Black Dawn: 19. fejezet

19. Valami nagyon rossznak a kezdete…
 

Csak teltek a másodpercek, az én idegeim pedig pattanásig feszültek. Nem voltam benne biztos, hogy mit fogok tenni a következő pillanatban. A fejem és a testem zúgott, és úgy éreztem magam, mintha nem lennék ura a cselekedeteimnek. És valóban nem is voltam. A veszély olyan közel volt, hogy az ösztöneim minden gondolatot kitöröltek az elmémből.

Ugrani akartam, menekülni, marcangolni, sikítani. De ezek közül egyiket sem tettem, Fred háta mögött maradtam, és csak vártam. Vártam, bár azt hittem, hogy beleőrülök.

Aztán egyszer csak vége lett. Fred teste valahogy… más lett. Már nem áradt belőle az az energia, ami pár másodperccel ezelőtt.

-          Akkor mehetünk is – fordult felém fáradt mosollyal.

-          Hova megyünk? – néztem rá értetlenül. Miért akar velem menni bárhova is?

-          Figyelj, tudom, hogy nem bízol bennem, hidd el, én sem benned… de velem nagyobb biztonságban leszel, mint egyedül.

-          Ez nem igaz – ellenkeztem. Nem tudtam, hogy miért teszem, be kellett volna fognom, és elfogadnom a segítségét. – Eddig is jól megvédtem magamat.

-          Ezt hagyjuk – sóhajtott mélyet. – Már demonstráltam ennek az ellenkezőjét. Most pedig jobb lenne sietni, mielőtt mások is rád találnak.

-          Mások is? Senki nem akar rám találni!

-          Ebben nem értünk egyet – felelte, és megint olyan furcsán nézett rám. Mintha nem értené, hogy miről beszélek, vagy mintha… hülye lennék.

-          Nem megyek sehová, amíg el nem mondod, mik ezek a rejtélyes kis megjegyzések! – kiáltottam, és hogy bebizonyítsam, igazat mondok, hozzásimultam a mögöttem lévő fa törzséhez, és a lábaimat magam alá húztam.

-          Hogy lehet valaki vámpír létére ennyire idegesítő?- kérdezte szinte némán, és nagyon úgy tűnt, hogy nem is nekem szánta a szavakat, sokkal inkább saját magának. – Na szóval… - fordult felém – az a helyzet, hogy érzek valamit, ami belőled ered… valami különlegeset.

-          Még mindig nem értem – feleltem, és igyekeztem eggyé válni a fatörzzsel.

-          Valami hasonló lehet, mint az én képességem – folytatta. – Én undort tudok kiváltani az emberből, ha akarom, rám sem tudnak nézni. De ezt az elején nem tudtam kezelni. Veled is hasonló lehet a helyzet, csak pont a fordítottja.

-          Valami nem undorítót váltok ki az emberből? – fintorodtam el, mikor feltettem a kérdést. Nagyon hülyén hangzott ez így. Erre Fred is elnevette magát.

-          Valahogy úgy. Kicsit olyan, mint a méh virág kapcsolat. Vagy mondhatnánk azt, hogy vámpír vér kapcsolat. Csak ebben az esetben az illető, azaz a vámpír nem tudja, hogy mit keres, csak érzi a vonzást.

-          Ez elég durván hangzik – mondtam. Kezdett eljutni a tudatomig, hogy miről beszél Fred. Eszembe jutott mit mondott Ian mielőtt összevesztünk. Hogy a képességem miatt vonzódik hozzám. És hogy Jared és… Edward is. Ez valami furcsa szorító érzést váltott ki a bordáim alatt. De próbáltam elnyomni, hogy ismét Fredre tudjak figyelni.

-          Hát mert az is – mosolygott rám. Most kezdett bennem tudatosulni, hogy Fred nem volt csúnya… sőt. – De azt hiszem, hogy azok, akiket vonzol, nem igazán értik ezt. Én is csak ezért tudom, hogy mi történt, miért sikerült ennyire gyorsan megtalálnom téged, mert hasonló a képességünk.

