2015. november 15., vasárnap

Black Dawn: 21. fejezet



21. Fájdalmas köszöntés:

-          Mi történt? – kérdeztem döbbenten. Edward csalódottan megrázta a fejét.

-          Elment – mondta egyszerűen, mintha ez a szó nem tört volna össze belülről.  – Már nem akart velünk lenni.

-          Ennyi? – sziszegtem. – Már nem akart veletek lenni… Ezért inkább veszélybe sodorta magát azzal, hogy elment egyedül?

-          Azt tegyük hozzá, hogy egy vérfarkasról van szó, Lydia – szólt közbe Emmett, én pedig idegességembe rá vicsorogtam. Kissé hátrahőkölt a váratlan reakciómtól.

-          Oké, akkor most mindenki lenyugszik –szólalt meg az idősebbik Edward, de én képtelen voltam erre.
Hogy nyugodhattam volna le, mikor Ian eltűnt. A fiú, akinek megígértem, hogy segítek kilábalni ebből az egészből. A fiú, aki a barátommá vált. És mindegy volt, hogy a hülye különleges képességem miatt kedvelt, vagy másért. Számomra is fontossá vált.
-          Tudom – sóhajtotta Edward.  Hallotta a gondolataimat, és ez valószínűleg az idősebbikre is érvényes volt. Furcsa, de ezzel nem tudtam törődni.

-          De én… ezt nem értem – sóhajtottam. – Azt hittem, hogy azért volt itt, mert tudta, hogy szüksége van segítségre.

-          Szüksége is van… csak történtek dolgok, és úgy gondolta, hogy el kell mennie – folytatta Edward.

-          Milyen dolgok? – néztem rá döbbenten. Láttam rajta, hogy nem fog válaszolni. Nem tudtam az okát, hogy Ian miért ment el, de tudtam, hogy meg kell keresnek. – Meg kell találnom. Ha megtalálja a klán…

-          Ugye nem gondoltad komolyan, hogy utána mész? sziszegte Edward. Meghökkenve néztem rá, nem gondolhatta komolyan, hogy nem megyek a barátom után. – Sohasem engednélek egy vad vérfarkas közelébe.

-          Elfelejtesz valami fontosat! – kiabáltam rá. – Az a fiú nem mindig őrjöngő vérfarkas, hanem a legtöbbször egy védtelen ember. Ha megtalálják…

-          Ez már nem a te gondod – szóalt meg Frad. Talán ez okozta, hogy hirtelen émelygés fogott el. Vámpír létemre ez igazán szokatlan lehetett volna, de én nem éreztem annak. Most szállt velem szembe mindenki, akiben megbíztam.

-          Nem tehetitek ezt velem! – sziszegtem sírós hangon. – Ez nem igazság! Ő egyedül van, az én hibámból!

-          Ő választotta ezt az utat! – mondta Emmett. valószínű, ha tudtam volna sírni, már sírva fakadtam volna.

-          De… - Megpróbáltam beszélni, de egyszerűen nem tudtam. Nem értették, nem akarták érteni, hogy miről beszélek.

Nem éreztem magam stabilnak. Egyáltalán nem. A testem remegett, én pedig azt hittem, hogy a haragtól és a kétségbeeséstől összeroskadok.
Tehát az egyetlen dolgot tehettem, amire képes voltam még. Elfutottam… megint.
Egyenesen be az erdőbe. A lábam csak szelték a métereket, majd a kilométerek, és igyekeztem minden frusztráltságomat a testem mozgásával levezetni… De ez nem volt elég.
És nem voltam egyedül… de mikor erre rájöttem, már késő volt.
A test rajtam landolt, és az érzékeim meghazudtolták az újszülött vámpír énemet. Nem vettem észre, hogy követnek, és azt sem, hogy mikor terítettek le a földre.
A meglepően meleg és finom kezek a hátam mögé kulcsolták a kezeimet, az arcom pedig a havas földnek nyomódott.
-          Én vagyok az – suttogta egy édes hang. Edward meleg lélegzete felmelegítette az arcomat. Szinte már égette.
Nem szállt le rólam, hanem megfordított. A csípőmre ült, amitől kétféle szorongás tört rám.
Elemi erővel öntött el a vágy, és a kiszolgáltatottság egyszerre. És tudta ezt. nem sejtettem, hogy honnan, de éreztem, hogy ő is érzi ezt.
Nagyot nyelt, és következő pillanat még a vámpír szemeim előtt is elmosódtak.
Megcsókolt. De nem egyszerűen csak csinálta, hanem úgy vetette rám magát, mintha finom lennék. Nagyon-nagyon finom.
-          Az is vagy! Nagyon finom!
Nem tudtam válaszolni, mert a nyelve lehetetlenné tette ezt. A szája meleg volt és édes. A csók pedig perszelő. Beszívta a nyelvemet, és ettől az egész lényem megőrült. A testemben hirtelen valami dobolni kezdett, és visszacsókoltam…
Valószínűleg nem voltam gyengéd, de ez nem érdekelt akkor. Éreztem őt, és azt is hogy kíván engem.  És ezt akartam azóta, hogy vámpír lettem. Őt, úgy, mint régen.
Ruhák szakadtak el, és a keze hirtelen mindenhol ott volt. Többet akartam. Sokkal többet. Nyöszörgés tört fel belőlem, de értelmes szavakat nem tudtam kinyögni.
Aztán hirtelen vége lett. Valami nagyon sötét és nagyon fájdalmas hatolt be a tudatomba. És ahogy Edward megmerevedett felettem arra utalt, hogy ő is érzi. Nem tudom, mi volt a rémisztőbb. Talán Edward fájdalommal teli tekintete, vagy az én sikolyom. De mikor meghallottam a szerelmem mély üvöltését, majd a halk nevetést, rájöttem, hogy csak ez után jön az igazán rémisztő rész.