2013. december 30., hétfő

Black Dawn: 17. fejezet



Nagyon Boldog Karácsonyt szeretnék kívánni utólag is és NAGYON-NAGYON Boldog Új évet! :) Köszönöm, hogy még mindig kitartotok mellettem! :)
Remélem, tetszeni fog a fejezet! :)


17. A döntés:

A pillanatnyi sokk után jöttem rá, hogy a vére nem ölhet meg. Mart, mint a méreg, de nem porladtam el, mint a vámpíros filmekben szokás.
Döbbenten néztem rá, ő pedig keserű fintorral az arcán viszonozta a pillantásomat.
-          Nem hat ránk – kezdte. – A méreg nem okoz sem fájdalmat, sem halált. Immunisak vagyunk rá.

-          Ezt miért nem mondtad eddig?

-          Mi változott volna? – kérdezte keserűen. – Nem undorodnál tőlem?

-          Nem undorodok tőled – motyogtam, mire felhorkantott. Szégyenkezve hajtottam le a fejemet.

-          Amiatt, hogy vámpír vagy, nem tudsz jobban hazudni – morogta, és feltápászkodott a földről.

-          Tudod, én figyelmeztettelek. Mondtam, hogy ne gyere közelebb, de te nem hallgattál rám. Úgy viselkedsz, mint egy őrült. Akár meg is ölhettelek volna. Az, hogy nem hat rád a mérgem, nem jelenti azt, hogy nem tudlak széttépni.

-          Azt kívánom bárcsak ezt tetted volna – üvöltötte, nekem pedig kikerekedtek a döbbenettől a szemeim. Ezt nem mondhatta komolyan. Éreztem, hogy a tűrőképességem határán vagyok, de ezt a beszélgetést nem hagyhattam félben. Nem engedhettem meg ezt a luxust magamnak.

-          Miről beszélsz? – álltam én is fel. Nagyon lassan mozogtam. Ezzel is nyugtatva magamat, de Ian nem úgy nézett ki, mint aki fél tőlem. Pedig jobban tette volna.

-          Szeretlek, ha nem vetted volna eddig észre. Nem érdekel, hogy vámpír vagy. Emberként is szerettelek, és akkor is csak vártam és vártam.

-          De én nem szerettelek – suttogtam, majd mikor már a szavak elhagyták a számat, jöttem rá, hogy mit tettem. Ian úgy nézett rám a hatalmas fekete szemeivel, mintha kitéptem volna az egyik testrészét. És valóban valami ilyesmit tettem a szívével. A szőke szemöldöke összeráncolódott, és olyan kifejezés ült ki az arcára, ami fájdalmat okozott. Ez megdöbbentett. Azt hittem, hogy Edwardon és a véren kívül mindenre eltompultam. De most éreztem, hogy nem. Oh, de mennyire éreztem. – Bocsáss meg!

-          Bocsássak meg? – kérdezett vissza rekedten. Nem akartam tudni, hogy miért rekedt, de tudtam. Nem akartam összetörni őt, de mégis megtettem. És nem is akárhogyan. Meggondolatlanul kimondtam a gondolataimat, és nem törődtem azzal, hogy mit okozok. – Bocsássam meg, hogy nem szerettél és nem is fogsz?

-          Tudom, hogy megbántottalak… - kezdtem, mire hangtalanul felnevetett.

-          Ne csináld ezt! – mondta kihangsúlyozva minden szót. – Ne sajnálj engem! Egy idióta vagyok!

-          Nem vagy az!

-          NE SAJNÁLJ ENGEM! – üvöltötte teli torokból, mire döbbenten hőköltem hátra. Soha sem kiabált így velem senki. – Megmondtam, hogy ne sajnálj!

-          Én csak… - kezdtem, mire gyilkos pillantást küldött felém. De ennek elvette az élét az ismerősen csillogó tekintete. Ugyanígy nézett rám, mikor azért könyörgött, hogy segítsek neki, hogy ne váljon belőle gyilkos egy telihold alkalmával. De ebben a helyzetben nem tudtam mit tenni, könnyek ide vagy oda. – Nem téged sajnállak, azt sajnálom, hogy nem mondhatom azt, hogy szeretlek. Vagyis… nem úgy, ahogy te akarod.

-          Nem úgy, ahogy én akarom – ismételte tompán. Úgy tűnt, hogy a kifakadása saját magát is meglepte. – Akkor hogyan szeretsz?

-          Mint… mint egy barátot.

-          Ha a barátom lennél, legalább egy kicsit vágynál rá, hogy velem legyél. De te úgy köpted ki a véremet, mintha én lennék a legundorítóbb dolog a világon – suttogta fájdalmasan, aztán elcsuklott a hangja, és hátat fordított.