-          Könnyen megtaláltál?

-          Hát szinte világítottál a kihalt erdőben, szóval igen – rántotta meg a vállát, de az arcán bocsánatkérő kifejezés ült.

-          És hogy uraljam ezt?  - kérdeztem, és a pánik kezdet eluralkodni rajtam.

-          Szerintem ezt beszéljük meg később, rendben? – nézett rám bizonytalanul. Láthatta az arckifejezésem mögött megbúvó érzelmeket, mert folytatta. – Figyelj, nem bántalak. Már megtehettem volna, de nem tettem. És tekintve hogy fizikailag te vagy nálam erősebb, nem kell félned tőlem.

Felém nyújtotta a kezét, és éreztem, hogy döntenem kell. Maradhattam volna egyedül, de akkor megnő az esélye annak, hogy megtalálnak. Ha valóban úgy „világít” a képességem, mint ahogy Fred állította, akkor nem sokáig kellett volna nélkülöznöm a társaságot. És féltem attól, hogy talán nem kívánt személyek találnak rám.

Megfogtam a kezét, és hagytam, hogy talpra rántson. Tekintve, hogy vámpír voltam, ez csak egy furcsa, de nagyon emberi gesztus volt. Ijesztő volt még mindig az érintése, de próbáltam megfékezni magamat. Eszembe jutottak a régi vámpíros könyveim, és a filmek Drakuláról. Lehet ilyen érzés lehetett nekik, mikor évszázadokig egyedül éltek, és nem érintkeztek senkivel. Rettegtek az érzéstől, ahogy a bőr súrlódott egymáson. Igazán megértettem őket.

-          Na szóval, ha már ilyen jóban vagyunk, elárulhatnád, hogy miért segítesz nekem? – kérdeztem, miközben elindultunk egymástól tisztes távolságban.

-          Talán mert ez kezd izgalmas lenni – vigyorgott rám, mire elfintorodtam. – Most komolyan, lassan száz éve vagyok vámpír, de még nem találkoztam senkivel, akinek hasonló képessége lenne, mint nekem. – Ezen elgondolkozott egy pillanatra. – Igazából neked sem hasonló a képességed, tehát még mindig egyedi vagyok, de azért örülök, hogy valami „ilyesmivel” találkozhatok végre.

-          Szóval tudsz nekem segíteni a valami „ilyesmi” képességemmel?

-          Azt hiszem, igen – mosolygott rám.

-          Akkor várom a megoldást – néztem rá sürgetően.

-          Ez nem így megy kedves Lydia – mondta. – Először is meg kell találnod azt, amit uralni akarsz. Mikor újszülött voltam, nem tudtam, hogy mit keressek. És nem is volt senki, aki segítsen nekem. A klánunk vezetője nem törődött különösebben a képességemmel. Aki átváltoztatott pedig csak a bosszúra szomjazott. Szóval egyedül nehéz volt, de kaptám mástól segítséget. Ha megtalálod azt, amit uralnod kell, akkor sokkal többet tudok segíteni.

-          És abban, hogy megtaláljam azt a valamit, nem tudsz?

-          Neked kell rájönnöd, hogy mi az a valami – nézett rám komolyan. – Olyan lehet, mint valami illat. Talán ez a jó hasonlat. Nem igazán érezzük a saját illatunkat, de ha sikerül megérezned a sajátodat, akkor már félúton járunk.

-          Akkor igazából minek is kellene veled maradnom? – néztem rá mérgesen. Nem nagyon értettem a logikát a szavai mögött. Vagyis az megvolt, hogy valamit keresnem kell, de a valamit valóban nem éreztem magamban.

