2013. december 30., hétfő

Black Dawn: 17. fejezet



Nagyon Boldog Karácsonyt szeretnék kívánni utólag is és NAGYON-NAGYON Boldog Új évet! :) Köszönöm, hogy még mindig kitartotok mellettem! :)
Remélem, tetszeni fog a fejezet! :)


17. A döntés:

A pillanatnyi sokk után jöttem rá, hogy a vére nem ölhet meg. Mart, mint a méreg, de nem porladtam el, mint a vámpíros filmekben szokás.
Döbbenten néztem rá, ő pedig keserű fintorral az arcán viszonozta a pillantásomat.
-          Nem hat ránk – kezdte. – A méreg nem okoz sem fájdalmat, sem halált. Immunisak vagyunk rá.

-          Ezt miért nem mondtad eddig?

-          Mi változott volna? – kérdezte keserűen. – Nem undorodnál tőlem?

-          Nem undorodok tőled – motyogtam, mire felhorkantott. Szégyenkezve hajtottam le a fejemet.

-          Amiatt, hogy vámpír vagy, nem tudsz jobban hazudni – morogta, és feltápászkodott a földről.

-          Tudod, én figyelmeztettelek. Mondtam, hogy ne gyere közelebb, de te nem hallgattál rám. Úgy viselkedsz, mint egy őrült. Akár meg is ölhettelek volna. Az, hogy nem hat rád a mérgem, nem jelenti azt, hogy nem tudlak széttépni.

-          Azt kívánom bárcsak ezt tetted volna – üvöltötte, nekem pedig kikerekedtek a döbbenettől a szemeim. Ezt nem mondhatta komolyan. Éreztem, hogy a tűrőképességem határán vagyok, de ezt a beszélgetést nem hagyhattam félben. Nem engedhettem meg ezt a luxust magamnak.

-          Miről beszélsz? – álltam én is fel. Nagyon lassan mozogtam. Ezzel is nyugtatva magamat, de Ian nem úgy nézett ki, mint aki fél tőlem. Pedig jobban tette volna.

-          Szeretlek, ha nem vetted volna eddig észre. Nem érdekel, hogy vámpír vagy. Emberként is szerettelek, és akkor is csak vártam és vártam.

-          De én nem szerettelek – suttogtam, majd mikor már a szavak elhagyták a számat, jöttem rá, hogy mit tettem. Ian úgy nézett rám a hatalmas fekete szemeivel, mintha kitéptem volna az egyik testrészét. És valóban valami ilyesmit tettem a szívével. A szőke szemöldöke összeráncolódott, és olyan kifejezés ült ki az arcára, ami fájdalmat okozott. Ez megdöbbentett. Azt hittem, hogy Edwardon és a véren kívül mindenre eltompultam. De most éreztem, hogy nem. Oh, de mennyire éreztem. – Bocsáss meg!

-          Bocsássak meg? – kérdezett vissza rekedten. Nem akartam tudni, hogy miért rekedt, de tudtam. Nem akartam összetörni őt, de mégis megtettem. És nem is akárhogyan. Meggondolatlanul kimondtam a gondolataimat, és nem törődtem azzal, hogy mit okozok. – Bocsássam meg, hogy nem szerettél és nem is fogsz?

-          Tudom, hogy megbántottalak… - kezdtem, mire hangtalanul felnevetett.

-          Ne csináld ezt! – mondta kihangsúlyozva minden szót. – Ne sajnálj engem! Egy idióta vagyok!

-          Nem vagy az!

-          NE SAJNÁLJ ENGEM! – üvöltötte teli torokból, mire döbbenten hőköltem hátra. Soha sem kiabált így velem senki. – Megmondtam, hogy ne sajnálj!

-          Én csak… - kezdtem, mire gyilkos pillantást küldött felém. De ennek elvette az élét az ismerősen csillogó tekintete. Ugyanígy nézett rám, mikor azért könyörgött, hogy segítsek neki, hogy ne váljon belőle gyilkos egy telihold alkalmával. De ebben a helyzetben nem tudtam mit tenni, könnyek ide vagy oda. – Nem téged sajnállak, azt sajnálom, hogy nem mondhatom azt, hogy szeretlek. Vagyis… nem úgy, ahogy te akarod.

