Red Moonlight: 2.fejezet.

2. A megmentőm:

Mikor magamhoz tértem, azt hittem, csak álmodtam. Hiszen az emberek sokszor álmodnak hasonlóakat, és velem is megesett már párszor, hogy ostobaságokat álmodtam, de azok soha nem voltak ilyen intenzívek. De ha álom volt akkor most, miért fáj az egész testem?

Talán először a fájdalom miatt nem vettem észre, hogy megváltozott a légkör: már nem hideg szél csapott az arcomba, sőt nem is csapott semmilyen szél az arcomban. Olyan kellemesen meleg volt, mint otthon a házunkban szokott lenni.

Ezen elgondolkodtam egy picit. Talán mégis csak álmodtam.

És aztán igazából megéreztem a fájdalmat: a fejem sajgott, de nem úgy, mint reggelenként szokott, hanem mintha faltörő kosnak mentem volna. Szédültem és hányingerem volt, és ezen nem sokat segített a sós íz a számban. Nyeltem egyet, de a torkom túl száraz volt. Még mindig az a gyomorforgató íz volt a számban. Az elviselhetetlen fejfájáson kívül még iszonyatosan fájt a csuklóm, ezért inkább meg sem mozdítottam.

És akkor, mikor megpróbáltam félre tenni a fájdalmat, jutott eszembe, mi is történt velem.

Az emlékek hatására zihálni kezdtem, és a szemeim felpattantak.

A félelmem csak nagyobb lett, mikor megláttam, hogy egy száguldó kocsiban ülök.

Nagy és tágas személy autó volt, pontosan olyan mint, amiket a gazdag emberek vezetnek, de a típusán nem tudtam gondolkozni, ahhoz túlságosan féltem, meg amúgy se vagyok nagy márkaszakértő.

A rettegés áramütésként ért, és a testem is beleremegett. A szemeim megteltek könnyel, de a pánik még nem volt elég gyors hozzá, hogy a gondolatim ne kalandozzanak el a sötét jövőmmel kapcsolatban.

Azt hittem, hogy már megtapasztaltam az igazi rettegést, de az, amit a sikátorban átéltem semmi volt a mostani pánikomhoz képest. Elég élénk volt a fantáziám ahhoz, hogy elképzeljem, hogy hová visznek…

Ahogy a képek peregtek lelki szemeim előtt, a pánik úgy érte el a tudatomat.

Halk nyöszörgés hagyta el a számat, és szemeimmel a mellettem elrepülő sötétséget szemléltem. Nagyon gyorsan hajtottunk, és olyan csendesen, hogy nem is csodálkozom miért nem jöttem rá, hogy egy autóban ülök.

Beletelt pár másodpercbe, hogy felmérjem a helyzetemet, és ezen a rajtam eluralkodó pánikszerű sokk sem segített sokat. Így csak később vettem észre, hogy az anyósülésben ülök és nincsenek rajtam kötelek.

Ezen nagyon meglepődtem: vajon miért nem kötöztek meg? Vajon azt hiszik, nem fogok az életemért harcolni?

Hát, ha igen, akkor óriásit tévedtek!

Töprengésemből egy furcsa és zavaró érzés rántott ki.

Mint mikor figyelnek, döbbentem rá, és felnéztem az autó vezetőjének arcába.

Nem tudtam kivenni az arcvonásokat a műszerfal gyér fényében, de az érzés ismerős volt.

Ismét elöntötte a testemet az a minden idegszálamon eluralkodó nyugalom.

Már egyáltalán nem féltem: a zihálásom abba maradt, a szívem visszatért az egyenletes bioritmusába, és már nem éreztem késztetést, hogy harcoljak az elrablóm ellen.

Sőt szinte biztos voltam benne, hogy ő nem az elrablóm, hanem a megmentőm.

Az alak egyenesen a szemembe nézett, és még ebben a sötétségben is látni lehet, hogy ilyen valószínűtlenül gyönyörű arcot még soha nem láttam. De nem tudtam az arcát figyelni, mert lekötöttek azok a gyönyörű szemek. Feketék, gyönyörű éjfekete szemek néztek, melyek még a zavaró sötétségben is képesek voltak elbűvölni. Szó szerint csillogtak.

Nem tudom milyen bugyuta képet vághattam, de a férfi elmosolyodott.

Zavarba jöttem, ezért elkaptam a tekintetemet.

-          Szia- szólalt meg az idegen, és nekem a lélegzetem is elakadt a bársonyos, mély hangtól, mely még a legkeményebb nő szívét is megtudta volna lágyítani. Így velem sem volt nehéz dolga. Olyan gyorsan rántottam vissza az arcomat a hang forrásához, hogy a fájdalom a fejemben megsokszorozódott.