-          Talán mert az én képességem ellensúlyozza a tiédet, és nem repülnek rád a veszélyes vámpírok, mint keselyűk a döghúsra – mondta rosszalló arckifejezéssel. Nyilvánvalóan bántotta az iménti megjegyzésem. – Nem tudom, mennyit tudsz a mi világunkról. De a vámpírok ösztönlények, és ha valamit akarnak, megszerzik.

-          Köszi – köptem oda gúnyosan a burkolt megjegyzésére. Aztán kedvesebben folytattam. – De tényleg, köszi, hogy segítesz nekem.

-          Nem tesz semmit – rántotta meg a vállát, és nagyon úgy tűnt, hogy neki sem erőssége az érzelemkinyilvánítás. Sőt nagyon is úgy tűnt, hogy zavarban van tőle.

Nem tudtom, mennyit mentünk. Nem tudtam, hogy melyik országban voltunk, de jó volt Freddel lenni. Éreztem a belőle áradó unszimpatikus érzést, ha lehet így nevezni. De ez biztonsággal töltött el. Időközben rájöttem, hogy mikor valamit hallott, akkor a képességét használta, hogy elrejtsen minket a látogatónk elől. Klassz volt, hogy csupán ennyit kellett tennie, hogy eltűnjön. Szívesen lettem volna a bőrében.

Összességében jó döntésnek bizonyult, hogy eljöttem vele. Csak egy gond akadt. Éhes voltam, pokolian éhes. Nagyon gyorsan elmúlt a teltség érzet, amit a friss embervér okozott. Kietlen helyeken jártunk, és nem igazán volt ember, aki erre merészkedett volna. Nem tudtam, hogyan adjam Fred tudtára, hogy meghalok az éhségtől. Nyilván már nem élt benne annyira intenzíven az érzés, hogy milyen is újszülöttnek lenni.

Végül nem is kellett ezzel foglalkoznom. Rájött magától is, hogy miért lettem egyre feszültebb. Ahogy teltek az órák a vámpír érzékeim egyre jobban kiéleződtek, és éreztem, hogy a tudatos énem nagyon vékony réteg jégen táncol. Az biztos volt, hogy ez a jég be fog szakadni, csak abban nem voltam biztos, hogy ki is tudok e jutni majd belőle.

-          Tudom, hogy éhes vagy – szólalt meg Fred, mikor a nap lemenőben volt. A vámpír szemeimet nem zavarta a napsugarak hiánya. Viszont ami aggasztóbb volt, hogy mikor válaszolni akartam Fred mondandójára, édesen kesernyés méreg vonta be a fogaimat és a nyelvemet.  Éreztem, hogy az ajkaim vicsorba torzulnak, és a nyál végigfolyik az államon. Ennyit az emberi szokások megtartásáról… - Oké, lemegy a nap és szerzünk neked kaját, rendben? – Erre csak morgással tudtam válaszolni, mire az előttem álló fiú elmosolyodott.

Az események innentől kicsúsztak az irányításom alól. Legszívesebben összekuporodva vonyítottam volna ételért, mint egy kutya, vagy széttéptem volna valamit, bármit, ami a kezem ügyébe kerül.

Teltek a percek, vagy talán órák – mindegy volt számomra -, és lassan leszállt az éjszaka, én pedig már képtelen voltam a morgáson kívül más hangot kiadni. Fred végigasszisztálta, hogyan változtam át értelmesen gondolkodó lényből egy őrjöngő vadállattá.

A táj havas volt, de már nem volt jellemző a mindent beborító jégmező. Mintha a tél ereje ide már nem ért volna el. Nem tudtam, honnan fogunk ételt keríteni, de nem is érdekelt. Vért akartam, és méghozzá nagyon sokat.

-          Most pedig itt kellene maradnod – mondta barátságosan, én pedig vicsorogva pattantam fel a földről. Ezt nem mondhatja komolyan! Majd’ meghaltam az éhségtől, ő pedig itt akart hagyni engem táplálék nélkül. – Lydia, tudok neked vért szerezni, de nem jöhetsz velem. A Volturi szabályai életben vannak, és ha most valami olyat csinálsz, ami leleplez minket, akkor eljönnek értünk, és széttépnek minket. Egyedül kell mennem!

