20. Nem várt viszontlátás:
-
Nem
– suttogtam, mikor megértettem Fred szavai mögött megbúvó veszélyt. – Nem. Nem
lehet jelenteni.
-
Ezt
most jól értettem, vagy teljesen megkattantál? – képedt el a fiú. Ránéztem, és
fogalmam sem volt, hogy miért bíztam meg benne eddig. De olyan helyesnek tűnt
ezt tenni, pont ezért nem haboztam, mikor rájöttem, hogy tudnia kell Ianről.
-
Van
egy barátom, aki vérfarkas – válaszoltam, mire elfintorodott. Kétkedést láttam
a tekintetében. – Nem mondtam el magamról mindent, gondolom erre rájöttél. De
azt tudnod kell, hogyha ezt jelentjük, akkor nem csak a vérfarkast, hanem egy
nagy vámpír klánt is veszélybe sodrunk.
-
Ismersz
egy nagy vámpír klánt? – nézett rám megütközve. – Akkor mit kerestél egyedül
bolyongva, ráadásul egy ilyen képesség birtokában? Nem meséltek neked…
-
De!
Vagyis nem! Nem tudom, nagyon sok mindenről meséltek. Tudok az aranyszemű
vámpírokról, a Volturiról, a nomádokról, a képességekről, az alakváltókról és a
vérfarkasokról is – soroltam, és közben láttam, ahogy Fred arca elsötétedett a
hallott információktól. – De elhagytam őket, még mielőtt többet tanulhattam
volna. Most már látom, hogy hiba volt, de akkor ezt még nem értettem.
-
Miért
hagytad el őket?
-
Mert
újszülött vagyok, és ez a klán szabályok szerint él, nekem pedig ezek nem
tetszettek.
-
De
mégis meg akarod védeni őket?
-
Fontosak
nekem – bukott ki belőlem. Többé nem pirulhattam el, de éreztem, hogy az arcom
bizsereg. – Az, hogy vámpír vált belőlem, nekik köszönhetem, ők változtattak
át, és megmentették az életemet.
-
Te
valamelyikük társa vagy? – kérdezte zavarodottan, és mikor elkaptam a
tekintetemet róla, döbbenten tágultak ki az orrlyukai. – Azta rohadt életbe!
-
Köszi,
szerintem ez jól összefoglalta a helyzetet – villantottam felé egy vicsori-vigyort.
– De most már érted, hogy miért nem jelenthetjük ezt a Volturinak. Azt hinnék,
hogy a klán is része ennek a lázadásnak, hogyha megtalálják náluk Iant.
-
Ian
– vigyorodott el. – Elég elképesztő lehet a srác, hogyha még a vámpírok is
megtűrik maguk mellett.
-
Az
– hagytam jóvá. – Ő egészen más, mint ez a vadállat. Ő kedves, és félénk. Ha
megismered, akkor szerintem te is kedvelni fogod.
-
Hogyha?
– vonta fel a szemöldökét. – Szóval mire gondoltál, mit kezdünk ezzel az
információval?
-
A
legjobb lenne, ha először tudatnánk ezzel a klánnal, hogy mit terveznek a román
klán tagjai…és azután nem tudom – néztem rá kétségbeesetten. – Nem is biztos,
hogy meghallgatnak minket… vagyis engem. Lehet, egyedül kellene menned. – Aztán
eszembe jutott valami. – A francba! Az sem biztos, hogy megtalálom őket.
-
Miért?
Ennyire nem voltál képben, hogy hol laksz? – nézett rám gúnyosan, mire
megforgattam a szemeimet.
-
De,
valahol Oroszország északi részén voltunk, de lehet, azóta elhagyták azt a
helyet – összerezzentem ettől a gondolattól. – Csak vendégségben voltunk, amíg
lenyugszanak a kedélyek… vagyis amíg én lenyugszom.
-
Vad
voltál, mi? – nevetett rám Fred, de a
szemei fáradtan csillantak meg. Figyelmen kívül hagytam a hanghordozását,
amiből kiderült, hogy még most is vadnak tart. Igaza volt.
-
Hát…
nem igazán tudtam, hogyan kezeljem a vámpírságot… és ők nem táplálkoznak
emberekből, szóval ez még plusz nehézséget okozott nekem.