-          Ne… kérlek, Ian! Ezt nem érted. Jelenleg semmi sem fontos. Én csak… nem tudok a vérnél több dologgal foglalkozni.

-          Ha ez igaz, akkor rossz embert szeretek – felelte még mindig háttal állva nekem, és ez úgy hatott, mintha arcul csaptak volna. – Mikor még ember voltál, felelősnek érezted magad mindenért, ami körülötted folyt. Talán túl sok dolog miatt is. De ha ez megváltozott, akkor már nem a régi Lydia vagy.

-          Nem vagyok a régi – feleltem, és kellemetlen viszketést éreztem a szememnél. – Megváltoztam, ezt meg kell értened.

-          Nem értem meg – felelte keményen. – Azt kívánom bárcsak az a lány maradtál volna, aki voltál, vagy bárcsak meghaltál volna.
Ezzel elrohant a ház irányába. Otthagyott, a szavai pedig a fülemben csengtek.
Mikor azt hittem, hogy tényleg nincsenek emberi érzéseim, tévedtem. Méghozzá hatalmasat. Most pedig ezek az érzések azzal fenyegettek, hogy mind egyszerre fognak kitörni.
A kezeim remegtek, ahogy erősen ökölbe szorítottam őket. És csak az lebegett a szemeim előtt, hogy sikítsak. Hangosan, hogy a ház ablakai kitörjenek, és a falak pedig beleremegjenek a hangomba.
És még valamire vágytam, de arra most úgy, mint még soha előtte. Vért, vért akartam. Olyan sokat, amibe akár bele is fulladhatok. És nem állatokéra vágytam. Ember vért akartam.
Gondolkoznom sem kellett ahhoz, hogy cselekedjek. Azt tette a testem, amire teremtették. Gyors voltam és halk. Tökéletesen használtam a testem előnyeit.
Mire feleszméltem, már messze voltam a Denali háztól. A többiek pedig minden bizonnyal mérföldekre tőlem voltak. Nem lehettek elég gyorsak, még ha Alice látta is a szándékaimat. De azt éreztem, hogy nem tudta időben értesíteni a Cullen családot. Benne volt a megérzés az egész testemben, és most először hagytam, hogy azt tegye, amihez igazán ért.
A város, amiben voltam, nem volt túl népes. Mintha egy hang jelezte volna a gondolataim között, hogy ez nem a legjobb terület a vadászathoz. A populáció nem népes. Elnyomtam ezt a hangot. Nem akartam az agyamra hallgatni, és ez sokkal könnyebb volt. Csak tenni azt, amit a vámpír diktál, olyan megkönnyebbülés volt a nem rég tapasztalt érzelem áradattal szemben, hogy a testem végre megnyugodott. Könnyebb volt a szagokra koncentrálni, mint belegondolni abba, hogy hogyan sértettem meg Iant.
Az egyik pillanatban még csak az emberek motoszkálását hallattam, a másikban már egy kisebb sikátorban voltam. Onnan figyeltem és hallgatóztam.
Az emberek unalmasak. Ez volt a legelső észrevételem. Vacsorához készülődtek, közben pedig hétköznapi dolgokról beszélgettek. Csak húzták az időt, nekem pedig abból nem volt sok. Kezdtem egyre türelmetlenebb lenni.
Aztán egyszer csak ott voltak. A nap lemenő fényében meghallottam, hogy három – HÁROM – srác félrészegen hülyéskedik egymással. Olyan közel voltak, szinte éreztem a testük melegét. A szívük ütemesen és erőteljesen pumpálta a vért az ereikben. Igaz, undorító volt, hogy alkohol is volt a testükben, de ezt a kis kellemetlenséget elviseltem.
Úgy botladoztak, mint a törött lábú kismadarak, és a nagy ügyetlenségük közepette egyre közelebb és közelebb kerültek hozzám. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán igaza van Iannek. Tényleg van egy különleges képességem, ami miatt vonzom az élőlényeket. De ezen nem tudtam tovább agyalni.
A vérszomj egyre erősebb lett, és ahogy ez nőtt, még valami erősödött bennem. Akartam, hogy egyre közelebb legyenek hozzám, ők pedig mint a marionett bábuk, jöttek és jöttek. Aztán egyszer csak ott voltak.
Hallottam a hangos nevetésüket a sikátor mellett, a falak szinte hullámokban erősítették a hangjukat, a melegségüket, a vérüket felém.
Aztán egyszer csak minden előzetes nélkül, előttem voltak. Nem érzékeltem, hogy én léptem ki a rejtekhelyemről, vagy ők jöttek be a sötét sikátorba. Csak álltam ott, és hatalmas szemeket meresztettem rájuk. Olyan finomnak néztek ki…
-          Oh – sóhajtotta az egyik fiú. Az olyan felszínes dolgok, mint a bőr-, szem- és hajszín lényegtelenné váltak. Nem kellett megkülönböztetnem őket, nem is volt fontos. – Szia, Szépség!