Az okok érthetőek voltak, de mégsem fogtam fel, hogy valódi veszélyt jelenthetek a vámpír társadalomra, és ezért az életemmel fizethetek.

Újra morgás tört fel a torkomból, mire Fred közelebb lépett. A reakcióm ismételten az előbbi volt, mire megforgatta a szemeit. És aztán hirtelen a semmiből rosszullét tört rám. Éreztem a késztetést arra, hogy csillapítsam az éhségemet, de a furcsa nyomás a fejemben és az émelygés a gyomromban mindent elfeledtetett velem.

Mikor magamhoz tértem, még mindig öklendeztem, bár nem emlékeztem, hogy mikor is kezdtem el. Egy fának vetettem a hátamat, és az oldat fekvő helyzetemből felültem. A fejem zsongott, a méreg még mindig erőteljesen termelődött a számban, és gyanítottam, hogy a nedvesség a nyakamon a saját nyálam volt. Remek! Ez igazán halhatatlan vámpírhoz illő viselkedés, újszülött lét ide vagy oda.

Úgy tűnt, hogy kiesett egy bizonyos idő, mert nem emlékeztem, hogy mikor ment el Fred. Viszont azt hallottam, hogy valaki közeledik felém. Reméltem, hogy ő az, mert nem voltam még annyira magamnál, hogy bárkivel is szembe szálljak.

Egy nagy puffadt férfi test landolt mellettem.

-          Pont időben tértem vissza – kacsintott rám Fred.

Egy tizedmásodpercig néztem az arcát, és a száját, ami véres volt. Véres! Ránéztem a nagy élettelen testre mellettem. Első emberi gondolatom valószínűleg az lett volna, hogy undorodva elhúzódom az izzadtságszagot árasztó kövér ősz hajú férfitól. De nem ez volt az első dolog, amit tettem.

Mire észbe kaptam, már a nyílt sebet szívtam, amelyet Fred ejtett a férfi nyakán. Finom volt, sós és édes egyszerre. De ami a legfelemelőbb érzés volt, hogy már nem égett a torkom. Sőt, olyan hihetetlen volt, ahogy a selymes érzést hagyó nedű végigcsorgott a nyelőcsövemen, és meleg érzést hagyott a gyomromban.

Túl hamar vége lett. Egyszer csak nem volt mit kiszívni a sebből, de még nem tudtam abbahagyni. Nyalogattam a harapásnyomot, és próbáltam az utolsó cseppet is magamba szippantani. De tényleg vége volt.

Nyögve dőltem le a halott férfi mellé. Halott. Milyen furcsa szó. Elborzasztó, de nekem mégis a mindenséget jelentette jelen pillanatban.

Időközben Fred is letelepedett a földre, és csak most vettem észre, hogy engem bámult. Visszanéztem rá, de nem értettem a tekintetét. Aztán valahogy elárulták a piros ajkai, és az, hogy a számban még mindig a vér ízét éreztem. Az, hogy ő vadászott le nekem egy embert, és az, hogy abból a sebből szívtam ki a vért, amelyet ő ejtett, furcsán intimnek tűnt most. Nehezen jöttem rá, hogy számomra az is. Valaki miattam gyilkolt. Ez egyszer már megtörtént, de úgy tűnt, hogy Fred ezt nem bánta. Szinte majdnem kiment a fejemből, hogy mit tett.

-          Te… szemét – morogtam, és felültem. – Itt hagytál!

-          Szívesen – mosolygott rám.

-          Akkor is egy szemét vagy! – mondtam továbbra is a magamét. Bár az, hogy átmenetileg nem voltam éhes, kissé tompította a dühömet, azzal kapcsolatban, hogy valami fura módszerrel elkábított, és a semmi közepén hagyott. – Hogy csináltad?

