Szóval valószínűleg a legtöbben tudjátok, hogy ma van Edward születésnapja. Ma töltötte be a 109-et! :D És én egy vérbeli Team Edwardos vagyok, szóval nekem ez egy fontos nap... :P
A másik dolog pedig az, hogy nagyon hálás vagyok nektek azért, amiért olvassátok a történetemet. Komolyan, sohasem gondoltam volna, hogy azok a gondolatok, amelyeket megosztok veletek, tetszeni fognak nektek. Mert az írásaim részben én vagyok, és mikor elkezdtem a történetet féltem, hogy nem fog nektek tetszeni... Túl nyálasnak találjátok, vagy valami ilyesmi... Aztán attól is tartottam, hogy Edward Blacket túl érzelgősnek találjátok, mert ő nagyon fontos nekem... :$ Ő az én képzeletem szüleménye, és minden benne van, amit egy fiútól elvárok... :P Ez csak pár dolog amitől féltem, de köszönöm, hogy egyik sem volt probléma. Természetesen mindenkinek megvan a saját véleménye, és az nem mindenkinek jelenti a tökéleteset, ahogyan én gondolom, de ettől vagyunk emberek... Mert különbözünk... :P ( És ezért nem rohangál több tucat Edward a világban...sajnos!) Szóval ezért írtam nektek egy meglepi részt, ami nem az én történetemről szól... Nekem az egyik kedvenc fejezetem a Twilight Sagaból a Twilight 13. fejezete. Szóval ez még kapcsolódik is a mi kis ünnepeltünkhöz.... :P Mindenkinek Edwarddal teli napot kívánok, és remélem, hogy tetszeni fog!
13.fejezet:
Vallomások (részlet):
-Mutathatok neked valamit?- kérdeztem, s szemeim gyermeki izgatottsággal megcsillantak.
-Mit akarsz mutatni?- kérdezett vissza, ahelyett hogy válaszolt volna.
Lassan álltam fel, hogy meg ne ijesszem, és válaszoltam a kérdésére: -Megmutatom neked, hogyan közlekedem én az erdőben!- mondtam, de ahogy kiejtettem a szavakat, már meg is bántam. Bella arca nem kíváncsiságot, még csak nem is érdeklődést mutatott, hanem színtiszta rémületet. Már majdnem visszavontam volna előbbi szavaimat mikor eszembe jutott, hogy milyen hosszú órákon keresztül küszködtük ide magunkat.
Charlie biztos infarktust kapna rémületében, ha Bellát még éjjel tizenegykor sem látná otthon. És szinte biztos vagyok benne, hogy ennek a fura emberlánynak tetszene a vámpírok közlekedési módja - a fordított agyműködéséből ítélve…
-Ne aggódj!- mondtam hosszas töprengésem után, amelyből ő semmit nem vett észre- Semmi bajod nem lesz, és sokkal gyorsabban odaérünk a furgonodhoz.
Kedves szavaimhoz még egy természetesen jövő féloldalas mosoly is párosult, mert láttam, hogy az arca megtelik bizalommal. Ettől elöntött az önelégültség, amely nem volt szép tőlem, de egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak bele abba, hogy mekkora bosszúságot okozok Mike Newtonnak. Hiszen most Bella velem van és abszurd módon, de csak engem szeret - bár az ő emberi szívének szeretete meg sem közelíti azt a mérhetetlen imádatot és szerelmet, amelyet az én vámpír szívem táplál iránta, és mellyel belülről felmelegíti fagyos lényemet. Gonosz gondolataimból gyanakodó és egyben hitetlenkedő kérdése zökkentett ki, melyet olyan édes hangnemben tett fel, hogy ha még ember lennék teljesen biztos, hogy belepirultam volna. -De ugye nem akarsz denevérré változni?
Ahogy megértettem kérdésének abszurd értelmét megállíthatatlanul tört ki belőlem az ugatásszerű nevetés.
-Ezt mintha már hallottam volna!- szólaltam meg végül a hosszú percekig tartó idétlen vihorászásom után.
-Oké, tudom, hogy mindenki ezt kérdezi tőled. – mondta egy édes mosoly kíséretében.
Ahogy érzéki ajkait szemléltem egy ismerős érzés, úgy talált rám újból mintha pofon vágtak volna. A vágy hihetetlen gyorsassággal és erővel tört rám. Gondolataim úgy peregtek a szemem előtt mintha televízióból közvetítették volna, mintha nem is én volnék a tulajdonosuk. Merész vágyképeimben a telt, érzéki ajkakat ízlelgettem és a puha, forró testet simogattam. Nyelvem gyengéden utat tört magának a forró ajkak közé, hogy a másik picike, nedves nyelvvel érzéki csatát vívhasson. Kezem szinte életre kelt, betévedt a finom anyagú ruha alá, s olyan izgató pontokat érintett, melyek még soha nem éreztem kezem alatt. Ahogy simogattam a bársonyosan puha testet, az a kezeim alatt még jobban felhevült. Mostanra már a ruhák anyaga érdesnek és durvának tűnik, és mégis még mindig ezek az anyagok tapadnak az oly kívánatos testhez… Kedvem lett volna szétszakítani őket, hogy eme durva anyagok helyett az én meztelen bőröm simuljon hozzá az érzéki, izgató pontokhoz… ELÉG! Nem gondolhatok ilyenekre… Mikor vágyképeim tárgya alig egy karnyújtásnyira van. Nem akarom bántani és nem is fogom! Még akkor sem, ha éppenséggel ismeretlen férfiúi vágyaimról van szó. Hiszen meddig tartana az a bizonyos állapot melyet vágyképeim vetítettek elém? Körülbelül egy másodpercig… Hiszen biztos vagyok, hogy nem tudnám magam megtartóztatni, és most nem pont a csábító vérének illatától való küzdelemről van szó… Hanem a teste utáni vágyimról… Melyek csak egyre erősödnek iránta. -Ne gyere, te kis gyáva, mássz fel a hátamra! – mondtam neki, de látszott, hogy nem vett komolyan. Ezen mosolyognom kellett, annyira ártatlan és tökéletes volt.
Felé nyúltam, mire a szíve majd’ kiugrott a helyéről. Ez sokban javított az önbizalmamon, amióta megismertem. Mindig elégedetté tett a tudat, hogy nem Mike és a többi emberférfi váltotta ki belőle ezt a reakciót, hanem én. Én a szörnyeteg, aki meg sem érdemelte őt… -Kicsit nehezebb vagyok, mint egy átlagos hátizsák! – figyelmeztetett, miközben szorosan hozzám simult.
Akaratlanul törtek elő az előbbi vágyképek, én nagyon kevésen múlott, hogy ne valósítsam meg őket.
-Eh! – adtam hangot küzdelmemnek, de igyekeztem a hangomat inkább fölényesnek álcázni, nehogy kihallja belőle a vágyódást. Féltem, hogy az esetleg tényleg megijesztené. Egy vámpírnál - aki szerelmes belé, és még emberi módon kívánja is-, nincs nagyobb csapás, véleményem szerint. De vajon ez az Ő részéről is, így működik? Ezen eddig nem gondolkoztam, de izgatott lettem tőle, hogy talán neki is vonzó vagyok olyan szempontból. Talán tényleg tetszem neki úgy is.
Ez annyira boldoggá tett, hogy megfeledkezve gyorsaságomról, ragadtam meg a kezét, és szagoltam bele a csuklójába.
Az illata végig égette a torkomat, de ez volt a célom. A vére utáni vágyam kiegyensúlyozta a teste iránti vágyaimat.
-Egyre könnyebb és könnyebb! – mormoltam, és galád módon nem csak a várszomjamra értettem.
Majd futásnak eredtem.
Az erdő ugyanolyan volt, mint mindig. Az állatok ösztönösen érezték a veszélyt a közelemben, ezért messziről elkerültek, de ez most nem zavart.
