy azt hittem, neki fogunk menni valaminek, de ez nem következett be. Jobban belegondolva Edward is hasonló sebességgel vitt a Cullen házba, de valami okból nála nem volt halálfélelmem.

Nagyon hamar hazaértünk, és én meg sem lepődtem, hogy Alice tudja, hol lakom. Hiszen alaposan beharangozták, hogy ki vagyok, és a városiak 99%- a tudja, hogy hol lakik a rendőrfőnök.

Alice valóban siethetett haza, mert miután odaadta a dolgaimat, gyorsan elköszönt, és utána el is hajtott.

Én meglepetten álltam a szemerkélő esőben, és a szemeim megteltek könnyekkel. Ennyi visszautasítás sok egy napra. Ráadásul Alice-től, aki olyan kis beszédes lányka.

Azt hittem, hogy Cullenék mások, és hogy talán barátokra lelek bennük. Abba a tévhitbe ringattam magam, hogy valamilyen csoda folytán részese lehetek e csodálatos család életének. De ez az álom olyan gyorsan tűnt el, mint amilyen hihetetlen sebességgel magába szippantott.

Az eső felerősödött, és a forró könnyeimmel együtt áztatta az arcomat.



A nyár többi része izgalommentesen és gyorsan telt el.

Négy napra rá, hogy találkoztam a megmentőmmel és a családjával, anyuék hazajöttek a nászútról. Úgy ügyeskedtem, hogy sikerült kimagyaráznom az elszakadt pulcsimat, és mivel anya megbízik bennem, nem is gyanakodott.

A nyári szünetből már csak két hét volt hátra. A gondolat, hogy új iskolába megyek, és új emberek vesznek körül, mindig idegessé tett.

Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna erre, vagy ne olvastam volna a kötelező olvasmányomat. És ez utóbbi mindig Edwardra emlékeztetett.

Pár napba telt csupán, hogy elfelejtsem azt a fájdalmat, amit Alice viselkedése okozott.

Ezután pedig szorongató érzés nélkül ábrándozhattam Edwardról.




A két hét úgy suhant el, mintha csak egy hosszabb nap lett volna.

Miközben elvégeztem kötelező teendőimet, iszonyatos nagy figyelmet fordítottam az étkezésemre. Próbáltam minél kevesebbet enni, és ennek anya nagyon nem örült.

Nem akartam bevallani magamnak, de tudtam, hogy ezt mind Edward miatt csinálom…

Jóformán csak abban a könyv teremtette, és a magam által kreált álomvilágban éltem, így nem figyeltem az idő múlását, és a szüleim beszélgetéseit sem.



Egy alkalom mégis megragadt az emlékezetemben.

A konyhában reggeliztünk, és én, mint mindig, a könyvet olvastam.

A nagy zajra felkaptam a fejemet, és megláttam Eathen mogorva képét. Anya is hátrafordult a mosogatásból, hogy megnézze, mi történt.

A mostohaapám épp újságot olvasott, és nagyon nem tetszhetett neki, ami benne volt, mert idegesen az asztalra csapott.

- Drágám, mi a baj? - kérdezte anya, és nekem figyelnem kellett arra, hogy véletlenül se forgassam meg a szemeimet.

- Ez felháborító! Emlékeztek azokra a gyilkosságokra, amelyekről meséltem, hogy sehogy sem tudjuk megoldani? Ugye elvette tőlünk a Washington állambeli nyomozóosztag, arra hivatkozva, hogy nem vagyunk elég képzettek az esethez. Most pedig azt állítják, hogy a mi hibánkból nem tudják a testeket megvizsgálni. – Eathen dühösen fújtatva fejezte be a mondandóját.

- És mégis miért nem tudják a testeket megvizsgálni?- fordult felénk anya, érdeklődő tekintetével.

- Éppen ez a fura. Mi a testekkel nem csinálhattunk semmit, mégis megsérültek. Mindegyiket csupán félig égették meg, de ennek ellenére a boncoláson egy csepp vért sem találtak bennük. – A hideg végigfutott a gerincemen, ahogy értelmeztem az utolsó mondatot. Anyánál is hasonló reakciót válthatott ki ez a dolog, mert kikerekedett szemekkel fürkészte Eathent.

Meglepett, hogy annyira képes voltam az álomvilágomba menekülni, hogy ilyen fontos dolgokról lemaradtam. Többet akartam tudni erről az esetről, így kénytelen voltam rákérdezni…

- Milyen halálesetekről van szó?- kérdeztem félénken.

Eathen és anya zavarodott pillantást váltottak, de végül mindkettőjükben volt annyi tapintat, hogy nem róttak meg figyelmetlenségem miatt.

- Mostanában egyre több a gyilkosság Forksban. Mindig az erdőben, vagy annak a szélén találjuk meg a testeket, és valószínűleg mindig későn, mert a tetemek jéghidegek szoktak lenni. Nem is értem! Ebben a városban, amióta itt dolgozom, nem volt ilyen rejtélyes gyilkossági sorozat. Az áldozatokban nincs közös, talán csak annyi, hogy látásból ismerték egymást. De ez nem különös. Fogadni mernék, hogy ti is felismernétek őket. – Eathen szavaira zihálás tört ki belőlem. Rögtön Edward és a családja jutottak eszembe. Anya félreértelmezve a reakciómat, rögtön odajött hozzám, szorosan átölelt és kedveskedve belesuttogott a fülembe.

- Nyugodj meg! Bizonyára nem akarnának kikezdeni a rendőrfőnök családjával. Semmi bajod nem lesz. – Jól estek anya szavai, de most volt ennél fontosabb dolgom. Ki kellett derítenem, hogy a Cullen és a Black család jól van-e.

- Az itteni orvosok nem tudnak erről semmit?- nyöszörögtem ki anya karjai közül. Eathen meglepetten nézett rám, nyilván nem értette, hogy hirtelen miért érdekelnek ezek a halálesetek.

- Nem nagyon tudnak erről semmit. Van pár képzett orvos, de nem engedték meg a forksi rendőrségnek, sem az orvosainknak a vizsgálatot. – Dühösen fújtatott.

- Ők nem félnek, hogy a családjukat elveszítik? – kíváncsiskodtam tovább.

- Tudod, valószínűleg ők is féltik a családtagjaikat, de nem tudnak ellene semmit tenni.

- Miért, valamelyik orvosnak már meghalt a családjából valaki? – kérdeztem túl kíváncsian, és ez mindkettőjüknek feltűnt.

- Nem, még nem halt meg semelyik orvosunk családtagja – motyogta Eathen, miközben az arcomat fürkészte. Kiszakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, de ideje volt lelépnem. Még azelőtt, hogy a szüleim kíváncsiskodni kezdenének.

- Kösz a reggelit! – harsogtam kedvesen, kiugrottam a székből és egyben anya öleléséből is.

Szerencsémre anya és Eathen nem kérdezősködtek a viselkedésemről, amit a reggelinél tanúsítottam. Ennek örültem, de egyben mély szomorúsággal is eltöltött, hogyha arra gondoltam, hogy anyám azért mutat ilyen csekély érdeklődést irántam, mert neki ott van Eathen.