Ezen elcsodálkoztam. Nem ezt vártam tőlük. De az emberek ostobák voltak, nem olyanok, mint az állatok. Ők tudták, hogy ezzel vége az életüknek, de az emberek nem. A bizalom és a társasági élet kiölte belőlük az ösztönt.
-          Nem fázol, Gyönyörűség? – kérdezte egy másik. – Kéred a kabátomat?
Ez egy pillanatra felvillantott előttem valamit, de olyan halovány volt a gondolat, mint mikor még emberként fel akartam egy elfeledett álmot idézni. Ott volt a gondolat, de tartalom nem társult hozzá.
-          Klassz konta… - sóhajtotta az egyik, és közelebb hajolt, hogy jobban lássa a szemeimet. És ez volt a végszó. Eddig bírtam. A következő pillanatban a nyakába mélyesztettem a fogaimat. Átkaroltam, mikor a pillanatnyi döbbenet után rángatózni kezdett. A haverjai felröhögtek. Persze, ők ezt durva előjátéknak gondolták. Ha tudták volna, hogy az emberi testük mennyire hidegen hagy.
Hallottam, hogy a bordái elroppannak, aztán ahogy a gerince is megadta magát, elernyedt a kezeim között. Olyan finom volt. Egyre csak szívtam magamba, és közben élveztem, hogy a testemet ismerős, de egyben ismeretlen melegség járja át. Olyan volt, mint az orgazmus. Csak hosszabb ideig tartott, sokkal hosszabb ideig. El sem hittem, hogy erről mondtam le a büdös növényevők miatt.
Tévedtem, az alkohol a vérében nem volt olyan zavaró. A finom fémes íz, amitől egyre csak gyűlt a számban a méreg, elnyomta a szesz illatát és ízét.
Az egyik srác észrevehette az alkoholos ködön keresztül, hogy valami gond van. Hangosan mondott ki egy nevet, aztán egyre rémültebb hangon folytatta. Nem érdekelt, csak az agyam hátsó részébe száműztem a hangját. Csak ittam és ittam, egyszerre éreztem, hogy soha sem fogy el a finomság, és hogy sohasem ihatok eleget belőle. Aztán egyszer csak vége lett. Nem volt több a testében, és ekkor hallottam meg, hogy az egyikük ordibál. Zavart a hangja.
A nyaka reccsent, ahogy két kézzel megragadtam, de ellentétes irányban mozdítottam a karomat. Elhallgatott, viszont a másik üvöltve hátrálni kezdett. Az ő hangja még idegesítőbb volt. Ez a srác valószínűleg nem élt túl egészségesen, futott át az agyamon, ahogy új áldozatom nyakát haraptam. Az előző jobban ízlett, bár a mostani sem volt rossz. Sőt, még egy ragadozónál is finomabb volt.
Nem is inkább hallottam, mint érzékeltem, hogy valaki a közelemben van. Nem ember, hanem egy vámpír.
Nem is vámpír. Edward. Az ő jelenléte erősebben töltötte be a tudatomat, mint a harmadik srác kiabálása. Menet közben hátraesett, és most úgy kúszott ki a sikátorból. Igazán szánalmas látványt nyújtott.
Oldalt pillantottam, és Edward arcát kezdtem figyelni. Döbbent volt. Ez eloszlatta a védelmező ösztönömet, amely arra sarkallt, hogy ne engedjem a zsákmányom közelébe. Nem azért jött, hogy vért igyon.
A tekintete megállapodott rajtam, és furcsa érzéseket láttam benne. Nem törődtem vele, nem tudtam törődni vele.
Aztán minden gyorsan történt, még a számomra is gyorsan, nem még a földön üvöltöző fiú számára. Edward lehajolt hozzá, és egy mozdulattal elhallgattatta. Elfogyott a vér, én pedig felmordultam. A harmadik is az enyém volt. Rám villantotta a szemeit, és odalökte elém a fiú testét. Még finom meleg volt. Úgy vetettem rá magamat, mintha nem csapoltam volna le már két embert. Ebből soha nem lesz elég.
Edward kijjebb lépett a szűk utcából, és pár másodpercre eltűnt, aztán ismét megjelent. Nem zavart a jelenléte.
Bár furcsán viselkedett, mert a fejet a mellettünk húzódó betonfalba verte, és hátát a falnak vetve lecsúszott a földre. Úgy nézett ki, mint aki fáradt és összetört. El sem tudtam képzelni, hogy milyen az, olyan felfokozott állapotban voltam. Most éreztem azt, hogy újraéledtem, és tele vagyok energiával.
Aztán egyszer csak vége volt. Ismét. Kifogytam. Csalódottan dobtam el a testet, és ránéztem Edwardra. Úgy nézhettem ki, mint egy csecsemő, aki mindjárt sírva fakad, mert Edward rám nézett a fekete szemeivel, és feszülten megrázta a fejét.
-          Ennyi bőven elég volt. Sőt… túl sok is.