-
Azt
elhiszem – húzta el a száját, miközben feltápászkodott. – De jobb, ha indulunk,
mielőtt ezek a barmok úgy döntenek, visszafelé veszik az irányt. Nem érzem
magamat mentálisan késznek egy új trükkhöz.
-
Még
mindig jobb ötletnek tartom, hogy egyedül menj – vitatkoztam, de azért
felálltam a földről. A csontjaimba most szokatlan hidegség költözött. Persze
tudtam, hogy nem a jeges szél az oka. Féltem visszamenni Cullenékhez.
-
Nem
hinnének nekem – ellenkezett Fred, miközben megindult előre. Nagyon reméltem,
hogy tudja, hogy merre van észak Oroszország. Nekem valahogy még vámpírként sem
ment a tájékozódás. Furcsa bizsergés járt át, ahogy arra gondoltam, hogy Edwarddal
is így találkoztunk. Eltévedtem a városban… - Azt gondolnák, hogy becsapom
őket, és hogy azoknak a szadistáknak segítek.
-
Nem,
van közöttük gondolatolvasó – feleltem, és próbáltam ész érveket felhozni az
ellen, hogy vele menjek. De a tény, hogyha akár egy órára is egyedül maradok,
hozzám vonzza az embereket, vámpírokat… vagy vérfarkasokat, igencsak
megnehezítette a helyzetet.
-
Tehetséges
klánból való vagy annyi szent – sóhajtott fel, de nemleges választ nem tűrő
módon húzta össze a szemeit.
Mivel
nem tudtam, hogyan magyarázhatnám el, hogy szégyellem magam a ,,klánom” előtt,
elindultam Fred után.
Gyorsan
haladtunk, talán túl gyorsan is. Feltűnt, hogy ezt az útvonalat nem ismerem.
Bár amilyen feldúlt voltam, mikor eljöttem Cullenéktől, nem csoda hogy
össze-vissza csapongtam az ösvényeken.
Fred
számomra túl intenzív tempót diktált. Meglepő volt, tekintve, hogy én voltam az
újszülött, ő pedig a fáradtabb és egyben idősebb vámpír. Persze ennek köze
lehetett ahhoz, hogyha rajtam múlt volna az előttünk lévő távot emberi tempónál
is lassabban tettem volna meg. Talán egy teknős tempójában… vagy inkább egy
csigáéban…
Végül
persze ráakadtunk a nyomomra, mivel a szagom meglepően erős nyomot hagyott
utánam. Furcsa módon, még én is éreztem az enyhén édeskés illatot. Kicsit olyan
volt, mint mikor tavasszal nyíló virág enyhe illatát feléd sodorja a szél.
Kellemes, de megfoghatatlan.
Ez
még nem is zavart volna, de mikor Fred felvetette, hogy a román klán
valószínűleg ezt követte, amikor ránk találtak, megbénultam a félelemtől. És
átkoztam magam, hogy ilyen haszontalan, veszélyes és semmitmondó képesség volt
a birtokomban.
Fred
egyszer csak lelassított, én pedig kérdőn néztem vissza rá, mivel nagy
lendületemben továbbfutottam.
-
Gondolom,
jobb lenne, ha lejjebb vennénk a tempóból – biccentett egy tisztás felé.
Összeszorult a belsőm. Olyan tisztán emlékeztem a tájra, és a keleti oldalon
elterülő hatalmas házra, mintha belekarcolták volna az agyamba. – Szóval milyen
kapcsolatban váltál el tőlük?
-
Már
mondtam, hogy elszöktem, mert…
-
Persze,
persze, csak az érdekelne, hogy miért is vettek körül minket farkasok –
vigyorodott el, miközben megtorpant. Igaza volt, jöttem rá döbbenten. Jaredék
itt voltak. Szinte biztos voltam benne, hogy a két húga – Thabita és Luna - is
vele van. De arról fogalmam sem volt, hogy hány másik farkas van körülöttünk. A
halk morgásokból ítélve jóval több, mint amire gondoltam először. Valószínűleg
jó sok fiatal változott át mostanában, ami csak egyet jelentett. Valami okból
kifolyólag a boldog békeidők véget
értek Forks környékén. És mivel a Cullen klán eltűnt a környékről, valami más oka
lehetett az átváltozásoknak.