Idegesen trappoltam fel a lépcsőn egy vasárnapi vacsora után. Ez volt az utolsó este a nyári szünetből, és az én gyomrom ököl nagyságúra zsugorodott.

Berontottam a szobámba, és elővettem a tisztálkodáshoz szükséges dolgaimat, majd bementem a külön fürdőmbe.

Teleengedtem a kádat, miközben megpróbáltam kibontani a gubancos hajamat egy fésű segítségével.

Mikor végeztem vele, elzártam a vizet, és levetkőztem.

Belemásztam a forró vízbe, és igyekeztem nem a holnapi napra koncentrálni.

A kókuszillatú tusfürdőm, és a narancsaromájú samponom illata enyhe nyugalommal árasztott el.

Körülbelül háromnegyed órán keresztül áztattam magam, mire végre hajlandó voltam kijönni a kádból. Szorosan magam köré csavartam a törölközőmet, majd a mosdókagyló elé álltam, és megmostam a fogaimat.

Jól átdörzsöltem a hajamat, majd balzsam segítségével kifésültem. Belekászálódtam a pamut pizsamámba, amit a csukott WC- re dobtam, mikor bejöttem.

Ezután elvégeztem egyéb emberi teendőimet, majd a tisztálkodószereim és egy hajszárító kíséretében visszamentem a szobámba.

A szekrényembe pakoltam a dolgaimat, majd előkerestem azokat a ruhákat, melyeket másnap viselni szándékoztam.

A holnapi nap gondolatától szédelegve kapcsoltam be a hajszárítót. Egyenesre szárítottam a hajamat, de a gondolataim már másfelé kalandoztak.

Idén leszek tizenhat éves, és a Forksi Középiskolában kezdem meg a második évfolyamot. Azaz szörnyű helyzetben vagyok, mert már mindenki ismeri egymást. És nem lesz egy ember sem az osztályban, akit ismerhetnék.

Úgy fognak rám nézni, mint egy számkivetettre.

Soha nem volt problémám a barátkozással, egészen addig, míg el nem kezdtem a gimnáziumot Chicagóban. Ott is voltak barátaim, de kellett egy bő hónap, hogy megszerezzem a figyelmüket.

Mikor gimnáziumba mentem, reméltem találok igazi barátokat, de e kívánságom nem teljesült.

Ennek az esélye pedig Forksban a nullával egyenlő.

Igazából nem volt okom izgulni, mert csak egy fél napot fogok idegen emberek között tölteni, mivel évnyitó lesz. A kötelező olvasmánnyal is végeztem, így a tanulás miatt sem kellett volna idegeskednem.

Mégis, ha csak az iskolára gondoltam, pánik fogott el, és legszívesebben elszöktem volna.
Jó figyelemfelhívás lenne, de a bűntudat nem ér annyit.

Fájdalmas sóhaj kíséretében kikapcsoltam a hajszárítót, majd átfésültem az egyenesre szárított hajamat.
Tudom, hogy utálni fognak, elmélkedtem, mire a kedvem még rosszabb lett.
Könnyeim záporán keresztül botorkáltam az ágyamhoz. Alaposan betakartam magam, hogy a takaró ne engedje ki a testem melegét.

A szobámban csend volt, csak az időnkénti nyöszörgésemet és szipogásomat lehetett hallani.

Nem bírtam tovább: a fáradtság erősebbnek bizonyult a szomorúságnál, és a szemeim maguktól csukódtak le.
Nem tartott soká ez az állapot, az órám szerint hajnali kettőkor felébredtem, és a gyomrom ismét görcsben volt.

Az egész éjszakát álmatlanul töltöttem, és az első Forksban töltendő iskolai napomról gondolkoztam.

Olyan öt óra körül álomba taszított a mindent elsöprő fáradtság.
Igazi álmatlan alvásnak bizonyult ez, de hatalmas bánatomra hat órakor hangos csengésre ébredtem.
Az ébresztőórám jelezte, hogy ideje felkelni, és készülődni az első második évfolyamos napomra.

New Moon:

Tudom, megbocsájthatatlan, hogy nincsen friss!
Remélem, ezért még nem utáltok. :(
Nagyon köszönöm, hogy lassan 600-nál is többször lett látogatva az oldalam! =) Ez nagyon sokat jelent nekem, és iszonyatosan boldog vagyok tőle.
Ezermillió köszönet! Imádlak titeket!


Gondolom a legtöbb Twilighter már látta a New Moont, ezért is vagyok kíváncsi.
Szeretném tőletek megkérdezni: hogy melyik a kedvenc jelenetetek a filmben?
Kérem azokat, akik eddig még nem írtak komit, azok is írjanak, mert tényleg kíváncsi vagyok.
Előre köszönöm!
xoxo

Red Moonlight: 4.fejezet.

Ez a 4. fejezet, de itt előre szeretnék szólni, hogy nem bizos, hogy mindenki érteni fogja az elejét. Nem azért, mert veletek van a baj, hanem mert egy kicsit kuszán fogalmaztam. Ha valaki esetleg nem ért valamit: nyugodtan szóljon. =D 

4. Éjszaka:



Alice bevizezte az egyik vattapamacsot, és odahajolt hozzám. Kedves mosoly jelent meg az arcán, miközben a koszt és a vért próbálta rólam letörölni. Hihetetlenül szép volt, és végre alkalmam nyílt megszemlélni a porcelánfehér bőrét, a furcsa árnyalatú barna szemeit és tökéletes vonásait. Ezt a szépséget csak a lila karikák csúfították, melyek a szeme alatt helyezkedtek el.

- Honnan költöztetek ide? – kérdezte egy idő után. Beletelt pár pillanatba, hogy értelmezzem a kérdést - ami bizonyára a fáradtság miatt volt -, de ő türelmesen megvárta, míg magamhoz térek.

- Chicagóban éltünk eddig – nyögtem rekedt hangon. Megköszörültem a torkomat, hogy tisztán tudjak beszélni. Halványan elmosolyodott és tovább kérdezgetett. Szó esett a családomról, az iskoláról és arról, hogy milyen tanuló vagyok. Meglepett, hogy milyen könnyen el tudok beszélgetni vele. Elmondtam, hogy a szüleim négyéves koromban elváltak, de nem fűztem hozzá több mondanivalót. Meséltem neki a volt iskolámról, a jeles tanulmányi eredményeimről és arról, hogy a forksi Középiskola új tanulója leszek.

- Nagyszerű! – lelkendezett. - Szeptemberben találkozunk. Tudod, én és a testvéreim is oda járunk. – mondta, és a kíváncsiság elkezdte fúrni az oldalamat.

- A testvéreid? – kérdeztem bátortalanul. Csilingelő hangon felnevetett, és belekezdett a mesélésbe.

- Tudod, engem és a testvéreimet örökbe fogadtak. Carlisle-nak és Esmének nem lehettek gyerekei, de mindketten nagy családot akartak. Még kicsik voltunk, mikor adoptáltak minket – mondta, és a hangjában furcsa érzelem csengett.