-          De én… éhes vagyok még – nyafogtam, mire kikerekedtek a szemei.

-          Felfogod egyáltalán, hogy mit tettél? – kérdezte elborzadva. – Vagy azt, hogy nekem mit kellett tennem miattad?
Szívesen vitatkoztam volna vele, de a testtartása és a tekintete megállított. Nem tűnt boldognak, sőt egy kicsit sem viselkedett barátságosan.
Hirtelen két alak jelent meg a sikátorban. Ostoba módon azt reméltem, hogy emberek, bár tudtam, hogy nem azok.
Emmett és Jasper léptek beljebb. Időközben teljesen besötétedett, de mi tisztán láttunk. A két férfi szemei is végigpásztázták a terepet. Mikor megpillantották a halottakat, rám villant a tekintetük. Ők sem voltak boldogok. Ez összezavart. Főleg, mert én az voltam, nagyon is.
-          Edward, jobb lenne, ha hazavinnéd Lydiát – mondta Jasper, és az egyik testhez hajolt.
Edward feltápászkodott és közelebb lépett hozzám. Most nem éreztem késztetést, hogy megkóstoljam. Annak ellenére, hogy azt hittem, nem laktam jól, meglepően eltöltött a teltség érzése.
-          Ma már ne csinálj több hülyeséget – figyelmeztetett Edward, és a fejével intett, hogy induljak meg.
Megtettem, amit kért. Szorosan mellettem jött, nem előttem, nem mögöttem.
Csak mentünk és mentünk, és nem találkoztunk senkivel. Ez csalódottsággal töltött el. Micsoda kihalt…
Edward egyszer csak kilőtt mellettem. Már egy havas tisztáson voltunk és a Denali ház felé tartottunk. Gyors volt, de én utol akartam érni. Én is futásnak eredtem.
Be kellett vallanom, hogy újszülött erőm ellenére sokkal gyorsabb volt nálam.
-          Hé, várj meg! – kiáltottam utána. Nem tette meg. Ettől méreg öntött el. Olyan hülyén viselkedett…
Aztán egyszer csak megtorpant, én pedig kis híján belerohantam a hátába. Jól tettem, hogy az utolsó pillanatban megálltam.
Edward dühös volt, most már tisztán látszott. A vállai megfeszültek, és az egész teste remegett. Fel sem tudtam fogni, hogy eddig miért nem tűnt fel.
-          Tudom, hogy mérges vagy, amiért elszöktem, de Ian…

-          Amiért elszöktél? – kérdezett vissza rekedten. – Azért vagyok szerinted dühös, mert elszöktél, miután összevesztél Iannel?

-          Hát gondolom, nem nagyon szabadott volna egyedül hagynotok… Vigyáznotok kell rám.

-          Nem kell vigyáznunk rád! – üvöltötte, és megperdült. Hátrahőköltem a döbbenettől. – Azt hittem, hogy te sem akarsz gyilkos lenni, de most gyilkoltál meg három embert, és te azt gondolod, azért vagyok mérges, mert elszöktél.

-          Edward, ideges voltam, és ne kiabálj, mert megint az leszek.

-          És akkor mi fog történni? – lépett fenyegetően közelebb. – Még három tinit meggyilkolsz, vagy esetlen nekem esel?

-          Mi bajod van?  - ráncoltam a homlokomat.

-          Megölted őket. És majdnem lelepleztél minket. Gyilkolnom kellett a te hibádból. – Hirtelen bevillant, hogy a harmadik srác nyakát ő törte el.

-          De kiabált, meghallotta volna valaki, és akkor megláttak volna. Megmentettél.

-          Nem – rázta elborzadva a fejét. Hátrébb lépett, mintha taszította volna a jelenlétem. – Nem miattad tettem, hanem a családom miatt. Őket buktattad volna le…

-          De segítettél…

-          És remélem, hogy a Pokolban fogok e miatt égni – kiáltotta megint feldühödve. – És remélem, hogy te is. – Elhallgatott, mintha megdöbbentette volna az, amit mondott. Hirtelen az én haragomat is felszította.