A lány, akinek a szíve diktálta a legcsodásabb ritmust számomra, most itt volt a hátamon, és élveztem, hogy végre önmagam lehetek.
Hangtalanul szeltem át az erdőt, közben Bella szívének ritmusát hallgattam. Annyira gyorsan vert a szívecskéje, hogy először megijedtem, és egy kicsit lassítani kezdtem. De aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha csak az adrenalin okozza ezt? Végül is, mikor először futottam vámpírként, szinte biztos voltam benne, hogy ha ember lennék, nem tudnék gondolkozni a bennem termelődő adrenalintól. Így nem lassítottam, csak remélni mertem, hogy Ő is élvezi.
-Ez remek volt, igaz? – nevettem fel, mikor a furgonjához értünk. Vártam, hogy mikor fogja helyeselni, de nem szólalt meg. − Bella, jól vagy? – kérdeztem rémülten. Idióta, szidtam magam, hogy képzelted ezt ?!
-Azt hiszem, le kell dőlnöm egy kicsit! – remegett meg a hangja, miközben a szíve eszeveszett dobogása lassulni kezdett.
-Sajnálom! – motyogtam bűntudatosan. Kíváncsi voltam, hogy mikor ugrik rémülten hátra, és rohan el tőlem messzire.
-Azt hiszem, segítségre van szükségem – motyogta szégyenlősen, mire ledöbbentem. Nem elég, hogy ez a csodálatos lány velem van, még ezután is a segítségemet kéri.
A kétségbeeséstől halkan felnevettem, majd elkezdtem leheletfinoman lebontani törékeny karocskáit a nyakamról. Nem mintha fájdalmat okozott volna nekem… Az izmai meglazultak, de még mielőtt lepottyanhatott volna, a karjaimba kaptam. Engedtem a kísértésnek, és átöleltem kecses testét, miközben mardosott a bűntudat. A pillanatot kiélveztem, hogy vére azt a lányt tarthatom a karjaim között, akire több mint egy évszázada várok, de aztán gondosan elhelyeztem az egyik páfránylevélen.
-Hogy érzed magad? – kérdeztem, miközben magamban alkalmaztam az Emmettől tanult trágár kifejezéseket. Olyan sápadt volt, hogyha nem szólalt volna meg, teljesen biztos, hogy pánikolni kezdek.
-Azt hiszem, szédülök. – motyogta összeszorított szájjal. Szerencsére erre tudtam, hogy mi a megoldás. Remélhetőleg nem okoztam benne nagyobb kárt…
-Tedd a fejed a két térded közé! – utasítottam szelíden. Teljesítette, és semmilyen ellenvetést nem fűzött hozzá, amit megmosolyogtam. Reménykedtem benne, hogy kezdi megérteni, hogy én csak a legjobbat akarom neki, habár ezt a mai kirándulásunk sem bizonyította. Mikor felnézett, jöttem rá, hogy talán kárpótolhatnám az ostobaságaim miatt… Nem tudtam, hogy ezt hogy is tegyem, de meg akartam tenni.
-Úgy látom, ez nem volt igazán jó ötlet – kezdtem mentegetőzni, mire gyorsan közbe vágott.
-Dehogyis, nagyon érdekes volt! – suttogta remegő hangon, mire felhördültem.
-Hah! Olyan sápadt vagy, mint egy kísértet. Sőt, olyan sápadt vagy, mint én! – igyekeztem elviccelni a dolgot, mert úgy éreztem, hogy mindjárt összeroppanok, ha nem segíthetek Bella lelki állapotán.
-Azt hiszem, be kellett volna hunynom a szemem. – motyogta, erősen összeszorította a szemeit, közben kicsit kicsücsörítette az ajkait. Erről eszembe jutott, hogy talán van egy mód, amivel kiengesztelhetem. Igazat megvallva féltem. Féltem, hogy ez a kis akciómtól rémült meg annyira, hogy arra kér, ne mennyek a közelébe többet. A lényem két részre szakadt. Az egyik, ami a józanabbik volt, azt tanácsolta, hogy menjek el, és hagyjam békén Bellát, de a másik… A probléma az volt, hogy én a másik részemre hallgattam, mert képtelen voltam lemondani róla…
-Legközelebb majd ne felejtsd el! – motyogtam miközben a fejemben megfogalmazódott a lehetetlen ötlet. Tudtam, hogy képtelenség, amit tenni készülök, de még sem tudtam ellenállni.
-Legközelebb! − nyöszörögte, mire magamhoz tértem. A vámpírgondolkozásomnak köszönhetően nem kellett különösebben figyelnem Bellára, így a tervemre tudtam koncentrálni. Felnevettem az előbb lejátszódó jelentem, amire nem is tudtam igazán figyelni. A méreg felgyülemlett a számban már akkor, ha csak arra gondoltam, hogy olyan közel leszek Bellához. A tervem kidolgozása annyira lefoglalta az elmém nagyobb részét, hogy észre sem vettem, hogy szerelmem már jobban van.
-Felvágós! – mondta, de már nem volt időm visszavágni. Teljesen lefoglalta a testemet, az hogy teljesítsem a tervemet. Ki kellett engesztelnem Bellát, ha nem haragudott rám abban a pillanatban, akkor is.
Megfeszítettem minden izmomat, és felkészültem arra, hogy a vére illata erőteljesebben égeti végig a torkomat.
-Nyisd ki a szemed, Bella! – szólítottam meg csendesen, mire kipattantak a szemei. Hallottam, ahogy a levegő bent akadt a tüdejében, de még idejében újra lélegezni kezdett. Az arcom közel volt hozzá, és ezzel elkezdődött a tervem. Azonban arra nem számítottam, hogy a gyomrom idegesen összerándul, ezzel fokozva a – már egyébként kellemetlen - sóvárgásomat, amelyet a méreg váltott ki belőlem. − Azon gondolkodtam, amíg futottam... − elhallgattam, mert nem mertem fojtatni. Ebben volt némi hazugság is, mert futás közben nem csak ilyen dolgokra gondoltam… A gombóc a gyomromból felkúszott a torkomba, és - hatalmas megdöbbenésemre – rájöttem, hogy zavarban vagyok.
-Remélem, azon, hogyan kerüljük el a fákat! – motyogott közbe Bella, mire felnevettem. Erre nekem nem kellett gondolnom, hiszen a futás olyan könnyedén és rutinosan ment, mint az embereknek a légzés.
-Buta Bella! – mormoltam, miközben a gondolataim már ismét a tervemen jártak. Meg kell próbálnom, döntöttem el. Rettegtem Bella visszautasításától, de mégis meg akartam tenni… Igyekeztem nem kapkodva szedni a levegőt, nem akartam Bellát megijeszteni. − A futás a második természetem, nem kell gondolkodnom rajta! – magyaráztam meg neki röviden, hogy miért is ne féljen, mikor vele vagyok. Legalább ettől nem kell tartania…
-Felvágós! – morogta, mire már mosolyognom kellett. Ha tudná, hogy milyen küzdelmek folynak éppen bennem le ebben a pillanatban, teljesen biztos, hogy nem ezzel a szóval illetne.
-Nem. Azon gondolkodtam, hogy van valami, amit szeretnék megpróbálni! – gyorsan kimondtam a szavakat, még mielőtt a gombóc teljesen megakadályozott volna, abban, hogy megtegyem.
Alig észrevehetően remegtek a kezeim, amikor Bella arcát megfogtam. Ha ember lettem volna, tejesen biztos, hogy az idegesség alapvető jeleit produkáltam volna.
Bella lélegzete elakadt, de igyekeztem ezzel nem foglakozni, ami szinte lehetetlennek bizonyult elfojtanom magamban a szörnyetegeket.