- Ti mind testvérek vagytok? – csodálkoztam.

- Ha úgy vesszük, igen – nevetett meglepett arckifejezésemen. – Engem és Emmettet egyszerre adoptáltak. Jasper és Rosalie ikertestvérek, és egyben Esme unokaöccsei. – A szemem kitágult a döbbenettől és a zavarodottságtól. Bizonyára észrevette a tudatlanságomat, mert bocsánatkérő mosolyt küldött felém, majd egy sokkal részletesebb magyarázatot adott a családtagok kinézetéről és történetéről. Megtudtam, hogy a mackószerű srác Emmett, a mézszőke fiú Jasper, és az ikertestvére a csodaszép, szőke Rosalie. Bellának hívják a barna hajú lányt, és őt egy évvel azelőtt adoptálták, hogy Edward megszületett. Mindegyik magyarázat közül Edward történetét vártam a legjobban. Ő az indián srác távoli rokona, és az egész családhoz úgy lett köze, hogy Renesmee beleszeretett Jacobba. Ezen a ponton teljesen összezavarodtam, de csendben hallgattam Alice magyarázatát. A bronzhajú Nessie testvére a szintén bronzhajú Edward.

Jacob egyik távoli rokona belehalt a szülésbe, így került hozzájuk a baba. Az indián szülei magukhoz vették a picit, de pár évvel ezelőtt maghaltak. Jake megismerkedett Renesmee-vel és a családdal, ezután szinte elválaszthatatlanok lettek. A karamellahajú nő Esme, imádja a gyerekeket és rögtön megkedvelte Edward Blacket. Ők segítettek Jacobnak felnevelni a picit.

Valamiért ez a magyarázat nekem nem nyújtott elég meggyőződést arról, hogy a családi szálak miként fonódtak össze. Igaz, hogy az egész történet szomorú, de zavaros is egyben. Bár lehet, hogy ez a hihető magyarázat meggyőzött volna minden akadékoskodót. Bizonyára én lehettem az egyetlen kivétel… A hihetetlen nagy önfejűségem nem engedte meg, hogy egy picit is elfeledjem a hasonlóságot, ami az idősebbik Edward és a megmentőm között van. És vajon miért lett Edward? Hisz ez egy régi név. És kettő egy családban?

Ilyen kérdések fárasztották agyam minden gondolkodásra képes részét, mikor Alice - kizökkentve a gondolataimból – az ép kezemnél fogva felhúzott a székből.

Meglepetten néztem rá, de nem mondott semmit.

Kivezetett a szobából, felvezetett a következő emeletre, és ott benyitott egy irodába. A hatalmas íróasztal mögött dr. Cullen ült. Kedvesen rám mosolygott, de ő sem mondott semmit.

Alice leültetett egy bőr székbe, és bátorítóan megpaskolta a kézfejemet. A doktor rögtön ott termett egy rakás kötszerrel a kezében. Minden nagyon csendesen zajlott: Alice leült egy székre, dr. Cullen pedig egy igazán képzett orvos módjára bekötözte a kezemet. A fejemre nem tett kötést, de adott fejfájás-csillapítót.

Mire végzett, már majdnem leragadt a szemem.

Alice láthatta kimerültségemet, mert mikor visszamentünk a szobába, nem csacsogott tovább, hanem egyenesen bevezetett a fürdőbe. Segített kifésülni a hajamat, de volt olyan tapintatos, hogy mikor a fürdésre került a sor, kiment.

Jól megsikáltam magam az ép kezemmel, de minden pillanatban Edward jár az eszemben. Valamiért szorongás lett rajtam úrrá, ha arra gondoltam, hogy nincs velem.

Valamelyest segített megnyugodni a forró víz és a finom illatú tusfürdő.

Miután kijöttem a zuhany alól, jól megszárítkoztam.

Halk kopogás zavarta meg tevékenységemet, és én kis híján hanyatt estem a meglepetéstől. Gyorsan magam köré csavartam a törülközőt, és szégyenlősen tipegtem oda az ajtóhoz.

Kinyitottam, és Bella kedves arcával találtam szembe magam.

- Csak hoztunk neked egy pizsamát – hadarta, miközben magára és Renesmee-re mutatott. – Tudod, Alice nem nagyon ért az ilyesfajta öltöztetéshez.

Halkan felnevettek Nessie-vel, mire én még zavarodottabb képet vágtam. Bólintottam, hogy sikerült megértenem a hallottakat. Lassan becsuktam az ajtót, de még láttam Alice fintorát, amit a fogadott testvéreinek címzett.

Belebújtam a pamut anyagba, és elégedetten nyugtáztam, hogy tökéletesen illik rám.

Kimentem a fürdőszobából, és hálás szemekkel néztem megmentőm családjára. Érdekes módon nem éreztem magamat úgy, mint a legtöbb idegen ember társaságában.

És egyáltalán nem zavart, hogy adoptált gyerekek. Sőt, büszke voltam, hogy ismerek ilyen embereket, mint ők. Hisz hány fiatal házaspár fogadna örökbe szeretetből ilyen sok gyereket?

Az igazat megvallva, még nem találkoztam ehhez fogható családdal, szóval nagyon kevés ember élhet a földön, aki ilyen önfeláldozó.

Elégedett voltam, hogy ilyen nagyszerű emberek között vagyok. De mégis… A szorongató érzés nem tűnt el, és kezdett egyre furcsább előérzetem lenni.

- Kérsz valamit enni? – kérdezte Renesmee kedvesen.

- Nem, köszönöm! Ilyenkor már nem szoktam enni.

Furcsa pillantást váltottak Bellával, de nem fűztek semmit a mondandómhoz.

Arra számítottam, hogy elmennek, de nem tették. Ott maradtak, és a sötétben beszélgettünk.

Ők is megkérdezték azokat a kérdéseket, amiket már Alice feltett. Nekik is válaszoltam, és rájöttem, hogy velük is azért viselkedtem szégyenlősen, mert még nem ismertem őket. Teljesen egy hullámhosszon voltunk.

Meséltek a suliról, a tanárokról, és megtudtam ezek alapján, hogy nem lesznek nehéz éveim.


Amire befejeztük a beszélgetést, már hulla voltam, a szemeim maguktól csukódtak le. Egy hideg érintésre felriadtam, és Bella kedves arcát láttam meg.

- Gyere, átkísérünk egy másik szobába – húzott fel Alice ágyáról. Felmentünk arra az emeletre, ahol az iroda volt. Legalább négy szobát hagytunk el, mire végre benyitottunk az egyikbe. Nem kapcsolták fel a villanyt, ami jó volt, mert már annyira hozzá szoktak a szemeim a sötétséghez, hogy valószínűleg kivakította volna a retinámat.

Egyenesen az ágyhoz vezettek, és én örömmel huppantam bele. Már annyira fáradt voltam, hogy nem is köszöntem el tőlük.

Majd reggel mindent megköszönök, döntöttem el, és ez volt az utolsó gondolatom, mert belesüppedtem a mindent elsöprő tudatlanságba.

