Red Moonlight: 7.fejezet.

7. Meghívás


A napjaim unalmasan teltek. Minden monoton volt: az iskola, a csevegések anyuval, a beszélgetések a barátaimmal. Nem tudtam, hogy meddig fogom tudni elviselni ezt, és mikor tör ki belőlem a kétségbeesett kiáltás.


Két hét telt el az évnyitó óta, de jóformán semmi sem változott, egy dolgot kivéve: Edward már arra sem méltat, hogy rám nézzen. Próbáltam eltitkolni, hogy mennyire rosszul esik ez nekem, de valahogy mégis mindig szipogva a visszafojtott sírástól értem haza.
Nem tévedtem: az életem Forksban egyelő volt a pokollal.


Tehát Edward örülhetett: mégis sikerült beletaszítania a tűzbe, ha nem is a szó szoros értelmében.


Minden éjszaka megjelent előttem a ragadozó szempár, arra várva, hogy tegyek egy olyan mozdulatot, ami a végemet jelenti.


Aztán az álmaimban megjelent Edward gyönyörű arca, de valahányszor meg akartam érinteni, rögtön az erdőben találtam magam, teljesen egyedül.


Az álmaimnak mindig ugyanaz volt a vége: őrjöngve kerestem a kiutat az erdőből, míg meg nem láttam Edwardot. Gyorsan odamentem hozzá, de mikor elég közel értem, ijedten vettem tudomásul, hogy Nick holtteste felett térdel.


Minden éjszaka a könnyeim társaságában ébredtem.


Ezek miatt nem tudtam magamat rendesen kipihenni, így pedig nem tudtam a tanulásra koncentrálni.



Dühöngve dobbantottam a földön, miközben részesültem Mrs. Jonas megvető tekintetében. Spanyol órán ültünk és én ismét nem értettem, hogy mit mondott.


A tanárnő felsőbbrendű hangnemben felszólított egy másik diákot.


Fogaimat összeszorítottam, hogy ne mondjak semmi ellenségeset, de magamban elképzeltem, amint Mrs. Jonas megcsúszik egy banánhéjon – mint a filmekben-, és fejjel beleáll egy nagy kukába.


Ettől a képtől sokkal jobb kedvem lett. Egészen addig, míg Nick meg nem érintette a combomat. Játékosan megpaskolta, és odahajolt hozzám. Arra számítottam, hogy valamit súg, de ehelyett arcon csókolt. Döbbenten hajoltam el tőle, de ezt úgy értelmezte, hogy zavarban vagyok, ezért mosolyogva elhúzódott.


Most már azt kívántam, bár Nick is beleesne abba a nagy kukába.


Rosszkedvűen álltam fel a padomból, mikor kicsengettek.


Gyorsan kislisszoltam a teremből, amíg Nick beszélgetni kezdett az egyik fiúval. Ez egyre rosszabb lesz, elmélkedtem, miközben az ebédlő felé vettem az irányt. Nick kezdett egyre idegesítőbb lenni. Nagyon nem tetszett, ahogyan rám nézett.


Ráadásul a barátaimtól és tőle elköszönni nagyon különböző volt. Míg a többiek beérték egy köszönéssel, addig ő szorosan megölelt. Reméltem, hogy a fiúk természetének legalapvetőbb tulajdonsága – a büszkeség-, megakadályozza abban, hogy nyíltan kifejezze a vonzódását, de tévednem kellett. Annyira nem akartam megbántani, de ha ez így megy tovább, kénytelen leszek lekoptatni…


Közben beértem az ebédlőbe, majd beálltam a büfépultnál ácsorgó diákok tömkelegébe.


Nem is figyeltem, hogy ki van előttem, csak mentem, belefeledkezve a gondolataimba.


Arra eszméltem fel, hogy egy kemény valaminek ütköztem. Azt hittem, hogy az egyik oszloppal találom szemben magam, de ehelyett Alice kicsinyke háta volt előttem.


- Bocsánat – mondtam zavartan, és igyekeztem nem rá nézni.