Igyekeztem minél gyorsabban lerendezni ezt az egészet. Magamban megfogalmazódott a gondolat, hogy nem fog számítani, nekem mennyire lesz jó. Csak adni akartam Bellának, és reméltem, hogy nem rontom el. Hisz’ számára több mint valószínű, hogy nem vonzóak jéghideg ajkaim, nem úgy, mint az övéi számomra…
Nem volt elég, hogy még a vérszomjamat és a vágyamat a teste iránt is féken kellett tartanom, Bella megnehezítette a dolgomat azzal, hogy még mindig nem lélegzett.
Igyekeztem kizárni minden zavaró tényezőt, - mint például a görcsöt a hasamban – és arra koncentráltam, hogy a szörnyeteg még véletlenül se szabaduljon el rajtam. Legnagyobb meglepetésemre a vérszomjam ebben a pillanatban eltörpült a férfiúi vágyaim miatt. De tartottam tőle, hogyha nem vagyok elég óvatos, egy gyenge pillanatomban mindkettő eluralkodik rajtam.
Nagyon lassan az ajkira hajoltam, és gyengéden hozzájuk nyomtam az enyéimet. Még a legmerészebb képzelgéseimet is felülmúlta, ahogy a forró ajkai az enyémekhez simultak.
Iszonyatos mértékben koncentráltam, hogy a kezeim, amelyek Bella arát fogják gyengéden, ne kelljenek életre, és húzzák még közelebb a kívánatos testet. A testem minden pontját elárasztotta bizsergés, amely az ajkaimból indult. A forróság, amelyet a közelsége okozott, elterjedt az egész testemben. Vámpír létemből kifolyólag nem nagyon érzékeltem ezeket a hőmérsékletváltozásokat, de most már értettem, hogy miről beszéltek a fivéreim.
Azonban arra egyáltalán nem számítottam, hogy Bella teljesen megvadult. Beletúrt a hajamba, majd az ajkai elnyíltak. Ezekkel sikerült az őrületbe kergetnie.
Az egyik felem azt javasolta, hogy hagyjam, hogy megtörténjen, aminek meg kell. De a másik most sokkal dominánsabb volt, ezért ennek a hatására eltoltam magamtól. Utáltam, hogy ezt teszem, amit Bella bűnbánó arca sem könnyített meg. Egy pillanatra, de csak egyetlen egyre elkalandoztam a gondolataim, hogy mi történhetett volna, ha ember vagyok. Még soha életemben nem sanyargatott ennyire a tudat, hogy nem adhatok meg mindent Bellának.
Már csak a tudat is, hogy ha nem az lennék, aki vagyok, akkor szenvedélyesen megcsókolhattam volna, és nem kellett volna eltolnom magamtól. A vágyképeim ismét elemi erővel rám törtek, és összeszorított szájjal próbáltam ellenállni a kísértésnek.
Ahogy beszippantottam az orromban a levegőt, kicsit jobb lettem, mert így nem csak a testére összpontosult a magamba fojtott vágy egésze. Kisebb-nagyobb sikerrel eloszlott a teste iránt vágyódó és a vérére szomjazó felem között.
-Hoppá! − motyogta, engem pedig akaratlanul elöntött a düh. A hangsúlyából nagyon érződött, hogy sajátmagát teszi felelőssé, ami iszonyatosan bosszantott. Mégis hogy képzeli ezt? Hiszen, ha egy normális fiúval csinálta volna, akkor az minden gondolkozás nélkül leteperte volna. De nekem még rendesen megcsókolni sem lehetett…
- Az nem kifejezés! – összeszorított fogaimon keresztül tudattam vele, hogy ez mennyire dühít engem, de valószínűleg félre értett, mert megpróbált tőlem távolabb húzódni, de nem engedtem, a kezeinél fogva visszahúztam. Szükségem volt rá…
-Nem kellene inkább...? – kérdezte félénken, mikor nem engedtem el.
-Nem, egész tűrhető. Várj egy pillanatig, kérlek! – tényleg nem akartam, hogy elhúzódjon. Ez volt a módszerem: a két vágy ellensúlyozta egymást. És sikeres volt, alig telt el pár perc, és már egyik féle szörnyeteg sem kerített hatalmába. Hálás voltam Bellának, amiért végig a szemembe nézett, és nem rettent meg tőlem. Halványan elmosolyodtam. - Na tessék! – motyogtam, és nem tudtam titkolni, hogy mennyire elégedett vagyok. Nem csak a sikeres vágyelterelő módszerem miatt, hanem azért is, mert Bella nem félt tőlem.
-Elviselhető? – érdeklődött. Megint értem aggódott…
-Erősebb vagyok, mint hittem. Jó tudni.
-Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról! Sajnálom... – Nem tudtam feldolgozni a tudatot, hogy megint megát okolja, azért ami csakis az én hibám.
-Végtére is, te csak ember vagy! – Végül úgy döntöttem, hogy elviccelem a dolgot. És ez bejött, mert nem csak az ő gondolatait, hanem az enyémeket is eltereltem.
-Nagyon köszönöm! − mondta gúnyosan, amit megmosolyogtam.
Felpattantam, és rájöttem, hogy nagyon boldog és elégedett vagyok. Valószínű, hogy nem ez volt az a csók, amire mindenki vágyik, de én mégis elégedett voltam. Egyre könnyebb lesz, és végül már nem fogok így szomjazni Bella vérére. De abba, hogy miként fogom elviselni a testem emberibb reakcióit, még nem találtam megoldást.
Odanyújtottam neki a kezemet, és felsegítettem, de abban a pillanatban megszédült.
- Még mindig a futástól szédülsz? Vagy az én csókolási tudományomtól? – kérdeztem nevetve, miközben biztonságosan megállítottam a lábán.
- Nem tudom biztosan, mert még mindig elég kába vagyok. De azt hiszem, ettől is, attól is. – motyogta, de valamit nagyon tanulmányozott az arcomon. Azonban nem tudtam ezzel foglakozni, mert egy másik ötlet fogalmazódott meg bennem. Ilyen állapotban nem vezethet…
-Talán hagynod kéne, hogy én vezessek.
-Megőrültél? – pár oktávval feljebb kúszott a hangja, amin meglepődtem. Bella nem volt hisztis. Bár az tény, hogy nem szereti, ha gyengének tartják.
-Félálomban is jobban vezetek, mint te a legjobb napodon! Jobbak a reflexeim. – magyaráztam neki mosolyogva. De belül egy kicsit sértett a tudat, hogy nem bízik meg bennem eléggé…
-Ebben biztos vagyok, csak abban nem, hogy az én idegeim meg a furgonom el tudják viselni a vezetési stílusodat. – Majdnem kiszakadt belőlem egy hangos sóhaj, mikor rájöttem, hogy nem tőlem fél, hanem a furgonját félti. Véleményem szerint az a vaskupac, amit ő autónak nevez, nem volt méltó hozzá.
-Egy kicsit több bizalmat, Bella, ha szabad kérnem! – közben magamban elképzeltem Bella tekintetét, amint megajándékozom egy új autóval. Valamiért biztos voltam benne, hogy nem tetszene neki. Erre megforgattam a szemeimet. Hát persze, hogy nem…
A kezét látványosan mélyebbre ásta a zsebében, és vigyorogva megrázta a fejét. Elbűvölő volt…
-Szó sem lehet róla!
Felvontam a szemöldökömet, és mikor elment mellettem, érte nyúltam. Ezt emberi tempóban tettem, és még időben, mert majdnem elesett. Na, ennyit arról, hogy vezetni fog… Szorosan vontam magamhoz, és a kezeim a derekát vasbilincsként zárták körbe.
-Nézd, Bella, én a magam részéről már eddig is komoly erőfeszítéseket tettem, hogy életben tartsalak. Ugye, nem képzeled, hogy odaengedlek a volánhoz, amikor még járni sem tudsz egyenesen? És különben is, egy igazi jó barát sosem hagyja, hogy a barátja részegen vezessen! – mondtam, de már előre elvigyorodtam, mert tudtam, hogy ezt nem fogja szó nélkül eltűrni.