Hangos nyöszörgés hagyta el a számat, és mind a két kezemet odakaptam a halántékomhoz, hogy csillapítsam a fájdalmat. Mint reggel általában mikor fejfájással ébredek: rászorítom két oldalt a kezeimet a halántékomra, és a nyomás hatására tompul a fájdalom. De most csak még rosszabb lett, mert megfeledkeztem a csuklómról, és az most elviselhetetlen fájdalommal tiltakozott a mozdulat ellen.

Alig bírtam vissza tartani a sírásomat, olyan intenzíven érzékeltem mindent: a fájdalmat, a gyomorforgató sós ízt a számban.

Egy tucatnyi nyöszörgés hagyta el a számat, és eközben felismertem a sós ízt: vér.

A folyamatosan csordogáló folyadék az orromból jött. Biztos mikor lefejeltem a földet, be

ütöttem az orromat. Az emlék hatására halk sikkantás csúszott ki a számon.

Ijedten néztem a megmentőmre, hogy mit szól ehhez a reakcióhoz.

A férfi - vagy inkább fiú - elég dühösnek tűnt. Nagy szemei összeszűkültek, száját összeszorította.

Mikor meglátta, hogy őt nézem, hangosan kifújta a levegőt, és beszélni kezdett:

-          Én… szóval… én –dadogta, aztán a szemembe nézett, és ismét beszélni kezdett- Nagyon sajnálom! Későn értem oda és én … szóval én nem tudtam, hogy mit csináljak. Ha előbb cselekszem akkor... – harapta el a mondat végét, és újra az utat kezdte szemlélni.

Hallatszott a hangján mennyire bántja, hogy nem talált rám időben, és ezen mosolyognom kellett. Az én ostobaságom miatt történt az egész, és még ő kér bocsánatot, az, aki megmentett. De édes…

-          Köszönöm!- krákogtam olyan halkan, hogy azt hittem meg sem hallja. Túl száraz volt a torkom, és kis híján öklendezni kezdtem a vér ízétől. Most, hogy már jobban éreztem magam ennek a srácnak a közelségétől - ami vajuk be, azért elég fura-, kezdett zavarni az orromból a számba csorgó vér émelyítő íze.

Visszafordult hozzám egy igen jelentőségteljes és várakozó pillantás kíséretében. Az örökké valóságig néztem volna arcát, de végül erőt vettem magamon, és újra beszélni kezdtem.

-          Köszönöm, hogy megmentettél!- suttogtam a hányás ellen küzdve.

Megmentőm gyönyörű arca felragyogott, és halk nevetés hagyta el tökéletes ajkait.

Hosszú másodpercekig csak néztük egymást, de aztán zavarba jöttem, és hogy eltakarjam az éppen elpirulni készülő arcomat, elfordultam.

-          Kérdezhetek valamit?- szólalt meg hirtelen. Még mindig a hányinger ellen küzdöttem, ezért csak bólintottam.

-          Hogyan keveredhettél bajba egy ilyen városba, mint Forks?- kérdezte enyhén maró gúnnyal, engem pedig meglepett az, hogy milyen dühös lettem erre a kérdésre.

Hiszen erre magamnak sem tudtam volna válaszolni…

Lehajtottam a fejem és nem válaszoltam. Hosszú percekig így ültünk: ő vezetett, én pedig a hányingerrel küzdöttem.

Talán ezért is rémültem meg a kéztől, ami hirtelen a látó terembe került. Halk sikítás hagyta el a számat, és felnéztem a kéz tulajdonosára.   

Megmentőm egyik keze még mindig a kormányon volt, a másik pedig már előtte volt és védekezően feltartotta.

-          Sajnálom, csak gondoltam szomjas lehetsz és… - egy pillanatra elhallgatott, és a mondat további részét már küszködve mondta ki- és… hát az arcod is tiszta vér.

Ajkait összeszorította, és keze ismét elindult felém. Minden egyes mozdulatát követtem: megfontolt lassúsággal nyitotta ki a kesztyűtartót, és vett ki egy üveg - még bontatlan - vizet.

Oda nyújtotta nekem, és én ismét megfeledkezve jobb csuklóm fájdalmáról, a sérült kezemmel nyúltam az üveg vízért. Hangosan felszisszentem, mire megmentőm dühösen fújta ki a levegőt, és a vizet a bal kezembe nyomta.

Meglepetten néztem fel arcába, és láttam, hogy milyen dühös. Eddig még nem mutatta semmilyen jelét sem, hogy mérges lenne rám. De aztán eltöprengtem egy kicsit, és rájöttem, hogy minden oka megvan rá, hogy dühös legyen. Hiszen ő mentett meg, én meg össze - vissza sikítozom, ráadásul a kocsiját is összevéreztem.