- Semmi baj! Nem is tudtam, hogy szemüveges vagy. Nagyon jól áll! – pirulva néztem bele a tündérszerű arcba. Remek, már megint elfelejtettem a szemüvegemet levenni, szidtam magam gondolatban.


- Köszönöm - mormoltam, mire kedvesen felnevetett. Közben a sor tovább araszolt.


- És hogy tetszik a suli? Vannak már barátaid? – kérdezte, miközben hátra fordult hozzám. Meglepett ez a hirtelen érdeklődés, de a tekintetében nem láttam semmilyen gúnyt. Kis híján sokkot kaptam, ahogy megláttam a szemeit. Teljesen abban a tudatban éltem, hogy neki aranybarna színű szemei vannak, de most mégis olyan feketén csillogtak, mint az éjszaka. Elég nehéz volt így a kérdésére válaszolni, de erőt vettem magamon, és lemondtam arról, hogy tátott szájjal bámuljam Alice-t.


- Hát tetszik. Mindenki nagyon kedves velem. – Kicsit félve mondtam ki a mindenkit, és ezt szerintem ő is észrevette.


- Tudod, hogy mire gondoltam? Mostanában nagyon keveset beszélgettünk. Mit szólnál, ha holnap elmennénk együtt valahová? – Leesett az álam erre a kijelentésre. Fogalmam sem volt róla, hogy csak azért mondja-e, mert olyan ellenségesek voltak velem; vagy azért mért tényleg vágyik a társaságomra.


- Tényleg? – kérdeztem döbbenten, aztán rájöttem, hogy milyen nevetséges vagyok, ezért próbáltam rendezni az arcvonásaimat.


- Persze! Jó lenne elmenni moziba, vagy vásárolni – csillantak fel a szemei. – Szeretsz vásárolni?


- Aha – motyogtam még mindig döbbenten. Nem értettem ezt a hirtelen érdeklődést irántam.


Aztán Alice felszisszent és a halántékához kapott. Fájdalmas kifejezés csúfította el gyönyörű arcát.


- Alice, jól vagy? – kérdeztem rémülten. Meg akartam érinteni az arcát, de mielőtt hozzáérhettem volna gyorsan hátrébb húzódott. Tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy szorongatja a halántékát. Egy percig azt hittem, hogy sírni fog, de a szemeiben nem gyűltek össze a várt könnyek.


- Persze, csak nagyon megfájdult a fejem.


- Elmenjünk az orvosiba? – kérdeztem együttérzően.


- Nem, nem szükséges. Mindjárt jobban leszek – mondogatta összeszorított szemekkel. Nem tudtam, hogy mitévő legyek: nem akartam erőszakoskodni, de azt sem szerettem volna, ha rosszul lesz.


- Akkor eljössz velem holnap moziba, aztán vásárolni? – kérdezte, mintha az előbb semmi sem történt volna.


- Alice… - hallottam meg a hangját, mikor épp válaszolni akartam, és még levegőt venni is elfelejtettem. Csak most jutott el a tudatomig, hogy már Alice van soron a büfénél.


A tálcája már tele volt, és épp fizetett, mikor Edward odaért hozzánk.


Annyira gyönyörű volt, hogy elfelejtettem gondolkozni. Csak ki kellett volna nyújtanom a kezemet és hozzáértem volna. De mégsem tettem meg, mert féltem a következményektől.


Egészen mostanáig nem akartam beismerni, hogy valójában félek tőle. Nem csak attól rettegek, hogy soha többé nem beszélhetek vele, hanem a puszta jelenlététől is.


Ez a két dolog ellentétes volt egymással, mégis ugyanolyan irritálóan hatottak az érzéseimre.


Féltem, hogy ő lesz a gyilkos, aki napról napra pusztítja Forks lakkosságát, de mégis megbíztam benne.


Az előérzetem azt üzente, hogy jobb lesz nem belebonyolódni a Cullen család életébe, de a késztetés, hogy többet tudjak meg róluk, elnyomta ezt a zavaró érzést.