-Részegen? – És nem is tévedtem…
-Te már a puszta jelenlétemtől is megrészegülsz! − melegen rámosolyogtam, mert tudtam, hogy ez a gyenge pontja. Még szerencse, hogy Bella nem tud az én gyenge pontjaimról…
-Ezzel nem tudok vitatkozni... – hatalmas meglepetésemre nem ellenkezett. Pedig már elterveztem, hogyan fogom bemutatni a gyakorlatban is, amit előbb elmagyaráztam neki…
Elengedte a kulcsokat, és én vámpír sebességgel elkaptam őket.
-De csak kíméletesen hajtsd, mert a furgonom már védett korban van! – össze kellett szorítanom az ajkaimat, nehogy felvihogjak. De aztán a lehető legkomolyabb tekintettel néztem rá, és biztosítottam arról, ami egyértelmű tény volt.
-Efelől szemernyi kétségem sincs.
-És terád egyáltalán nem hat? – megdöbbentem, ahogy meghallottam a kérdését. Először fogalmam sem volt, hogy miről beszél. - Mármint a jelenlétem. – világosított fel. Képtelenség, döbbentem meg. Képtelenség, hogy nem veszi észre azt, hogy mennyire a rabjává váltam. Hogy ő a létezést jelenti számomra…
Odahajoltam hozzá, és gyengéden végig cirógattam az ajkaimmal az álla vonalát. Megremegett, miközben engem elöntött a forróság. Ha érezné ezt, akkor nem mondana ilyeneket. Új cél lebegett a szemem előtt: bebizonyítani, hogy milyen hatással is van rám. És ennek az első részét most hajtottam végre.
.
− Dehogynem – suttogtam neki, majd ismét visszatértem az eredeti vitatémánkhoz. − De akkor is jobbak a reflexeim!
Elhúzódtam Bellától – bármennyire is nehezemre esett, de haza kellett vinnem -, mire megforgatta a szemeit. Elfojtottam egy mosolyt. Udvariasan betessékeltem a kocsiba, majd vámpír sebességgel én is bepattantam a vezetőülésre. Megfogtam szerelmem kezét, majd beindítottam a motort…
Tudom, hogy ez az Edward kicsit eltér a könyvbelitől, de szerintem neki is lehetnek szerelmes gondolatai... Szerelmes Bellába, és szerintem nincsen olyan ember, aki nem képzelné el, hogyan csókolózik vagy ölelkezik a szerelmével... Szeretlek titeket, és nagyon köszönöm az 52 rendszeres olvasót! :D El sem hiszem! :P XoXo
Itt a friss! Remélem, hogy tetszeni fog! Nekem eddig ez a kedvenc fejezetem, de nem kell semmi eget rengetőre gondolni! :D
18. Zűrös nap:
Reggel kipihentnek éreztem magamat, ami elég furcsa volt, tekintve, hogy alig aludtam. Ahogy a gondolat végig száguldott az agyamon, a szemhéjaim felpattantak.
Hihetetlen boldogság hullám futott végig a testemen, amikor megpillantottam az arcát. Centikre volt az enyémtől, ami boldoggá tett. Nagy, fekete szemei csillogtak, kócos, bronzbarna haja szanaszét állt. Tökéletes volt…
Nem tudtam azon tépelődni, hogy miként lehetséges az, hogy engem választott, mert az ajkai rátaláltak az enyémekre. Először visszacsókoltam, de aztán észhez tértem.
Zavartan húzódtam el, majd néztem bele Edward döbbent szemeibe.
-Valamit rosszul csináltam? – kérdezte visszafojtott lélegzettel. Bódítóan finom illatú lélegzete megcirógatta az ajkaimat, és én mélyen beszippantottam.
-Dehogy! Nem rontottál el semmi – magyaráztam elvörösödve, kezemmel az arcomat takargatva.
-Akkor mi a baj? – elkapta a kezeimet, és a nyaka köré tekerte őket. Zavartan fúrtam bele a fejemet a nyakába.
-Semmi – motyogtam makacsul. Percekig hallgattunk, majd megelégelte, és az arcomat az egyik kezébe vette, a másikkal pedig közelebb húzott magához. Mélyen belenézett a szemeimbe, és azt hittem, hogy abban a pillanatban elolvadok. A fekete mélység magába szippantott, és nem volt semmi más rajtunk kívül. Az ajkai közeledtek az enyémekhez, és nem voltam képes megállítani. Nem számított, hogy reggel van, és zilált a külsőm, sőt még az sem, hogy fogat kellene mosnom. Semmi sem számított rajta kívül.
Azonban a Sors közbe szólt, mert a csengő megszólalt. Mintha kábultból tértem volna vissza, még csak ködösen érzékeltem az eseményeket. Edward felmordult, és a szemeiből eltűnt az a játékosság, amellyel mindig nézett rám.
Vártam, hogy majd anyuék kinyitják az ajtót, de ez nem történt meg.
-Nincsenek itthon – jelentette ki Edward, mire kapkodva pattantam fel.
Gondolkozás nélkül, csupasz talpakkal rohantam le a lépcsőn, aminek az lett a következmény, hogy megcsúsztam.
Még sikítani sem volt időm, már Edward karjaiban voltam. Szorosan megölelt, és észrevettem, hogy már a lépcső aljánál állunk.
-Köszi – suttogtam reszelősen, majd megiramodtam, hogy kinyissam az ajtót, mert az előtte álló személy egyre türelmetlenebbül csöngetgetett.
Csak akkor jöttem rá, hogy nem biztos, hogy a legmegfelelőbb körülmények között fogadom a látogatót, mikor már a kulcsot elfordítottam a zárban, és az ajtót szélesre tártam.
Amikor megláttam, hogy ki áll a küszöbön vigyorogva, már meg is bántam, hogy nem maradtam Edward mellett a pihe-puha ágyban.
-Jó reggelt, Álomszuszék! – üdvözölt Nick, és mit sem törődve döbbent kifejezésemmel, arcon csókolt. Ez talán túlságosan is bizalmas volt, mert a kelleténél tovább tartotta a száját az ajkaimhoz igen közeli bőrfelületen. Zavartan húzódtam hátra, ezzel megszakítva a – számára - bizalmas jelentet. – Mit csináltál? Nagyon kifulladtnak látszol? – nevetett fel.
-Semmit – dadogtam, majd megköszörültem a torkomat. – Mi járatban vagy itt?
-Hát arra gondoltam, hogy eljöhetnél velem moziba, ha van kedved. – Lezseren az ajtófélfának dőlt, ezzel közelebb került a teste az enyémhez. – De amint látom most ébredtél fel. Ha akarod, csinálhatunk valami jobbat, mint a mozi, és még nem is kell elmennünk sehová. – az utolsó szavakat kéjesen búgta, amitől pánikba estem. Hátráltam pár lépést, de követett. Annyira lesokkoltam, hogy már csak azt vettem észre, hogy Edward kezei kulcsolódnak körém védelmezően. – Oh – nyögte Nick döbbenten. – Látom, nem vagy egyedül!
Tekintetét rám függesztette, még véletlenül sem nézett fel Edwardra, aki minden bizonnyal gyilkos tekintettel szemlélte. Bele sem mertem gondolni, hogy miket hallott Nick gondolataiban, amelyeket nem mondott ki.
Lassan teltek a percek, és én egyre jobban elvörösödtem.
De ami ezután következett, volt a legrosszabb. Inkább álltam volna itt órákon keresztül, mint hogy ez történjen.
-Beszélni akarok veled, Nick! – Edward hangja bársonyos és nagyon fenyegető volt.
Láttam amint Nick ádámcsutkája megugrott a nagy nyeléstől, majd felnézett szerelmemre. Egy pillanatra félelem csillant a szemeiben, és megsajnáltam. Tudtam, hogy teljesen irracionális a viselkedésem, de mégis sajnáltam őt, annak ellenére, hogy idegesített a közeledése.
