:$

Sziasztok! Nagyon régen nem volt friss, és szeretném veletek közölni az okát. :) Tényleg nagyon sajnálom, de ez a nyár nem úgy alakult, ahogy én akartam. Nem volt túl sok időm, és e mellett még ihlet-hiányban is szenvedtem. Ezért nem tudtam annyit frisselni, amennyit szerettem volna. :S
Úgy gondolom, hogy ismét egy szünet szerűséget kell közölnöm. Tudom, hogy utálni fogtok miatta, de muszáj ezt tennem! Nem akarom befejezetlenül hagyni a történetet, mert ez az első olyan ,,regény", amit úgymond nyilvánossá tettem. Annak ellenére, hogy nincsen időm, és nagyon keveset firsselek, imádom ezt a történetet! :)
De van egy másik történetem is, amely lassacskán a végéhez közelít, és most valamiért az ihlet-manó a másik történetemre kezdett összpontosítani.
Szóval míg az a történet nem fejeződik be, ezen az oldalon nem tudok friss fejezettel szolgálni. :( Tényleg nagyon sajnálom ezt!
Remélem, hogy nem utáltok miatta nagyon! :$ Egyébként valószínűleg, hogy október felé várható friss fejezet az RM-ből! :$ Most hogy jön a suli, az a két hónap hipp-hopp el fog menni! :$
Addig is jó olvasgatást nektek, és rengeteg erőt és kitartást az iskolához! :) Tudom, hogy mindenki azt mondja, hogy az iskola jó meg minden, de szerintem egy purgatórium! :$  Szóval tanuljatok sokat és legyetek nagyon rosszak! Puszillak titeket! ♥

Black Dawn: 8 fejezet

8. A fuvar:

                         

Amint biztos voltam benne, hogy Edward hallótávolságon kívül volt, összerogytam a padlón, és engedtem, hogy az emlékek felszínre törjenek. A sós könnyek patakokban folytak le az arcomon, és azt kívántam, hogy ugyanígy tűnjenek el a szerelmes képek is a fejemből.

De persze, ez nem történt meg. Csak sírtam, és éreztem, hogy a szívem összefacsarodik, és ettől alig kaptam levegőt.

Mikor Edward itt volt, nyilvánvaló volt, hogy nem akarom ezt az életet. Könnyebb volt elutasítani őt, mikor csak egy karnyújtásnyira volt. Csak közelebb tudtam volna húzni, és megmondani neki, hogy van rá esély, hogy minden olyan legyen, mint régen.

De most, hogy már elment, úgy éreztem, hogy a legostobább döntést hoztam meg az életemben. Elüldöztem őt, pedig akart engem. De én is akartam őt! Mégsem tehettem, hogy megint sutba vágok mindnet, és a karjaiba omlok.

Már annyiszor megtettem, kockáztattam az életemet, és ami borzalmasabb, hogy a családomét is. Tönkre tettem volna anyukám életét, ha valami baleset ér a vámpírok között. És tudtam, hogy sohasem bocsájtotta volna meg magának. Azt hitte volna, hogy nem figyelt rám eléggé. Az egész miatt magát okolta volna. Sohasem lett volna boldog.

Így sokkal egyszerűbb – biztattam magam. És valahol mélyen tudtam, hogy ez tényleg így van, bár ezt még nem éreztem. Minden rendben lesz!

Teltek a napok. Sajnos mindegyik ugyanolyan volt, kivéve persze az emlékei visszatérése utánit. Az egész iskola zsibongott, majd mikor megláttak hirtelen mindenki elhallgatott.

Számítottam erre, ezért még magasabbra emeltem az államat, hogy tudassam velük, ne szóljanak hozzám.

-          Lydia! – hallottam valaki üvöltését. Nem fordultam meg. – Lydia, hozzád beszélek! – Azzal Nick megragadta a karomat, és túl erősen rántott vissza. Számítottam erre, és amint szembekerültem vele, ökölbe szorítottam a kezemet, és beleboxoltam az orrába. Aúúúúú! Fájt, iszonyatosan fájt. Mégis elégedett voltam, hogy teljes erőmből meg tudtam ütni. – A kurva életbe! – Annak pedig még jobban örültem, hogy neki is borzalmasan fájt. ez megmosolyogtatott.

-          Soha többé ne érj hozzám! – sziszegtem a fájdalomtól és a dühtől. – Szakítottunk – jelentettem ki tényszerűen, és hátat fordítottam neki. Nem jött utánam.

Ezek után nem sok dolog volt, ami kimozdított a gyötrődésből. Edwardot nem láttam többé az iskolában, a barátaimat kerültem, és ez jó volt így. Gyötrődtem, de ezt igyekeztem nem mutatni.

