Black Dawn: 3 fejezet

3. Egy újszerű barátság kezdete:

FOGALMAM SEM VOLT, hogy mit kellene tennem. Annyira féltem, hogy csak a zakatolásra a mellkasomban tudtam figyelni.

-          Ne sikíts! – kérte egy nagyon is ismerős hang, mire dühös lettem.

-          Mi a francot keresel itt? – morogtam halkan, mikor Ian elengedett.

-          Beszélni akartam veled – felelte, és leült az ágyamra.

-          Utálom! Úgy utálom ezt! – dühöngtem. – Azt hiszitek, hogy mindent megtehettek? Csak egyszerűen beugrotok az ablakon és kész?

-          Bocsánat, nem hittem, hogy így kiakadsz – védekezett felemelt kezekkel.

-          Nem hitted, hogy kiakadok? – visítottam vékony hangon, de szerencsére nem elég hangosan ahhoz, hogy anyuék felébredjenek. – Miért? Örülnöm kéne, hogy egy vadidegen srác bemászott az ablakomon?

-          Hülye ötlet volt idejönnöm – állt fel az ágyamról. Valamiért ijedten ragadtam meg a karját, hogy maradjon.

-          Ne! – húztam vissza az ágyra. – Maradj!

-          Tényleg sajnálom! – mosolygott rám, és örültem a ténynek, hogy nem kellett sokat győzködni.

-          Semmi baj, csak elegem van, hogyha bármi történik velem, a következő éjszaka máris van valaki a szobámban.

-          Ennyire gáz a helyzet? – vigyorgott rám. – Azt hittem, hogy bírod a vámpírokat…

-          Bírom őket – erősítettem meg. – Csak nehéz megszokni, hogy ki-bejárkálnak a szobámba.

-          Elhiszem – nézett rám őszintén. Annak ellenére, hogy nem ismertem, nem féltem tőle, bár ez lehet, hogy azért volt, mert a kíváncsiságom nagyobb volt.

-          Miről akartál beszélni? – takaróztam be nyakig, ha már egy idegen sráccal vagyok a szobámban, akkor ne legyek szinte pucér. Volt rajtam pizsama, de akkor is zavaró volt.

-          Nem fogsz kiakadni? – kérdezte hezitálva. Ezen már rég túl voltam.

-          Nem tudsz olyat mondani, ami kiakasztana – mondtam, mire megrázta a fejét. – Hidd el, egy vámpírra bíztam az életemet! Nem fogok kiakadni!

-          Nagyon félek elmondani – temette az arcát a kezébe. Olyan hihetetlenül kíváncsi voltam már, hogy majdnem rákiabáltam, hogy folytassa.

De inkább hallgattam és vártam, hogy megnyugodjon annyira, hogy beszélni tudjon.

Csak teltek a percek, és valamiért nagyon álmos lettem. Éreztem, hogy a szemeimre ólomsúlyok nehezednek

-          Talán jobb lenne, ha máskor beszélnénk ezt meg – kezdte Ian, mikor látta, hogy milyen fáradt vagyok. Álomittasan megráztam a fejemet.

-          Most beszéljük meg, jó? – kértem ásítozva. – Tudni akarom, hogy mi történt veled! És segíteni akarok!

-          Egy farkas vagyok – nyögte ki, mire az álmosság rögtön kiszállt belőlem.

-          Egy farkas? – kérdeztem értetlenül. De akkor miért nincsen a falkával? – kérdeztem magamtól.

-          Nem így kellett volna kezdenem – túrt bele idegesen a hajába. Furcsa volt, mert Edward is mindig ezt csinálta. – Kezdhetném elölről?

-          Persze – feleltem bizonytalanul. Össze voltam zavarodva.

-          Canadában éltünk a szüleimmel, és fogalmam sem volt, hogy tényleg léteznek olyan szörnyetegek, mint amilyen én vagyok – sóhajtotta. Meg akartam szólalni, mert a vámpírok és a farkasok nem voltak szörnyetegek, de a számra tette az ujját. Kissé viszolyogva húzódtam el. – Apának a mániája volt a kirándulás, ezért rengetegszer bejártuk a házunk mellett lévő erdőt. Emlékszem, hogy kicsi koromban mindig féltem ott lenni, ezért anya mindig mesékkel nyugtatott meg. – Elfordította a fejét, és döbbenten vettem tudomásul, hogy egy könnycseppet törölt le az arcáról. Kikerekedtek a szemeim.

-          Mi történt velük? – kérdeztem rá rögtön, mert valószínű volt, hogy a szülei halála miatt sírt.

-          Elmentünk kirándulni és meghaltak – felelte tárgyilagosan, de az arca még csillogott a nedvességtől.

-          Hogyan?

-          Megölte őket egy vérfarkas – mondta összeszorítva a fogait. Éreztem, hogy jeges félelem cikázott végig a testemen.

-          De ez lehetetlen.

-          Hidd el, hogy nem – ellenkezett kissé dühösen. – Csak arra emlékszem, hogy az a rohadt dög vonyított, és széttépte a szüleimet.

-          Sajnálom – érintettem meg a vállát, és a szomorúságától nekem is könnyek gyűltek a szemeimbe.

-          Nem kell a sajnálatod – lökte el finoman a kezemet, mire kikerekedtek a könnyes szemeim. – Csak higgy nekem!

-          Próbálok, de nem megy – feleltem, mire dühösen nézett rám. – Szeretem a farkasokat!

-          Majd emlékeztess erre, amikor telihold lesz, és szét akarlak tépni – morogta összekoccanó fogakkal.

-          Teliholdkor? – kérdeztem döbbenten.

-          Csak akkor változom át.

-          Ezt nem értem – feleltem értetlenül. – A farkasok mindig át tudnak változni. De mondjuk akkor, ha dühösek lesznek…

-          Mi? – fojtotta belém a szót. – Mindig és ha dühösek lesznek?

-          Igen – feleltem megszeppenve. Nem csak én, hanem ő sem értette az egészet. Fogalmunk sem volt, hogy a másik miről beszélt. Elegem volt ebből, ezért kérdezgetni kezdtem. – Teliholdkor változtál át?