Edward cseppet sem gyengéden kirántotta Alice-t a sorból, és miután egy gyilkos pillantást kaptam tőle, elindult az asztaluk felé, ahol már ott ült Nessie. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Kirázott a hideg, ha arra gondoltam, hogy Alice-nek változik a szemszíne, de dühös lettem, mikor megláttam, hogy Edward annyira gyűlöl, hogy képes a fájdalmas szorításával arra kényszeríteni a testvérét, hogy hagyjon ott.


- Alice – szóltam utánuk, mire meglepetten fordultak vissza. Mély lélegzet, utasítottam magamat nyugalomra, miközben Edward rémisztő pillantását éreztem az arcomon. – Szívesen elmegyek veled holnap. – Magam is meglepődtem, hogy milyen határozott a hangom, de próbáltam ezt nem kimutatni. Edward elengedte Alice kezét, és olyan ábrázattal ment oda Nessie-hez, mintha most árulták volna el.


Alice csilingelő hangon felnevetett, és megvárta amíg megveszek egy üveg vizet és egy szendvicset.


Azt hittem, hogy mikor kiállok a sorból, megköszöni, hogy elmegyek vele és visszamegy a testvéreihez, ezért nagyon meglepődtem, hogy együtt jött velem egy üres asztal felé.


Leültem, ő pedig velem szemben foglalt helyet.


- Annyira jól fogunk szórakozni! - lelkesedett fel Alice. – Szerintem menjünk Port Angelesbe. Ott van egy csomó mozi, de aztán elmehetnénk Portlandbe vásárolni. Nincs olyan nagy választék, mint Los Angelesben, de most megteszi. – Jóformán alig kellett beszélnem, mert az imádni való Alice az egész szünetben csicsergett. Ő volt az a személy, akit nem lehetett nem szeretni.


Közben egyszer-egyszer észrevettem, hogy a barátaim kikerekedett szemekkel nézik, hogy az egyik Cullen lány ül mellettem.


Nem volt kedvem beszámolni nekik arról, hogy miért ücsörgök Alice-szel az ebédlőben.


Valamiért, ha erre gondoltam, olyan érzésem támadt, mintha öngyilkossági kísérletet akarnék elkövetni egy gyilkos cápákkal teli medencében. Tudtam, hogy úgysem menekülök az idegesítő kérdésektől…


Túl hamar szólalt meg a jelző csengő, és nekem nem maradt időm jó okot találni rá, hogy miért beszélgettem Alice-szel. Nem is az zavart, hogy fintorogva csóválják majd a fejüket, hanem az, hogy tudni akarják majd, hogy honnan ismerem Cullenéket.


Én pedig nem akartam nekik beszélni arról az estéről, mikor eltévedtem a városban.


Megborzongtam az emléktől.


- Most mész haza? – kérdezte hirtelen Alice.


- Nem, még van különórám. Most iratkoztam be az olasz nyelvtanfolyamra. Szóval még két olaszt kell elviselnem – fintorogtam.


- Akkor elkísérlek – állt fel, én pedig megkönnyebbültem, mert így nem lesz alkalmuk a barátimnak arra, hogy kikérdezzenek. Legalábbis ma…


Halkan haladtunk az olasz terem felé. Alice szokatlanul csendes volt. Nagyon nehezen lehet rajta kiigazodni: egyik percben vidáman csicsereg, a másikban pedig csendben gubbaszt.


Odaértünk a terem elé, én pedig megkönnyebbültem, mert a tanár még nem tartózkodott bent.


- Szia! – mondta Alice és olyan hirtelen ölelt meg, hogy nem is tudtam reagálni.


- Szia! - motyogtam a hátának, mert gyorsan megfordult, és el is ment.


Zavarodottan mentem be a terembe, és még arról is megfeledkeztem, hogy idegen diákok vesznek körül. Egészen addig, amíg neki nem mentem egy lánynak, aki egy évfolyammal fölöttem járt.