Anya persze észrevette, hogy valami megváltozott, de nem forcírozta. Tudta, hogy most nagyon nehéz erről az egészről beszélnem. Örültem, hogy békén hagyott, mert tudtam, hogyha elkezdünk erről az egészről beszélni, elbőgöm magamat.

Szóval teltek a napok, és beletemetkeztem a gyötrődésbe és az unalomba. Az éjszakáim könnyek között teltek, és éreztem, hogy a testem megkeményedik. Minden kedvesség és szeretet mintha kiszállt volna a testemből, és a helyét valami kemény anyag vette át. Viszont még nem szilárdult meg, és ezért még a pokoli fájdalom a nap minden másodpercében átjárt.

Nehezebb volt, mint gondoltam, de mikor arra gondoltam, hogy anyáért teszem, kicsivel könnyebb lett. De csak nagyon kicsivel, éppen annyival, hogy lélegezni tudtam.

És ahogy múlt az idő, a küzdelem, amelyet az órákkal vívtam egyre elfogadhatóbbá vált. Nem lett könnyebb, ez inkább a megszokásról szólt.

Ami a legfurcsább volt, hogy kezdtem megutálni a tükröket. Nem szerettem látni magamat bennük, mert úgy éreztem, hogy megváltozom. És valószínűleg így is volt. Kezdtem ,,elkövesedni’’. A szemeimből eltűnt a vidámság, és homályosak lettek, mintha állandóan könnyesek lennének. Ami ennél borzasztóbb volt, hogy az arcom nagyon sápadt lett. Eddig sem voltam valami barna, de a fejem úgy festett most, mintha valami halálos betegségem lenne. Gyanítottam, hogy ez valahogyan így is volt.

A fordulópont egy pénteki napra esett. A december közepén voltunk, a hó pedig szakadt. Hideg volt, és ez tükrözte a fagyos hangulatomat.

Igyekeztem normálisan viselkedni annak ellenére, hogy az életem romokban hevert, bár iszonyatosan nehéz volt. Eleget tettem anyukám kérésének, és egy hülye rózsaszín sapkát húztam a fejemre, hogy ne fázzak meg.

Lassan ballagtam az iskola felé, és nem kellett azon aggódnom, hogy elkések, mert még negyven perc volt a becsengőig. Igen, hát az egyik legnagyobb probléma az álmatlanság volt. Ezért néztem ki úgy, mint egy zombi, nagy fekete karikákkal a szemeim körül. Bár jobban hasonlítottam egy vámpírra, mint egy zombira.

Erre a gondolatra felnyögtem, és ahogy a gondolataim elkalandoztak, megcsúsztam a jeges úton. Halkan felsikítottam, mikor megéreztem a kemény, fagyott földet.

Nyöszörögtem a fájdalomtól, mert a fejem is keményen koppant a betonon, de mégsem fájt annyira, mint gondoltam. Csak feküdtem ott percekig, és néztem a hóesését. A sok hópehely ráesett az arcomra, és elolvadt rajta. Kinyújtottam a nyelvemet, mint kiskoromban, és éreztem a hópelyhek víz ízét.

Olyan volt, mintha nem is én lettem volna. Kinyújtottam a kezeimet az oldalam mellett, és mozgatni kezdtem őket. Egy hóangyalt kezdtem készíteni.

A gyerekes tevékenységemet egy autó állította meg. Nem néztem föl, de éreztem, hogy a testem megfeszült, ahogy felismertem a motor hangját.

Becsuktam a szemeimet, és reméltem, hogyha kívánom, akkor az autó el fog tűnni. Mikor újra kinyitottam őket, a kocsi még mindig ott állt mellettem.

Felültem, és így megláttam őt, ahogy ott állt, és a tekintete fekete volt és tanácstalan.

-          Hello – sóhajtottam rekedten. Hogy láttam az arcát olyan örömmel töltött fel, hogy a megkeményedő massza kezdett visszalágyulni. Sejtettem, hogy ezt nem szabadna hagynom, de olyan jó volt végre igazán levegőt venni.

-          Hello – szólt vissza halkan, és látszólag nem tudta hova tenni ezt az egészet.

-          Én csak elestem… - vallottam be csendesen, mire akaratlanul elmosolyodott. Ettől a lélegzetem felgyorsult. Edward mosolya. Olyan volt, mintha minden probléma kulcsa azokban az ajkakban lenne. Be kellett harapnom a számat, mert a szája furcsa dolgokat indított el bennem.

-          És miért nem álltál fel? – kérdezte óvatosan. Tartott tőle, hogy megint kirobban belőlem a hisztérika. Igazából ez volt az utolsó, ami történhetett volna. Most minden hirtelen furcsa és nagyon új volt.

-          Még nem volt időm rá – válaszoltam bátrabban, és szélesen rámosolyogtam. Az arcom feszült, és ez olyan volt, mintha jelezte volna, hogy milyen régen mosolyogtam. De ezt csak a hidegre fogtam. – Elfoglalt a hóangyal készítés.