-          Ha ez mindig ennyire jó lesz, akkor megéri majd a Pokolba kerülni – mondtam, és álltam a tekintetét.

-          Megöltél. Három. Tinit. – tagolta a szavakat. – Ők nem rossz emberek voltak, hanem három védtelen tinédzser. – Ez elindított valamit a gondolataimban. Azok a fiúk csodálattal és bizalommal néztek rám. Felajánlották a kabátjukat. Edwardnak igaza volt, csak tinik voltak. Igaz, részegek voltak, de nem rossz emberek. Hirtelen megnyúlt az arcom. Mit tettem?

-          De olyan finomak voltak – nyöszörögtem.  Edward élesen szívta be a levegőt.

-          Ez a véleményed erről?  - kérdezte, és még egy lépést hátrált. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá. – Azt gondolod, hogy embereket ölni helyes, mert olyan finomak? – Dühös volt, ha lehet még jobban. – Ha mindössze ennyit érzel, lehet hogy rosszul választottál családot.

-          Ezzel mire célzol?

-          Nem kell úgy élned, ahogy a családom. Te is táplálkozhatsz normálisan. – Nehéz volt elhinni, hogy ezt a lehetőséget helyesnek tartja, mikor ebbe az egy szóba belesűrítette minden gyűlöletét.

-          Embereken élni? – kérdeztem, és éreztem, hogy a tekintetem akaratlanul is felcsillan. Edward undorodó arccal még hátrébb lépett. – De akkor nem maradhatok veletek, igaz? – kérdeztem, mire megrázta a fejét. Ez tompa fájdalmat okozott a mellkasomban. – De akkor nem láthatlak…

-          Ez igaz - mondta keserűen. – De jelenleg azt kívánom, hogy soha többé ne kerülj a szemem elé.

Azzal megfordult, és futásnak eredt. Már láttam a Denali házat, és gyanítottam, hogy Emmették is a nyomunkban vannak. Így nyugodt szívvel hagyott ott. Ami azt illeti, talán túl nyugodt szívvel is.
Ahogy néztem a távolodó alakját, a döntés önkéntelenül megfogalmazódott a fejemben.
Düh, kétségbeesés és a bizonyítási vágy szülte. A bizonyítási vágy, hogy sokkal rosszabb vagyok, mint azt valaha feltételezte. Csalódást akartam neki okozni. Azt akartam, hogy fájjon neki, pont úgy, mint nekem most az árulása.

2013. október 28., hétfő

Egy gyökér vagyok...

Sziasztok! Az a helyzet hogy eltörtem a jobb csuklómat, és hat hétig gipszem lesz, és nagyon húzódik most a műtét miatt, szóval a frissekkel sajnos megint nem tudok haladni. :( Tényleg nagyon sajnálom, nem így terveztem. :'(

2013. október 19., szombat

Black Dawn: 16. fejezet


16. Keserű:

-          Te most… megmutattad…vagy… - hebegtem, aztán megráztam a fejemet, mintha ezzel el tudnám tüntetni az erotikus képeket. A képeket, amelyeket nem szabadott volna látnom. – Mi történt?

-          Hogy mi történt? - nézett rám döbbenten. – Most sétáltál be hozzám meztelenül, és komolyan tőlem kérdezed, hogy mi történt?

-          De én… láttam – kezdtem, majd inkább dühösen felé léptem. – Láttam, hogy mással voltál.

-          Szívesebben folytatnám ezt a beszélgetést felöltözve – nézett félre, de a teste így is reagált rám. Beharaptam az ajkamat. Elöntött a forróság, amiért kívánt. De a szégyentől összerándultam. Nyilvánvalóan nem akarta, hogy ez így legyen. Már nem akart engem.

-          Mit számít, ha felöltözök? – kérdeztem hisztérikusan. Megint kezdtem a tűrőképességem határára sodródni.

-          Mit számít? – nézett vissza rám. Az orrlyukai kitágultak, és a mellkasa is sokkal erőteljesebben emelkedett meg, ahogy nagy levegőt vett. – Abban segítene, hogy legalább nem akarnálak kihasználni.

-          Nem értelek – ráztam meg a fejemet. – Kihasználni? Úgy érted engem is a másik nő után?

-          Másik nő? – nézett rám őszinte döbbenettel. Még az ajkai is szétnyíltak kissé. Csak mogorván megráztam a fejemet, és elfordultam tőle. – Azt hiszem, jobb lenne, ha mindketten felöltöznénk, és abbahagynánk ezt a komikus jelenetet. Az biztos, hogy ez később mindkettőnknek kellemetlen lesz.

