21. Fájdalmas köszöntés:
-
Mi
történt? – kérdeztem döbbenten. Edward csalódottan megrázta a fejét.
-
Elment
– mondta egyszerűen, mintha ez a szó nem tört volna össze belülről. – Már nem akart velünk lenni.
-
Ennyi?
– sziszegtem. – Már nem akart veletek lenni… Ezért inkább veszélybe sodorta
magát azzal, hogy elment egyedül?
-
Azt
tegyük hozzá, hogy egy vérfarkasról van szó, Lydia – szólt közbe Emmett, én
pedig idegességembe rá vicsorogtam. Kissé hátrahőkölt a váratlan reakciómtól.
-
Oké,
akkor most mindenki lenyugszik –szólalt meg az idősebbik Edward, de én képtelen
voltam erre.
Hogy
nyugodhattam volna le, mikor Ian eltűnt. A fiú, akinek megígértem, hogy segítek
kilábalni ebből az egészből. A fiú, aki a barátommá vált. És mindegy volt, hogy
a hülye különleges képességem miatt kedvelt, vagy másért. Számomra is fontossá
vált.
-
Tudom
– sóhajtotta Edward. Hallotta a
gondolataimat, és ez valószínűleg az idősebbikre is érvényes volt. Furcsa, de
ezzel nem tudtam törődni.
-
De
én… ezt nem értem – sóhajtottam. – Azt hittem, hogy azért volt itt, mert tudta,
hogy szüksége van segítségre.
-
Szüksége
is van… csak történtek dolgok, és úgy gondolta, hogy el kell mennie – folytatta
Edward.
-
Milyen
dolgok? – néztem rá döbbenten. Láttam rajta, hogy nem fog válaszolni. Nem
tudtam az okát, hogy Ian miért ment el, de tudtam, hogy meg kell keresnek. –
Meg kell találnom. Ha megtalálja a klán…
-
Ugye
nem gondoltad komolyan, hogy utána mész? sziszegte Edward. Meghökkenve néztem
rá, nem gondolhatta komolyan, hogy nem megyek a barátom után. – Sohasem engednélek
egy vad vérfarkas közelébe.
-
Elfelejtesz
valami fontosat! – kiabáltam rá. – Az a fiú nem mindig őrjöngő vérfarkas, hanem
a legtöbbször egy védtelen ember. Ha megtalálják…
-
Ez
már nem a te gondod – szóalt meg Frad. Talán ez okozta, hogy hirtelen émelygés
fogott el. Vámpír létemre ez igazán szokatlan lehetett volna, de én nem éreztem
annak. Most szállt velem szembe mindenki, akiben megbíztam.
-
Nem
tehetitek ezt velem! – sziszegtem sírós hangon. – Ez nem igazság! Ő egyedül
van, az én hibámból!
-
Ő
választotta ezt az utat! – mondta Emmett. valószínű, ha tudtam volna sírni, már
sírva fakadtam volna.
-
De…
- Megpróbáltam beszélni, de egyszerűen nem tudtam. Nem értették, nem akarták
érteni, hogy miről beszélek.
Nem
éreztem magam stabilnak. Egyáltalán nem. A testem remegett, én pedig azt hittem,
hogy a haragtól és a kétségbeeséstől összeroskadok.
Tehát
az egyetlen dolgot tehettem, amire képes voltam még. Elfutottam… megint.
Egyenesen
be az erdőbe. A lábam csak szelték a métereket, majd a kilométerek, és igyekeztem
minden frusztráltságomat a testem mozgásával levezetni… De ez nem volt elég.
És
nem voltam egyedül… de mikor erre rájöttem, már késő volt.
A
test rajtam landolt, és az érzékeim meghazudtolták az újszülött vámpír énemet.
Nem vettem észre, hogy követnek, és azt sem, hogy mikor terítettek le a földre.
A
meglepően meleg és finom kezek a hátam mögé kulcsolták a kezeimet, az arcom pedig
a havas földnek nyomódott.
-
Én
vagyok az – suttogta egy édes hang. Edward meleg lélegzete felmelegítette az
arcomat. Szinte már égette.
Nem
szállt le rólam, hanem megfordított. A csípőmre ült, amitől kétféle szorongás
tört rám.
Elemi
erővel öntött el a vágy, és a kiszolgáltatottság egyszerre. És tudta ezt. nem
sejtettem, hogy honnan, de éreztem, hogy ő is érzi ezt.
Nagyot
nyelt, és következő pillanat még a vámpír szemeim előtt is elmosódtak.
Megcsókolt.
De nem egyszerűen csak csinálta, hanem úgy vetette rám magát, mintha finom
lennék. Nagyon-nagyon finom.
-
Az
is vagy! Nagyon finom!
Nem
tudtam válaszolni, mert a nyelve lehetetlenné tette ezt. A szája meleg volt és
édes. A csók pedig perszelő. Beszívta a nyelvemet, és ettől az egész lényem
megőrült. A testemben hirtelen valami dobolni kezdett, és visszacsókoltam…
Valószínűleg
nem voltam gyengéd, de ez nem érdekelt akkor. Éreztem őt, és azt is hogy kíván
engem. És ezt akartam azóta, hogy vámpír
lettem. Őt, úgy, mint régen.
Ruhák
szakadtak el, és a keze hirtelen mindenhol ott volt. Többet akartam. Sokkal
többet. Nyöszörgés tört fel belőlem, de értelmes szavakat nem tudtam kinyögni.
Aztán
hirtelen vége lett. Valami nagyon sötét és nagyon fájdalmas hatolt be a
tudatomba. És ahogy Edward megmerevedett felettem arra utalt, hogy ő is érzi.
Nem tudom, mi volt a rémisztőbb. Talán Edward fájdalommal teli tekintete, vagy
az én sikolyom. De mikor meghallottam a szerelmem mély üvöltését, majd a halk
nevetést, rájöttem, hogy csak ez után jön az igazán rémisztő rész.
Kedves Thara!
VálaszTörlésElőször is köszönöm szépen az új fejezetet, már tényleg nagyon régóta várok rá :). Rengeteg érdekes kérdést hagytál nyitva az utóbbi hónapokban/ pár fejezetben, ami alapvetően tetszik, hiszen ez az egyik módja, hogy ne hagyd az olvasó érdeklődését lankadni :) Viszont azt érzem, hogy egy picit túl sok most jelen pillanatban az elvarratlan szál, főleg úgy, hogy ennél a fejezetnél háromszor nagyobb terjedelműt szokhattunk meg tőled. Az az igazság, hogy szerintem kell is a hosszabb, hiszen mire pont belehelyezlednenk a történetbe, addigra vége is.
De azért a rövidsége ellenére élveztem ezt a fejezetet is. Remélem hamar, egy-két héten belül hozod a frisst. :)
Eszter