-          Látom – mondta, és a szemeiben furcsa fény csillant. Oh, ne… Ez az egész furcsa hatással volt rám. – Befejezted?

-          Igen – bólintottam összezavarodva. Mi történik? Nem tudtam, hogy mi folyik ebben a pillanatban. Edward nem volt iskolában, azt hittem, hogy már régen elutazott, és elkezdett túllépni rajtam. Mikor erre gondoltam, hányinger fogott el. Önző módon nem akartam, hogy túllépjen rajtam. Ez így nem volt logikus. – Elvihetlek a suliba?

-          Persze – vágtam rá rögtön, és elmosolyodtam. Edward élesen szívta be a levegőt, és közelebb lépett hozzám. Azt hiszem, hogy megőrültem, mert bátorítóan felé nyújtottam a kezeimet. Nyilvánvaló volt, hogy valami belső ösztön átvette az irányítást felettem. Még közelebb jött, és megragadta a kesztyűs kezeimet. Azt kívántam, hogy bárcsak ne lettek volna rajtuk azok a felesleges rongyok.

-          Jól érzed magad? – kérdezte gyanakvóan. Nem csodáltam. Először elutasítottam, és az egész családját a Pokolba küldtem, most pedig vigyorgok rá, mint egy hülye. Nem kellett volna ezt tennem, távolságok kellett volna tartanom, de nem voltam képes rá. Olyan közel volt most. Annyira elérhető volt, ahogy felhúzott a hóból. Csak előre kellett volna lendülnöm, és meg tudtam volna ölelni. nem tettem, bár nagyon akartam.

-          Nem ütöttem be magamat – feleltem lassan. Azt nem mondanám, hogy jól éreztem magam. De kezdett a kedvem egyre jobb lenni, ahogy egyre több időt töltött velem. – Mehetünk a suliba! – Némán bólintott, és a kocsihoz lépett. Elengedte a kezeimet, és kinyitotta az ajtómat.

Éreztem a teste melegét, ahogy elmentem mellette, de igyekeztem nem erre koncentrálni, így is túl furcsa volt ez az egész. Olyan volt, mintha tudtahasadásom lett volna, egyik pillanatban menekülni akartam, a másikban, pedig futni a karjaiban. Ez nem volt normális.

A kocsiban meleg volt, így levettem a sapkát, a kesztyűket, és a kabátomat. Ezt csak egy oldalpillantással konstatálta, mikor beszállt, majd rögtön indított.

-          Szólj, ha túl meleged van! – suttogta, mire rá pillantottam. Ő csak az utat nézte. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Inkább az udvarias megnyilvánulásnál maradtam.

-          Köszönöm, hogy elviszel!

-          Oh, számomra az öröm – sóhajtotta keserűen mosolyogva, én pedig nem tudtam levenni a szemeimet róla. Olyan lélegzetelállítóan jól nézett ki. El sem tudtam képzelni, hogy miért szeretett belém. Szó szerint mindenkit megkaphatott volna, akit csak akart. Ez annyira hihetetlen volt. Leírhatatlan volt, ahogy kinézett. Egyenes orra, sima, hibátlan arca, fekete tekintete és a vöröses fekete haja. Egy hátsó gondolat megijesztett. Akartam őt! Észrevette, hogy őt nézem, erre elkaptam a tekintetemet. – Hiányoztál – sóhajtotta, és gyorsan beszélni kezdett. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányollak. Azt el lehet viselni, hogyha pár napig távol kell tőled maradnom, de azt nem, hogy elküldtél, és tudomást sem veszel rólam.

-          Ez így nem igaz! – tiltakoztam, majd rögtön el is hallt a hangom. – Tudomást veszek rólad, most is itt ülök az autódban.

-          Egyébként ez is meglepett – ismerte be. – Arra számítottam, hogy tiltakozni fogsz, és inkább elfutsz előle, mint hogy beülj mellém.

-          Edward – sóhajtottam zavartan. Ez a beszélgetés kezdett veszélyes vizekre evickélni. – Nem utállak, nem fogok elrohanni előled.

-          Szóval nem utálsz, csak nem szeretsz eléggé, igaz? – kérdezett rá nyíltan. Ez mély sebet vájt az éppen felolvadó belsőmbe.

-          De, én igazán szerettelek – morogtam. – Itt nem én voltam az, aki elhagyott téged!

-          Ez nem teljesen igaz! – vágott vissza, és a szemei szikráztak. Nem nagyon nézett az útra, de megbíztam benne. Tudtam, hogy nem kockáztatná az életemet.

-          Ebben van valami – kezdtem nézni a kesztyűtartót. – De te előtte kétszer elhagytál, úgy érzem, hogy jogos volt minden, amit tegnap mondtam. – Ez nem teljesen fedte a valóságot. Az egyáltalán nem volt jogos, hogy elfajzott korcsnak neveztem.