-          Csak akkor tudok átváltozni – erősítette meg, amit nemrég állított.

-          Nem, nem csak akkor tudsz – kezdtem megint ellenkezni, mire elnevette magát. – Mi van? – kérdeztem durván, mert rossz érzés volt, hogy kinevetett. Nem én beszéltem hülyeségekről. Jared egy csomó dolgot mesélt a farkasokról, szóval tudtam, hogy miről volt szó.

-          Annyira édes vagy – felelte, és erre egyáltalán nem számítottam. Kissé elpirulhattam, mert éreztem a forróságot szétáradni az arcomon. – Tudom, hogy mi vagyok. Nem tudom irányítani az átváltozást, csak teliholdkor változom át.

-          De Jaredék mindig át tudnak változni – bizonygattam neki, mire zihálni kezdett. Riadtan ráztam meg a vállát. – Ian, mi baj van?

-          Több… többen vannak? – akadt el a lélegzete.

-          Igen – bólogattam mosolyogva. – Nem kell félned, majd ők segítenek ezt kezelni…

-          A rohadt életbe! – pattant fel az ágyról. – Most mi a francot csináljak?

-          Ian – szóltam rá hangosabban, mikor már vagy hússzor ismételtem el a nevét, de meg sem hallotta, mert a fel-alá járkálás lekötötte a figyelmét. Riadtan rám nézett, én pedig magyarázkodni kezdtem volna, ha nem fojtja belém a szavakat.

-          Nem mondhatod el nekik, hogy én is farkas vagyok – nézett rám fenyegetően. Nem féltem tőle, de akkor is furcsálltam a viselkedését. Segíteni akartam neki, ezért is döntöttem el, hogy elmesélem, nem kell félnie Jaredéktől.

-          Ők tudnak neked segíteni, – kezdtem izgatottan – hogy kezelni tudd az átváltozást. És majd gondolom, megtanítanak arra, hogy ne csak teliholdkor változz át. – Riadtan rázta a fejét, és kezdtem elveszíteni a türelmemet a makacssága miatt. – Miért nem akarod?

-          Mert szét fognak tépni engem – fogta meg az államat, és tagolni kezdte a szavakat, mintha nem lennék képes felfogni, hogy miről beszélt. Szerintem ő nem volt képes azt megérteni, hogy én csak segíteni akartam.

-          Miért tépnének szét? – kérdeztem dühösen. – Nem bántják a fajtársukat!

-          Ja, még hogy nem – horkant fel.

-          Hogyan változtál át vérfarkassá? – jutott eszembe az a kérdés, amelyet még nem tettem fel, mire elengedte az államat. Kezdtem rájönni, hogy nem ugyanarról a dologról beszéltünk, és ez megrémített.

-          Megtámadott az a farkas, amelyik megölte a szüleimet – szorultak ökölbe a kezei, és most kezdtem örülni, hogy elengedte az államat.

-          És? – kérdeztem még riadtabban, mert nem tudtam elképzelni egy farkasról, hogy képes ilyet tenni.

-          Megharapott – szorította össze a száját. Nem mertem megszólalni, ezért ösztönzően ránéztem. Ez még nem volt elég indok, hogy átváltozzon vérfarkassá. – Ennyi nem elég?

-          Nem, valóban nem – néztem rá összezavarodva. – Elindította benned a farkasgént?

-          A mit? - vonta fel a szemöldökét. Ismét elbeszéltünk egymás mellett. Úgy tűnt, hogy Ian nem sokat tudott a farkasoktól. – Nincsen semmilyen farkasgén, az a dög megfertőzött.

-          Megfertőzött? – kezdtem zihálni, mert végre rájöttem, hogy nem azért beszéltünk el egymás mellett, mert Ian nem volt elég tájékozott, hanem azért mert valójában nem is ugyanarról a dologról beszéltünk.

-          Az a vámpír ezt mondta – koccantak össze megint a fogai.

-          Milyen vámpír? – csúsztam hozzá közelebb, mert hirtelen nagyon hidegnek éreztem az egész szobát.

-          Még nem mondtam el mindent – csókolt homlokon, amit kicsit furcsálltam. Akartam, hogy megbízzon bennem, de azt nem, hogy esetleg többet is érezzen irántam. – Az a vérfarkas megtámadott, de épp időben jött egy vámpír, amelyik elől valószínűleg elmenekült. Leszedte rólam, és széttépte. Azt hittem, hogy meg fog ölni, de nem tette. Nem tudom, hogy miért. Sokkal jobb lett volna.

-          Ne mondd ez! – kértem halkan.

-          Pedig így van – sóhajtotta szomorúan. – Ha meghaltam volna, akkor most nem kellene attól tartanom, hogy egy teliholdas éjszakán széttéplek – simított végig az arcomon.

-          Mesélj róla! – húzódtam kicsit hátrébb. Kezdett egyre kevésbé tetszeni Ian közvetlensége. – Mi történik, mikor átváltozol?

-          Olyan rossz, mint mikor egy rémálomban tudom, hogy mit kellene tennem, hogy felébredjek, de mégsem tudom megtenni, mert nem én irányítom az egészet. – Igyekeztem nem viszolyogni attól, amit mondott, de mégis megrémített a tudat, hogy nem tudtam mi is ő valójában. – Nagyon félelmetes. Érzem, hogy átváltozom, ami rendszerint fájni szokott. Nem a testemben, hanem a fejemben keletkezik a fájdalom. Annyira akarom, hogy maradjak emberi alakomban, hogy olyan mintha szétfeszülne az agyam.

-          Minden teliholdkor? – kérdeztem kiszáradt szájjal. Nyeltem egyet, de még így is kevés nyál termelődött, hogy ne érezzem a kellemetlen érzést a nyelvemen.

-          Igen - bólintott elrévedő tekintettel. – Annyira megállíthatatlan, és csak az éhség ural, annyira félek…

-          Nem tudod uralni? – kérdeztem és próbáltam észrevétlenül elhúzódni. Igaza volt, ezt tényleg nem tudtam kezelni. Eddig végig azt hittem, hogy már nincsenek olyan dolgok, amelyek meg tudnak rémíteni, de tévedtem. Rossz volt olyan közel lenni Ianhez úgy, hogy nem tudtam, tényleg csak teliholdkor változik át. Mi van, ha ez egyre rosszabb lesz?