Ekkor
azonban nem várt dolog történt. Egy kisebb, de nagyon kezelhetetlennek tűnő
farkas kiugrott a farkasok által létrehozott sorból, és felénk kezdett rohanni.
Furcsa nyüszítések hangzottak fel mögötte, de ő nem törődve velük, ugrani
készült.
Ekkor
Jacob hangja zendült fel.
-
Állj!
– üvöltötte emberi formában felénk futva, mire a fiatal farkas a levegőben a
hátára fordult, így védtelenül, esetlenül zuhant a földre pont mellettünk.
Fred
torkából hirtelen morgás tört fel, és én reflexszerűen követtem őt. Vagy talán
én mordultam fel először, és ő követett engem? Nem voltam benne biztos, hogy mi
történt.
A
következő, amire emlékszem az, az hogy a fél Cullen család előttünk áll, a
fiatal farkast védve.
-
Oké,
most szépen mindenki lenyugszik – emelkedett fel lassan Emmett a támadóállásból.
Az én testem is automatikusan a földhöz lapult. Próbáltam kiegyenesedni, de nem
ment olyan könnyen. Az ösztön, hogy támadjak erősebb volt, mint az akaratom.
-
Nem
rossz szándékkal jöttünk – mondta Fred meglepően nyugodt hangon, bár ő is támadóállásban
maradt.
-
Akkor
válaszolj Szöszi, ha kérdezünk – vigyorodott el Emmett. Egy pillanatban
gyanakvóan összehúzta a szemöldökét, mikor rám pillantott, de aztán rendezte a
vonásait. – Szóval Lydia, minek köszönhetjük a látogatásodat? És ki a Szöszi?
-
Fred
– mondtuk egyszerre az idősebbik Edwarddal. Döbbenten néztem rá. Valószínűleg
Fred fejéből olvasta ki. Látva Edwardot és Jacobot egymás mellett, megdöbbentő
erősséggel hasított belém, az én Edwardom hiánya. Ő nem volt velük.
-
Szóval
ő a gondolatolvasó? – kérdezte Fred megnyugodva. Sejtettem, hogy magában a
nemrég átélteket vetíti le. Hálásan néztem rá. Nem tudhatta, hogy Edward nem
tud az én gondolataimban olvasni. De az, hogy ennyire készségesen vetette alá
magát ebbe az egésznek, melegséggel töltött el.
-
Igen,
én vagyok az – biccentett Edward. – Vagyis az egyik gondolatolvasó. – Felém
fordult egy pillanatra. – És most téged is hallak, Lydia.
Csak
ennyit mondott, majd megtörve a védekező alakzatot, elindult Fred felé. Az
arcán barátságos kifejezés ült, és a szemei évszázadok bölcsességét tükrözték.
Én még mindig a hallottakat emésztettem, mikor kezet nyújtott az újdonsült szöszi barátomnak.
-
Nem
a gondolataidból olvastam ki, hogy ki vagy – mondta, mire Fred felé nyújtott
keze megtorpant a levegőben. Erre egyikünk sem számított. – Sohasem
találkoztunk még, de ismerlek. Nagyon régről. Egy emlékből.
-
Ő…
bocs, de nem igazán értem, hogy miről van szó… - húzta vissza a kezét.
Hazudott, jöttem rá. Lehet, hogy bizonytalan volt, de láttam rajta, hogy
emlékek árasztják el. Bizonytalan, de valós emlékek. Ötletem sem volt, hogy
ebben miért voltam annyira biztos, de így volt.
-
De
azt hiszem, tudod – nézett rá Edward érdeklődően. – Van, vagyis volt egy közös
ismerősünk. Bree Tanner…
-
Bree
– sóhajtotta Fred. Lehunyta a szemeit, és mély fájdalom tükröződött az arcáról.
– Sejtettem, hogy valami rossz történt velük… de…
-
Sajnálom
– bólintott felé Edward.
-
Mi
történt vele? – nyitotta ki a szemeit. Szinte alig látszott most rajta érzelem.
-
A
Volturi – felelte Edward.