-Rendben – felelte végül, és ismét rám nézett.
Hátat fordított nekem, kiment a házból.
Edward birtokló ölelése meglazult, majd el is engedett. Ijedten kaptam a keze után, mikor ő is követte Nicket.
-Mit akarsz neki mondani? – kérdeztem előre félve a választól.
-Nyugodj meg, szerelmem! Csak elintézem vele ezt az egészet. – Hogy nyomatékosítsa a szavait, gyengéden megcsókolta az államat, amitől megborzongtam. Elmosolyodott, majd ő is kiment a házból.
Mélyet sóhajtottam, hogy egy kicsit lenyugodjak. Fogalmam sem volt róla, hogy Nicknek, hogyan volt annyi bátorsága, hogy ide jöjjön, és elhívjon moziba. Pedig tudnia kellett, hogy Edwardhoz vonzódom, hiszen látta pénteken, mikor a kirándulásról jöttünk el.
Úgy világosodtam meg, mintha fejen vágtak volna a megoldással. Hisz’ látta, hogy együtt mentünk el, és azt is, hogy mellette ültem. Tudta, hogy mennyire fontos nekem, és ezért jött ide.
A düh elöntötte a testemet, ahogy rájöttem, hogy azért tette, hogy elszakítson Edwardtól. Még szerencse, hogy most kint van, mert úgy behúznék neki egyet, hogy betörik az orra. De lehet, hogy ezt inkább Edwardra bíznám…
Még mindig remegve a dühtől néztem bele a kabátfogas melletti tükörbe, amely egy kis szekrényen volt elhelyezve.
Alaposan megvizsgáltam az arcomat. A dühön kívül, még megdöbbenést is éreztem. Egész eddigi életemben rút kiskacsának tartottam magam. Erre ide költözünk, és máris két fiú lebzsel körülöttem, vagyis csak egy… Mert Edward nem lebzselt, hanem szeretett, és én is viszontszerettem.
A hajam szanaszét állt, de furcsamód nem ez zavart a legjobban. A szemeim izgatottan csillogtak, az arcom pedig piros volt a meglepettségtől, és az ijedségtől, ami még akkor járta át a testemet, amikor majdnem megismerkedtem közelebbről is a lépcsőfokokkal. Ahogy végignéztem magamon, észrevettem, hogy a pizsama nadrágom fel van gyűrődve a térdemnél, és a felsőm nagyon gyűrött.
Gyorsan az ajtóhoz léptem, és a szemeimet végigjárattam Edwardon. A haja kócos volt, bár ő nem nézett ki ziláltnak, azért furcsán festett a mindig illedelmes külsejéhez képest. Az inge is gyűrött volt, és ahogy elfordult, megláttam, hogy a mellkasát szinte szabadon hagyta az inge, mert a felső gombok nem voltak begombolva. A forróság elöntötte az arcomat, de nem a dühtől.
Ha valaki – jelen esetben Nick – meglátna minket így, tudom, hogy mire gondolna. Teljesen biztos voltam benne, hogy Nick mit gondol most rólunk: kihasználva a helyzetet, hogy anyuék nincsenek itthon, Edward bevezetett a testi örömök élvezeteibe.
Sokkos állapotomból Nick cinikus hangja térített vissza.
-Még hogy a tiéd? – megvetően fröcsögte a szavakat Edwardnak, majd mikor meglátta, hogy őket figyelem, ismét beszélni kezdett. – Ő nem egy tárgy, akit birtokolhatsz! Saját akarata van, és nem irányíthatod!
Látszólag nagyon élvezte, hogy zavarba hozta Edwardot, ugyanis szerelmem bűnbánó tekintettel nézett rám. Ennyi épp elég volt, hogy beguruljak.
-Na, húzz innen! – mutattam Nickre, miközben odatrappoltam hozzájuk.
-Most mi van? Csak megvédelek ettől a baromtól! Neked is van szabad akaratod, és azzal töltöd az idődet, akivel akarod!
-Igazad van! – néztem rá, majd Edwardhoz fordultam. – És én veled akarom tölteni minden időmet, mert szeretlek. – neki címeztem a szavakat, és amint megláttam, hogyan ragyognak fel a boldogságtól a szemei, már nem is bántam, hogy most tettem Edwardnak egy szerelmi vallomást Nick füle hallatára.
-Hát persze! – vonta magára a figyelmemet Nick gúnyos hangja – Sam megmondta, hogy ez lesz. Amint megdönt, te rögtön elalélsz tőle, és neki fogsz hinni. De tudod mit, – nézett rám lekicsinylő tekintettel – én is meg tudom csinálni ugyanazt, mint ő, vagy talán még többet. Egyszer kipróbálhatnád, én hogy bírom… - kacsintott rám. A düh, ha lehet még jobban eluralkodott rajtam. Először fel sem fogtam, hogy a kezem megemelkedik, majd ökölbe szorul, és találkozik Nick orrával.
Amint ez megtörtént, megéreztem a fájdalmat a kezemben, de láttam, ahogy Nick odakap az orrához, és a vér átcsöpög az ujjai között. Ez valamelyest kompenzálta a fájdalmat a kezemben és a lelkemben. Mert akármennyire is nehezemre esik bevallani, szerettem Nicket. Hiszen ő volt az első barátom a suliban, és megbíztam benne. De akárhogy szépítem is a dolgot, most éppen leprostizott, igaz ezt így szó szerint nem mondta ki, de ez volt a szavainak az értelme.
-Te kis… - nem tudta befejezni, mert Edward elé állt. Megfogta a vállait, és teljesen úgy nézett ki, mintha a legjobb barátok lennének.
-Adok pár tanácsot – búgta selymes hangon Edward. – Először is: felejtsd el Lydiát, mert ha még egyszer hozzá érsz, esküszöm, hogy letépem azt a testrészedet, amelyet legutóbb kínáltál fel neki. Másodszor: ő az enyém, és addig az enyém marad, míg ezt akarja. Harmadszor: ha még egyszer olyan jelzővel illeted, amellyel most illeted volna, akkor kitépem a nyelvedet.
Edward mit sem törődve a keservesen nyögdécselő Nickkel, megfonta a kezemet, és visszavezetett a házba. Még mikor becsuktam az ajtót, láttam, hogy Nick belerúg a kocsija kerekébe, majd szitkozódva ugrálni kezd a lábában érzett fájdalomtól.
-Hát ez csodás volt. – temettem az arcomat a kezeimbe, bár a jobb kezem még mindig lüktetett. Gyengéd érintést éreztem a sérült kezemnél, és mikor felnéztem, láttam, hogy Edward egy ujjal simogatja a kézfejemet. – Szerinted nagyon be fog dagadni? – kérdeztem elhúzva a kezeimet az arcomtól.
-Ha jeget teszünk rá, nem. – mosolygott rám, majd megfogva az ép kezemet húzni kezdett a konyhába.
Otthonosan mozgott a házunkban, ami kicsit gyanús volt, de most volt nagyobb okom is, hogy aggódjak.
-Szerinted elmondja? – kérdeztem Edwardot, aki rárakta a konyharuhába csomagolt jégkupacot a kezemre.
-Valószínűleg igen. – Árgus szemekkel vizslatta a konyharuha mintázatát. – El fogja mondani, hogy biztos, lefeküdtünk. Azt fogja mondani, hogy én kényszerítettelek rá. – Döbbent tekintetemet látva megmagyarázta. – Szeret téged, bár nehéz neki elfogadni, hogy engem választottál. De sohasem bántana téged, ebben biztos vagyok.
-Szerinted komolyan gondolta, amit mondott? Tudod… a szexről. – éreztem, hogy az arcom elvörösödik, de erre feltétlenül kíváncsi voltam. Ha Nick komolyan gondolta, már biztos, hogy nem lehetünk barátok. Én nem akartam vele véglegesen összeveszni, de nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy másként néz rám, mint én őrá.