-          Nem – húzódott ő is hátrébb, és rájöttem, hogy észrevette a megváltozott érzelmeimet. Elszégyelltem magam, de még mindig nem mertem közelebb bújni hozzá. – Tudatomnál vagyok, és tudom, hogy mit teszek, de akkor nem én vagyok. Minden idegszálam kicsúszik az irányításom alól. Olyan ez, mint a reflex: nem tudod irányítani és azt sem, hogy mikor jön, de egyszerűen beléd van kódolva.

-          És miért félsz a vámpíroktól? – kérdeztem ismét. Éreztem, hogy a tenyerem izzadt, de elég hideg volt ahhoz, hogy tudjam, nem azért, mert melegem van.

-          Az, aki megmentett, azt mondta, hogy most már én is benne vagyok a játékban – felelte zavarodottan. Ezt ő sem értette. – Valami olyasmi lehet, hogy ha nem ölsz, akkor téged ölnek, de én ezt nem akarom.

-          Ezért gondolod, hogy meg fognak ölni? – húztam el a számat. Nem tetszett, hogy a beszélgetésünk ilyen témába terelődött, való igaz, én hoztam fel.

-          Most már nem – felelte, mire megkönnyebbültem. – Azt mondtad, hogy Edwardék állatok vérével táplálkoznak, tehát nekik nem jelenthet problémát, ha az ő területükön vadászom. Nekik a táplálék…

-          Mi? – kiáltottam fel, majd mikor rájöttem, hogy túl hangos voltam, a számra tapasztottam a kezemet. Nyüszkölés szökött ki a kezeim közül, mikor megértettem, hogy Ian rólunk, emberekről beszélt. Táplálék – vizhangzott a fejemben, és potyogni kezdtek a könnyeim. Nem voltam táplálék, sem Melanie, sem Jason, sem anyu, sem senki.

-          Ne sírj! – kérte kedvesen, és hozzám akart érni, de hirtelen nagyon undorítónak találtam őt.

-          Menj innen! – zokogtam zihálva, de nem sikerült túl értelmesre, mert csak furcsán megvillantak a szemei. – Menj el!

-          Nem foglak bántani! – figyelmeztetett, és közelebb akart jönni. Már nem tudtam hova hátrébb kúszni, mert idő közben az ágyhoz nyomódtam.

-          De mást igen? – kérdeztem hisztérikusan. – Undorító, amit csinálsz! Meg akarod ölni a barátaimat!

-          Nem, nem akarom! – túrt bele idegesen a hajába. Szörnyülködve, még mindig záporozó könnyekkel ráztam a fejemet. - Ezért jöttem el, hogy segítséget kérjek!

-          Tőlem? – visítottam kikelve magamból. Már nem érdekelt, hogy anyuék felébredhetnek. – Mit csináljak? Etessem meg magamat?

-          Sohasem bántanálak – szörnyedt el attól, amit mondtam neki.

-          Azt mondtad, hogy nem tudod irányítani – emlékezettem ridegen, mire bólintott. – Nincsen természetfeletti erőm, én csak egy lány vagyok.

-          Tudom – sóhajtotta. – De van épp elég természetfeletti lény körülötted, aki segíteni tudna…

-          Oh – döbbentem meg. – Segítséget akarsz Edwardéktól?

-          Igen – mosolygott rám, mikor látta, hogy megértettem. Még mindig viszolyogtam kissé kihúzódni az ágyam és az éjjeliszekrényem közötti sarokból, de azért megtettem. Megnyugtatott a tudat, hogy változtatni akart a helyzeten.

-          Segítek neked – egyeztem bele a ki nem mondott kérésébe. – Megpróbálom meggyőzni őket, hogy segítsenek.

-          Szerinted sikerül? – kérdezte reménykedve. Nem tudtam a választ. Abban biztos voltam, hogy Edward nem lesz elragadtatva attól, hogy egy vérfarkas bemászott a szobámba…

-          Remélem – bólintottam, és igyekeztem úgy tenni, mintha azon törném a fejemet, hogyan adagoljam be Edwardéknak az egész vérfarkas históriát, holott azon járt az agyam, hogyan küldhetném el Iant anélkül, hogy megbántanám.

-          Köszönöm – ölelt magához. Idegesen összerándultam, de nem vette észre, mert egészen mással volt elfoglalva. Pontosabban a nyakammal.

-          Ian – riadtam meg, mikor megéreztem az ajkait. Megpróbáltam eltolni, de túlságosan erős volt hozzám képest. Átfutott az agyamon, hogy hazudott, és igazából át tud változni anélkül is, hogy telihold lenne, de mikor megéreztem a finom puszit a bőrömön, rájöttem, hogy félreértettem. – Így nem tudok segíteni! Ha ezt Edward…

-          Sajnálom – húzódott el rögtön. – Csak annyira jó illatod van.

-          Jobb lenne, ha mennél – figyelmeztettem finoman, mire felpattant az ágyamról. Ez tetszett.

-          Köszönöm a segítséget – mosolygott rám hálásan. – Mi…

-          Majd én elintézem – vágtam a szavába. – Minden rendben lesz.

-          Köszönöm – ismételte meg magát. Jelentőségteljesen az ablakra pillantottam, mire hátrálni kezdett. Nem érdekelt, hogy bunkón viselkedtem. Egyedül akartam lenni.

-          Várj! – kiáltottam utána. – Mikor lesz a következő telihold?

-          Öt nap múlva. – Nem fordult vissza, de így is tudtam, hogy a fogait összeszorította.

-          Segíteni fogok – suttogtam elborzadva. Vágytam már rá, hogy egyedül legyek.

Mikor végre kimászott a szobámból, becsukta az ablakot maga után.  Meg kellet volna néznem, hogy valójában elmente-e, de arra már képtelen voltam. Ismét zokogtam, és a párnámra hajoltam, hogy tompítsam a torkomból előtörő hangokat.

Tényleg nem tudtam ezt a hírt kezelni. Annyi kérdést kellett volna feltennem, hogy pontosan el tudjam magyarázni az egészet Edwardnak és a többieknek, de én mégsem tettem.