-          Nem úgy, ahogy én akarom – ismételte tompán. Úgy tűnt, hogy a kifakadása saját magát is meglepte. – Akkor hogyan szeretsz?

-          Mint… mint egy barátot.

-          Ha a barátom lennél, legalább egy kicsit vágynál rá, hogy velem legyél. De te úgy köpted ki a véremet, mintha én lennék a legundorítóbb dolog a világon – suttogta fájdalmasan, aztán elcsuklott a hangja, és hátat fordított.

-          Ne… kérlek, Ian! Ezt nem érted. Jelenleg semmi sem fontos. Én csak… nem tudok a vérnél több dologgal foglalkozni.

-          Ha ez igaz, akkor rossz embert szeretek – felelte még mindig háttal állva nekem, és ez úgy hatott, mintha arcul csaptak volna. – Mikor még ember voltál, felelősnek érezted magad mindenért, ami körülötted folyt. Talán túl sok dolog miatt is. De ha ez megváltozott, akkor már nem a régi Lydia vagy.

-          Nem vagyok a régi – feleltem, és kellemetlen viszketést éreztem a szememnél. – Megváltoztam, ezt meg kell értened.

-          Nem értem meg – felelte keményen. – Azt kívánom bárcsak az a lány maradtál volna, aki voltál, vagy bárcsak meghaltál volna.
Ezzel elrohant a ház irányába. Otthagyott, a szavai pedig a fülemben csengtek.
Mikor azt hittem, hogy tényleg nincsenek emberi érzéseim, tévedtem. Méghozzá hatalmasat. Most pedig ezek az érzések azzal fenyegettek, hogy mind egyszerre fognak kitörni.
A kezeim remegtek, ahogy erősen ökölbe szorítottam őket. És csak az lebegett a szemeim előtt, hogy sikítsak. Hangosan, hogy a ház ablakai kitörjenek, és a falak pedig beleremegjenek a hangomba.
És még valamire vágytam, de arra most úgy, mint még soha előtte. Vért, vért akartam. Olyan sokat, amibe akár bele is fulladhatok. És nem állatokéra vágytam. Ember vért akartam.
Gondolkoznom sem kellett ahhoz, hogy cselekedjek. Azt tette a testem, amire teremtették. Gyors voltam és halk. Tökéletesen használtam a testem előnyeit.
Mire feleszméltem, már messze voltam a Denali háztól. A többiek pedig minden bizonnyal mérföldekre tőlem voltak. Nem lehettek elég gyorsak, még ha Alice látta is a szándékaimat. De azt éreztem, hogy nem tudta időben értesíteni a Cullen családot. Benne volt a megérzés az egész testemben, és most először hagytam, hogy azt tegye, amihez igazán ért.
A város, amiben voltam, nem volt túl népes. Mintha egy hang jelezte volna a gondolataim között, hogy ez nem a legjobb terület a vadászathoz. A populáció nem népes. Elnyomtam ezt a hangot. Nem akartam az agyamra hallgatni, és ez sokkal könnyebb volt. Csak tenni azt, amit a vámpír diktál, olyan megkönnyebbülés volt a nem rég tapasztalt érzelem áradattal szemben, hogy a testem végre megnyugodott. Könnyebb volt a szagokra koncentrálni, mint belegondolni abba, hogy hogyan sértettem meg Iant.
Az egyik pillanatban még csak az emberek motoszkálását hallattam, a másikban már egy kisebb sikátorban voltam. Onnan figyeltem és hallgatóztam.
Az emberek unalmasak. Ez volt a legelső észrevételem. Vacsorához készülődtek, közben pedig hétköznapi dolgokról beszélgettek. Csak húzták az időt, nekem pedig abból nem volt sok. Kezdtem egyre türelmetlenebb lenni.
Aztán egyszer csak ott voltak. A nap lemenő fényében meghallottam, hogy három – HÁROM – srác félrészegen hülyéskedik egymással. Olyan közel voltak, szinte éreztem a testük melegét. A szívük ütemesen és erőteljesen pumpálta a vért az ereikben. Igaz, undorító volt, hogy alkohol is volt a testükben, de ezt a kis kellemetlenséget elviseltem.
Úgy botladoztak, mint a törött lábú kismadarak, és a nagy ügyetlenségük közepette egyre közelebb és közelebb kerültek hozzám. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán igaza van Iannek. Tényleg van egy különleges képességem, ami miatt vonzom az élőlényeket. De ezen nem tudtam tovább agyalni.
A vérszomj egyre erősebb lett, és ahogy ez nőtt, még valami erősödött bennem. Akartam, hogy egyre közelebb legyenek hozzám, ők pedig mint a marionett bábuk, jöttek és jöttek. Aztán egyszer csak ott voltak.
Hallottam a hangos nevetésüket a sikátor mellett, a falak szinte hullámokban erősítették a hangjukat, a melegségüket, a vérüket felém.
Aztán egyszer csak minden előzetes nélkül, előttem voltak. Nem érzékeltem, hogy én léptem ki a rejtekhelyemről, vagy ők jöttek be a sötét sikátorba. Csak álltam ott, és hatalmas szemeket meresztettem rájuk. Olyan finomnak néztek ki…