- Bocsánat – morogtam, mire válasz gyanánt kaptam tőle egy vállrándítást.


Mivel ez egy olyan különóra, ahol nem szabják meg azt, hogy melyik évfolyamból járhatnak a diákok, számítottam új emberekre. De arra nem, hogy ő is itt lesz.


Ott ült az egyik padban és az ablakon nézett kifelé. Látszólag nem nagyon zavarta, hogy ennyi ember van körülötte, mégsem ült senki sem mellé. Megértettem őket: hátborzongató, ahogyan viselkedik.


Gyorsan körbenéztem, és rémülten vettem tudomásul, hogy csak mellette van már hely. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy egyre közelebb mentem hozzá. Lehet, hogy jobb lenne, ha kihagynám ezt az órát, elmélkedtem, miközben odaértem a padhoz.


Nem nézett rám, de láttam, ahogy a kezei ökölbe szorulnak, és arcizmai megfeszülnek, ahogy összeszorítja az álkapcsát.


Megpróbáltam csendesen helyet foglalni mellette, ami igencsak nehéz volt, mert ahogy meglátták a teremben lévő diákok az őrült akciómat, azon nyomban elhaltak a beszélgetések.


Szerencsére abban a pillanatban, ahogy elhelyezkedtem, belépett a tanár.


Olaszul köszöntött minket, majd magyarázni kezdte, hogyan is szólíthatunk meg valakit ezen a nyelven, majd hátrafordult és a táblára írta az olasz szavakat.


Kinyitottam a füzetemet és szorgalmasan jegyzetelni kezdtem, talán egy kicsit túl szorgalmasan. Mindent megtettem annak érdekében, hogy még véletlenül se nézzek a mellettem ülő Edwardra.


Valószínű, hogy ez az egyetlen óra tovább tartott az egész napomnál is.


Mély megkönnyebbülés töltött el, mikor kicsengettek. Ez egyet jelentett: még egy ilyen órát kell eltöltenem Edward mellett.


A legtöbb diák kivonult a teremből, és én is úgy döntöttem, hogy kimegyek levegőzni.


- Lydia - megdermedtem a mozdulatban, ahogy meghallottam Edward hangját.


Meglepetten néztem bele a fekete szemeibe, és csalódottan vettem tudomásul, hogy az arca ugyanazt a szenvtelen maszkot tükrözi, mint mindig.


- Mi van? – kérdeztem vissza gorombán. Valahol mélyen nagyon fájt, hogy így viselkedtem vele, de a büszkeségem nem hagyta, hogy megalázkodjam előtte.


- Adhatok egy tanácsot? – kérdezte nagyon komolyan és a szemeim kikerekedtek a döbbenettől. Teljesen összezavarodtam, ezért csak sután bólintottam.


- Nem kéne velünk barátkoznod – motyogta, mire elöntött az indulat.


- Tudod, ha nem kedvelsz, akkor nem szükséges velem barátkoznod. De a testvéreidnek nem tilthatod meg – sziszegtem az összeszorított fogaimon keresztül. Edward szemei gondterhelten összeszűkültek.


- Én komolyan beszélek – nézett rám vádlón.


- Ahogyan én is – makacskodtam.


- Hát nem érted? – csattant fel kétségbeesetten. – Mi nem vagyunk egymáshoz való barátok – mondta rezzenéstelen arccal. Ezzel az elevenembe vágott. Iszonyatosan fájt! Még annál is ezerszer jobban, mint mikor megtudtam, hogy van barátnője. A szemeimbe könnyek gyűltek, és sértődötten fordultam el tőle. Nem értettem, hogy miért viselem ennyire rosszul a visszautasítását. Hisz eddig is tudtam, hogy nem lennék elég jó neki, de titokban reménykedtem, mégis megkedvel valahogy. Szerencsére már mindenki kiment a teremből, így nem láthatták az arcomat áztató könnyeket.


Edward felnyögött, és határozottan megfogta az államat és maga felé fordított.