Túlságosan sokkos állapotban voltam, ezt az is bebizonyította, hogy nem emlékeztem, mikor aludtam el. Furcsa volt, mert azt hittem, képtelen leszek egy szemhunyásnyit is aludni, de mégis sikerült álomba sírnom magamat.

Ennek meg is lett a következménye, mert a szemeim fel voltak dagadva. Ez szombat lévén nem különösebben érdekelt.

Rettegtem és izgatott is voltam attól, hogy ma délután Edwardék hazaérnek. Igyekeztem ezt palástolni, mikor telefonon beszéltem szerelmemmel. Mondhatni nem sikerült.

-          Mi a baj? – kezdett aggodalmaskodni. – Olyan furcsa vagy…

-          Majd megbeszéljük, jó? – kérdeztem, mert szinte biztos voltam, hogy nem fogok tudni hazudni neki még telefonon keresztül sem.

-          Szeretlek – nyomta meg erősen a szót, ezzel jelezve nemtetszését.

-          Én is szeretlek téged – válaszoltam rá teljesen őszintén, mire beletörődve felsóhajtott.

 

Majdnem biztos voltam benne, hogy Edward dühöngeni fog, és lehet, hogy még le is fogja ordítani a fejemet, amiért képes voltam veszélybe keverni magamat.

Azt is tudtam, hogy azzal fogok érvelni, Ian most még nem veszélyes. Magamban rimánkodtam, hogy elég hitelesen el tudjam ezt mondani neki. Tudtam, hogy így van, de mégis iszonyodtam tőle.

Próbáltam nem ezzel az érzéssel foglalkozni.

De ezt alaposan megnehezítette az, hogy nem sokkal reggelizés után találtam egy levelet az íróasztalom előtti széken. Pontosabban Edward székén. Mindig ott volt, hogy míg tanulok, Edward mellettem lehessen.

Kissé remegő kezekkel nyitottam ki az összehajtott papírt.

Hívj fel!

Nem kellett aláírás, hogy tudjam, kiről van szó. Ettől elszörnyedtem, mert azt jelentette, hogy miután elaludtam itt járt a szobámban.

Fogalmam sem volt, hogy mit csinálhatott még itt és hogy meddig nézett, de épp eléggé idegesített pusztán a tudat, ahhoz, hogy összegyűrjem a levelet.

Aztán ahogy közeledett a délután, kezdett egy briliáns terv kirajzolódni a fejemben.

Megkerestem a szobámban eldobott papírgalacsint, és betápláltam a számot a telefonomba. Még mérges voltam, ezért csak egy smst küldtem neki.

Elégedetten elvigyorodtam, mikor egy régebbi típusú kocsi megállt a házunk előtt. Nem ismertem fel a márkáját, de tudtam, ki vezeti.

Briliáns tervem szerint Ian elvisz a Cullen család házához, és én megvárom ott őket. Mivel csak a nagyobb támpontokra koncentráltam, nem is foglalkoztam azzal, hogy mit fogunk mi ketten csinálni egy kocsiban több mint negyvenöt percen keresztül.

-          Köszönöm, hogy segítesz – ismételte meg magát, mire nagy kegyesen bólintottam. – Befejeznéd a jégkirálynő eljátszását?

-          Nem értem, hogy mi bajod van – rántottam meg a vállamat.

-          Nekem mi bajom? – kérdezte felháborodottan. – Te viselkedsz velem úgy, mintha egy leprás lennék.

-          Nem viselkedem úgy – vágtam rá dühösen, mire elengedte az egyik kezével a kormányt. Zavarodottan és egyben ösztönösen húzódtam el tőle, mire keserűen elmosolyodott.

-          Ja, látom – húzódott el sértetten. – Nem vagyok veszélyes jelen pillanatban! Ember vagyok, és csak azt akarom, hogy segíts nekem!

-          Sajnálom – morogtam végül. Bűntudatom volt, amiért úgy viselkedtem vele, mintha egy pszichopata tömeggyilkos lett volna. De én tudtam, hogy részben ez azért van, mert tegnap megcsókolta anyakamat.

-          Ne tedd! Csak segíts! - Némán bólintottam.

Mikor megérkeztünk a Cullen házhoz, még senki sem volt ott reményeim szerint. Ian is így hallotta, és ez felkeltette a kíváncsiságomat.

-          Neked is ilyen jó a hallásod?

-          Nem tudom hozzájuk hasonlítani – mosolygott rám. – Fogalmam sincsen, hogy mennyire vannak kiéleződve a képességeik, de észrevettem, hogy minden érzékem felerősödött a harapás után. Ezért is igyekeztem távol kerülni tőlük, mert megéreztem, hogy Edward micsoda. De azt hittem, hogy te nem tudod, és segíteni akartam.

-          Köszönöm – mosolyogtam vissza rá hálásan. Idegesen néztem a ház felé. Fogalmam sem volt, hogy mikor érkeznek haza, de nem lett volna jó, ha Iant is itt találják. – Még egy kérdés. Miért van ez a töltény a nyakadban?

-          Nem tudok túl sok mindent a vérfarkasokról és a vámpírokról – ismerte be zavartan. – Egyszer régen azt olvastam, hogy az ezüst golyó megöli a vérfarkasokat…

-          Oh – döbbentem meg. – Nem engedem, hogy meghalj!

-          Sokkal könnyebb lenne – szorította össze a száját.

-          Nem! – mondtam határozottan, és hirtelen ötlettől vezérelve oda nyújtottam neki a kezemet. Furcsa tekintettel nézett le a tenyeremre. – Barátok?

-          Lydia – morogta a nevemet feszülten, és a hajába túrt. – Nem ke…

-          Barátok? – kérdeztem feszültebben. A kezemet közelebb tolva az övéhez.

-          Barátok – ragadta meg végül a felé nyújtott végtagomat. Olyan furcsa volt, mert az érintése meglepően emberi volt. Nem hideg, mint a vámpíroké, és nem forró, mint Edwardé és a farkasoké. Magamnak is alig akartam bevallani, hogy tetszett ez az érzés. És furcsa volt, mert most már az sem volt ellenemre, hogy szorosan átölelt. – Imádom az illatodat!