-          Az évek meg a rutin – nevetett. Az intim pillanat mintha nem is lett volna. – Az embereket könnyű becserkészni, aztán csak átharapsz egy fontos ideget vagy eret és kész, onnantól a tiéd. De vannak véresebb módsze…

-          Te is tudod, hogy nem erre gondoltam – szakítottam félbe. – Elkábítottál, nem is tudtam magamról, és azt hiszem ez még a vámpíroknál is egyedi.

-          Igen, az –bólintott, és mintha zavarban lett volna. – Ez a képességem kissé továbbfejlesztve.

-          De hát így akármit tudsz csinálni… akárkivel… - nyeltem egyet. – Velem is.

-          Ha bármit is akarnék csinálni veled, akkor először megkérdezném, hogy akarod e – nézett rám nyílt tekintettel, és biztos voltam benne hogy igazat mondott. Nem kábított volna el, és tett volna velem bizonyos dolgokat, ha én azokat nem akarom.

-          De hogyan fejlesztetted ezt ki?  - érdeklődtem egyre izgatottabban. Szinte biztos voltam benne, hogy ilyenről még Cullenék sem hallottak. Vagyis… ebben mégsem voltam olyan biztos.

-          Lydia, ez… - kezdte, majd hirtelen elhallgatott. Tudtam, hogy miért. Hallottam és éreztem őket.

Tágra nyílt tekintettel néztem Fredre. Aztán megcsapta az orromat a bűz. Ismertem ezt a szagot, bár ennyire sohasem volt erőteljes. De biztos voltam benne, hogy mit érzek. Vérfarkasok. És vámpírok.

Döbbenten néztem Fredre, aki szintén meglepettnek tűnt. Az ösztönös reakcióm az volt, hogy elmenekülök, de talán a pillanatnyi jóllakottság tette, hogy jobban át tudtam gondolni a helyzetet. Észrevennének, mindenképpen követnének, és megölnének.

Óvatosan a leblokkolt fiú mellé kúsztam. Nem tudtam, hogy az ereje a hullára is kiterjed e, ami előttünk feküdt, de ez akkor nem is érdekelt. Csak reméltem, hogy így van.

Egy pillanatig Fred úgy tűnt, mint aki nem tudja, hogy mit tegyen, de aztán magához tért. Felém fordult, és mutatta, hogy jobban bújak mögé. Megtettem, és vártam.

Nem éreztem semmit, a teste előttem feszes volt, és láttam, hogy koncentrál. A lélegzetemet automatikusan visszafojtottam, és csak vártam.

Aztán megláttam őket. Kis híján felsikítottam a meglepetéstől. Több okból is. Közel voltak, vámpírok voltak, és nyilvánvalóan kerestek valamit. Vagyis legalábbis valami cél vezette őket. Vámpír szemeim számára tisztán kivehetőek voltak a vonásaik. És ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy ismertem őket. Emberi emlékek társultak hozzájuk, és persze fájdalmas emlékek. Ezek a vámpírok egy bizonyos klánból származtak. Egy olyan klánból, amely már gyilkolt Forksban.

Mikor az első szavak elhagyták az ajkaikat, tudtam, hogy milyen nyelven fognak megszólalni. Románul beszéltek.

Az első sokkot követte a második. Az öt román vámpír nem volt egyedül. Két sötétebb bőrű férfi láncokat tartottak a kezeikben, a láncok pedig egy húsz centiméteres szegecsekkel ellátott nyakörvhöz voltak kapcsolva. A szegecsek befelé álltak, és mindegyik véres volt. Az élőlény, amit a két férfi tartott pedig kétséget kizárólag egy vérfarkas volt. Egy nagyon rossz bőrben lévő vérfarkas.

Eszembe jutott Ian, de ez nem lehetett ő. Rá vigyáztak Cullenék, vagyis reménykedtem benne. Erre összeszorult a mellkasom. Nem kívántam senkinek, hogy így bánjanak vele, de leginkább Iant féltettem.