A sok ismeretlen ember és a fizikai fáradtság nem engedte, hogy az elmém visszatérjen a szörnyű emlék részleteire. De most álmomban senki sem akadályozta meg, hogy elkalandozzak bennük. Aludtam, de az agyam pörgött.

Emlékeztem minden apró részletre, de valamiért a gondolataim csak egy bizonyos ponttól elemezték az estét.

A földön feküdtem, és tűrtem azokat az ocsmány érintéseket, mikor felhangzott a vadállati morgás. A következő pillanatban a támadó már a falnak csapódott. Most, hogy már nem voltam sokkos állapotban, az agyam tisztán tudta érzékelni a nagy erőt, és a hihetetlen gyorsaságot, de felfogni nem tudta. Mintha ismét ott lettem volna: láttam, ahogy az árny közel hajol hozzám, éreztem a hideg, borzongató érintést.

Aztán a kép megváltozott. Az agyam egy nagyon távoli és apró része tudta, hogy ez tényleg csak állom, de mégis olyan valóságosak voltak az érzelmek, mint az előbbi visszaemlékezésben.

Egy utcán futottam. Nem tudtam mi vagy ki elől, de azt tudtam, hogy futnom kell.

A tüdőm sípolt, a könnyek csípték a szememet, és a vádlim elviselhetetlen fájdalommal jelezte, hogy nem bírja tovább a megerőltetést. De én csak futottam…

A félelem lassan terjedt szét, mintha folyékony nitrogén árasztaná el a testemet.

Valamiért tudtam, hogy úgy sem menekülhetek, de ostoba módon bíztam a szerencsémben.

Hirtelen egy alak jelent meg előttem száz méterrel. Tudtam, hogy nem ő az, aki elől menekülök, de mégis féltem tőle. Átlagos ruhát viselt, és valószínűleg fel sem tűnt volna, hogy eltér a többi embertől, ha nem találkozom a megmentőm családjával.

A bőre ugyanolyan hófehér és tökéletes volt, mint nekik. A szeme alatti karikák is megegyeztek, de a szeme… A szeme bíborvörös volt. Normális esetben csodálattal néztem volna ezt a színt – mivel a kedvencem -, de nem most. A számomra oly kedves árnyalat csontfagyasztó rettegéssel töltött el.

Az alak mosolyra húzta ajkait, amitől a szívem kétszeres iramot vett fel. A tökéletes fogsor nem csodálattal, hanem undorral töltött el. Látszólag tetszett neki a reakcióm, mert közeledni kezdet. Én vele ellentétesen mozogtam hátrafelé. Felvettem azt a kínzóan lassú ritmust, amit ő diktált, mert féltem tőle. Más esetben, nem törődve az ép gondolkodással, hanyatt-homlok rohantam, és sikítoztam volna, mint egy őrült. De most az elmém képes volt a vérfagyasztó sokk mellett is gondolkozni.

Tudtam, hogy úgy sem menekülhetek, de bíztam valamiben. Sőt, vártam valamire…

A szél fújni kezdett, és az alak felé vitte az illatomat. Ez egy igazán lényegtelen részletnek tűnt, de valamiért az álmomban sejtettem, hogy ez az apró kis elem a végemet hozza el. A támadó beleszagolt a levegőbe, és a következő pillanatban már előttem állt. Vörös szemei éhesen csillogtak, ajkai felhúzódtak fogsoráról, ahogy egyre közelebb hajolt.

A szél ismét egy illatot hozott magával, mire támadóm heves morgásban tört ki. Ez ismerős volt, de mégis más.

Egy másik morgás hangzott fel mögöttem, de ezt volt az a hang, amit bármikor megismertem volna. Remény és egyben félelem söpört át a testemen, miközben az ismerős hang tulajdonosa felé fordultam.

Gyönyörű, fekete szemei dühösen csillogtak, de valahol mélyen tudtam, hogy nem rám mérges.

Ajkaim életre keltek, és szeretetteljes mosolyra húzódtak. Nem számított, hogy Edward elől menekültem az álom elejétől. Nem érdekelt már semmi. Örültem annak, hogyha most meghalok, őt látom utoljára. Lábaim önként indultak Edward felé, hogy testem megpihenjen az ölelésében. Nem számított, hogy talán ő fog megölni…

Mielőtt megtehettem volna az első lépést, az oldalamat olyan erős ütés érte, hogy a sikoly, ami a felszínen váratott magára, kiszakadt belőlem.

A levegő bent akadt a tüdőmben, miközben én, mint egy rongybaba repültem neki az egyik utcai villanyoszlopnak. A fejem hangosan csapódott a betonnak, mikor földet értem.

Szemeimnek nehéz volt fókuszálni, így beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, hogy mi történik.

Az idegen alak rátámadt Edwardra, és heves harci táncot kezdtek járni egymással, amiből én csak egy masszát láttam.

Azt viszont jól láttam, amint a támadó belemar megmentőm nyakába.

A kétségbeesett sikolyomra ébredtem. A pizsama verejtékesen tapadt rám, ziháltam, és a szemeimből könnyek folytak.

Nyöszörögve ültem fel, és az arcomat a kezeimbe temettem.

Az ágy besüppedt mellettem, mire ijedten kaptam fel a fejem. Edward csillogó, fekete szemeivel találtam szembe magam. Ösztönösen húzódtam hozzá közelebb.

Látszólag nem zavarta, mert még közelebb húzott, és az ölébe vett. A mellkasához nyomtam az arcom, és utat engedtem a könnyeimnek.

Szorosan tartott, közben a hátamat simogatta. A forróság, amit az érintése és a teste árasztott, felmelegített, és kicsit le is nyugtatott.

Nem értettem az álmomat, de nem is akartam felfogni semmit belőle. Az álmomban csakúgy, mint az életben, tudtam, hogy Edward és a családja más, mint a többi ember.

És nem csak az a mérhetetlen jóság különbözteti meg őket, van még valami, amit még nem tudok, de érzek.

A józan eszem afelé hajszolt, hogy tűnjek el, és soha többé ne találkozzak velük. Tudtam, hogy távol kell magamat tartanom Edwardtól, de azt is, hogy képtelen vagyok rá. Volt egy olyan érzésem, hogy veszélyes, ha még jobban megismerem őt.

De ahogy magához ölelt, a szikrák végigpattogtak a testemen.

Még soha senki érintése nem váltott ki belőlem ilyen reakciót, és nem akartam, hogy megszűnjön ez a mindent elsöprő érzés.

Nem tudtam, meddig ültünk így, de igazából nem is érdekelt. Ez a közelség, ami köztem és Edward között volt, annyira megnyugtatott, hogy kis híján ismét álomba merültem, a szörnyű álom ellenére. Mert ez volt a legborzasztóbb álom egész eddigi életemben. Nem azért sikítottam fel álmomban, mert tudtam, ha Edward meghal, az az én végemet is jelenti.

Én azért sikítottam, mert jobban fájt azt látni, hogy ő szenved, mint a saját halálom.

- Jobban vagy? – kérdezte gyengéd hangon.