-          Edward is – motyogtam a vállába, mert bűntudatom volt, hogy élveztem egy másik férfi ölelését. Egyszer más megesett ez, és nem engedhettem, hogy megismétlődjön, ami Jareddel történt. – Azt hiszem, megyek – húzódtam el végül, mire csak bólintott.

Mivel volt kulcsom a házhoz, nem volt túl sok akciós dolog a tervemben. Azért vicces lenne, ha be kellene másznom egy ablakon.

De mivel erre nem volt szükség, csak leültem a nappaliban és vártam.

Az idő nagyon lassan telt, így nem tudtam, hogy mióta ültem ott, mikor végre kivágódott az ajtó.

Nem voltak meglepődve, mert gondolom érezték a szagomat, de másét is, ezt tisztán ki tudtam venni az arcukból.

Főleg Edwardéból, aki mint mindig most is lélegzetelállítóan gyönyörű volt és hozzá még nagyon dühös.

Összeszorult a gyomrom, miközben ezt mormogtam az orrom alatt:

-          Beszélnünk kell!

Black Dawn: 2 fejezet

2. „Hogy hogy te még élsz?” :

-          MI A BAJ? – suttogtam rémülten, mikor már vagy harmadszor hajolt a hajamhoz. – Megijesztesz!

-          Esetleg… találkoztál valakivel? – kérdezte színtelen hangon. Nagyon nem értettem a viselkedését.

-          Nem. Miért?

-          Furcsa szagod van – morogta, mire elkerekedtek a szemeim.

-          Büdös vagyok? – kérdeztem hisztérikusan, mire elnevette magát.

-          Szó sincsen erről, csak valami idegennek érzem a szagát rajtad – mondta, mire beugrott, hogy kit érezhetett meg.

-          Ian! – kiáltottam fel meglepetten.

-          Ki az az Ian? – karolta át a hátamat, és magához húzott.

-          Ő az új srác a suliban – sóhajtottam bele a mellkasába. – Egész jófej, de nem sokat tudok róla. Canadából költözött ide, mert meghaltak a szülei.

-          És hogyan telt a büntetésed? – terelte el a témát szerelmem édesen mosolyogva. Kinyitotta nekem az ajtót, én pedig beültem.

-          Túl hosszú volt – ragadtam meg a kabátját, és húztam be a kocsiba. Kérdő tekintettel nézett rám, és olyan édes volt, hogy muszáj volt megcsókolnom.

Rányomtam az ajkaimat az övéire, és beletúrtam a hajába, hogy még közelebb húzhassam a fejét. Imádtam vele csókolózni. Annyira édes volt a szája, mint a méz, és legszívesebben egész nap azt csókolgattam volna.

Most is kiélveztem minden pillanatot. Előbb az alsó majd a felső ajkát csippentettem a fogaim közé, majd finoman megszívtam. Ezt már ő sem bírta tétlenül, és befurakodott a keze a fenekem alá, hogy fel tudjon kissé emelni.

A nyelve találkozott az enyémmel, és halkan belenyögtem a csókba. Bár hihetetlen volt, nem voltunk még együtt azóta, hogy visszatértek. Kezdtek elvonási tüneteim lenni.

Edward szerint nem szabadott kockáztatnunk, mert ha a fogamzásgátló tabletta mégsem elég erős, akkor bizony pici ember-vámpír-farkas babát fogok a világra hozni.

Vigyorogva közöltem vele, hogy örülnék neki, de belém fojtotta a szót egy csókkal. Hatásos módszer volt, bár amit mondtam neki, igaz volt. Csodás volna, ha születne egy kisbabánk, bár nem tizenhét évesen. Ha valamire nem álltam készen, az egy baba volt.

Szóval úgy álltunk, hogy csak csókolóztunk, és kényeztettük egymást, amely lélegzetelállítóan csodás volt, – mint minden, ami Edward kezeivel és szájával volt kapcsolatos – de mégsem volt teljesen tökéletes.

Akartam őt, és ezt ő is tudta. Ezért kértük meg Carlisle-t, hogy segítsen nekünk, és tesztelje le a fogamzásgátló tablettákat. De sajnos ez a folyamat tovább tartott, mint gondoltam.

Edward látszólag nem bánta ezt, de reméltem, hogy ezt tényleg csak kifelé mutatja, és valójában ugyanúgy megőrül értem, mint én őérte.

-          Abba… kellene… hagynunk még mielőtt… hülyeséget csinálok – suttogta, majd megszívta az ajkamat, és elhúzódott tőlem. Zihálva kapkodtam levegő után, míg ő a kocsi ajtajának támasztotta a fejét.

-          És mikor? – kérdeztem szinte könyörögve.

-          Hamarosan – sóhajtotta, majd egy mosolyt varázsolt az arcára. Képtelen voltam nem viszonozni. – Haza viszlek.

Az hazafelé utat ismét gyorsan megtettük, és örültem ennek, mert általában otthon még több csókot kaptam.

Most is órákon keresztül tartó csókcsatákat terveztem, de előtte persze tanulnom kellett. Edward csak ezzel a feltétellel volt hajlandó kényeztetni. Mindig azt hajtogatta, hogy nem szeretné azt, hogy rontsak miatta. Érthető volt, bár anyu nem tehetett volna semmit az ellen, hogy találkozzak vele. Ő volt az életem.

Edward mégis betartott minden szabályt, és már azon agyaltam, hogy titokban megbeszélték anyuval, hogyan tartsanak sakkban.

Ezért is lepődtem meg, mikor beértem a szobába Edwarddal a nyomomban, és hirtelen csókok ezreit éreztem a nyakamon.

A következő pillanatban már az íróasztalomon voltam, és Edward hevesen ostromolta az ajkaimat. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belé, de a következő percben már nem is érdekelt, mert a kutakodó kezei és a kemény ágyéka rámutatott arra, hogy mit akar.

Hagytam neki, hogy lehámozza rólam a pulcsimat, és közben hevesen a hajába túrtam, és az ajkait téptem. Belemorgott a számba, majd gyengéden az ajkamba harapott.