-Igen – suttogta. – Teljesen komolyan gondolta. Ez őrjítő! – szorultak össze a kezei, és elengedte a kezemet, így nekem kellett megtartanom a jeges kupacomat.
-Mi a baj? – kérdeztem, miközben összeszorított száját tanulmányoztam. – Valami rosszat mondtam?
-Nem! – mosolyodott el, de aztán ismét elkomorult. – Tudod, néha megőrülök, hogy tudom, mire gondolnak az emberek. Mindent hallok. A titkos vágyaikat, a félelmeiket, a gondjaikat, a pillanatnyi gondolataikat és a képzelgéseiket…
-Várj… - szakítottam félbe, mert hirtelen megvilágosodtam. – Amikor a parkolóban… akkor azért, mert hallottad a gondolatait? – Jól emlékeztem arra a napra, bár bennem az jobban megmaradt, hogy mennyire közel voltam Edwardhoz, és hogy majdnem elmondott mindent, de az ostoba félelmeim miatt nem mentem vele. Sajnos a múlton nem változtathatok…
-Igen, de nem csak Nick gondolt olyanokra, hanem Sam is – motyogta, mire kikerekedtek a szemeim.
-Ez hihetetlen – suttogtam elvörösödve. – De hát miért?
-Mert gyönyörű vagy. – mosolygott rám, majd ismét megfogta a kezemet, és a jégkupacot rá szorította.
-Hah – felhördültem. – Szerintem a forksi levegő teszi, hogy nem láttok rendesen. Valami furcsa anyag van a levegőbe, amitől hallucináltok – mondtam, mire megforgatta a szemeit.
-Lydia, nincs olyan fiatal fiú a közeledben, aki nem vonzódna hozzád. – Látta amint megforgatom a szemeimet. – Azt hiszed, hogy hazudnék neked?
-Hm – ezzel megfogott. – Nem, persze, hogy nem. De tudom, hogy csak szépíted a dolgot.
-Olyan kis butus vagy. – megcirógatta az arcomat, majd folytatta. – Nekem elhiheted, hogy mennyire vonzódnak hozzád, mert én hallom őket. És engem a pokolba kívánnak, amiért elhódítottalak tőlük. Bár ez szerintem nem éppen a jó szó rá, mert nem tettem semmit… - idegesen elhallgatott.
-Miért… - a hangom elcsuklott – Miért nem tettél semmit? – Azt hittem, hogy nem fog válaszolni, de végül megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett.
-Ez annyira bonyolult. – csalódott tekintetem láttán, felsóhajtott. – De elmondom neked. De előtte jegyezz meg valamit! – mélyen a szemeimbe nézett, és az egyik kezével végig simított az arcomon, majd egy puszit nyomott az orrom hegyére. – Szeretlek, és szeretni foglak az idők végezetéig. De amiket most fogok mondani, az lehet, hogy elbizonytalanít. Kérlek, higgy nekem! Az az időszak elmúlt, és ismét a saját magam ura vagyok. – A szavai megijesztettek, ezért csak bólintottam. Mélyet sóhajtott, majd belekezdett. – Amikor megtaláltalak, már akkor tudtam, hogy kellesz nekem, azonban a véred illata csábított. Sohasem voltak gondjaim az önkontrollal, mindig meg tudtam állni, hogy vért igyak. Az emberek vére nem vonzott, inkább csak azért vadásztam állatokra, hogy szórakozzak. De amikor megéreztem a véred illatát, akkor annyira erős volt a kényszer, hogy megharapjalak, hogy még a méreg is felgyülemlett a számban. Tudod, én több mindenben más vagyok, mit a többi vámpír, abból kifolyólag, hogy vannak bennem ember és farkas gének is.
-Ezt hogyan érted? – Végre sikerült megszólalnom, bár a hangom remegett.
-Anya félig vámpír és félig ember. Az apámmal is ez a helyzet: ő félig farkas és félig ember. Amikor megszülettem, a családom félt, hogy a farkasok és vámpírok közötti ellentét hatással lesz a testi fejlődésemre. De ez nem így történt. Olyan volt, mintha a gének ellensúlyoznák egymást, egyik sem kerekedett felül. Én voltam a családomban a legemberibb, és imádtam, hogy ilyen vagyok. De aztán jöttél te… - elhallgatott, majd ismét mélyet sóhajtott. – A véred illata elindított valamit benne, és aztán nem lehetett megállítani. Napról – napra egyre jobban vágytam a vérre, és ma már szinte csak azon élek. – Láttam rajta, hogy azon gondolkozik, hogy fojtassa-e, és végül mélyet sóhajtott, és ismét belekezdett. – Amikor nálunk aludtál, még nem tudtam, hogy ez lesz belőlem. Minden megváltozott. Elmeséltem, hogy milyen tulajdonságai vannak egy vámpírnak, de ezek akkor még nem voltak jellemzőek rám. Képes voltam aludni, rendes emberi táplálékot megenni, és nem gyülemlett méreg a számban. A szívem is működik, és szinte olyan voltam, mint egy ember. Kivéve pár tulajdonságot, mint például a gyorsaság, az erő és a sebezhetetlen bőr. Aztán amikor azon a reggelen felébredtem melletted, szinte megőrültem a vérszomjtól. Nagyon kevés hiányzott, hogy rád vessem magam. Még szerencse, hogy Alice megállított a látomásával, mert nem tudom, hogy mi történt volna. – Most már valójában bennem akadtak a szavak, és amikor ezt észrevette, folytatta. – A családom utánam rohant, de még ők is megdöbbentek, hogy mekkora pusztítást vittem véghez. Teljesen olyan voltam, mint egy vérszomja újszülött. Tudod, azok az újszülöttek, akiket átváltoztatnak vámpírrá, az első két évben általában csak az érdekli őket, hogy vért igyanak, és nem törődnek semmi mással. Én is teljesen így viselkedtem. Olyan volt, mintha valamilyen kábulatban lettem volna, de mikor rájöttem, hogy mit tettem, elszörnyedtem magamtól. Még szerencse, hogy a családom ott volt, mert abban az állapotban, lehet, hogy Forks fél lakosságát kiirtottam volna, ha nem az egészet. Borzalmas éreztem magam, amikor rájöttem, hogy ez a véred illata miatt van. Akármennyire is azt akartam, hogy legyek ugyanolyan, mint voltam, soha többé nem lehettem. Ekkor teljesen kifordultam magamból, és azt gondoltam, hogy a te hibád. – sajnálkozó tekintettel nézett rám. – Gyűlöltelek, amiért ilyen lettem, és legfőképp azért, mert még mindig vágytam a közelségedre, de már nem csak arra. A véredre is…
Mélyen hallgattam, és vártam, hogy a szívem eszeveszett vágtája abba maradjon. Borzalmasan éreztem magam, amiért ez történt. Az egész az én hibám…
-Sajnálom! – nyöszörögtem. – Bocsáss meg nekem! Nem akartam, hogy ez történjen.
-Lydia! – nyúlt az állam alá, ugyanis a figyelmemmel a padlót szenteltem meg miközben beszéltem. – Erről nem te tehetsz! Sőt, tudod, mit gondolok? – Megráztam a fejemet. – Hogy ennek így kellett történnie. Nem tudok, hogy miért, de így kellett, hogy legyen. – nem tudtam erre mit mondani, ezért inkább rá kérdeztem arra, amire most a legkíváncsibb voltam.
-Nagyon gyűlöltél?
-Igen – mondta fájdalmas tekintettel. – Rád irányítottam a haragomat, amiért ilyen vagyok, pedig nem tehettél róla, hogy ez lett belőlem. Vagyis erre fogtam az egészet, de igazából nem rád voltam dühös. Magamra, amiért olyanná váltam, aki sohasem lesz elég jó neked. Annyira gyűlöltem magamat ezért, és ebből rád irányítottam. Téged tettelek felesősé, amiért nem vagyok jó számodra.