-          Teljesen jogos volt – bólintott, én pedig legszívesebben megragadtam volna a fejét, és üvöltöttem volna vele, hogy miért ilyen hülye. – De úgy gondolom, hogyha az lenne fair, hogy megbeszéljük.

-          Tegnap már beszéltünk – mondtam pánikba esve, és megragadtam a kilincset.

-          Nem tudsz kiugrani – felelte kikerekedett szemekkel. – Ha megpróbálod, akkor is visszarántalak, de azért jobb lenne, ha nem csinálnál ilyen hülyeséget.

-          Nem akarok erről beszélni – sóhajtottam, és elengedtem a kilincset. – Azt mondtad, hogy már nem akarsz, mert más vagyok.

-          Dühös voltam és kétségbeesett – mondta, és úgy éreztem, hogyha nem kellett volna tartania a kormányt, akkor még a kezeit is feltartotta volna védekezően. – De már átgondoltam ezt az egészet, és szinte biztos vagyok benne, hogy visszatértek az emlékeid. – Kérdőn nézett rám, de elfordítottam a tekintetemet. – Lydia, emlékszel már? – Nem válaszoltam, és erre megragadta az államat. – Lydia, válaszolj!

-          Igen, mindenre – morogtam dühösen, és kitéptem magam a kezei közül.

-          Remek – sóhajtotta, de úgy hangzott, mintha nem lenne valami elégedett. Aztán egyszer csak letért az útról. A hó teljesen eltakarta a földutat, de biztosan vezetett végig rajta.

-          Hova megyünk? – kérdeztem, és a hangom megremegett. – Nekem iskolába kell mennem.

-          Nyugi, nekem is. Be fogunk érni kezdésre! – Azt mondta, hogy mi! Ez meglepő volt. – Oké, akkor beszélgessünk! – állította le az autót, mikor már vagy két kilométert mentünk a főúttól.

-          Nem akarok beszélgetni! – fröcsögtem a szavakat dühösen. Nem akartam ezt az egészet. Olyan jó volt látni őt, de tudtam, hogyha most megint beszélgetünk, akkor összeveszünk, és még borzalmasabban fog fájni ez az egész. – Sétálni akarok! – morogtam, azzal kiszálltam a kocsiból, és elindultam a térdig érő hóban.

-          Lydia – szállt ki Edward is. Felidegesített a hangnem, ahogy velem beszélt. Mintha egy kislány lettem volna.

-          Hagyjál békén! – Annyi szent, hogy ez a nyafogó mondat nem segített abban, hogy ne nézzen pisisnek.

-          Ne gyerekeskedj már! – förmedt rám, és ettől elkattant az agyam. Futni kezdtem, hogy távolabb kerüljek tőle. Hogy ne kelljen éreznem az illatát, vagy hallanom a hangját. És ahogy futottam, egyszer csak nem volt föld a talpam alatt. Elestem, de nem a szokványos módom. Iszonyatosan megalázóan fejjel előre. Csak tátogtam, miközben a fenekemre küzdöttem magamat. A kabátom és a sapkám a kezemben volt, a kesztyűimet útközben elhagytam. – Jól vagy? – térdelt le mellém Edward, és láttam az aggódást a szemeiben, de azt is, hogy iszonyatosan küzd, hogy ne nevesse el magát. Megértettem. A helyében én is nevettem volna. De mégsem a kacagás fogott el, hanem sírós hangok buktak ki belőlem.

A könnyeim potyogni kezdtek, és legszívesebben Edwardhoz bújtam volna, de nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Még csak felnézni sem mertem rá.

-          Oh, babám, ne sírj! - És magához húzott, én pedig úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Kiengedtem az elfojtott hangokat, és élveztem, hogy a karjában vagyok.

Edward még szorosabban magához húzott. Felemelt az ölébe, ő pedig leült a hóra.

-          Ne sírj, kérlek! - sóhajtotta. - Szeretlek!

A levegő bent rekedt a tüdőmben, ahogy meghallottam a vallomását. A testemen furcsa reakció ment végbe. A szívem zakatolt, a testem pedig lángolt a közelségétől. Igyekeztem ezt nem kimutatni, de ezt még nehezebbé tette, hogy Edward teste sem volt közömbös. Ő is reszelősen vette a levegőt, és még közelebb húzott magához. A vigasztaló ölelésből hirtelen egy erotikus előjáték lett. El kellett volna húzódnom, de nem ment.

Hihetetlenül jó érzés volt újra érezni Edwardot. A fejemet a nyakába temettem, és mélyen beszívtam az illatát. Őrjítő érzés volt. Még közelebb húzott, így a szám a nyakához tapadt. Csak ki kellett volna nyitnom, és a nyelvemmel is megérinthettem volna. Akartam, de nem tettem meg. Bezzeg ő nem zavartatta magát. Úgy húzott a csípőjére mintha egybe akart volna velem olvadni. Ettől a gondolattól jólesően összeszorult a hasam. De nem engedhettem el magam.