Megragadta a csípőmet, és az ágyékához húzta. A lábaimmal átkulcsoltam a derekát, és akaratlanul is mocorogni kezdtem, mire ismét felnyögött.

A kezeimet lecsúsztattam a nyakán, és megpróbáltam kigombolni az ingén a gombokat, de annyira remegtem a vágytól, hogy képtelen voltam rá. Ezt szerelmem is észrevette, mert egyszerűen letépte magáról.

Hatalmas erőfeszítésembe került, de végül elszakadtam az ajkaitól, és a nyakát kezdtem harapdálni. Hátravetette a fejét, míg a kezeivel megmarkolta az íróasztalomat. Hallottam távolról, hogy a fa recsegve adja a tudtunkra, hogy Edward kezei nem éppen finoman bánnak vele, de abban a pillanatban az sem érdekelt volna, hogyha ripityára törik.

Egyre lejjebb haladtam a mellkasát a nyelvemmel, és ezzel párhuzamosan erősödtek a nyögései. A kezeim kitapogatták a kockákat a hasán, majd miután kikapcsoltam az övét, az egyik befurakodott a nadrágjába. Erre valamiért nem számított, mert meglepett morgás hagyta el az ajkait.

Aztán hirtelen éreztem, hogy a kezeim már magam mellett pihennek, és hogy Edward nincsen sehol. Csalódottan vettem tudomásul, hogy visszautasított. Ettől fájdalmasan megrándult a hasam.

-          Ezt nem kellett volna. Sajnálom – sóhajtotta, és az ablakhoz sétált. Kitárta azt, hogy friss levegő jusson be a szobába.

-          De, kellett volna – morogtam bosszúsan, mire rám kapta a tekintetét, amely megvillant. – Szeretlek, és már szeretkeztünk, szóval ennél helyesebb aligha történhetett volna két szerelmes között. Inkább azt kellene sajnálnod, hogy elhúzódtál!

-          Azt sajnálom – döntötte a fejét az ablakkeretnek. Elmosolyodtam az előző válaszán, de azért még haragudtam rá, amiért egy buta feltevés miatt nem akart velem együtt lenni.

-          Szeretlek – sóhajtottam beletörődve. – De nem értelek. Ha te is akarod, akkor miért fogod vissza magadat?

-          Jelen helyzetben nem lenne jó, ha szeretkeznénk több okból sem.

-          Miért? – kérdeztem, majd hirtelen ötlettől vezérelve odasétáltam hozzá, és végig simítottam a hasán.

-          Ebben az állapotban veszélyes lenne – suttogta gyenge hangon. Ez tetszett.

-          Milyen állapotban? – kérdeztem tágra nyílt kiskutya szemekkel, és a kezem ismét elindult az öve felé.

-          Lydia – kapta el a csuklómat, majd a szájához húzta. – Nagyon éhes vagyok – nyögött fel.

-          Oh – döbbentem meg, mikor rájöttem, hogy mire érti. Zavarban éreztem magamat, amiért nem figyeltem eléggé rá. De ezt még tetézte az, hogy Edward nyelve végig szaladt a karomon lévő erek vonalán.

Felnyögött, majd rátapasztotta a száját a csuklómra. Nem féltem, mert tudtam, hogy nem bántana, de azért furcsálltam, hogy finoman szívni kezdte a bőrömet.

-          Nem szabadna játszanom a tűzzel! – húzódott el saját felszólítására, mert én hagytam volna, hogy tovább csinálja. Furcsa volt és izgató is egyben. – Sürgősen el kell mennem vadászni!

-          Most? – kerekedtek ki a szemeim. Nem akartam, hogy elmenjen, és ezt a hangomból kicsendülő szomorúság is jelezte. Gondolatban felpofoztam magamat, amiért ismét ilyen önző módon viselkedtem. Nem hagyhattam, hogy éhezzen. – Menjél!

-          Mi? – kérdezte meglepetten. Látszólag nagyon máshol jártak a gondolatai.

-          Menj vadászni! – Igyekeztem lazának tűnni. – Szükséged van rá!

-          De neked rám van szükséged! – ellenkezett, és végig simított az arcomon. – Nem akarlak itt hagyni!

-          Szeretlek – sóhajtottam, és a mellkasához bújtam. Pontosan tizenegy napja tértek vissza, és ennyi idő még nem volt elég, hogy feldolgozzam, mégis visszatért hozzám, és nem álmodom. Ezért is jelentett problémát, hogy éjszakánként képtelen voltam nélküle meglenni. Mindig arra számítottam, hogy kinyitom a szemeimet, és csak az üres ágyat találom magam mellett. Többször felriadtam éjszakánként, és az egyik alkalommal, mikor Edward nem volt mellettem sírógörcsöt kaptam, és majdnem megfulladtam a rám törő érzésektől. Azóta Edward nem tágított mellőlem. – Megleszek egyedül is!

-          Te is tudod, hogy nem igaz! – ölelt szorosabban magához. Nem tudtam becsapni, tehát csak egy lehetőségem volt.

-          Túl veszélyes lenne - suttogtam. – Mi lesz, ha elkap a vérszomj, és… - Nem kellett befejeznem, mert a legyőzött sóhajából tudtam, hogy nyertem.

-          Nagyon sietek vissza hozzád! – kezdte csókokkal behinteni az arcomat, majd rányomta a száját az enyémre. Ez nem segített abban, hogy tartsam magamat a tervemhez. Elhúzódott, majd megnyalta az ajkait, és újra az enyémekre tapadt. Hevesen viszonoztam a csókját, mire elvigyorodott. – Meghalnék nélküled!

-          Menjél vadászni! – böktem meg mosolyogva a hasát, amely az érintésem nyomán megremegett.

-          Szeretlek! – sóhajtotta, miközben az ablakhoz hátrált. – Szeretlek!

-          Én is szeretlek! – mosolyogtam rá halványan, majd összeszoruló torokkal néztem, ahogy kivetődött az ablakon.

Csak pár perc! – biztattam magam, miközben felvettem a földről az ingjét.