-Miért gondoltad ezt? – kérdeztem remegve.
-Mert egy szörnyeteggé váltam, aki szomjazik a véredre, de voltak más okok is.
-Milyen okok? – Edward tekintete olyan fájdalmas volt, hogy összeszorult a mellkasom.
-Vágytam rád, és szinte minden másodpercben rád vetettem volna magamat, és legszívesebben elcsábítottalak volna, hogy önként kérj meg rá, hogy szerelmeskedjünk. Borzalmas volt a tudat, hogy akár más úgy érhet hozzád, mint egy férfi. – Edward ezen válasza sokkal jobban tetszett, mint szabadott volna.
-És már nem vágysz rám? – elpirulva néztem bele csillogó szemeibe.
-Igaza megvallva, még sokkal jobban vágyom rád, mint akkor. De az önuralmam nőt… Ez is az egyik ok, hogy azt gondolom, a Sors rendelte, úgy hogy megváltozzak.
-Miért? – Igyekeztem leküzdeni a pillangókat, amelyek Edward válaszának hatására keletkeztek a hasamban.
-Sokkal nagyobb az önkontrolom, mint amikor találkoztunk. És nem csak a véredre értem, hanem arra is amit… a testeddel kapcsolatban érzek. – Edward gyengéden simogatta a sérült kezemet, majd ismét folytatta. – Lehet, hogyha ez nem történik velem, - mármint a változás – akkor tegnap este letámadtalak volna, és nem tudok ellen állni neked.
-Nem bántam volna… - bukott ki belőlem, mire kikerekedett szemekkel nézett rám.
-Lehet, hogy akkor nem, de másnap reggel… - az ujjait az ajkaimra csúsztatta, amikor észrevette, hogy félbe akarom szakítani. – Tudom, hogy szerinted nem bántad volna meg, de nem fogok kockáztatni.
Nem akartam erről beszélni többet, az arcom már így is sötétvörös színben játszott. Gyorsan eltereltem a témát.
-Nagyon rossz neked most velem? – Ez a kérdés nem csak a beszél elirányítására szolgált, hanem arra is, hogy minél többet megtudjak Edwardról. A családjáról mindent elmondott tegnap, de valamiért magát a történetből mindig ügyesen kicenzúrázta. Meg is lepődtem, hogy így kibuktak belőle a szavak. De aggódtam is érte… Annyira önző voltam, hogy nem akartam elengedni magam mellől egy percre sem, de azért aggódtam.
-Már nem, de régebben iszonyatosan égett a torkom. Készen vagyok vállalni érted akármilyen szenvedést. – Szavainak hatására melegség öntött el, és nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Meghatódva ugrottam a nyakába, mit sem törődve döbbent tekintetével.
Percekig csak nyugtatóan simogatta a hátamat, miközben a könnyeim eláztatták az ingét. Ő volt a tökéletes, ebben biztos voltam, de hogy ennyire, azt még remélni sem mertem. Egész kicsike koromtól vártam arra, hogy eljöjjön értem a herceg, és most végre itt volt… Sohasem akartam elengedni. Nem akartam, hogy bármi közénk álljon.
Végül elapadtak a könnyeim, de én még mindig Edward ölében csücsültem, ami mellesleg nagyon az ínyemre volt.
-Szeretlek! Ugye hiszel nekem? – kérdezte mélyen a szemeimbe nézve.
-Igen – mosolyogtam rá. – Sohasem hittem még senkinek ennyire, mint most neked.
-El sem tudod képzelni, hogy ez mennyire boldoggá tesz engem. – Mosolyogva végig simítottam tökéletes simaságú arcán.
-Szerintem eltudom!
Edward egy szemkápráztató mosollyal jutalmazott, amiről eszembe jutott valami.
-Nagyon meg változott a tested működése amióta ismersz?
-Hát… - Láttam, hogy gondolkozik azon, hogy válaszoljon-e. – Igazából csak bizonyos mértékben változott meg. Az olyan tulajdonságok, mint a gyorsaság, az erő, a vérszomj nőttek. Igazat megvallva, már nem tudok aludni. De a szemem színe, a bőröm melegsége, a szívem dobogása nem változott, sőt még a fogaim sem. – vigyorgott rám.
-A fogaid? – vontam fel értetlenkedve a szemöldökömet.
-Tudod, a vámpíroknak nagyon élesek a fogaik, ami a vadászathoz szükséges, de ez nálam nem változott. Ahogyan ezt már te is észrevetted. – Elvörösödve jöttem rá, hogy mire értette, mire felnevetett. – Inkább az állkapcsom erősödött meg. Néha olyan furcsa, mintha a farkas gének kitöltenék azt a helyet, amelyen az emberi gének miatt, a vámpír gének nem képesek megjelenni.
-Át is tudsz változni farkassá? – kérdeztem hisztérikusan.
-Nem, arra sem vagyok képes. A testem megdermedt a jelenlegi állapotában, és nem tud változni.
-Örök fiatalság? – mosolyogtam rá. – Hát nem is rossz.
-Nem, nem rossz, ha van valaki melletted, akit szerethetsz. – nézett rám, úgy hogy elvörösödtem. – Annyira fájt, hogy nem lehetsz soha az enyém, de most mégis itt vagyok veled. Te pedig az én ölemben ülsz, nem pedig valamelyik emberében. Tudom, hogy nem érdemellek meg, de kihasználom az időt, amit veled tölthetek.
-Remélem, hogy jól meggondoltad, mert az örökkévalóságról beszélsz. – figyelmeztettem mosolyogva. – Kérdezhetek valamit?
-Akármit.
-Mikor döntöttél, úgy hogy nem nézel levegőnek? – Kicsit féltem a választól, de muszáj volt tudnom.
-Igazából, meg sem tudtam próbálni, hogy levegőnek nézzelek. De valószínűleg akkor, amikor ellógtuk az első órát. Már a tudat is teljesen kikészített, hogy sajnáltad Nicket. Azt akartam, hogy értem aggódj, és hogy engem válassz. És mikor úgy döntöttél, hogy ellógsz velem, rájöttem, hogy képtelen vagyok elviselni, hogy más karjai között lássalak. Aztán átjöttél délután, és elutasítottál. De ezek után nem tudtam mit csinálni. Úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha nem erőszakoskodom, hagyom, éld az életedet. De amikor megcsókoltál, már nem tudtam rendesen gondolkozni. Sokkal jobb volt, mint ahogy elképzeltem. Képtelen lettem volna lemondani erről, már attól extázisba estem, ahogy az ajkaink egyszerre mozdultak. Tudtam, hogy hagynom kéne, hogy éld az életedet nélkülem, de lehetetlen volt lemondani rólad. És persze a te reakciód sem segített, olyan hevesen csókoltál, annyira minden beleadtál, hogy elhitettem magammal, hogy szükséged van rám. Aztán minden megváltozott… Megtudtad, hogy mik vagyunk, és ismét elöntött a düh, amikor láttam, hogy megrémültél. Képes voltam Rosalie-t is megütni, pedig annyira szeretem. De tudtam, hogyha csak egy ujjal is hozzád ér, akkor rosszabbat teszek, mint hogy csak eltaszítom előled.
-Amúgy Rosalie miért akart bántani? – kérdeztem ijedtem, mert az emlék túl élénk volt.
-Rosalie túlságosan elfogult, és azt gondolta, hogyha megoldja a problémát ilyen módon, akkor nem fogok így viselkedni. Ez részben az én hibám is. – ismét rám függesztette bocsánatkérő tekintetét. – Az én hibám volt, mert azt mondtam neki, hogy elmegyek a Volturihoz, mert nem vagyok elég jó neked.