Beletelt pár másodpercbe, mire leküzdöttem a zavaromat, amit a hangja okozott.

- Igen – nyöszörögtem.

Újra csend telepedett közénk, ami kezdett számomra elég kínos lenni. Hosszasan győzködtem magam, hogy az a helyes, ha elengedem őt. De a kezeim úgy ölelték, mintha azon múlna az életem, hogy ő a közelemben legyen.

Végül Edward döntött úgy, hogy elég lesz.

Eltolt magától, és visszafektetett az ágyba, majd gondosan betakart.

Biztosan jól esett volna a gondolat, hogy törődik velem, ha nem épp egy perce tolt volna el magától.

A fájdalom, amit a visszautasítása okozott, szinte marta a szerveimet. Mintha savat csöpögtettek volna végig az egész testemet.

Nagyon kevés hiányzott hozzá, hogy sírva fakadjak, de mégis sikerült valahogy visszatartanom.

- Elmondod, hogy mit álmodtál? - törte meg a csendet.

Én csak megráztam a fejem, mutatva, hogy nem. Igazából nem is tudtam volna beszélni anélkül, hogy ne sírjak ismét; és nem is akartam az orrára kötni, hogy az álmomban először előle, aztán meg hozzá menekültem.

Átható tekintettel nézett rám, mire ismét könnyek gyűltek a szemembe. Becsuktam a szemeimet, nem törődve kérdő pillantásával.

Már majdnem elaludtam mikor felállt az ágyról.

Ijedten kaptam utána. Ismét megfeledkeztem a fájós kezemről, és ennek az lett a következménye, hogy nyöszörögve hanyatlottam vissza a párnák közé.

- Mit csinálsz?- kérdezte felháborodottan.

- Hová mész? – tértem ki a válasz elől. A hangom olyan rekedt volt, mint egy láncdohányosé. Pedig életemben nem szívtam el egy szál cigarettát sem.

A kezem ismét fájt, aminek nem örültem. Az ostoba, meggondolatlan és ösztönös mozdulatom hazavágta a doktor kenőcsét és kötését.

Edward halk nevetése zökkentett ki az önostorozásból.

- Talán szeretnéd, hogy itt maradjak?- kérdezte, és a hangjából kicsengett az elégedettség. Micsoda szemét… Nem válaszoltam.

Elfordultam tőle, és próbáltam nem tudomásul venni, hogy ismét felállt az ágyról.

Biztos voltam benne, hogy elment, ezért mikor megköszörülte a torkát, felhívva a figyelmemet magára, teljesen megrémültem.

Durcás képet vágtam, mire hangosan felnevetett.

Egyszerűen nem lehet negatív érzelmeket táplálni iránta, mikor nevet, és az én mérgem is elmúlt. Inkább voltam csalódott, mert bizonyára látta rajtam, hogy mennyire kedvelem.

- Jól vagy? – kérdezte elkomorodva. Meglepett a hirtelen hangulatváltozás, de azért bólintottam.

- Mit csinálsz itt? – csúszott ki a kíváncsi kérdés a számom. Lakatot kéne tenni az ajkaimra, elmélkedtem, miközben Edward felháborodott szemeibe néztem.

- Nem nézhetem meg, hogy jól vagy-e? – kérdezte durcásan, és a szavak csak úgy ömlöttek belőle. – Ez hihetetlen! Mikor kimennék megrémül. Ha itt maradok, duzzog. Nem hiszem, hogy ismerek nálad elégedetlenebb lányt! – valamiért nagyon viccesnek találtam a kitörését, és a halk kacajom utat tört magának. Erre ő is elmosolyodott.

- Úgy értem, hogy nem kéne a szobádban lenned, és aludnod? – helyesbítettem. A mosoly lehervadt az arcáról, és a zavarodottság vette át a helyét.

- Ez az én szobám. - mondta legnagyobb meglepetésemre. A tekintetemben a csodálkozáson kívül az ijedséget is fellelhette, mert hevesen magyarázni kezdett.

- Kérlek, ne értsd félre! Nem készültem semmi olyat tenni, csak szerettem volna vigyázni rád. Mivel nem kerültél semmilyen sokkos állapotba, ami mellesleg nagyon meglep, féltem, hogy majd éjszaka fog történni veled valami…- Hirtelen elhallgatott, mintha olyat mondott volna, amit nem szabadott.

- Tényleg jól vagyok. És köszönöm, hogy vigyázol rám, meg úgy mindent - mondtam, egy halvány mosoly kíséretében. Ha tudná, hogy milyen messze vagyok a sokkos állapottól, amíg ő velem van…

Ismét hallgattunk egy darabig. Ő kíváncsian fürkészett, de mikor meguntam ezt, a figyelmemet a szobájának szenteltem. Igazán szép, gondoltam, miközben felültem.

Edward szobája körülbelül háromszor akkora volt, mint az enyém. Az ágy bal oldalán egy hatalmas íróasztal volt. Rajta egy csúcs modern számítógéppel, előtte pedig egy forgós székkel, amin most Edward ült.

A háta mögött átpillantva megláttam, hogy a szoba déli fala üvegből van.

Továbbsiklott a tekintetem a közvetlenül előttem elhelyezkedő plazma TV-re. Ilyen nagy képernyőt még Chicagóban sem láttam.

Mellette egy hatalmas könyves polc állt, ami kifejezetten tetszett. Imádom a könyveket, és az, hogy Edward is szereti őket, nagyot dobott a hangulatomon.

- Te is szereted a könyveket? – kérdeztem mosolyogva, miközben felé fordultam. Ő is mosolygott, úgy látszott, tetszett neki, hogy észrevettem a könyveit. Hirtelen megváltozott az arca, komoly lett.

- A könyvekről jut eszembe – kezdte zavartan. – Nem volt nálad könyv, mikor megtaláltalak. Azt mondtad, hogy könyvesboltban voltál, akkor…

- Nem volt olyan könyv a boltban – szakítottam félbe mondandóján. Ez a mondat ismét előhozta a múlt emlékeit, és a mostani kételyeimet. Félve néztem Edwardra, de Ő csak mosolygott rám.

- Milyen könyvet kerestél? – kérdezte az ellenállhatatlan féloldalas mosollyal. Egy lemondó sóhaj mellett megmondtam a könyv címét. Ő felpattant, és én ismét megijedtem, hogy itt hagy, de megállt a könyvespolcnál. A temérdek sok könyv közül kivett egyet, majd odaadta nekem. Meglepődtem, hogy megvan neki a könyv, bár nincs ebben semmi különös, hiszen neki is el kellett olvasnia.

Hálás tekintettel néztem Edwardra, és próbáltam azonosítani azt az érzést, ami betöltötte a mellkasomat. Örültem neki, hogy kölcsön adja a könyvet, de annak már kevésbé, hogy magyarázkodnom kell anyunak a kabátom és pulcsim miatt. Nem terveztem, hogy elmondom ezt az incidenst. Anya csak pánikba esne, és nyomban el akarna költözni. És ez a saját boldogtalanságát, és az én nyomoromat is jelentené. Mert nem akartam bevallani, de éreztem, hogy egyre jobban szeretem Forksot, és ez Edward miatt van.