-          Oh – sóhajtotta az egyik fiú. Az olyan felszínes dolgok, mint a bőr-, szem- és hajszín lényegtelenné váltak. Nem kellett megkülönböztetnem őket, nem is volt fontos. – Szia, Szépség!
Ezen elcsodálkoztam. Nem ezt vártam tőlük. De az emberek ostobák voltak, nem olyanok, mint az állatok. Ők tudták, hogy ezzel vége az életüknek, de az emberek nem. A bizalom és a társasági élet kiölte belőlük az ösztönt.
-          Nem fázol, Gyönyörűség? – kérdezte egy másik. – Kéred a kabátomat?
Ez egy pillanatra felvillantott előttem valamit, de olyan halovány volt a gondolat, mint mikor még emberként fel akartam egy elfeledett álmot idézni. Ott volt a gondolat, de tartalom nem társult hozzá.
-          Klassz konta… - sóhajtotta az egyik, és közelebb hajolt, hogy jobban lássa a szemeimet. És ez volt a végszó. Eddig bírtam. A következő pillanatban a nyakába mélyesztettem a fogaimat. Átkaroltam, mikor a pillanatnyi döbbenet után rángatózni kezdett. A haverjai felröhögtek. Persze, ők ezt durva előjátéknak gondolták. Ha tudták volna, hogy az emberi testük mennyire hidegen hagy.
Hallottam, hogy a bordái elroppannak, aztán ahogy a gerince is megadta magát, elernyedt a kezeim között. Olyan finom volt. Egyre csak szívtam magamba, és közben élveztem, hogy a testemet ismerős, de egyben ismeretlen melegség járja át. Olyan volt, mint az orgazmus. Csak hosszabb ideig tartott, sokkal hosszabb ideig. El sem hittem, hogy erről mondtam le a büdös növényevők miatt.
Tévedtem, az alkohol a vérében nem volt olyan zavaró. A finom fémes íz, amitől egyre csak gyűlt a számban a méreg, elnyomta a szesz illatát és ízét.
Az egyik srác észrevehette az alkoholos ködön keresztül, hogy valami gond van. Hangosan mondott ki egy nevet, aztán egyre rémültebb hangon folytatta. Nem érdekelt, csak az agyam hátsó részébe száműztem a hangját. Csak ittam és ittam, egyszerre éreztem, hogy soha sem fogy el a finomság, és hogy sohasem ihatok eleget belőle. Aztán egyszer csak vége lett. Nem volt több a testében, és ekkor hallottam meg, hogy az egyikük ordibál. Zavart a hangja.
A nyaka reccsent, ahogy két kézzel megragadtam, de ellentétes irányban mozdítottam a karomat. Elhallgatott, viszont a másik üvöltve hátrálni kezdett. Az ő hangja még idegesítőbb volt. Ez a srác valószínűleg nem élt túl egészségesen, futott át az agyamon, ahogy új áldozatom nyakát haraptam. Az előző jobban ízlett, bár a mostani sem volt rossz. Sőt, még egy ragadozónál is finomabb volt.
Nem is inkább hallottam, mint érzékeltem, hogy valaki a közelemben van. Nem ember, hanem egy vámpír.
Nem is vámpír. Edward. Az ő jelenléte erősebben töltötte be a tudatomat, mint a harmadik srác kiabálása. Menet közben hátraesett, és most úgy kúszott ki a sikátorból. Igazán szánalmas látványt nyújtott.
Oldalt pillantottam, és Edward arcát kezdtem figyelni. Döbbent volt. Ez eloszlatta a védelmező ösztönömet, amely arra sarkallt, hogy ne engedjem a zsákmányom közelébe. Nem azért jött, hogy vért igyon.
A tekintete megállapodott rajtam, és furcsa érzéseket láttam benne. Nem törődtem vele, nem tudtam törődni vele.
Aztán minden gyorsan történt, még a számomra is gyorsan, nem még a földön üvöltöző fiú számára. Edward lehajolt hozzá, és egy mozdulattal elhallgattatta. Elfogyott a vér, én pedig felmordultam. A harmadik is az enyém volt. Rám villantotta a szemeit, és odalökte elém a fiú testét. Még finom meleg volt. Úgy vetettem rá magamat, mintha nem csapoltam volna le már két embert. Ebből soha nem lesz elég.
Edward kijjebb lépett a szűk utcából, és pár másodpercre eltűnt, aztán ismét megjelent. Nem zavart a jelenléte.
Bár furcsán viselkedett, mert a fejet a mellettünk húzódó betonfalba verte, és hátát a falnak vetve lecsúszott a földre. Úgy nézett ki, mint aki fáradt és összetört. El sem tudtam képzelni, hogy milyen az, olyan felfokozott állapotban voltam. Most éreztem azt, hogy újraéledtem, és tele vagyok energiával.
Aztán egyszer csak vége volt. Ismét. Kifogytam. Csalódottan dobtam el a testet, és ránéztem Edwardra. Úgy nézhettem ki, mint egy csecsemő, aki mindjárt sírva fakad, mert Edward rám nézett a fekete szemeivel, és feszülten megrázta a fejét.
-          Ennyi bőven elég volt. Sőt… túl sok is.