-Mi az a Volturi? - kotyogtam közbe. A tekintete furcsán megváltozott, de nem tudtam az arcáról leolvasni, hogy miért.
-Ők olyanok számunkra, mint az uralkodóházak az emberi világban. Ha valaki csatlakozik hozzájuk, sohasem hagyhatja el őket. De ez most nem fontos, csak annyi a lényeg, hogy el akartam hagyni a családomat. De amikor láttam, hogy az az állat, aki ott volt az erdőben, meg akar ölni, teljesen biztossá váltam benne, hogy meg kell, védjelek. Viszont arra nem számítottam, hogy szerelmet vallasz nekem. Teljesen leromboltad azt az egész tervemet, amit kigondoltam. Távol akartalak tartani a családomtól, de közben a közeledben lettem volna, hogy megóvjalak. Van fogalmad róla, hogy mit éreztem, mikor kimondtad, hogy mit érzel? – nézett rám fájdalmas tekintettem. – Még jobban utáltam magam, amiért elértem azt, amit akartam. Belém szerettél, és mégis csak fájdalmat tudtam okozni. Mikor Bella visszahozott, megpróbáltam eljátszani, hogy nem érdekelsz. De nem számítottam rá, hogy ismét megcsókolsz. Az extázis ismét eluralkodott rajtam, és onnantól már nem volt megállás. Vágytam rá, hogy megcsókolj, hogy szerelmeskedj velem, hogy megbízz bennem, és hogy szeress.
-Szeretlek. – Átöleltem a nyakát, és olyan erősen szorítottam magam hozzá, hogy elzsibbadtak a kezeim. A meghitt pillanatot a gyomrom korgása zavarta meg. Iszonyatosan zavarban éreztem magam, amiért az emberi reakcióm elrontották az előbbi pillanatot, de látszólag Edwardot nem érdekelte, mert elmosolyodott, s így szólt:
-Ideje enned, Szerelemem!
-Rendben! – mosolyogtam rá vissza, majd felpattantam. – Mindjárt jövök!
Gyorsan felszaladtam az emeletre, majd berontottam a fürdőszobába. Gyorsan megfésülködtem, fogat mostam – nagyon alaposan -, majd megmostam az arcomat. Gyorsan átvettem a pizsimet, egy egyszerű melegítő szettet vettem fel. Gyorsan belenéztem a tükörbe, és meg kellett állapítanom, hogy még sohasem voltam ennyire megelégedve magammal. Nem változtam semmit kívülről nézve, de belülről óriási változáson mentem keresztül. A szemeim csillogtak, és ezek valamelyest széppé varázsolták az arcomat. Már reflexszerűen nyúltam volna a sminkes táskámba, de aztán a kezem megállt a mozdulatban. Nem akartam, hogy Edward másnak lassan, mint aki vagyok. Most először néztem szembe egy emberrel, hogy nem tartottam, attól, mit gondol rólam. Mert ez az ember Edward volt, és megbíztam benne.
Amint leértem megéreztem a finom rántotta illatát, mire egy kicsit meglepődtem.
-Remélem nem baj, hogy csináltam neked reggelit. – nézett rám Edward elbizonytalanodva.
Nem válaszoltam neki, csak oda mentem hozzá, és a nyakába ugrottam. Először meglepődött, de azért készségesen emelet feljebb a combjaimnál fogva. Gyorsan megcsókoltam, és mindent beleadtam. Úgy csókoltam, mint legelső alkalommal. Ezt észrevehette, mert elmosolyodott, és visszacsókolt.
Mire elmélyíthettem volna a csókunkat, a gyomrom korgása újra közbe lépett. Edward kuncogva engedett le, majd az asztalhoz tessékelt.
Edward rántottája annyira finom volt, hogy mindet megettem, pedig jó sokat csinált. Körülbelül olyan finom volt, mint amit anyukám szokott csinálni – ami nagy szó -, és erről szembe jutott valami.
-Hol vannak anyuék? – kérdeztem miközben a forró kakaót szürcsölgettem. Edward nem mondott semmit, csak felállt mellőlem, és a hűtőhöz ment, amire egy cetli volt felragasztva az egyik konyhai mágnes segítségével.
Lydia,
El kellet mennünk, mert Eathen édesanyja rosszul lett. Bementünk a kórházba. De nyugodj meg, semmi baja! Remélem, hogy ma még haza jövünk! Légy jó, és tanulj sokat!
Szeretlek, Anya!
Mélyet sóhajtottam, majd a levelet letettem az asztalra. Megdöbbenve jöttem rá, hogy boldog vagyok. Máskor már féltékenykedve toporzékoltam volna, hogy miért hagytak itthon, de most nem… Itt volt Edward, és ez mindent megváltoztatott…
A nap további része, azzal telt, hogy „tanultunk”. Ami kicsit sem tetszett, mert igazából én tanultam, Edward csak nézett engem. Mondtam neki, hogy ez idegesít, és így képtelen vagyok tanulni, de ilyenkor elhallgatatott egy csókkal. Ebből kifolyólag nagyon sokszor szóltam rá…
A nap többi része nagyon hamar eltelt, és azt vettem észre, hogy már alkonyodik. Hiába szóltam Edwardra, hogy neki is tanulnia kéne, csak legyintett, és azt mondta, hogy már készen van vele.
Épp valami borzalmas vígjátékot néztünk a televízióban, de ez nem számított. A nappaliban voltunk és én Edward ölében ücsörögtem ismételten. Folyamatosan simogatott, és néha-néha belecsókolt a nyakamba.
-Lydia – szólalt meg váratlanul. – Holnap reggel valószínűleg nem tudok bemenni az iskolába.
-Miért? – fordultam hátra ijedten.
-Ma éjszaka elmegyünk vadászni, de valószínűleg nem érünk vissza reggelre, de azért érted megyek, ha szeretnéd…
-Rendben! – Megcsókoltam édes ajkait, és a karjaimmal körbe fontam a nyakát. Gyengéden viszonozta a csókomat. Beletúrt a hajamba, és még közelebb húzott magához. Hangosan ziháltunk, és egymás lélegzetvételeit szívtuk be. Legszívesebben így maradtam volna örökké, de Edward eltolt magától.
-Azt hittem, hogy mérges leszel rám, erre a nyakamba ugrasz. – rám mosolygott, majd elkezdte csókolgatni az állam vonalát. – Köszönöm, hogy veled tölthettem a mai napot, Szerelmem! – nyomott gyengéd csókot az ajkaimra, válaszul csak elmosolyodtam. Úgy éreztem magam, mintha lebegnék. Valószínűleg ilyen a súlytalan állapot, gondolkodtam el. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy Edward lecsúsztat az öléből.
-Máris mész? – kérdeztem csalódottan.
-Igen, mert sietni akarok vissza hozzád, és ha most nem húzok el, akkor nagy a valószínűsége, hogy nem vagyok képes elmenni még vadászni sem, ami nagy hiba lenne.
-Értem – motyogtam magamnak. Edward letérdelt, és ismét gyengéd csókot nyomott az ajkaimra. Aztán felállt, és indulni készült. Annyira hihetetlen volt a mai nap, és az, hogy egy ilyen srác engem szeret, hogy féltem, a holnapi nap ez az álombuborék kipukkad.
-Várj! – pattantam fel. Edward érdeklődve fordult vissza. – Ugye ez nem álom?
Edward elmosolyodott, majd hirtelen előttem termett, és a fenekemnél fogva magához rántott. Szenvedélyesen megcsókolt, amiből szinte csak a bizsergést fogtam fel. Túl hamar elengedett.
-Tényleg sajnálom, hogy el kell mennem – motyogta, miközben a bejárati ajtó felé húzott. - De van egy jó hírem. – mosolygott rám, de mikor látta, hogy nem értem, folytatta. – Az őszi szünet Forksban korábban kezdődik.
Ismét megcsókolt, majd, mint a kámfor eltűnt az éjszakában.