A vámpírok hirtelen a levegőbe szagoltak, és egy szó hangzott el. Nem értettem, hogy miről beszélnek. Lopva Fred arcára néztem. Amennyit láttam belőle, abból rájöttem, hogy nem figyelt. Koncentrált.

Úgy tűnt, hogy sikerült a terve. Mi láttuk őket, de ők nem fordultak felénk.

A félholt vérfarkas egyszerre felpattant a földről. Két hátsó lábára támaszkodott, a mellsőket pedig felemelte a levegőbe. Az összes hegyes karom a mancsán véres volt, sok csonkig be volt törve, és szinte biztos voltam benne, hogy a saját vére csöpögött róla.

A vámpír férfiak lerántották a földre, a nyakörv szegecsei pedig mélyen a húsába vájtak. Máshogy nézett ki, mint az alakváltó farkasok. Vadabb volt, és nem olyan farkasszerű. Inkább, mint egy elkorcsosult ember. Hirtelen émelygés fogott el, mikor arra gondoltam, hogy az is.

A földön fetrengő állat hirtelen felénk kapta a fejét. A tekintete üres volt, de mintha látott volna. Hideg rettegés fogott el. Nem lehet, hogy ő buktat le minket. Az állat alig élt, de mégis megérezte a jelenlétünket?

Mélyen a levegőbe szagolt. Láttam, ahogy a torka megmozdult, és a nyál lassan csöpögni kezdett a nyitott szájából. Éhes volt és gyenge. De vajon minket vett észre vagy a halott testet érezte meg?

Azonban a vámpírok, akik vele voltak nem tűntek ilyen érdeklődőnek. A vérfarkas nyüszíteni kezdett, véreres szemeit ránk szegezte. Kis híján kiugrottam a bőrömből, ahogy az adrenalin végigszáguldott rajtam. Meg kell ölnöm, gondoltam automatikusan.

De még mielőtt mozdulhattam volna, a lánca megfeszült, és a szegecsek ismét a nyakába vájtak. A klán továbbment.

Teltek a másodpercek, majd a percek, és egyszer csak Fred összeesett előttem. Rémülten néztem rá, majd a hátára fordítottam. Szerencsére magánál volt. Ötletem sem volt, hogy mit csináltam volna vele, ha eszméletlen lett volna, mivel egy vámpír sohasem eszméletlen. De lassan úgy éreztem, hogy ennél a különleges srácnál semmi sem ritka.

-          Jól vagyok – sóhajtotta, olyan halkan, hogy emberi füllel valószínűleg nem is értettem volna.

A szemeit erősen lehunyta, én pedig néztem a fáradt vonásait. Megint megmentett, és ettől furcsa melegség járta át a szívemet.

Hirtelen kinyitotta a szemeit, és olyan arcot vágott, hogy megrémültem tőle.

-          Ez meg mi volt? – kérdezte feldúltan. – Az ott egy vérfarkas volt? – Bólintottam, bár nem lehettem benne százszázalékosan biztos. De valahogy éreztem, hogy igazam van. – Azok nem kihaltak?

-          Én is úgy tudtam, amíg meg nem ismertem egy vérfarkas srácot – mondtam.

-          Mi? Ezen kívül? – kérdezte döbbenten, mire ismét bólintottam. – Nem értem ezt az egészet. Azoknak a vámpíroknak meg kellett volna ölniük azt a dögöt, nem pedig házi kedvencként tartani.

-          Nem hiszem, hogy úgy bántak vele, mint valami kedvenccel – vetettem oda, mire Fred megforgatta a szemeit. Hirtelen elkomorult az arca.

-          Ezt jelentenünk kell – mondta döbbenten, mintha a saját szavai érthetetlenek lettek volna számára. – Ez nem természetes, ez valami nagyon rossznak a kezdete.