- Miért csinálod ezt velem? – kérdezte és az arcán újra megjelentek az érzelmek. Rengeteg érzelem suhant át rajta, de csak párat tudtam felismerni: vívódás, kétségbeesés és az aggodalom.


Gyengéden letörölte a könnyeimet, az arcom felforrósodott, ahol hozzám ért.


- Miért nehezíted meg a dolgomat? – tett fel még egy kérdést, de úgy tűnt, nem vár választ rá. – Én csak megpróbállak megóvni, de te folyamatosan az ellenkezőjét csinálod annak, ami helyes lenne – folytatta. A meglepetéstől nem tudtam megszólalni, csak néztem a szemeit, és próbáltam megérteni, hogy miről beszél. – Ez annyira nehéz számomra. Teljesen ellentétesek az érzéseim – magyarázta suttogva, és olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a lehelete illatát. Tejesen elernyedt a testem, és közelebb húzódtam hozzá.


Meglepődtem, hogy nem húzódott el. Csak lehunyta a szemeit és olyan volt, mintha épp lenyugtatni akarná magát. De mégsem vett olyan mély lélegzetet, mint mikor valaki ideges és nyugalomra vágyik. Sőt, inkább olyan volt, mintha nem is lélegezne.


- Kérlek – suttogta megtörten –, maradj távol tőlünk. - Nem akartam megbántani, de nélkülözni sem akartam sem őt, sem a családját.


- Nem – suttogtam vissza határozottan.


Edward hirtelen eleresztett, majd elhúzódott tőlem. Az arca ismét felöltötte a megszokott maszkot.


- Én figyelmeztettelek! – mondta keményen.


Össze voltam zavarodva. Edward úgy viselkedik, mint egy elmebajos. Ez a dolog nem normális, így nem mehet tovább.
- Miért nem akarsz velem barátkozni? – hajtottam le a fejem csalódottan.


- Nem ezt mondtam. De úgy látszik képtelen vagy hallgatni rám!


- Rendben! – csattantam fel – Egy jó okot mondj, amiért nem barátkozhatunk! – mélyet sóhajtott, és mikor felém fordult ismét azzal a ragadozó szempárral találtam szemben magam, amelyik éjszakánként kísért.


- Hát nem tűnt fel, hogy a diákok kerülnek minket? Ennek van oka. És neked nem szabad velünk barátkoznod! Neked olyan barátok valók, mint Sam, Mel és Nick. Átlagos, kedves és veszélytelen emberek, pont mint te. Mindent megpróbáltam, hogy távol tartsalak tőlünk. De te, Alice és a többiek hajthatatlanok. – Meg kellett emésztenem a hallottakat, ezért egy ideig hallgattam.


- Edward, nem értelek. Annyira más voltál, mikor megmentettél. Mi történt veled? – kérdeztem rá arra, amire azóta kíváncsi voltam, hogy az első iskolai napon megláttam.


- Már semmi sem ugyanolyan, mint régen. Épp ezért nem szabad velem lenned. – Olyan halkan suttogta a szavakat, hogy alig hallottam. A maszk ismét lehullott az arcáról, és olyan szívszorongató kifejezés jelent meg rajta, hogy kis híján én is elsírtam magam.


A kezeim mintha életre keltek volna, teljesen az irányításom nélkül emelkedtek fel, és fogták meg Edward arcát.


Meglepődött, ahogyan én is. Ezt a reakciót nem vártam volna magamtól.


Olyan furcsa volt az arca: kemény, mint egy kőszobor, de egyben nagyon meleg is volt.


Mintha angyalok faragták volna ki, olyan tökéletes és sima.


Ha voltam is valaha ilyen közel az arcához, akkor is csak a szemeit néztem. Így az a tény, hogy Edward orrnyergét picike, halvány szeplők borítják, újnak bizonyult. Ettől csak még fiatalabbnak és még aranyosabbnak nézett ki.