Fogalmam sincs milyen kifejezés ült ki az arcomra, de az orrom fájdalmasan megrándult, és kis híján ismét felnyögtem. Hatalmas erő kellett hozzá, hogy ne adjak hangot a fájdalmamnak, de sikerült. Szemeim megteltek könnyel, és mikor már nem fértek el benne, legördültek az arcomra. Becsuktam szemeimet, és átadtam magamat annak a belsőmből áradó mérhetetlen fájdalomnak. 

A szomorúságtól nem vettem észre, hogy könnyeim többi része már nem éri az arcomat. Kinyitottam szemeimet, és láttam, hogy a megmentőm egy zsebkendővel törölgeti könnyeimet.

Elmosolyodott, mikor látta, hogy szemeim kinyíltak. Leeresztette kezét, és én ismét követtem szemeimmel.

Nagyon lassan közelített bal kezemhez - amiből az üveget az ölembe csúsztattam-, és gyengéden belehelyezte a zsebkendőt. Ahol hozzám ért, bizseregni kezdett a bőröm. Egyszerre volt megnyugtató és felkavaró az érintése.

Megnyugtatott a meleg és hihetetlenül selymes bőre, de a bizsergés és a szikrák melyeket ez az egyszerű érintés kiváltott, aggodalomra adtak okot.

Keze megindult a kezemen, és csodálatos mintákat festett az alkaromra egészen a könyökömig. Az érintéstől libabőrös lettem, és apró szikrák árasztották el az egész testemet.

A szívem meglódult, és halk sóhaj hagyta el ajkaimat, de ez utóbbi hibának bizonyult.

Hihetetlen gyorsan rántotta vissza a kezét, és mikor ismét felnéztem már a kormányt markolta mindkét kezével. Erről eszembe jutott, hogy a sikátorban olyan gyorsan mozgott, és olyan erőseket ütött, hogy egy ember erre képtelen lett volna.

-          Ki vagy te? – csúszott ki számon az egyértelműen rossz kérdés. Sokkal inkább a mi vagy te lett volna a megfelelő.

Ismét felfordult a gyomrom a vér ízétől, ezért a kapott zsebkendőt az orrom elé tartottam, de rá kellett döbbennem, hogy az már cseppet sem vérzik. Csak a rá száradt vért törölgettem.

Mikor észre vettem, hogy a különös megmentőm engem néz, épp az üveg egy kézzel való kinyitásával bajlódtam. Nem tudtam volna kitörölni a számból a bele került vért, ezért inkább azzal próbálkoztam, hogy iszok, és szép lassan kitisztul a szám. Már a gondolattól is hányingerem támadt.

A hősöm szemei az arcomról a kezeimre vándoroltak. Összevont szemöldökkel szemlélte ténykedésemet.

Pár pillanatig nézte szenvedésemet, de aztán megunta. Kikapta kezemből az üveget, és egy gyors mozdulattal lecsavarta a tetejét. Már nyúltam volna az üvegért, mikor megrázta a fejét. Értetlenül néztem rá, mire elnevette magát, és az üveg szájának a peremét az ajkaimhoz nyomta. Meglepetten néztem rá, nem értettem miért van ez a hirtelen óvatosság. Azért inni még csak tudok.

Megemelte az üveget, és a víz belecsordogált a számban. Olyan szomjas voltam, hogy még a vér émelyítő íze sem zavart. Csak nyakaltam az éltető folyadékot.

Már megittam a víz felét, mikor elkezdett fájni a hasam tőle. Mintha tudta volna, hogy mikor teltem meg, abban a pillanatban elvette az üveget a számtól.

Sokkal jobban éreztem magam: igaz a fájdalom nem múlt el, de már nem éreztem a vér ízét, és nem is volt, olyan száraz a torkom.

A lelki állapotom meg szinte a csúcson volt. Nem gondoltam, hogy ennek a fiúnak a figyelmétől ilyen jól érezhetem magam. Széles vigyor ült ki az arcomra, amit képtelenség volt letörölni onnan.

- Megengeded?- kérdezte, és felmutatta az üveget. Én még mindig vigyorogva bólintottam, elmosolyodott, és a szájához emelte az üveget.

Elbódulva figyeltem, ahogy megugrik az ádámcsutkája minden egyes korty után. Közel sem ivott olyan sokat, mint én.

Gyors mozdulattal visszacsavarta a kupakot az üvegre és beletette az ölembe.

Valamiért újra inni támadt kedvem, de ezt az ötletet gyorsan elvetettem.