-          De én… éhes vagyok még – nyafogtam, mire kikerekedtek a szemei.

-          Felfogod egyáltalán, hogy mit tettél? – kérdezte elborzadva. – Vagy azt, hogy nekem mit kellett tennem miattad?
Szívesen vitatkoztam volna vele, de a testtartása és a tekintete megállított. Nem tűnt boldognak, sőt egy kicsit sem viselkedett barátságosan.
Hirtelen két alak jelent meg a sikátorban. Ostoba módon azt reméltem, hogy emberek, bár tudtam, hogy nem azok.
Emmett és Jasper léptek beljebb. Időközben teljesen besötétedett, de mi tisztán láttunk. A két férfi szemei is végigpásztázták a terepet. Mikor megpillantották a halottakat, rám villant a tekintetük. Ők sem voltak boldogok. Ez összezavart. Főleg, mert én az voltam, nagyon is.
-          Edward, jobb lenne, ha hazavinnéd Lydiát – mondta Jasper, és az egyik testhez hajolt.
Edward feltápászkodott és közelebb lépett hozzám. Most nem éreztem késztetést, hogy megkóstoljam. Annak ellenére, hogy azt hittem, nem laktam jól, meglepően eltöltött a teltség érzése.
-          Ma már ne csinálj több hülyeséget – figyelmeztetett Edward, és a fejével intett, hogy induljak meg.
Megtettem, amit kért. Szorosan mellettem jött, nem előttem, nem mögöttem.
Csak mentünk és mentünk, és nem találkoztunk senkivel. Ez csalódottsággal töltött el. Micsoda kihalt…
Edward egyszer csak kilőtt mellettem. Már egy havas tisztáson voltunk és a Denali ház felé tartottunk. Gyors volt, de én utol akartam érni. Én is futásnak eredtem.
Be kellett vallanom, hogy újszülött erőm ellenére sokkal gyorsabb volt nálam.
-          Hé, várj meg! – kiáltottam utána. Nem tette meg. Ettől méreg öntött el. Olyan hülyén viselkedett…
Aztán egyszer csak megtorpant, én pedig kis híján belerohantam a hátába. Jól tettem, hogy az utolsó pillanatban megálltam.
Edward dühös volt, most már tisztán látszott. A vállai megfeszültek, és az egész teste remegett. Fel sem tudtam fogni, hogy eddig miért nem tűnt fel.
-          Tudom, hogy mérges vagy, amiért elszöktem, de Ian…