- Mi a baj? – kérdezte, és ismét leszidtam magam gondolatban, hogy nem tudok parancsolni az arckifejezéseimnek. Mély levegőt vettem, és belekezdtem a magyarázatba.

- Tudod, anya eléggé ki fog borulni, hogyha megtudja, hogy miért nincs meg a kabátom és a pulcsim – borzongtam meg az emléktől.

Edward arca nagyon lágy lett, és olyan érzelemhullámok futottak végig a testemen, csupán a tekintetétől, hogy a szívem ki-kihagyott.

- Szerintem emiatt nem kell aggódnod – jelentette ki, de zavarodott tekintetem láttán folytatta. – A cuccaid a kocsimban vannak.

Ez az utolsó mondat rádöbbentett, hogy nem csak hálás vagyok neki, hanem szeretem is. Nagyon szeretem, és nem számít, hogy alig ismerem.

Szemeim megteltek könnyel, és ő ijedten ült az ágy szélére. Nem hagytam, hogy megszólaljon, a karjai közé bújtam, olyan nagy lendülettel, hogy egy pillanatra hátrahőkölt.

Egy másodpercbe telt, amíg felmérte a helyzetet, de aztán szorosan átölelt.

Az idegeim ismét megnyugodtak, majd a fáradtság is ismét a felszínre tört. Edward még nem engedett el, és én sem akartam elhúzódni tőle. Így a karjai között zuhantam bele az álmatlan éjszakába.

Red Moonlight: 3.fejezet.

3. A család:

Meglepődtem a hirtelen mozdulattól, és épp tiltakozni akartam mikor megéreztem az illatát.
Az illat úgy fejbe vágott, mint egy nagy erővel dobott labda, de mindenfajta fájdalom nélkül.
Az biztos, hogy eddigi tizenöt évem folyamán ilyen bódító illattal még nem találkoztam.

Amint megéreztem az ellenállásom egy csapásra eltűnt. Nem tudtam gondolkozni, nem tudtam mozogni, csak az illatra koncentráltam. A karjaiban tartott, mint ahogy az újdonsült férj szokta szeretett mennyasszonyát a küszöb átlépésének alkalmával, és az én testem engedékenyen simult eme csábító ölelésbe.
A csodálatos kábulat úrrá lett testemen és fejem megadóan hanyatlott rá nyakára.

A csábító illatáradat körüljárta teste minden porcikáját, és ez alól a nyaka sem volt kivétel. Ahogy az orrom hozzá ért az izmos nyakhoz, úgy öntött el a késztetés, hogy csókokkal halmozzam el megmentőm kínálkozó testrészét.

Ösztöneim irányította báblényként hajoltam közelebb nyakához, be kellett harapnom alsó ajkamat, hogy ne vessem rögtön rá magam. Hozzá dörzsöltem arcomat és csordulásig szívtam magamba bőrének csábítóan természetes illatát.

Egy hajszál választott el attól, hogy nem törődve az erkölcseimmel belecsókoljak nagyrészt ismeretlen megmentőm nyakába, de szerencsémre a hideg szél mely csak egy póló által takart felső testemet érte, egy röpke pillanatra visszarántott a valóságba. És ennyi elég volt arra, hogy felmérjem helyzetemet. Egy halk sóhaj kíséretével vissza fogtam hirtelen reakciómat, de továbbra sem voltam hajlandó lemondani erről a bódító illatról. Így hát arcomat belenyomtam Edward nyakának gödrébe és nem törődve az esetleges visszautasítással, mélyeket lélegezve ittam magamba az illatot.

A hideg levegőtől a testem minden pontja libabőrös lett és én még szorosabban bújtam az ölelő karok biztonságába. Megmentőm kezei szorosabban fogtak át és éreztem, hogy a nyaka az arcom alatt libabőrös lesz.

Óvatos mozdulatokkal megmozdult és lábával becsukta a kocsi ajtaját, mire az hangos csattanással adta tudtunkra, hogy Edward elérte célját.

Lassú mozdulatokkal indult meg a veranda felé, éreztem ahogy izmai minden lépésnél egyre feszesebbek lesznek.
A házból kiszűrődő fény megvilágította tökéletes arcát és láttam, hogy állkapcsa harciasan megfeszül bőre alatt.

Amint oda értünk az ajtó kivágódott, én ijedtemben kis híján felsikítottam, de Edward még szorosabban magához ölelt és ennek hatására hangos reakciómból csak egy halk sóhaj lett.

Megálltunk az ajtó előtt, így nekem esélyem volt észrevenni a két alakot: mivel a fénynek háttal álltak csak a körvonalaikat voltam képes kivenni, de azokat tisztán. Láttam, hogy nálam magasabb férfi és egy nő áll a bejárat előtt.

Bólintottak, erre Edward elindult velem a házba és ők engedelmesen elhúzódtak az útból.

Amint beértünk a lenyűgöző házba nyugodtságom rögtön elillant. A meggyőződésem, hogy eme csodás épületről nem tudja senki és semmi elvonni a figyelmemet, hamisnak bizonyult.
A hatalmas nappaliban még jó pár ember volt.
Hol haragos, hol meglepett arckifejezéssel szemlélték, amint Edward belép velem az ajtón.

Nem tettek megjegyzést, és Edward sem szólt semmit.

Egyenesen oda ment a kanapéhoz és letett rá. Én eközben le sem vettem a szemem újdonsült közönségünktől.

Sokan voltak és mind egytől egyig gyönyörűek.
Tőlem balra három ember állt.

Egy magas, hihetetlenül izmos, fekete hajú férfi, akiben volt egy kis mackó szerűség. Tőle jobbra egy szintén magas és izmos, méz szőke hajú férfi állt, bár neki közel sem voltak olyan testi adottságai, mint a fekete hajúnak.

Az ő arcuk meglepettséget tükrözött, de nem szólaltak meg.

A mackó srác bal oldalán egy magas, modell alkatú gyönyörűséges nő állt. Ahogy megláttam tökéletes arcát, és hosszú szőke haját az önbizalmam - ami nem volt sok- egy csapásra eltűnt.

Gyönyörű arca leginkább dühöt tükrözött, ami nem csúfította arcvonásait. Ahogy felmértem a helyzetet egy furcsa érzés kezdte szorongatni a belső szerveimet.

Féltékenység, döbbentem rá meglepetten. Féltékeny voltam erre a szépségre, de nem a természet csodás ajándékaira voltam féltékeny melyeket ő kapott, hanem Edwardra. Bizonyára Ő a barátnője, jöttem rá a szomorú tényre, mert az tuti, hogy ilyen klassz srácnak van barátnője.

Tekintetem megakadt a szépségen és szinte biztos voltam, hogy féltékeny tekintetemet le sem vettem volna róla, ha meg nem érzem a kezeket a térdemen.

Meglepetten néztem megmentőm szemébe, és most igazából láttam, hogy milyen természetfeletti módon tökéletes.