Az idő lassan telt, ezért inkább biztonságképpen bementem a fürdőszobába. Megmostam az arcomat, és igyekeztem nem engedni a torkomat szorító érzésnek. Majd mikor már úgy gondoltam, hogy Edward elég messze van, hogy ne halljon meg, leroskadtam a földre, és zokogni kezdtem…

Az éjszaka - hatalmas meglepetésemre – tűrhetőbb volt, mint gondoltam. Még így is telesírtam a párnámat, de szerencsére sikerült egy óra körül elaludnom.

Azonban arra nem számítottam, hogy milyen rosszul fogom magamat érezni az iskolában. Edward még nem ért vissza a vadászatról, ami azt jelentette, hogy jó messzire ment el.

Emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem szabad felhívnom őt… Szinte biztos, hogy nem bírnám ki sírás nélkül.

A nap legnagyobb részét egyedül töltöttem, mivel már Nessie és Alice nem jártak a suliba. Miután visszajöttek, nem iratkoztak vissza. Ez eddig nem is zavart…

Melanie egyszer jött oda hozzám, ami kissé bántott. Úgy tűnt, hogy Drina azt is kitörölte az emlékezetéből, hogy legjobb barátnők vagyunk.

Próbáltam lazának tűnni, mintha nem is érdekelne, hogy senki nem jön oda hozzám. De belül sikítottam, amiért ennyire taszítottam őket.

Elégedetten, és farkaséhesen sétáltam az ebédlő felé, mikor kicsöngettek történelemről. Mivel tegnap délután le kellett valamivel foglalnom magamat, mindent szóról szóra megtanultam. Ennek pedig az volt a jutalma, hogy miután kihívtak felelni, ötöst kaptam.

Ettől igazán boldog voltam, mert már alig vártam, hogy elmondjam Edwardnak.

Az ebédlőben megragadtam egy tálcát, és beálltam a sorba, miközben nagyon igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy többen bámulnak. Ha nem azt figyelt volna mindenki, hogy mit csinálok, valószínűleg, keserűen elmosolyodtam volna. Oda senki sem jött hozzám, de mégsem éreztem magamat soha egyedül.

Alig vártam, hogy sorra jussak, mert más nagyon éhes voltam, mikor mögöttem heves tiltakozás hangzott fel. Még oda sem tudtam fordulni, de már egy kezet éreztem a vállamon.

-          Szia. – Hallottam meg Ian hangját.

-          Szia – fordultam hátra meglepetten. – Mi a baj? – kérdeztem vissza rögtön, mert láttam a tekintetén, hogy valami nincsen rendben.

-          Edward nincs itt, igaz? – Kikerekedett szemekkel néztem rá, hogy ez miért is annyira fontos. Nekem az volt, de nem értettem, hogy neki miért az.

-          Igaz – sóhajtottam végül összeszoruló szívvel. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy Ian milyen megkönnyebbülten sóhajtott fel.

-          Beszélnünk kell! – mondta hevesen, és halványan elmosolyodott. Nem volt túl sok kedvem viszonozni.

-          Miért kellene? – kérdeztem vissza flegmán. Bántott, hogy ennyire örült annak, hogy Edward nem volt velem. Visszafordultam a sorba, és örültem neki, hogy már csak egy ember volt előttem.

-          Segítened kell! – Éreztem meg megint a kezét a vállamon.

-          Miért? – fordultam felé dühösen. – Hagyj engem békén!

-          Kérlek! – sóhajtott mélyet, és beletúrt a hajába. A tekintete tele volt félelemmel. – Csak rád számíthatok!

-          Nem tudom, hogy miről beszélsz – feleltem neki, mire fájdalmasan lehunyta a szemeit. Semmit nem értettem.

-          De tudod! – mondta végül. – Kérlek, nagyon nagy szükségem van rád!

-          Miért? – kérdeztem ismét meglepetten, miközben a gyomrom furcsán összeszorult. Hittem neki, és segíteni akartam, de fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék én.

-          Ezt beszéljük meg máshol – mosolygott rám. Hallottam egy torokköszörülést, ami a büfés pult mögött álló nénitől jött.

Gyorsan vettem ebédet, majd megvártam, amíg Ian is kiválasztotta, hogy mit akar enni.

Elindultam egy üres asztal felé, és közben azon agyaltam, hogy miért segítek neki, és hogy helyes-e, hogy ezt teszem.

-          Mióta tudod? – kérdezte rögtön, amikor leültünk.

-          Mit? – játszottam az értetlent.

-          Lydia, hagyd már ezt! Tudom, hogy mik ők… - hajolt közelebb. – Tudom, hogy ők vámpírok.

-          De honnan? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

-          Most én kérdezek, jó? – húzódott hátrébb kissé bizalmatlan tekintettel. Ezt sértésnek kellett volna vennem, de még rémlett, hogy mennyire rémült volt a tekintete a büfé előtt.

-          Jó – bólintottam rá vonakodva.

-          A legfontosabb kérdéssel kell kezdenem… Hogy hogy te még élsz? – kérdezte őszinte döbbentettel.

-          Ők nem bántanak engem. Megvédenek. És Edward a szerelmem – sóhajtottam, és már most alig bírtam kivárni az estét, hogy újra lássam őt.

-          A szerelmed? – kérdezte kissé undorodva. Vissza kellett fognom magamat, hogy ne rúgjam meg. – Ezt mégis hogyan érted?

-          Úgy ahogy mondom – kezdtem dühös lenni. – Ugyanazt csináljuk, mint a szerelmesek.

-          Oh – kerekedtek ki a szemei, mire elvörösödtem. – Hogy bírja ki?

-          Ezt inkább vele beszéld meg – mosolyogtam rá. – De nagyon nehéz lehet neki, mert a vérem túlzottan csábítja.

-          Azt elhiszem – morogta magában, mire szúrós tekintettel rámeredtem. – De mióta tudod?

-          Két-három hónapja – feleltem, mire hümmögni kezdett.

-          És hogyan tudtad meg?

-          Volt itt egy klán, és találkoztam az egyik tagjával az erdőben… - borzongtam meg az emléktől. – Megmentettek.

-          De sohasem gondoltál rá, hogy esetleg mondjuk a te imádnivaló Edwardod hancúrozás közben beléd kóstol? – Legszívesebben felpofoztam volna, de inkább összeszorítottam a fogaimat. Bántó volt, ahogy Edwardról és a szerelmeskedésünkről beszélt. Mi nem hancúroztunk!