-          Amiért elszöktél? – kérdezett vissza rekedten. – Azért vagyok szerinted dühös, mert elszöktél, miután összevesztél Iannel?

-          Hát gondolom, nem nagyon szabadott volna egyedül hagynotok… Vigyáznotok kell rám.

-          Nem kell vigyáznunk rád! – üvöltötte, és megperdült. Hátrahőköltem a döbbenettől. – Azt hittem, hogy te sem akarsz gyilkos lenni, de most gyilkoltál meg három embert, és te azt gondolod, azért vagyok mérges, mert elszöktél.

-          Edward, ideges voltam, és ne kiabálj, mert megint az leszek.

-          És akkor mi fog történni? – lépett fenyegetően közelebb. – Még három tinit meggyilkolsz, vagy esetlen nekem esel?

-          Mi bajod van?  - ráncoltam a homlokomat.

-          Megölted őket. És majdnem lelepleztél minket. Gyilkolnom kellett a te hibádból. – Hirtelen bevillant, hogy a harmadik srác nyakát ő törte el.

-          De kiabált, meghallotta volna valaki, és akkor megláttak volna. Megmentettél.

-          Nem – rázta elborzadva a fejét. Hátrébb lépett, mintha taszította volna a jelenlétem. – Nem miattad tettem, hanem a családom miatt. Őket buktattad volna le…

-          De segítettél…

-          És remélem, hogy a Pokolban fogok e miatt égni – kiáltotta megint feldühödve. – És remélem, hogy te is. – Elhallgatott, mintha megdöbbentette volna az, amit mondott. Hirtelen az én haragomat is felszította.

-          Ha ez mindig ennyire jó lesz, akkor megéri majd a Pokolba kerülni – mondtam, és álltam a tekintetét.

-          Megöltél. Három. Tinit. – tagolta a szavakat. – Ők nem rossz emberek voltak, hanem három védtelen tinédzser. – Ez elindított valamit a gondolataimban. Azok a fiúk csodálattal és bizalommal néztek rám. Felajánlották a kabátjukat. Edwardnak igaza volt, csak tinik voltak. Igaz, részegek voltak, de nem rossz emberek. Hirtelen megnyúlt az arcom. Mit tettem?

-          De olyan finomak voltak – nyöszörögtem.  Edward élesen szívta be a levegőt.

-          Ez a véleményed erről?  - kérdezte, és még egy lépést hátrált. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá. – Azt gondolod, hogy embereket ölni helyes, mert olyan finomak? – Dühös volt, ha lehet még jobban. – Ha mindössze ennyit érzel, lehet hogy rosszul választottál családot.

-          Ezzel mire célzol?

-          Nem kell úgy élned, ahogy a családom. Te is táplálkozhatsz normálisan. – Nehéz volt elhinni, hogy ezt a lehetőséget helyesnek tartja, mikor ebbe az egy szóba belesűrítette minden gyűlöletét.

-          Embereken élni? – kérdeztem, és éreztem, hogy a tekintetem akaratlanul is felcsillan. Edward undorodó arccal még hátrébb lépett. – De akkor nem maradhatok veletek, igaz? – kérdeztem, mire megrázta a fejét. Ez tompa fájdalmat okozott a mellkasomban. – De akkor nem láthatlak…

-          Ez igaz - mondta keserűen. – De jelenleg azt kívánom, hogy soha többé ne kerülj a szemem elé.