Nagy fekete szemei felett szintén fekete, finom ívű szemöldök helyezkedik el. Arca kedvességet sugároz és hibátlanul tiszta, ezt még jobban kiemeli erős állkapcsa és egyenes orrának íve. Haja kócos és dús, bronzbarna színű, de akadnak benne fekete hajtincsek is. Viszont az tisztán kivehető, hogy ezt a természet alkotta így. Ajka pont olyan teltnek tűnik, mint az enyém, és ez furcsa érzéssel töltött el.

Bőrének színe más milyen, mint az előbb látott három alaké. Neki nem olyan falfehér, de nem is olyan barna, mint mondjuk egy szörf istennek, bár az teste egyértelműen megfelelne erre a célra.

A szemei szinte perzseltek és nekem nagyon nehéz volt a szavaira koncentrálnom.

- Most Carlisle megfog vizsgálni. - de mikor meglátta rémült arckifejezésemet hozzá tette- Nem kell félned tőle, Ő nagyon kedves és végig itt leszek veled. – az utolsó mondatott vigyorogva ejtette ki, és nekem sikerült meglátnom azt, amit a sötétségben képtelen voltam.

Arcának két oldalán imádnivaló gödröcskék jelentek meg, és én ismét megfeledkezve magamról elvesztem a tekintetében.

A kezei a térdemet szinte égették és afelé hajszoltak, hogy ugorjak az ölébe. Persze ezen az sem segített, hogy én a díványon ültem ő pedig előttem térdel szabad utat biztosítva.

Csak egy bólintásra futotta és rettegve vettem tudomásul, hogy Edward feláll.

Ijedt zihálásomra mormolt egy nyugit, és leült a mellettem lévő helyre. Boldogan vettem tudomásul, hogy lábaink egymásnak nyomódnak.

Egy férfi közeledett és magnyugtató hangon köszöntött: - Én Dr. Carlisle Cullen vagyok.

Örülök, hogy megismerhetlek. Téged, hogy hívnak? – kérdezte, miközben letérdelt elém.

Össze kellett szednem magam, így hát nagyot nyeltem és bemutatkoztam: - Lydia Stryder vagyok.

- És hogy tetszik a mi kis városunk? – kérdezte miközben kezébe vette fájó csuklómat.

Megforgatta mire én felszisszentem. Edward sebesen megtalálta a másik kezemet és gyengéden megszorította. Borzongás futott végig a testemet és a vágyakozásom ismételten fellángolt.

Nem sok önuralmam maradt, ezért az igazság csúszott ki a számon, a meglehetősen bosszantó kérdésre.

- Utálom!- mondtam harciasan, mire maglepetten nézett fel szemeimbe. Olyan kedves ez az ember és nem akartam megsérteni, de amit már kimondtam, nem tudok vissza szívni. Így megpróbáltam kihozni belőle a legjobbat.

- Úgy értem nekem nem volt semmi bajom az esővel, de itt folyton esik és már nagyon unom. – mondtam halkan és kölcsönöztem hozzá még egy szelíd mosolyt. – Aztán ott van az, hogy a helyes kisváros helyett egy bűnbarlangba csöppentem.

- Bűnbarlang? – kérdezett vissza az orvos értetlenül.

- Hát igen. – néztem jelentőségteljesen végig magamon. A felismerés szédítő gyorsasággal talált rám. Hiszen teljesen biztos voltam benne, hogy tudja mi történt és én egy szóval sem említettem még. Abban pedig teljesen biztos voltam, hogy Edward mióta behozott ide csak egyszer szólalt meg, és akkor közvetlenül hozzám beszélt. Dr. Cullen pedig rögtön a sérült csuklómat kezdte megvizsgálni. Egy másodperc töredéknyi időre átfutott az arcomon a felismerés. Megpróbáltam olyan gyorsan rendezni vonásaimat amilyen gyorsan csak tudtam, de már elkéstem.

- Mi történt veled? – kezdte az ostoba színjátékot. Úgy döntöttem bele megyek, nem tűnt jó ötletnek cirkuszt rendezni idegenek társaságába.

- Hát eltévedtem és…és… - szemeim megteltek könnyel és a torkom elszorult, nem tudtam folytatni. Lágy szorítást éreztem a kezeimen és hallottam, ahogy Edward megköszörüli a torkát.

- És egy szadista állat megpróbálta megerőszakolni. – hallatszott, ahogy a fogain keresztül szűri a szavakat. Visszanyeltem a könnyeimet és én is hozzá fűztem a gondolataimat.

- De aztán jött Edward és megmentett. – mondtam egy kicsit szipogva. Edward kezei megfeszültek, így rájöttem, hogy a természetfeletti gyorsaságáról és erejéről teljesen megfeledkeztem. De ahelyett, hogy ijedten rántottam volna ki a kezemet markaiból, inkább még jobban vágytam a közelségére. Mindenki feszült csendben figyelte, ahogy a doktor vizsgálgatja a sebeimet. Senki nem szólalt meg egy darabig, így Edward teste ellazult, én pedig nem törtem ki zokogó rohamban az emlék hatására.

- Kérlek, áruld el nekem, hogy tévedtél el ilyen kicsike és kiismerhető városban? – kérdezte végül a csodaszép szőke hajú lány, és hangjában fel lehetett ismerni, hogy teljesen idiótának néz. Ismét ez a bosszantó kérdés… Viszont most nem hagyhattam figyelmen kívül a rosszindulatot.

- Hát bementem egy könyvesboltba és ott megkérdeztem, hogy merre kell a buszmegállóhoz menni és valószínűleg rossz útmutatást kaptam.

- Véletlenül nem lehet az, hogy te értelmezted félre? – kérdezte a mackószerű srác és hangosan nevetett. Ezen mosolyognom kellett. Rátapintott a lényegre és jóval kedvesebben, mint a lány.

- Hát az is megtörténhetett, ugyanis reménytelenül rossz a tájékozódási képességem. – mondtam enyhén elpirulva.

- Milyen ismerős…- kacagott egy csilingelő hang. Rögvest a hang irányába fordultam, s megláttam a legaranyosabb arcocskát, ami létezhet. A kicsike, vékony lánynak fekete, rövid haja a zselétől az ég felé meredezett, és olyan kedves mosoly ült ki az arcára, hogy valószínűleg egy angyal is megirigyelhette volna. Úgy nézett ki, mint egy tündér és a hangja is ehhez viszonyult.

Sikerült neki felhívnia arra a figyelmemet, hogy a szobában jóval többen vannak jelen, mint hittem.
Egy kicsivel magasabb lány állt mellette: barna, hosszú haja volt és kedves tekintettel nézett rám. Mellette egy igazán gyönyörű férfi állt: hasonló volt a haja, mint Edwardnak - neki is bronzbarna és kócos volt, de a sötét csíkok hiányoztak belőle. Talán a testvére? Az Ő arca viszont nem kedvességet tükrözött, de nem is haragot. Sokkal inkább úgy nézett ki, mintha nagyon koncentrálna, de tekintete ide-oda táncolt Edward és köztem. Mellette is állt egy lány, akinek bronzbarna haja volt, és rendezett fürtökbe göndörödött. Valamiféle hasonlóságot véltem felfedezni közte és megmentőm között, de azt nem tudtam, hogy milyet.