-          Kellemetlen? – pördültem rögtön felé. – Ezt nevezed te kellemetlennek? – Még annyi kérdést és szitkot szegeztem volna neki, de inkább csak csalódottan lehorgasztottam a fejemet. – Azt hittem, szeretsz.

-          Lydia – szólt, és a hangja fáradtságot tükrözött. Úgy éreztem, hogyha még sírni tudnék, akkor már patakokban folyt volna a könnyem. De csak kellemetlen viszketést éreztem.

-          Nem emlékszem, hogy megbeszéltük volna, hogy szakítunk – suttogtam. – Azt hittem, hogy azért változtattál át, mert velem akarsz lenni.

-          Nem értelek – nyögött fel. – Most szerelmi vallomást vársz tőlem, vagy micsodát?
Döbbenten meredtem rá. A mondandója is meglepett, de főként az, hogy ez mennyire nem akaródzott neki. Régen sohasem jelentett neki problémát, hogy szerelmet valljon nekem.
Megbántottan néztem fel rá, ő pedig kellemetlen fáradtsággal nézett vissza. Aztán valami megváltozott a tekintetében, meglepetten kerekedtek el a szemei, és nagyot nyelve nézett rajtam végig.
Én is végigpásztáztam a testét. Borzongató melegség kezdett átjárni, ahogy a tekintetemmel végigkövettem az ismerős, de egyben ismeretlen felületeket. Soha nem láttam ennyire tisztán őt. A tökéletes bőrét, és a rajta lévő tökéletlenségeket. A szeplőszerű pöttyöket a vállain, amelyek emberi szemnek láthatatlanok voltak. A gyönyörű izmokat, amelyek most hullámzottak a testén, ahogy zihálva lélegzett. A sötét szőrzetet, amely egyes testrészeit sűrűbben borította. A gyönyörű bőrét.
Hirtelen érzelmek sokasága fogott el. Már nem csak a vér után éhség hajtott. Volt ott minden. Szeretet, szerelem, barátság, gyűlölet, féltékenység, bizonytalanság és fájdalom. Nem tudtam kezelni az érzéseket. Le akartam vezetni ezt valahogy. Közelebb léptem Edwardhoz, mire ő hátra lépett. Ez kizökkentett.
-          Tudom, hogy mit akarsz, de ennek még nincsen itt az ideje.

-          Nincsen itt az ideje? – meredtem rá döbbenten. Olyan volt, mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól. – De hiszen te is akarod, látom…

-          Igen, én is akarom – szakított félbe. – De nem így. Egy újszülött vagy, aki nem képes kezelni az érzelmeit. Honnan tudod, hogy tényleg akarod-e?

-          Azt hiszem, hogy nagyon könnyű lenne kideríteni, hogy tényleg akarom-e? – Erre Edward keserűen felnevetett, és megdörzsölte a szemeit.

-          Igen, valóban nagyon egyszerű lenne – sóhajtotta, majd megrázta a fejét. Olyan volt, mintha magával harcolna. – De akkor már képtelen leszek leállni.

-          Nem kell leállnod – biztosítottam gyorsan, és közelebb léptem. Most nem hátrált meg, de a tekintete egyszerre volt tüzes és jéghideg.

-          De le kell – mormolta, én pedig tiltakozni akartam. Felemelte a kezét, ezért inkább elhallgattam. – Bele gondoltál már abba, hogy mi történne, ha most elfogadnám az ajánlatodat? Kötve hiszem. Ha most engednék ennek, akkor napokig ki sem mozdulnánk ebből a szobából. Neked pedig vérre van szükséget. Nagyon hamar átalakulhatna a szeretkezésünk egy vérfürdővé. Tudom, hogy tetszik a vérem illata, és ez bármennyire is imponáló nekem, nem engedem meg, hogy őrült újszülött módjára viselkedj.

-          Nem viselkednék úgy… Én most csak téged akarlak, nem a véredet.

-          És ez meddig tartana? – nézett rám kérdőn. – Két óráig? Vagy percekig, vagy talán az első orgazmusig? – Az arca, és egyéb testrészei megrándultak az utolsó szónál, és engem is elöltött a forró nedvesség. – Erre egyikőnk sem tudja a választ. De aztán mi történne? Lydia, a nap legnagyobb részében rettegsz tőlem, olyan vagy, mint egy rémült kis állatka, aki fél, hogy felfalják. – A szavaitól furcsa hidegség járt át. Összefontam a melleim előtt a karomat. Edward élesen szívta a be a levegőt. – Ez igaz is. Fel akarlak falni, de nem olyan értelemben, ahogy azt te gondolod. Sokkal… élvezetesebben tervezem ezt. De tudom, hogy nem szabad. De így is iszonyatosan nehéz.

