Red Moonlight: 28.fejezet.

Bocsi, Vikky! :$

28. Egyedül:

Arra ébredtem fel, hogy senki nincsen mellettem. Rettegés fogott el, mikor rájöttem, hogy Edwardot keresem ilyen eszeveszetten. Körülnéztem a szobámban, de sehol sem volt.

Gyorsan kipattantam az ágyból, fittyet hányva a meztelenségemre, és kinéztem az ablakon. Nem tudom, hogy mit vártam. Talán azt, hogy ott áll lent, és édes mosollyal integet nekem. De nem volt ott!

Aztán átgondoltam az egészet. Lehet, hogy csak elment vadászni, vagy családi programjuk van. Ez elég érthetőnek tűnt a mostani helyzetet tekintve. De akkor miért nem szólt nekem erről?

Idegesen beletúrtam a hajamba, mivel a hajszálaim csiklandozták az arcomat. És ekkor láttam meg a gondosan összehajtogatott levelet.

Felnevettem a butaságomon, sejthettem volna, hogy hagy nekem valamilyen üzenetet, hogy hova tűnt.

Gyorsan felmásztam az ágyamra, és gondosan betakartam magam, mert most már zavart a meztelenségem. Felvettem az éjjeliszekrényemről a levelet, és mosolyogva olvasni kezdtem.

Lydia,

Sajnálom! Tudom, hogy arra, amit teszek nincsen bocsánat. Ez egy olyan döntés, amibe szinte belehalok, de nincs más választásom. Tudom, hogy gyűlölni fogsz, de a te érdekedben teszem!

Mindennél jobban szeretlek, de el kell, hogy hagyjalak… Nem tudom, hogy mennyi ideig leszek távol…

De megígérem, hogy visszajövök hozzád! Örökké szeretlek! Te vagy az életem szerelme!

Edward

Háromszor el kellett a levelet olvasnom, hogy végre megértsem, hogy elhagyott. Hirtelen fuldokolni kezdtem, és rájöttem, hogy nem vettem levegőt. Mikor magamba szívtam az éltető oxigént, éles fájdalom hatolt a mellkasomba, és tovább terjedt a végtagjaimba. Éreztem, hogy nincs tovább.

Most már nem értem semmit! Nélküle egy semmi voltam. Egy jelentéktelen semmiség…

Aztán a hirtelen fájdalom után jött a düh. Dühös voltam rá, amiért úgy döntött, hogy itt hagy engem. Nem hittem neki! Ha annyira szeret, akkor nem hagy el! De elhagyott… Ráadásul kihasznált: lefeküdt velem, és elment…

Még soha nem éreztem magam ennyire mocskosnak… Igaza volt: tényleg gyűlöltem…

Sírva riadtam fel ismét. Szerencsére most a sikítást is sikerült visszatartanom, de a fájdalom megmaradt, sőt egyre jobban mart.

Alig kaptam levegőt, de ez már megszokott volt, ha ezt álmodtam. Pontosan tizenhárom napja álmodom ugyanezt az álmot. Ezt az álmot, amely igazából a valóság. De mindig megnézem, hogy visszajött-e, de soha sincsen itt.

A düh elmúlt, és csak a fájdalom maradt. A fájdalom, hogy hagytam elmenni… Nincs többé már velem, egyedül vagyok, teljesen egyedül.

Anya próbált vigasztalni, de semmi érthető okot nem tudott felhozni. Ő nem tudta, hogy Edward elhagyott. Sőt, senki sem tudta, hogy elhagyott. Az egész város abban a hitben élt, hogy Carlisle sokkal jobb munkalehetőséget kapott.

Elgondolkoztam azon, hogy milyen egyszerű eltűnni. Elég csak beadni, hogy egy jobb munka miatt feladják az egész itteni életüket. És az életükkel együtt engem is…

Mert nincsen mit azon szépíteni, hogy egy levélre méltattak csak. De mégsem tudtam rájuk haragudni, főleg Edwardra nem.

 Nem hitten neki, nem hittem el, hogy szeret. De abban biztos voltam, hogy én teljes szívemmel szeretem, épp ezért képtelen voltam gyűlölni. Végül is már az elejétől kezdve nem volt érthető, hogy egy ilyen srác engem választott.

Próbáltam a könnyeimet visszatartani, mikor arra gondoltam, hogy nem vagyok elég jó neki, de mindig kudarcot vallottam.

Kezdtem egy csődtömeggé változni. Nem törődtem semmivel, de tekintettel voltam anyára, így igyekeztem nem elsírni magam előtte.