Azzal megfordult, és futásnak eredt. Már láttam a Denali házat, és gyanítottam, hogy Emmették is a nyomunkban vannak. Így nyugodt szívvel hagyott ott. Ami azt illeti, talán túl nyugodt szívvel is.
Ahogy néztem a távolodó alakját, a döntés önkéntelenül megfogalmazódott a fejemben.
Düh, kétségbeesés és a bizonyítási vágy szülte. A bizonyítási vágy, hogy sokkal rosszabb vagyok, mint azt valaha feltételezte. Csalódást akartam neki okozni. Azt akartam, hogy fájjon neki, pont úgy, mint nekem most az árulása.

6 megjegyzés:

  1. szia
    TE JÓSÁGOS ÚRISTEN... ekkorát még sosem robbantottál fenomenális volt és rendes fájdalmat érzek mivel nem tudom tovább olvasni... kérlek siess a folytatással mert belehalok. Oh és kérlek írd meg mikor lesz friss mert már nagyon várom.
    pusz:Cinita

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Cintia! :)
      Hű, hát nagyon szépen köszönöm! :D Örülök, hogy tetszett, és nem pedig valami szadista fejezetnek tartottad! XD Hát sajnos még fogalmam sincsen, hogy mikor lesz friss... Kicsit el vagyok csúszva a suliban mindennel, és azokat sajnos be kell pótolnom, meg hamarosan érettségi... :( De igyekszem friss fejezeteket hozni! :D Köszi a komit! :) Puszi ♥

      Törlés
  2. Szia Thara!
    Őszinte leszek, nekem nem tetszett. Ezt az eseményekre értem, nem az írásodra. Nem gondoltam, hogy ennyire nagyon elfajul Lydia vérszomja. Az, hogy embert ölt, ez valahogy számomra sok. Főleg, hogy egyszerre hármat. Igazából, a baj szerintem ezzel az, hogy valóban nem tehettek semmiről, mert, ha mondjuk gyilkosok és ezzel a társadalom javára akar szolgálni, de.... ettől egészen rosszul jött ki az egész. Arról nem is beszélve, hogy most még több gyilkolásra készül, aminek annyi az indoka, hogy Edy-t akarja dühíteni. Tudom, hogy Lydia most érzelmileg labilis, újszülött és nehezen tud alkalmazkodni ehhez az életvitelhez, mégis soknak érzem ezt. Mert ez nem olyan, mint pl. az idősebb Edward gyilkolása, aki ugye gyilkosokat ölt. Persze, mit változtat a tényen, ha egyszer embert ölt, de, valahogy az mégis kicsit.... barátságosabb. Még lehetősége is volt meggondolni magát, hiszen, tök kedvesek voltak vele a srácok. Még ez sem hatotta meg...
    Thara, nem tudom, mit fogsz alkotni, de nagyon várom! Meg, azt is remélem, hogy Lydia, kicsit észhez tér, mert már így is csináltál neki egy később naaagy lelkiismeret furdalást :D
    További szépet, jót!
    Laura :*

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Egyszerűen fenomenális lett ez a fejezet!
    Én úgy gondolom hogy Lydia azért hibázott ekkorát mert Edward nagyon eltávolodott tőle, nem érezte hogy mellette áll, hogy vár rá. Remélem erre Edward is rájön és Lydia is észhez tér.
    Várom a folytatást! NAGYON!

    VálaszTörlés
  4. Nagyon nagyon nagyon jó voolt. Olvastam, olvastam és egyszercsak vége. Ez nem lehet igazzzz: MÉG MÉG MÉG ENNYI NEM ELÉG!!!

    VálaszTörlés
  5. Szia
    Remélem lesz folytatás,mert már július van :) és az utsó feltöltés decemberben volt tavaly.
    Érdekelne,hogy fog ebből Lydia kimászni.

    VálaszTörlés