Kelletlenül elhúzódtam, de csak annyira engedett el, hogy a fejem el tudtam venni a nyakától. A testünk lent még mindig összeszorul.

-          Nem foglak elengedni! - mormogta nagyon közel hajolva hozzám. Éreztem, hogy ez a mondat kétértelmű volt. Nem mertem felnézni rá. - Mi az, Lydia?

Még mindig nem mertem ránézni, féltem, hogyha megteszem, az ajkaink túl közel lesznek egymáshoz…

De Edward megoldotta a problémát, mert felemelte az államat, és rájöttem, hogy tényleg nagyon kevés választott el minket.

Éreztem a lélegzetét az ajkaimon, és láttam, hogy a szemei milyen őszintén csillognak.

-          Teljesen összezavarsz! - vallottam be az igazat, mire elmosolyodott. Olyan közel voltak az ajkai az enyémekhez.

És hirtelen minden elveszett körülöttem. Tudtam, hogy mit fog tenni, de képtelen voltam megállítani.

-          Üdvözöld az új Edwardot! – suttogta, és a szemei lángoltak. Nem értettem, hogy miről beszél, de már utána nem volt lehetőségem ezen agyalni.

A száját rányomta az enyémre, de olyan erővel, hogyha nem tart meg, hátraestem volna.

A nyelvét belenyomta a számba, és még tiltakozni sem volt időm. Úgy csókolt, mint valami vad, teljesen kikelve magából, teli energiával és szenvedéllyel. És a legborzasztóbb az egészben az volt, hogy képtelen voltam tiltakozni, visszacsókoltam.

Sokkal gyengédebb voltam, mint ő, nem tudtam vele tartani a tempót. Szinte tépte a számat, ahogy a fogai megérintették az ajkamat. A nyelve pedig nedvesen kergette az enyémet. Felháborítóan izgató érzés volt.

-          Az enyém vagy! – morogta bele a számba, és megharapta az alsó ajkamat. Finoman meg is szívta, mire felnyögtem. Nem tehettem róla, a testem elárult. – Örökké az enyém vagy!

Black Dawn: 7 fejezet

7. Búcsúzás:

Még mindig remegtem a vágytól és az idegességtől, mikor lecsúsztam az asztalról. Edward úgy mért végig, mint aki mindjárt rám veti magát. Ebbe nem akartam mélyebben belegondolni, mert a hasam vágyakozva összeszűkült.

-          Azt akarom, hogy elmenj – suttogtam halkan, de tudtam, hogy hallja. A csók hatására kezdtek visszatérni az emlékeim. Valamiért, mikor Edwardra gondoltam a vámpír szó jutott az eszembe. Ettől megremegtem.

-          Előbb talán beszélnünk kéne – jött egy lépéssel közelebb. Megint túl kevés hely volt köztünk.

-          Azt akarom, hogy elmenj! – mondtam sokkal határozottabban, mire még közelebb lépett.

-          Én pedig azt akarom, hogy tudd az igazságot!

-          Nem érdekel, hogy mit akarsz! – sziszegtem idegesen. Kezdett eluralkodni rajtam a düh. De ezt nem engedhettem, mert féltem, hogy olyan dolgot teszek, amelyet később megbánnék. Mint például azt, hogy lefekszem Edwarddal. – Téged sem érdekelt soha, hogy én mit akarok! Elhagytál! – Üvölteni kezdtem, és még hangosabban folytattam volna, ha a keze nem fedi be a számat.

-          Mindent azért tettem, mert azt gondoltam, hogy biztonságban leszel. – Úgy beszélt, mintha nem érdekelné, hogy figyelek-e rá. – A vérfarkasok és a vámpírok közötti ellentét veszélyesebb, mint azt te gondolnád. Sőt még én sem hittem, hogy valóban ekkora veszélyt jelentenek rád. Mikor megtudtam, hogy a Volturi titokban vérfarkasokat keres, és hogy mi a megtorlás, miután megtalálták őket, akkor jöttem rá, hogy meg fogsz halni, ha nem csinálok valamit. Megöltek volna, érted? – Finoman megrázott. – El kellett veszítened az emlékezetedet, de arra nem számítottam, hogy ilyen hamar visszatérnek az emlékeid. – Az arcába akartam üvölteni, hogy „Hiszen megcsókoltál!”, ennél intenzívebb emlékeztetési mód aligha lehetett volna. De nem tudtam jelet adni felháborodásomnak, mert a keze még mindig befogta a számat. – Az volt a terv, hogy úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. És ha véletlen találkozott volna veled valamelyik Vokturi, akkor nem is ismerted volna fel. Vagyis… ebben nem vagyok biztos. Kezdem kiismerni az agyadat. – És elengedte a számat, én pedig olyan hisztiben törtem ki, hogy meglepetten hátratántorodott.