Tekintetem átvándorolt egy furcsa arcra, bár a kinézete csak ebben a társaságba volt szokatlan.

Hosszú, fekete haj keretezte barna arcát, és lágyan omlott le szintén barna vállára. A férfiről lerítt, hogy indián származású. Gyönyörű volt és valószínűleg a legmagasabb a jelenlévők közül, de nem ez fogott meg benne. Jellegzetes állkapcsa és szemei Edwardra emlékeztettek.

A bronzbarna hajú lány mellett állt és szorosan átfogta annak derekát, mindketten aggódó arccal szemlélték az eseményeket. Csak ők nem engem bámultak, hanem Edwardot, és le sem vették róla a szemüket.

Fájdalmasan felszisszentem, mikor Dr. Cullen maga felé fordította a fejem. Kedvesen rám mosolygott és elkezdte vizsgálgatni a fejsérüléseimet. A válla felett megpillantottam egy aggódó nőt, akinek sápadt fehér bőre és karamell színű haja volt. Mikor észrevette, hogy őt nézem szeretetteljesen rám mosolygott.

Mennyire kedvesek, gondoltam, biztos, hogy a szőke lány is csak azért haragszik, mert a barátja megmentett. Végül is igaza van… Én sem örülnék, ha a barátom egy idegen lányt simogatna.

- Nem tört el a csuklód és a fejednek sem lett komolyabb baja. Jól beütötted és pár napig fájni fog, de nem lesz ezen kívül semmi probléma. – közölte velem a jó hírt az orvos. – A kezedet jobb lesz, ha beborogatjuk, mert úgy gyorsabban elmúlik a fájdalom, és a puffadás is lehúzódik. És ezt az orrodra is vonatkozik. – szerencsére tévedtem, nem tört el a csuklóm. Széles vigyor jelent meg az arcomon és hirtelen minden szebbnek tűnt.

Extra módon érzékeltem a kezet, amely lágyan cirógatta a kézfejemet. Megint szikrák pattogtak végig az egész karomon, és én szintén készségesen borultam volna Edward ölelésébe.

- Köszönöm! – nyögtem még mindig vigyorogva, de hallatszott hangomon a mérhetetlen hála.

- Örülök, hogy segíthettem. – állt fel mosolyogva az orvos.

- Lydia szeretnél haza menni? – kérdezte Edward kedvesen. Egy csapásra eltűnt a vigyorom. Talán mégis idegesítem? Bocsánatot akar kérni a barátnőjétől?

- Persze – motyogtam, de még így is kihallatszott a szomorúság a hangomból.

- Mi a baj? – kérdezett rá a hangomból kicsendülő érzelemre. Szuper, a végén még azt hiszi, hogy rá akarok mászni.

- Semmi. – mondtam határozottan, de mint mindig most is kicsendült a hazugság a hangomból.

- Edward, szerintem nem szeretne egyedül lenni otthon. – mondta a doktor. Kérdő pillantásom láttán folytatta. – Tudod, ez egy kisváros, és itt az emberek mindent tudnak. Meg persze az sem mellékes, hogy ismerem Eathent.

Hát persze, itt mindenki mindenkiről tud mindent, és biztos hallott arról, hogy anyuék nászútra mennek.
- A rendőrfőnök nagyon jó ember és örülök, hogy ilyen csodálatos emberbe szeretett bele, mint édesanyád. – mondta elismerő hangon, amitől egy kicsit zavarba jöttem. Én eddig egy szóval se dicsértem meg se anyut, se pedig Eathent. Persze gratuláltam nekik, de soha nem mondtam egyiküknek sem, hogy jól választottak.

- Köszönöm, de jobb lesz, ha haza megyek. – mondtam egy sóhaj kíséretével.

- Szó sem lehet róla! –mondta Edward vigyorogva – Carlisle, lehet róla szó, hogy Lydia itt alszik nálunk? – kérdezte olyan hangon, hogyha engem kérdezne biztos, hogy engednék a követelésének.

- Csak ha Lydia is ezt szeretné? – válaszolt kérdéssel a kérdésre a doktor, de tisztán érződött a hangján, hogy ha én is, akkor Ő is beleegyezik a javaslatba.

- Nem szeretnék zavarni. – mondtam szemlesütve.

- Egyáltalán nem zavarsz minket. – mondta Edward egy szívdöglesztő féloldalas mosoly kíséretében, és nekem egy csapásra elmúlt minden félelmem ezekkel az idegenekkel kapcsolatban.

- De csak, ha szeretnéd. – hagytam rá. Erre Ő hangosan felnevetett, és legnagyobb meglepetésemre homlokon csókolt. A hirtelen vágyamnál csak a meglepetésem volt erősebb, így nem tettem semmi ostobaságot. Edward oda lépett a tündérszerű lányhoz és egy nagy cuppanós csókot nyomott az arcára. A lány fintorgott egyet, de nem ellenkezett.

- Alice, segítenél neki megmosakodni? – kérdezte megmentőm, és a behízelgés csak úgy áradt a hangjából. Ettől újabb vigyor jelent meg a képemen.

- Mintha nem tudnád. – mondta gúnyosan, és angyali mosollyal megindult felém.

Kinyújtott kézzel oda lépett hozzám, én pedig elfogadtam a segítséget. A jéghideg érintése miatt majdnem elengedtem, de szükségem volt a támaszra, így nem rántottam el a kezem.
Felvezetett a tekergő lépcsőn, majd egy folyosón keresztül baktattam utána. Végül pedig egy gyönyörű szobában kötöttünk ki, amiről látszott, hogy egy lány tartja rendben. Szinte biztos voltam benne, hogy az Ő szobája.
Bevezetett egy még a szobájánál is nagyobb fürdőszobába. Csodálatos volt, még sohasem láttam ilyen szép fürdőszobát. Kikerekedett szemekkel bámultam, mire Ő csilingelő hangon felnevetett. Zavartan sütöttem le a szememet, és éreztem, hogy még a fülem is elpirul.

- Na, gyere csak! – mondta játékosan és oda húzott a hatalmas tükörhöz.

A tükörképemtől kis híján rosszul lettem. Szemeim pirosak, duzzadtak voltak a sírástól, és a sminkem maradék része elmosódott pamacsban keretezte őket. Az orrom fel volt duzzadva és olyan pipacs vörös volt, hogy elmehettem volna egy bohócnak is. A hajam csakugyan ezt a tényt bizonyította, ugyanis a rendetlen göndör fürtjeim mostanra egy szénakazallá változtak. Az arcom sebes és koszos volt.

Mélyet sóhajtottam, és elkönyveltem, hogy ennél rosszabbul még nem néztem ki. Természetes, hogy ilyenkor találkozom Edwarddal.

Alice egy rózsaszín széket tolt mögém, amire készségesen leültem. Ő lehajolt és kotorászni kezdett a szekrényében, majd telerakta vattapamacsokkal és kicsi tubusokkal a tükör előtti pultot.