-
Haver,
lennél kedves minket is beavatni a csevejbe – szólalt meg Jacob. Látszólag
Edward nem örült annak, hogy a lánya szerelme havernak hívta.
-
Ő
Victoria seregének utolsó tagja, Bree Tanner barátja, akire vigyáznunk kellett
volna – rántotta meg a vállát a gondolatolvasó vámpír. –De tudod téged nehezebb
megtalálni, mint hittem.
-
Sok
munkám van benne – fordult el Fred tőlük. Egyenesen a szemembe nézett. –
Viszont az újszülötteteket annál könnyebb megtalálni.
Néma
csend telepedett ránk, és ezt csak Edward éles sziszegése törte meg, amikor
Fred gondolatai a kritikus részekre értek. Én persze képtelen lettem volna
összeszedni a gondolataimat. Ide-oda csapongtak. Emlékeztem egy történetre,
amelyet Edward mesélt: még jóval az ő születése előtt, sőt még az édesanyja
születése előtt, egy őrült vámpírnő sereget toborzott Cullenék ellen. Mindezt
azért, hogy bosszút álljon Edwardon és Bellán.
Kissé
sokkolónak tűnt, hogy pont ennek a hadseregnek az utolsó élő tagjával
találkoztam össze az erdőben. Gyanakodnom kellett volna, de nem tettem. Fred még
azelőtt elhagyta a gyilkos klánt, hogy a csata elkezdődött volna.
Ahogy átgondoltam az eseményeket, hirtelen
nagyon kicsinek, és lényegtelennek éreztem magam. Alig pár éve éltem ezen a
világon, és a körülöttem élő vámpírok olyan dolgokat éltek át, amelyeket én
elképzelni sem tudtam.
Hirtelen
bizsergés fogott el, és mikor felnéztem, egy nagyon ismerős, szívbemarkolóan
csodálatos szempárral néztem farkasszemet.
Edward,
az én Edwardom állt előttem, és utat tört magának a farkasok és vámpírok
között. Ő egyik táborba sem tartozott. Ő hozzám tartozott!
Hirtelen
megtorpant, és a szája széles mosolyra húzódott. Nem értettem a reakcióját, és
kissé megrémültem tőle. De a mérhetetlen boldogságtól, amely elárasztott a
puszta jelenléte miatt, hirtelen nem tudtam szóhoz jutni.
-
Nem
is kell beszélned – nevetett fel, és egy szempillantás alatt mellettem volt. –
Hallom minden gondolatodat!
És
ezzel megcsókolt. Olyan igazi volt és csodálatos, hogyha tudok, sírva fakadok.
Persze, erre képtelen voltam, de azért igyekeztem a számmal ezt ellensúlyozni.
Haraptam
és szívtam a száját, miközben halkan nyöszörögtem. Hangos röhögés zavart bele
az idilli pillanatunkba. Edward el akart hózódni, de én nem engedtem. A
kezeimet a hajára kulcsoltam, és húztam egyre közelebb magamhoz. Ő is nevetni
kezdett, és hirtelen kicsúszott a kezeim közül. Erősen, de nem fájdalmasan
markolta a csuklóimat, és szikrázó szemekkel nézett rám.
Hihetetlen,
hogy a szavak, amelyek nem tudták elhagyni a számat, végül sikeresen utat törtek
a gondolataimon keresztül. Nem tudom, mi mindent olvasott ki Edward a kusza
eszmefuttatásaimból, de bizonyára meggyőző lehettem. Mert úgy tűnt, hogy
megbocsájtott nekem.
-
Nekem
kellene bocsánatot kérnem – suttogta.
-
Igazán
klassz az ingyen pornó, meg a romantikázás, de mi az a nagy hír, ami miatt
Edward papa olyan rohadtul ideges? – jött közelebb hozzánk Emmett. Cinkosan
kacsintott rám, én pedig ha tudok, biztos, hogy elpirulok.
-
A
román klán – jött a válasz az említettől. – Hadsereget toboroz, ők fertőzik az
embereket a vérfarkas méreggel.
-
A
kurva életbe! – bukott ki Emmettből.
Hirtelen
Ian jutott az eszembe, és némán néztem Edwardra, de az, amit az arcán láttam
rettegéssel töltött el. Tudtam, Ian már nincs velük...