-          Nem akarom, hogy kiismerd az agyamat! Csak azt akarom, hogy tűnj el az életemből, és vidd magaddal az összes elfajzott korcsot, aki akár a közelembe került, érted?! – Torkomszakadtából üvöltöttem, mire Edward ismét befogta a számat.

-          Lydia, megőrültél? – kérdezte csendesen, és ez a reakció meglepett. Arra számítottam, hogy üvölteni fog, amiért így beszéltem vele. De közel sem látszott úgy, hogy ezt akarja tenni. A szemei tisztán elárulták, hogy nem dühös, inkább… kétségbeesett volt. – Mindent elfelejtettél?

-          Nem – válaszoltam a tenyerébe, mire lehunyta a szemeit. Elengedte a számat. Igyekeztem nem megint sikítva kitörni, de nagyon nehezemre esett. – Mindenre emlékszem, és elegem van belőletek. Vámpírok, alakváltó farkasok és vérfarkasok? Hogy kerülhettem én ebbe az egészbe bele? Mit akartok tőlem?

-          Ha nem is bízol meg bennem, akkor legalább abban az egy dologban higgy nekem, hogy én tényleg nem akartalak belevonni ebbe az egészbe – tűrt bele a hajába idegesen. – Azt akartam, hogy távol maradj tőlem. Nem emlékszel?

-          De, emlékszem – lassan megráztam a fejemet, és próbáltam a dühömet valahogy háttérbe szorítani. – De már nem akarok ennek a világnak a részese lenni. Ez túl sok nekem. Van egy vérfarkas barátom, egy alakváltó farkas udvarlóm és egy vámpír exem. Ez nem lenne túl sok egyetlen tini lánynak?

-          Eddig nem zavart ez az egész – ellenkezett, és valami azt súgta, hogy a mondandómat ízlelgeti. Nyilvánvalóan talált benne valamit, ami nem tetszett neki.

-          De ez így túl sok! – fakadtam ki megint hangosan. – Eddig csak mesebeli lények vettek körül, de senki sem turkált a fejemben! Soha még gondolni sem mertem, hogy valaki elveszi az emlékeimet! Ez nem normális! Normális akarok lenni!

-          Normális vagy.

-          Mondja ezt egy ember-farkas-vámpír – forgattam meg a szemeimet. Éreztem, hogy be kellene fognom a számat, de nem ment. – Már nem éri meg ez az egész. Már nincs senki, aki miatt megérné.

-          Nincs senki? – kérdezte, és a hangja fojtott volt a fájdalomtól. Tudtam, hogy bántom, de le akartam ezt az egészet zárni. Már nem éreztem azt a feltétlen kötődést, és ez jó volt. Több mint jó volt, olyan volt, mintha a súly lehullott volna a mellkasomról. Végre rájöttem, hogy tudok Edward nélkül élni. Iszonyatosan nehéz lesz, és valószínű, ha az emlékeim teljesen visszatérnek, úgy fogok szenvedni, mint egy kutya, de meg kell tennem. Már nem akartam, hogy veszélyben legyek mellettük. Csak magányt akartam, és hogy kisírhassam a bánatomat.

-          Már nem vagyok szerelmes beléd – feleltem tetetett őszinteséggel. Hazudtam, mert azt kellett tennem. Ha megmondom neki, hogy még mindig szeretem, akkor nem enged el. De ha úgy gondolja, hogy minden érzelmemet kitöröltek, amit valaha éreztem iránta, akkor elenged.

-          Nem hiszek neked – felelte összeszorított fogakkal. – Éreztem, hogy még szeretsz.

-          A vágyamat érezted – hazudtam megint szemrebbenés nélkül. Tudtam, hogy ki kell tartanom, hogy később jobb legyen. Nem tudtam, hogy ezek után mi lesz a vámpírokkal és a farkasokkal, de egy dologban biztos voltam, élni akartam. Nem tehettem kockára az életemet. Ki kellett ebből az egészből szállnom. – Valljuk be, hogy dögös vagy. Bármelyik csaj rád vetné magát. Sőt könyörögne, hogy nyúlj a bugyijába.

-          Te nem csak azt akartad, hogy lefeküdjek veled! Szeretkezni akartál velem! – Látszólag magabiztos volt, de én láttam, hogy kétségei vannak. Csak tovább kellett hazudnom, és meglepően könnyen ment. A belsőm kezdett eltompulni, és éreztem, hogy a szavak könnyedén szöknek ki az ajkaim közül.