Végig simítottam az arcán, le egészen a nyaka tövéig. Lecsukta a szemeit, és a szemöldökei úgy húzódtak össze, mintha valamin nagyon vívódna.


- Engem nem érdekel, hogy miért kerülnek titeket az emberek. Csak szeretnék a barátotok lenni. Még soha nem éreztem ilyet, egyszerűen vágyom a közelségetekre. – mondtam ki az igazságot, anélkül, hogy átgondoltam volna. Edward lassan kinyitotta a szemeit, és azokból csak úgy tündöklött a gyengédség.


- Hidd el, én is nagyon szeretnék veled lenni. Soha nem éreztem még ehhez hasonlót sem – suttogta, aztán megkeményedett az arca – De ez lehetetlen. Mi soha nem lehetünk egyenrangú barátok. – A kezeim csalódottan hullottak le az arcáról.


Nem értettem sem Edwardot, sem a tulajdon érzéseimet. Sokkal jobban fájt ez annál, hogy csak úgy továbbálljak. Sejtettem, hogy ez még sok papírzsebkendőbe és álmatlan éjszakába fog kerülni nekem.


Tekintetem végigsiklott a padon található tankönyveken, és hirtelen eszembe jutott valami.


Lehajoltam a táskámhoz és kutatni kezdtem a piros borítású könyv után. Hamar meg is találtam, majd Edward felé csúsztattam.


- Köszönöm, hogy kölcsön adtad a könyvedet. – Igyekeztem lazán beszélni, és ez többé-kevésbé sikerült is.


- Nem kell vissza adnod! Ezt neked adtam – csúsztatta vissza a könyvet. Meglepetten néztem rá. Már majdnem elfogadtam, mikor eszembe jutott, milyen kínszenvedés lenne mindennap látni Edward könyvét a polcomon.


- Szeretném visszaadni – suttogtam, és a tekintetemet elfordítottam Edwardról.


Nem szólt semmit, csak elvette a könyvet, és cseppet sem óvatosan beledobta a táskájába.


Ezután nem szólaltunk meg.


Szép lassan visszajöttek a diákok a terembe. Mindegyikük furcsán nézegette a párosunkat, de nem volt idejük rajtunk pletykálgatni, mert rövidesen a tanár is bejött.


Ez az óra még lassabban telt, mint az előző. Az óramutató csigalassúsággal vánszorgott, engem majd megölt az unalom, és a kétségbeesés, hogy nem lehetek Edwarddal. Ott ültem mellette, de még a szemem sarkából sem mertem ránézni. Féltem attól, hogy ismét azt a szenvtelen maszkot látom rajta…


Megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor kicsöngettek, és igyekeztem gyorsan bepakolni a táskámba.


Edward előbb felállt, mint bárki más a teremből.


Kényszerítettem magam, nehogy felnézzek az arcába, de azt láttam, hogy közvetlenül a tanár után ment ki. Leesett az állam, ahogy megláttam a mozgását. Minden mozdulat tükrözte a kecsességet és a magabiztosságot.


Ettől a ténytől csak még fájdalmasabban hasított a mellkasomba az üresség.


Szerencsémre Nick-ék már hazamentek, így nem kellett vallomást tennem az ebédlőben történtekről.


Gyorsan szedtem a lábaimat, hogy még azelőtt hazaérjek, hogy elkezdene esni az eső.


Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy kis híján egy, az úton száguldó autó elé léptem. Szerencsére feleszméltem a hangos dudálásra, és megálltam az iskola sarkánál. A tekintetem megakadt egy ismerős tárgyon.


Kikerekedett szemekkel néztem a könyvet a kukában. A piros borítású könyv ott hevert a kukában tornyosuló szemétkupac tetején.


Annyira dühös lettem, hogy ordítva dobtam volna a fejéhez a könyvet. Hogy lehet valaki ennyire makacs, öntelt, beképzelt, felvágós ökör?


Indulattól remegő kezekkel vettem ki Edward könyvét a kukából, majd dobtam bele a táskámba, és fortyogva a dühtől, ismét elindultam hazafelé.