 Ez a srác egyre jobban vonzott. Érdekes, gondoltam, eddig soha nem éreztem ilyen jól magam idegenek társaságában. Legalábbis mostanában biztosan nem…

-          Hogy hívnak?- szakította meg gondolatmenetemet.

-          Lydia Stryder- mondtam egy halk sóhaj kíséretében. Már megint ott tartunk, hogy milyen itt lakni vagy, hogy izgulsz-e az új iskola miatt. Unalmas kérdések a helyiektől, de valamiért a vigyor még mindig ott maradt az arcomon.

-          Lydia – ismételte az előttünk elterülő utat nézve - Szép név – tette hozzá nagy meglepetésemre. És … Vajon mikor teszi fel a bugyuta kérdéseit? Na inkább nem várom meg…

-          És neked… mi a neved?- Oh, de gáz! Miért pont most csuklik el a hangom a mondat közepén? A vigyor egy csapásra eltűnt a képemről, és helyét a zavarodottság vette át.

-          Edward Jacob Black- felelte, és egy másodpercre sem vette le a szemét az útról.

-          Ez is szép név - jelentetem ki szemlesütve, mire ő elmosolyodott. Hát azért elég gáz, hogy egy lány is bókol egy fiúnak. De az igazat megvallva ő megérdemli. Egy életen keresztül csúsznék a lába előtt csak azért, hogy ő velem legyen. Jaj, ugye nem szerettem bele egy teljesen ismeretlen fiúba? Akiről mellesleg a nevén kívül nem tudok semmit, és fogalmam sincs, hogy merre száguld velem. Ha már itt tartunk…

-          Hová megyünk?- olyan higgadtan ejtettem ki a szavakat, hogy magam is meglepődtem.

-          Hozzánk- felelte, olyan hangnemben mintha ez természetes lenne. Kérdő pillantásom láttán folytatta. – Természetes, hogy meg kell mutassalak egy orvosnak. És a családomban vannak páran, akik értenek ehhez. - vágott egy furcsa grimaszt, aztán folytatta. – Még pár perc és ott vagyunk. És bármi történjen… – nézett jelentőségteljesen a szememben - te ne foglalkozz semmivel. Csak maradj a közelemben. Érted?

Meglepett, hogy a hangja minden egyes szónál egyre harciasabb lett. Mintha valamitől óvni akarna. De vajon mitől?

Némán bólintottam, miközben a szemeit fürkésztem, melyekből sugárzott az eltökéltség. Ellenkeznem kellett volna, de igazat megvallva nem volt merszem ezt tenni. A magabiztossága valamiért félelmet keltett bennem.

Valóban nem telt bele pár percbe, hogy beforduljunk egy úton. Először azt hittem, hogy egy utcában vagyunk, de tévedtem. A keskeny út mindkét oldalát sötétség szegélyezte, sehol sem volt kivilágítva. Tehát sejtésem szerint az erdőben lehetünk, és kis idő múlva feltételezésemet beigazolta az erdő megmásíthatatlan hangja.

Kérdő pillantásomat Edward felé fordítottam, de ő ügyet sem vetve rám, továbbra is a sötétséget szemlélte.

Összezavarodtam, és tovább fürkésztem a sötétséget, miközben perceken keresztül hajtottunk tovább a keskeny erdei úton. Épp egy híd félén hajtottunk át, és meg akartam kérdezni, hogy hol vagyunk, de megláttam a halvány világosságot a sötétség mélyén.

Egyre csak közeledtünk a fényhez, és tisztán láttam, hogy egy rét felé tartunk.

Pár másodperc után oda értünk a széléhez, és nekem rá kellett jönnöm, hogy ez nem egy rét, hanem egy kert. A kert bal oldalán olyan lenyűgözően nagy ház állt, hogy egy pillanatra észre sem vettem, a kocsi leparkolt a ház elé.

Én csak ültem ott megkövülten, és néztem azt a csodálatos palotát, melybe a hercegem hozott.

A palota kicsit erős kifejezés, inkább a villa a megfelelő. Még életemben nem láttam ilyen nagy házat. Bizonyára volt vagy négy szintes, és a ház egy igen jókora részét üvegből építették. Ragyogóan világított a sötét erdei éjszakában.

Álmélkodásomból a hideg levegő rántott ki. Edward várakozóan tárta ki előttem az anyósülés ajtaját. A hideg levegő az arcomba csapott, és bár kelletlenül, de megpróbáltam kikászálódni az autóból.

Olyan gyorsan történt, hogy még tiltakozni sem volt időm. Edward a karjaiba kapott, a víz és a zsebkendő kiesett az ölemből egyenesen a pázsitra.