Red Moonlight: 1.fejezet.

1. Eltévedve:

Valószínű, hogy ekkora ostobaságot csak én követek el egy ilyen picike városban. Mit is mondott a könyvesboltban a nő?

Szerintem azt, hogy végig ezen az utcán, utána balra és ott lesz jobb kéz felöl a buszmegálló.

De itt nincs buszmegálló! Se jobbra, se ballra.

Jó lehet, hogy én tévedtem el, mint általában, de ez akkor is abszurd.

Vajon menjek vissza és kérdezzem meg még egyszer?

Nem, inkább nem. A végén páros lábbal rúg ki a boltból: tényleg nem volt túl jó ötlet úgy kijönni, hogy nem vettem semmit és előtte pedig jó sokat kérdezgettem a buszmegállóig vezető útról.

Jobb lesz, ha tovább megyek. Hiszen minden utcában van egy buszmegálló. Vagy nem?

Úgy tűnik, hogy ez a város kivétel…

A félelemtől és a haragtól legszívesebben ordítanék!

Csak egy ilyen hülye, poros koszfészekben nincs sehol egy ócska buszmegálló.

Forks!

Itt tévedtem el én, ebbe a borzadály városban.

Még szerencse, hogy az eső nem esik… Még nem…

Már lassan egy hónapja itt élek, de a lábamat sem tettem ki a házból. Nem is csoda, hiszen az eső eddig a napig folyamatosan zuhogott. Most már biztos vagyok benne, hogy rossz ötlet volt eljönni könyvet venni. De a középiskola kötelezővé tette a nyári házi olvasmányt, ezért nem volt más választásom, mint eljönni és megvenni azt a könyvet, amire szükségem van.

De természetes, hogy ez a könyv nem volt a város könyvtárában. Vajon a többi diák honnan szerzi be?

Ezt meg kellett volna kérdeznem nevelő apámtól: Ethantől.

De ez természetes, hogy akkor jut eszembe mikor már nincs rá módom, hogy beszéljek vele.

Sőt még fel sem tudom hívni, hogy merre menjek haza… Attól anyu tuti pánikba esne, és rögtön haza akarna jönni. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Nem elég, hogy a nyafogásommal tönkretettem a boldogságát, mikor ide költöztünk, de most még rontsam is el a nászútját.

Nem!

Inkább bolyongok itt, mintsem ismét fájdalmat okozzak neki.

Talán jobb lett volna, ha azon az utón megyek vissza amerre jöttem, de inkább megkíméltem magam az olyas fajta beszólásoktól, amelyeket akkor kaptam a helyi „menőgyerekektől” amikor elmentem a kocsma előtt.

Nem hiszem el, hogy ennél jobban lehet utálni ezt a helyet.

Most már végérvényesen eltévedtem!

Egyre sötétebb van és kezd ez a hely egy kísértet várossá változni, mintsem egy otthonos hellyé, ahogy azt az itt lakók beállítják.

Vajon mikor világítják ki ezt a porfészket?

Amúgy fogalmam sincs arról, hogy mit csinálok, de az tuti, hogy rossz felé megyek. Erre egyre több a sikátor.

Olyan csend van… Szerintem túl nagy a csend!

 Jobb lesz, ha abba hagyom a saját magam megfélemlítését.

De bizonyára ezzel az elhatározással már elkéstem, mert nem is félek… Hanem rettegek!

Egyre sötétebb van és túl nagy a csend… Istenem, hogy fogok haza találni?

A hideg ellenére ég az arcom és érzem, hogy könnyek csípik a szemeimet.

De mikor már teljesen kiborulnék, meglátok egy kivilágított kereszteződést.

Oh, Istenem… Köszönöm!

Gyorsabban szedem a lábaimat, hogy minél előbb a hőn áhított fényforráshoz érjek. Épp egy sikátor mellet rohanok el, mikor egy erős kart érzek a derekam körül és egy kezet a számra tapadva. Ledermedtem, ahogy az alak berángatott a sikátor mélyére.

Igazából fölösleges volt befogni a számat, a döbbenettől megszólalni sem tudtam, nem még sikítani.

Csak arra tudtam koncentrálni, hogy a fülemben érzem a vér száguldását, ezért csak később vettem észre, hogy támadóm pont velem szemben áll és félelmetes mosollyal szemléli zavarodottságomat.

Magas, izmos, olyan huszonöt év körüli férfi lehet, hosszú jellemtelen az arca, melyet az állától kezdődő és a homlokáig ívelő ronda vágás csúfít.

Én teljesen megőrültem? Hogy a francba szemlélhetem a külsejét, mikor valószínűleg ki akar rabolni vagy talán még annál is rosszabb.

A felismerés szinte fejbe vágott.

Hiszen miért engedte volna meg, hogy lássam az arcát, ha életben akarna hagyni.

Kapálózni kezdtem, de ő lefogta a kezeimet. Szörnyen erős!