-          Miért nem szabad? – nyöszörögtem.

-          Nem azt akarod, amit én. Én téged akarlak. Tisztán gondolkozom, és tisztán látlak téged. Tudom, hogy mit, miért akarok. Nem csak a testi vágy hajt, hanem sokkal több. Az, hogy megint egy legyek veled, és megint birtokoljalak. Hogy megint tökéletesen az enyém legyél. Ezt most nem cseszem el. Már kétszer elszúrtam, de most nem teszem. Ez egy teljesen új élet számodra, és egy teljesen új lehetőség nekem. Azt akarom, hogy bízz bennem. Hogy vámpírként újra belém szeress.

-          De szeretlek – sóhajtottam, mire halványan elmosolyodott.

-          Tudom. – Felemelte a kezét, mintha meg akarna érinteni, de végül mégis leejtette. – Ez az egyetlen reményem. E miatt vagyok még képes várni. Azzal biztatom magamat, hogy már csak pár hónap, és megtanulod kezelni a vámpír létet, és végre velem is tudsz foglalkozni.

-          De most is akarok veled foglalkozni, mégsem engeded.

-          Nem érted, igaz? – nézett rám szigorúan, de a szemei vidáman csillogtak. – Nekem az nem elég, hogy megkívánsz, és én segítek kielégíteni az ösztöneidet. Arra vágyom, hogy azért akarj engem, mert te is többet akarsz. Nem csak egy testet, hanem… engem. És nem akarom, hogy félj tőlem. El sem tudod képzelni, hogy milyen, amikor azt látom rajtad, hogy azt kívánod, bárcsak eltűnnék a közeledből. Miközben nekem vissza kell fognom magamat, hogy ne legyek állandóan a közeledben.

-          Én… sajnálom – nyögtem ki.

-          Nem kell – mondta, és a tekintetében olyan sok érzelem volt, hogy megrémültem. Igaza volt, ez túl sok volt még nekem.

-          Most mennem kell – morogtam remegve, és elfordultam, de még láttam a megbántottságot a szemeiben.

Napokkal az Edwarddal történt incidens után, ismét egyedül voltam. De végre kint. A szabadban, és egyedül. Olyan… csodás érzés volt. Nem mondhatnám, hogy a bizalom miatt engedtek ki. Inkább azért, mert ez mindenki számára könnyebb volt.
Alice leellenőrizte, hogy nincs-e, vagy nem lesz-e senki a közelben, én pedig kimehettem.
Mondjuk ez annyit foglalt magába, hogy kifeküdtem a hóra a Denali klán háza mögött. Kényszerítettem magamat, hogy ne így, hanem otthonként gondoljak arra a házra, de eddig nem nagyon ment.
Többé nem fáztam, és ez jó volt. Imádtam a telet már emberként is, és most így, hogy nem dideregtem a hidegtől, sokkal jobban élveztem a hóban fekvést. Csak kinyújtóztam, és hagytam, hogy a pelyhek beterítsenek.
Már félig-meddig eltűntem a fehérségben, mikor lépteket hallottam a ház felől. És ami még rosszabb, szívverést.
Felültem, és már láttam is, hogy ki közelít feltartott kézzel.
Ian. Ian, a barátom, aki egy igazi vérfarkas. Elöntött a méreg, mikor erre gondoltam.
Nem tette jól, hogy kijött hozzám, és ezt valószínűleg ő is tudta. Mégis megtette, és ezért sikerült visszafognom az ösztönös undoromat.
-          Szia – sóhajtotta. Körülbelül tíz méterre volt tőlem, de ez a távolság nem jelentett semmit. Már nem, mikor a vámpír érzékeim fejlettek voltak, és egy szempillantás alatt szét tudtam szedni egy csupa izom vadállatot.

-          Mit csinálsz itt? – Eddig nagyon kínosan ügyelt mindenki arra, hogy ne találkozzunk. De Ian szemeiben most elszántság csillogott.

-          Beszélnünk kell – jelentette ki határozottan. Csak bámultam rá, és nem tudtam, hogy a vérfarkas gének elvették-e az eszét, vagy csak szimplán idióta.

-          Beszélnünk kell? – kérdeztem rá hisztérikusan egy hosszú hallgatás után. – Ian, egy kezelhetetlen vámpírnak nem mondhatod azt, hogy beszélnünk kell. Legszívesebben széttépnélek, te pedig ide sétálsz, mint akinek a világon semmitől sem kell tartania.