Az iskolában csak még rosszabb volt a helyzet. Mel is próbált vigasztalni, de a végére már elegem lett, és elküldtem. Tudtam, hogy megbántottam, de nem érdekelt. Egy kiüresedett senki voltam…

Aztán az egyik napon minden megváltozott. A fájdalom megmaradt, de egy másik érzés társult mellé az érdektelenség helyett…

Éppen az iskolából sétáltam kifelé és egyedül voltam. A szemeim ismét vörösen duzzadtak a sírástól, de már nem érdekelt, hogy mindenki megbámult. Az sem zavart, hogy mindenki bolondnak és elviselhetetlennek tartott…

Már majdnem elértem az úttestet, mikor valaki a nevemet kiabálta. Valószínű, hogy nem fordultam volna meg, ha nem kapja el a kezemet.

Mikor ismét könnyes szemeimmel felnéztem, Nick-ket pillantottam meg. Nem lepődtem meg, mert biztos voltam benne, hogy csak valami lényegtelen dolgot akar, de tévedtem.

-         Lydia, szerintem nem kellene ennyire a szívedre venni azt, hogy Edward lelépett. - Ez az elevenembe talált. A mellkasom szúrni kezdett, és kis híján felzokogtam.

-         Hagyj békén! - préseltem ki magamból rekedten, de nem engedte el a kezemet.

-         Engedd, hogy segítsek! - vigyorgott rám kihívóan, mire legszívesebben lekevertem volna neki egyet. - A végén még kiderül, hogy én is jó leszek… - megnyalta a száját, és közelebb húzott magához.

Megijedtem, de nem tudtam mit csinálni. Hirtelen minden erő kiszállt belőlem, és engedtem, hogy az a rohadék egészen közel hajoljon a számhoz. Összeszorítottam az ajkaimat, de ő csak elmosolyodott, és még közelebb hajolt. Aztán megállt.

Nem tudtam, hogy miért tette, de épp elég volt, hogy elégtételt érezzek, mikor megláttam a félelmet a szemében. Meg sem fordult a fejemben, hogy nekem is félnem kéne.

-         Asszem én húzok… - dadogott Nick, mire a nem sokkal mögötte álló Sam röhögni kezdett.

-         Régen láttalak! - hallottam meg egy mély hangot, és éreztem, hogy valaki beleszagolt a hajamba. Összerázkódtam, mikor rájöttem, hogy miért ilyen ismerős ez a hang. - Hiányoztam?

-         Mit akar tőlem? - pördültem meg gyorsan, mert iszonyatosan kiszolgáltatottnak éreztem magam úgy, hogy nem láttam az arcát. Bár egy vámpírral szemben így sem volt esélyem…

-         Jobb az a kérdés, hogy mit nem akarok tőled? - vigyorgott rám, és a vörös szemei megcsillantak. Hirtelen nem tudtam, hogy erre mit feleljek, de aztán eszembe jutott egy nagyon is fájdalmas emlék.

-         Edward azt mondta, hogy az övé vagyok! - Kis híján ismét elsírtam magam, ahogy örök plátói szerelmem neve elhagyta a számat.

-         De ő most nincsen itt! - rázta meg a fejét, mire hosszú fekete haja meglibbent. - Bízz bennem, Szépségem! - Ha lehet, ez még jobban fájt. Edward elhagyott, nincs itt…

-         Kérem, ne bántson! - zokogtam fel, mire kedvesen elmosolyodott, és megfogta az államat.

-         Ne félj, cukorfalat! Nem foglak bántani, de meg kell bennem bíznod! - vigyorodott el megint. - Először is, hívj Petnek, nyugodtan tegezz, hisz' barátok vagyunk! - vészjóslóan megvillantak a szemei, amitől kirázott a hideg. - És másodszor, nyugodj meg, majd én elintézem a kis „barátaidat"! - nézett Sam bandájára, és nyelvét végigvezette a fogsorán. Még egyszer rám nézett, aztán egy szót sem szólva hátat fordított nekem, és elsétált.

Reszkettem a rémülettől. Nem akartam félni, ismét érdektelen akartam lenni.

De túl élénken éltek bennem az erdei élmények, amikor megtudtam, hogy mik Cullenék, és kik azok, akik gyilkolnak Forksban.

Eddig nem is törődtem velük, mert Edward itt volt velem, és megvédett, de most már nincsen itt. Védtelen vagyok, és teljesen egyedül…