-          Soha! – biztosítottam szikrázó szemekkel. – Ő a legcsodálatosabb ember a világon. Ráadásul ő és a családja csak állati véren élnek.

-          Miért? – kérdezte megint közelebb hajolva.

-          Mert ők nem akarnak szörnyetegek lenni – mosolyogtam rá. – Nem bántanak embereket.

-          És még én akartalak téged megvédeni… - sóhajtott fel ironikusan, mire elmosolyodtam.

-          Tökéletesen biztonságban vagyok Edward mellett. – Kezdtem nagyon éhes lenni. Letekintettem a tálcámon sorakozó ételekre, és felemeltem a pizzát.

-          Tényleg szereted őt? – kérdezte az arcomat fürkészve.

-          Teljes szívemmel. – Nem illet túlzottan a vallomásomhoz az, hogy közben pizzát majszoltam, de borzalmasan éhes voltam.

Ian elhallgatott, és láttam, hogy csak tologatja a tálcáján lévő ételeket. Én nem zavartattam magamat.

-          Rettenetesen félek – sóhajtotta végül, hisztérikus nevetés kíséretében, mire majdnem félrenyeltem.

-          De hát mitől? – tettem le a pizzát egy szalvétára.

-          Hát a szerelmedtől és a családjától – felelte kelletlenül. Azt hittem, hogy valamit félreértettem.

-          Félsz tőlük?

-          Igazából be vagyok szarva, hogy elkapnak és kinyírnak, így érthetőbb? – hajolt fenyegetően közelebb.

-          Igen, seggfej – morogtam vissza, mire hátradőlt. Ismét olyan elesettnek és védtelennek nézett ki, mint amilyen én voltam, mielőtt Edwarddal találkoztam volna. Nem bírtam ki, hogy ne segítsek neki. – Majd én megvédelek! – vigyorogtam rá.

-          Te? – kérdezte mosolyogva. – Hogyan? Halálra csókolod Edwardot?

-          Például – feleltem. – Vannak módszereim.

-          Valahogy gondoltam – nézett végig rajtam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen alaposan végig pásztázta a mellkasomat. Képzelődtem – döntöttem el. – Sokan vannak? Mármint a vámpírok összességében.

-          Nem hinném – feleltem elgondolkozva. – Túl feltűnőek lennének, mert a legtöbb vámpír emberi vérrel táplálkozik. Ők úgy gondolják, hogy mi csak nasik vagyunk.

-          Szóval akkor mennyien is vannak? – vigyorgott a dühös kirohanásomon.

-          Nem sokan. Az emberekhez képest kevesen, és elszórtan vannak a világban. De miért is érdekel ez téged? – kérdeztem végül meg, mert már elegem volt abból, hogy ő mindent kiszedett belőlem, én pedig nem tudtam meg semmit.

-          Aki kíváncsi hamar megöregszik – fogta két ujja közé az orromat, és finoman megszorította azt.  Szívesen megmondtam volna neki, hogy én nem fogok hamar megöregedni, sőt nem is fogok öregedni, de látva, hogy mennyire tart a vámpíroktól, inkább hallgattam.

-          Ez így nem ér – durcáztam. – Nem tudok semmit arról, hogy honnan tudod ezt az egészet.

-          Ígérem, hogy elmondom, rendben? – sóhajtott gondterhelten. – Csak kell egy kis idő, hogy feldolgozzam.

-          Rendben – mosolyogtam rá, és folytattam az evést.

-          Lehetne, hogy ezt a beszélgetést hanyagolod a barátod előtt? – kérdezte, mire felkaptam a fejemet. Fogalmam sem volt, hogy miért akarja azt, hogy ne mondjam el Edwardnak. Úgy is meg fogja tudni a gondolataiból…

-          Persze – mosolyogtam rá, ami kissé erőltetettre sikeredett. Ian nem tudta, hogy Edward gondolatolvasó, és így hogy ennyire titkolózni akart, nem is akartam, hogy megtudja.

-          Szia – köszönt el vigyorogva, majd felállt és sarkon fordult. Kisétált az ebédlőből egyenesen az esős udvarra, és kezdtem úgy érezni, hogy hülye ötlet volt elmondanom neki ennyit a vámpírokról.

Hazafelé még bűntudatom is támadt, amiért ennyire ostoba voltam. Nem tudtam, hogy csak megtévesztett-e azzal, hogy bánatos tekintettel segítséget kért, vagy valóban szüksége volt rám.

Kezdődő jókedvem a semmibe veszett, és ezt még tetézte az, hogy Edward felhívott. Megkérdezte, hogy jól vagyok-e, és tudtam, hogy ma este nem jön vissza még.

Igyekeztem szenvtelen hangon beszélni vele, ami nem mindig sikerült. Elmeséltem a teljesen lényegtelen napomat, de kicenzúráztam belőle Iant. Nem akartam, hogy még e miatt is idegeskedjen.

Elmesélte, hogy az egész családja vadászik, és hogy majd’ megőrül, mert Emmett hülye viccekkel traktálja. Ezen elvigyorodtam, mert tudtam, hogy Emmett imádja idegesíteni őt. Valamiért nagyon szomorú lettem, mikor arra gondoltam, hogy még nem tartozom közéjük. Ezt inkább nem említettem Edwardnak.

Mikor letettettük a telefont, potyogni kezdtek a könnyeim. Így is csodálkoztam, hogy kibírtam sírás nélkül, míg beszélgettem vele.

Ismét a tanulással foglaltam le magamat, de az idő így is nagyon lassan telt. Mikor végre elérkezett az éjszaka, Edward ingét szorongatva próbáltam elaludni, mint múlt éjszaka.

Nem ment túl sikeresen, de mikor végre elnyomott az álom, hülye, lényegtelen dolgok kezdtek peregni a szemeim előtt.

Aztán hirtelen zajt hallottam. Először azt hittem, hogy ez is az álmom része volt, de tévedtem.

Ijedten ültem fel az ágyban, mikor a zajok hangosabbak lettek, majd hirtelen egy meleg kéz fedte be a számat.