További erőfeszítéseimmel csak azt értem el, hogy erősen a sikátor falának szorított és keze a számról a nyakamra tévedt. Úgy megszorította a torkomat, hogy levegőt alig kaptam.

Teste nekem feszült, ahogy a falhoz szorított, ezzel lefogva a lábaimat is. Eszelős módon ziháltam a levegő hiánya miatt, úgy éreztem rögtön megfulladok.

Próbáltam mozgatni a fejemet hátha a kettőnk közötti közelség segítségemre van és szerencsésen lefejelem, de nem sikerült, túl erősen szorított.

Annyit viszont elértem vele, hogy fejemet erősen neki csapta a sikátor oldalának, amitől megszédültem. Az éles fájdalmat a fejemben csak akkor tudtam érzékelni, mikor elengedte a nyakamat és hagyott levegőt venni. A félelemtől kimerült lábaim összerogytak és én a földre hullottam.

Remélem, gyorsan végez velem… Már nem is gondoltam a menekülésre, csak azt reméltem, a halál gyorsan, megváltásként fog bekövetkezni és ez a szörnyeteg nem fog hozzám érni.

A fájdalom a fejemben még elviselhetetlenebbé vált mikor támadóm hajamnál fogva rángatott fel a földről. Hangosan sikítoztam, de ez most már nem zavarta.

Amint a szemében megpillantottam az elégedettséget, a félelmem még magasabbra szökött. Látszott rajta, hogy nem fogja beérni a pénzemmel…

Zokogni kezdtem és folyamatosan azt sivítottam, hogy „Nem!”.

Az a szemét csak nevetett rajtam miközben leráncigálta rólam a kabátot. Kapálóztam, karmoltam, ütöttem és vergődtem, de mintha ő meg se érezte volna. Csak szorított a falhoz és bemocskolta a még érintetlen testemet az érintéseivel. Még hangosabban sikítottam mikor a pulcsim alá nyúlt. Erre ő bedühödött és a torkomnál fogva a földhöz vágott.

Az émelyítő reccsenés jelezte, hogy eltört a jobb csuklóm, ahogy rá estem, az arcomat pedig lehorzsolta a köves út. De a fájdalmat a sokkos állapotom miatt már nem érzékeltem.

A férfi letérdelt mellém és a hátamra fordított. Ijedten kapálózni kezdtem, mikor megpróbálta letépni rólam a felsőmet. Sírtam, sikítottam, de ezt ő élvezettel hallgatta és mosolygott a szenvedésemen.

Hallottam, ahogy az anyag elszakadt, már csak egy melltartó és egy vékony blúz takarta felsőtestemet.

Undorodva fordítottam el a fejemet és abba hagytam a sikítást, miközben rájöttem hiába próbálkozom, úgy is Ő fog győzni.

Nem láttam tisztán a könnyeimtől, de mintha egy árny suhant volna el a sikátor előtt.

Már ott tartottam, hogy ismét sikítok, mikor egy állati morgást hallottam. Megrémültem, de a támadóm is.

Ilyen hangot még soha nem hallottam, olyan erőteljes volt, hogy a sikátor is beleremegett.

 Hirtelen a férfi eltűnt mellőlem és a következő pillanatban már nagy csattanással vágódott a falhoz. Fel kellet volna állnom és el kellett volna futnom, de a testem megmerevedett. Nem tudtam mozdulni, csak hangosan ziháltam és sírtam.

Már sötét volt, ezért nem láttam tisztán, hogy az árny egyre közelebb jön hozzám.

Meleg kezeket éreztem az arcomon, melyek letörölték a könnyeimet.

Valamiért teljesen megbíztam az idegenben és hagytam, hogy a derekamnál fogva felhúzzon a földről.

Így ülő helyzetbe kerültem, és láttam, hogy a megmentőm férfi, bár az arcvonásait nem tudtam kivenni a sötétben. Ahelyett, hogy rettegést éreztem volna, inkább bizalom és remény árasztott el.

Mozgolódást hallottam, és a sötétben nagyjából láttam, hogy támadóm feláll és közelebb jön hozzánk. Megmentőm is felállt és szembefordult vele, felemelte bal kezét és mielőtt át gondolhattam volna, hogy mit tesz az, a szörnyeteg már a falnak csapódott.

Eszméletlenül hullott a földre én pedig fellélegeztem. Hirtelen sokkal jobban éreztem magam, pedig lett volna okom félni, ugyanis a megmentőm egy emberhez képest túl gyors és túl erős.

De lehetséges, hogy ezt már csak a sokkos állapot miatt érzékeltem így…

Olyan hálás voltam ennek az ismeretlen férfinak, hogy elfelejtettem tiltakozni, mikor felkapott a karjaiba, és futni kezdett velem. Az a sebesség elviselhetetlenül gyors volt, minden összefolyt és hirtelen a világ elsötétedett előttem…