-          Hát jelenleg nem vagy túl véres hangulatban – nevetett fel, mire összehúztam a szemeimet. - Oké, bocs a szójátékért. – Mélyet sóhajtott. – Igazából azért jöttem, mert elegem van ebből. Már unom, hogy rejtőzködsz mindenki elől. Így nem élhetsz.

-          Alig vagyok pár hete vámpír, Ian. Még senki sem tudja eldönteni, hogy mit csinálhatok és mit nem, legfőképp én nem tudom ezt.

-          De… én… szóval… én megint a közeledben akarok lenni

-          Miért? – kerekedtek ki döbbenten a szemeim.

-          Én… nem tudom. – Egy lépéssel közelebb jött, mire fenyegető morgás tört fel a mellkasomból. – Nem bántalak, csak szeretnék melléd ülni.

-          Mi bajod van? – néztem rá döbbenten. – Gyűlölnöd kellene!

-          Igen, igen, ezt már hallottam – sóhajtotta, és még közelebb jött. A testem úgy feszült meg, mint egy húr. És ahogy fogyott a távolság közöttünk, félő volt, hogy elpattanok. A gond csak az volt, hogy nem tudtam, hogy mi fog történni, ha ez bekövetkezik.

-          Ian – figyelmeztettem rekedten, de mintha nem is hallott volna. – Komolyan, ez kezd nagyon veszélyessé válni.

-          Nem érdekel – mondta, és lehuppant mellém. Közvetlenül mellém. Vészcsengő szólalt meg a fejemben, amely jelezte, hogy túl sok lesz. – Tudod beszélgettem Edwarddal és Jareddel, és ők is ezt érzik.

-          Tessék? – fordultam akaratlanul felé. Nem volt jó illata. És nem éreztem azt, amit Edwarddal. De eddig rajta kívül csak Ian volt ennyire közel hozzám. Ettől ambivalens érzések járták át a testemet. Egyrészről örültem, hogy nem akarom rögtön megölni, másrészről zavart a közelség. De még pont elviselhető volt.

-          Azt, hogy egyszerűen képtelenek távol maradni tőled. Mikor ember voltál akkor is elég… intenzív érzéseket váltottál ki belőlünk… de most…

-          Miről beszélsz? – néztem rá döbbenten.

-          Edward nem mesélt neked róla? – húzta fel meglepetten a szemöldökét. Olyan fehér volt a bőre és olyan fakó a haja és a szemöldöke, hogy alig lehetett a kettőt megkülönböztetni egymástól. – Arra gondoltunk, hogy ez lehet a képességed.

-          A képességem? – kérdeztem izgatottan. Eddig a véren kívül nem jutott túl sok minden az eszemben, így az sem, hogy talán van képességem. Ez most türelmetlenséggel töltött el. – Mi a képességem?

-          Az, hogy vonzod az embereket.

-          Az, hogy vonzom az embereket? – néztem rá értetlenül, amit félre is értett.

-          Na, jó, nem embereket, hanem farkasokat és vámpírokat, de tudod… azért minket sem kell lebecsülni. Tekintve, hogy egy vagy közülünk…

-          Tehát nem is azért vonzódtatok hozzám, mert… mert magamért, hanem egy hülye képesség miatt. Edward nem is… - Már elkezdtem a mondatot, mire rájöttem, hogy nem pont Iannek kellene kiöntenem a szívemet ezzel a témával kapcsolatban. Ian tekintete elkomorult, és durcásan összeszorította az ajkait.

-          Csak a saját nevemben tudok nyilatkozni, de én nem a képességed miatt vonzódom hozzád. Kezdetben az vonzott, de most már… más.

-          Ian, én sajnálom, de…
Nem tudtam a mondatot befejezni. Gyors volt, bár nem annyira mint én, de a meglepetés ereje az ő kezében volt. Előrehajolt, és a tűzforró ajkát az enyémre nyomta.
Nem volt jó. A szája is kesernyés ízű volt, mint az illata. Ráadásul még mondat közben csókolt meg, így a nyitott ajkaim közé tudta csúsztatni a nyelvét. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ő Ian, a barátom, aki majdnem sírva könyörgött, hogy segítsek neki a vérfarkas énjén uralkodni, amiről most semmit sem tudok.
De nem sikerült. Az első két másodpercben megnyugodtam, hogy nem indult be az ösztönös védekező készségem, de mikor a nyelve rátalált az enyémre, arrébb rántottam a fejemet, és a fogaimat a szájába mélyesztettem.
Majd öklendezve húzódtam el, de késő volt. Keserű, hányingert keltő vér töltötte ki a számat, én pedig öklendezve próbáltam azt a keveset is felköhögni, ami lement a torkomon.