-          Mégsem ismerted ki az agyamat – mosolyogtam rá szelíden. – Figyelj, tudom, hogy mit jelentettünk egymásnak, de én már ezt nem érzem, érted? Ki lettek törölve az emlékeim, nem érezem már, hogy mit éreztem, mikor először csókoltál, vagy mikor szeretkeztél velem. Tudom, hogy mi történt, mert emlékszem rá, de nem tudom az érzéseket felidézni.

-          Szóval nem akarsz tőlem semmit? – kérdezte tompa hangon. A szívem majd’ meg szakadt, mikor láttam, hogy a vállai begörnyedtek. – Ezen nem változtathat semmi?

-          Semmi – ráztam a fejemet. Furcsa volt ez az egész, mert tudtam, hogy most mindennek nagyon fájnia kellene, e helyett érezni kezdtem, hogy megnyugszom. Úgy tűnt, hogy a memóriakitörlés felébresztette a védekező ösztönömet. Muszáj volt megvédenem magamat és ezzel együtt a családomat is.

-          Megváltoztál – nézett végig rajtam átható szemekkel. – Mikor kiabálni kezdtél velem, azt hittem, hogy ugyanaz vagy. De tévedtem, mert most maga vagy a nyugalom és a kiegyensúlyozottság.

-          Mit mondhatnék? – rántottam meg a vállamat, és még egyet szúrtam Edward szívébe. – Megváltoztattál.

-          Hülyeség, hogy ezt mondom, mert végig ezt akartam, de bárcsak ne tettem volna. Ha hagyom az egészet, úgy megtörténni, ahogy kellett volna történnie, akkor még az enyém lennél.

-          Vagy halott lennék – szóltam közbe, mire a fekete szemei dühösen megvillantak. Valamiért tudtam, hogy nem rám dühös.

-          Igen, ez is egy lehetőség – sóhajtotta még mindig szikrázó tekintettel. – Most boldognak kéne lennem, hogy élsz!

-          Nem vagy boldog? – kérdeztem a beszélgetésünk folyamán először fájdalommal. Nem akartam, hogy meggyűlöljön. – Ennyire rossz, hogy élek?

-          Boldog vagyok – nyújtotta ki a kezét, hogy végig simítson az arcomon, de elhúzódtam. – Csak, mikor elterveztem ezt az egészet, arra számítottam, hogy elkerüljük a vészt, utána visszatérnek az emlékeid, és emlékezni fogsz rám, arra, hogy mennyire szeretsz, aztán hozzám jössz feleségül, minden megoldódik, vámpírrá változol, és örökké együtt leszünk. De valahogy nem így sült el.

-          Miből gondoltad, hogy még mindig szeretni foglak? – kérdeztem cinikusan. Megint tetettem, hiszen jól gondolta.

-          Drina képessége nem elég erős ahhoz, hogy az érzelmeket eltüntesse. Csak elveszi az emlékeket, de az érzelmek megmaradnak. De ez csak nagyon erős érzelmeknél van. Azt hittem, hogy eléggé szeretsz.

-          Hát tévedtél! – Szívem szerint mást mondtam volna, mert ez tényleg fájt. Kételkedni abban, hogy szerettem, egyenlő volt egy szúrással a szívemben. Pont azt csinálta, amit én vele.

-          Az biztos – dörzsölte meg a szemeit. Ne akartam látni, hogy csillognak. Féltem, hogy sírni kezdek. – Meglepő, hogy a helyett, hogy szeretnél, nem érzel irántam semmit, és csak a vágy miatt bújsz oda hozzám. Olyan vagy, mint egy tinilány. Nyugodj meg, ennél normálisabb nem is lehetnél!

-          Sajnálom! – Őszinte voltam. – Nem akartam fájdalmat okozni!

-          Csak nehéz lesz elviselnem, hogy már nem az enyém vagy, és soha többé nem is leszek az.

-          Ennyire könnyen feladod? – kérdeztem ismét hazugság nélkül. Fájt a tudat, hogy ennyire becsaptam. Hiszen tudnia kell, hogy tényleg szerettem. Abban megtéveszthettem, hogy minden érzelmet elveszítettem vele kapcsolatban, de abban, hogy még az életemet is feláldoztam volna a szerelmünkért, abban tényleg hinnie kellett volna.

-          Már nem az vagy, akit szerettem – felelte, mire elkerekedtek a szemeim. – Vagyis de, az vagy. Mindened ugyanaz: az illatod, a hajad, a szemeid, a mozgásod, és persze a csókod is. De már nem úgy reagálsz rám, mint régen.

-          Soha többé nem fogok úgy reagálni. – Ez is igaz volt. Mindent megváltoztatott az, hogy valaki beleturkált az agyamba.

-          Tudom, és sajnálom ezt! – Megrázta a fejét. – Gondolni sem mertem rá, hogy el foglak veszíteni. Én csak azt akartam, hogy biztonságban legyél.

-          Abban vagyok – sóhajtottam fáradtan. – Biztonságban.

-          De nélkülem – nevette el magát keserűen. – Soha többé nem vagy az enyém, és csak nézhetem, hogy más imádja azt, aki valaha hozzám tartozott.

-          Nem kell nézned – ráztam meg a fejemet, mire csodálkozva tekintett vissza rám. Tudtam, hogyha a következő mondatokat kimondom, akkor végleg vége mindennek. De mit tehettem volna? Menjek vissza Edwardhoz, és mondjak le egy normális élet lehetőségéről? Másként döntöttem. – El is mehetsz innen! Neked is, és nekem is sokkal könnyebb lesz. Mármint, jobb lesz nekem is, ha nem érzem magamon a tekintetedet, mikor a barátommal ebédelek meg ilyenek.

-          Tényleg ezt akarod? – kérdezte ingerülten. Kezdett megmutatkozni, hogy mennyire ideges. Eddig sikerült visszafognia magát. Féltem, hogyha ő kitör, akkor én is megteszem. Bólintottam. – Kérni akarok tőled még valamit.

-          Mi az? – nyeltem nagyot, de félre értette.

-          Ne félj, nem olyan borzalmas. Vagyis remélem, hogy nem fogod annak tartani, hiszen azt mondtad, hogy vonzó vagyok.

-          Mi az? – kérdeztem ismét türelmetlenebbül.

-          Még utoljára hagy csókoljalak meg – megnyalta az ajkát, mire a szívem hevesebben kezdett verni. Észrevette, tudom, hogy észrevette. De tartanom kellett magamat. Ha idáig sikerült, akkor most nem szúrhatom el.

-          Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Tudod, a testem nem reagál rá túl jól. Nagyon dühös leszek tőle.

-          Csak hozzám érintem az ajkaimat a tiedhez, nem leszek tolakodó. – Megint megráztam a fejemet. – Lydia, kérlek, könnyebb lesz az örökkévalóságot elviselnem, ha utoljára érzem az ajkaid ízét.

Ezt nem kellett volna mondania. Ezzel ráébresztett, hogy neki sokkal nehezebb lesz. Nekem csak egy életet kell nélküle leélnem, de neki sokkal többet. Edward örökké él, és mindig emlékezni fog erre. Ettől bűntudatom volt, és egy másodpercig meggondoltam magamat. Vissza akartam menni hozzá, át akartam ölelni, csókolni akartam, és szeretkezni akartam vele, és azt akartam, hogy tudja, én is ugyanúgy szeretem, mint ő engem. De aztán eszembe jutott, hogy milyen élet várna rám, ha Edward mellett maradok. Örök veszély a vámpírok miatt, vagy ha én is olyan vérszívó lénnyé válok, mint ők, akkor a félelem a Volturi miatt. A vérivás, az alvásmentes éjszakák, a vérszomj, a vadság, az öröklétre való kárhoztatás… Akárhogy néztem nem érte meg. Féltem ettől az egésztől. De még nem eshettem össze. Edward még itt volt.

Bólintottam, ezzel beleegyezést adtam arra, hogy szájon csókoljon.

Lehunytam a szemeimet, és csak élveztem, hiszen ez a csók nekem is sokat jelentett.

Éreztem, ahogy a keze végigsiklik az állkapcsomon, majd feljebb emelte a fejemet. Rányomta a száját az enyémre, és ennyi volt. Alig volt egy másodperc, de mégis égett a szám, és érzelmek sokasága kelt életre bennem.

Mélyet sóhajtottam, és elfordultam tőle. Ez így túl sok volt. A kezdeti tompaság elmúlt, és ismét érezni kezdtem a lángolást Edward iránt. Még mindig szerettem, és megint kötődni kezdtem hozzá. De még mielőtt ezeket észrevenné, cselekednem kell.

-          Megtennéd, hogy Jarednek is megmondod, hogy semmit nem akarok tőle?

-          Inkább megmutatom neki– sóhajtotta rekedten. Bele telt egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy a képességéről beszélt – Őrjöngeni fog! – Erre nem válaszoltam. – És mi legyen Iannel?

-          Nem tudom – sóhajtottam összetörten. – Nem érdekel. Csak ne jöjjenek a közelembe! Mutasd meg nekik az egész beszélgetést!

-          Rendben – sóhajtotta beletörődve. Még mindig nem néztem rá. – Azt kívánom, hogy légy boldog, és hogy szeressenek sokkal jobban, mint ahogy én szerettelek.

Csak bólintottam, mert a torkom elszorult az érzelmekről. Már éreztem, hogy miért kötődtem annyira Edwardhoz. A világon keresve sem lehetne találni ilyen srácot. Odaadó, szeretetreméltó és önfeláldozó.

Éreztem, hogy túl közel van hozzám a teste. A szikrák bizonyították ezt. Mély lélegzetet vett, és egy rövid fuvallat után már egyedül álltam a konyhában.