Red Moonlight: 18.fejezet.

Itt a friss! Remélem, hogy tetszeni fog! Nekem eddig ez a kedvenc fejezetem, de nem kell semmi eget rengetőre gondolni! :D  

18. Zűrös nap:  

Reggel kipihentnek éreztem magamat, ami elég furcsa volt, tekintve, hogy alig aludtam. Ahogy a gondolat végig száguldott az agyamon, a szemhéjaim felpattantak.

Hihetetlen boldogság hullám futott végig a testemen, amikor megpillantottam az arcát. Centikre volt az enyémtől, ami boldoggá tett. Nagy, fekete szemei csillogtak, kócos, bronzbarna haja szanaszét állt. Tökéletes volt…

Nem tudtam azon tépelődni, hogy miként lehetséges az, hogy engem választott, mert az ajkai rátaláltak az enyémekre. Először visszacsókoltam, de aztán észhez tértem.

Zavartan húzódtam el, majd néztem bele Edward döbbent szemeibe.

-          Valamit rosszul csináltam? – kérdezte visszafojtott lélegzettel. Bódítóan finom illatú lélegzete megcirógatta az ajkaimat, és én mélyen beszippantottam.

-          Dehogy! Nem rontottál el semmi – magyaráztam elvörösödve, kezemmel az arcomat takargatva.

-          Akkor mi a baj? – elkapta a kezeimet, és a nyaka köré tekerte őket. Zavartan fúrtam bele a fejemet a nyakába.

-          Semmi – motyogtam makacsul. Percekig hallgattunk, majd megelégelte, és az arcomat az egyik kezébe vette, a másikkal pedig közelebb húzott magához. Mélyen belenézett a szemeimbe, és azt hittem, hogy abban a pillanatban elolvadok. A fekete mélység magába szippantott, és nem volt semmi más rajtunk kívül. Az ajkai közeledtek az enyémekhez, és nem voltam képes megállítani. Nem számított, hogy reggel van, és zilált a külsőm, sőt még az sem, hogy fogat kellene mosnom. Semmi sem számított rajta kívül.

Azonban a Sors közbe szólt, mert a csengő megszólalt. Mintha kábultból tértem volna vissza, még csak ködösen érzékeltem az eseményeket. Edward felmordult, és a szemeiből eltűnt az a játékosság, amellyel mindig nézett rám.

Vártam, hogy majd anyuék kinyitják az ajtót, de ez nem történt meg. 

-          Nincsenek itthon – jelentette ki Edward, mire kapkodva pattantam fel.

Gondolkozás nélkül, csupasz talpakkal rohantam le a lépcsőn, aminek az lett a következmény, hogy megcsúsztam.

Még sikítani sem volt időm, már Edward karjaiban voltam. Szorosan megölelt, és észrevettem, hogy már a lépcső aljánál állunk.

-          Köszi – suttogtam reszelősen, majd megiramodtam, hogy kinyissam az ajtót, mert az előtte álló személy egyre türelmetlenebbül csöngetgetett.

Csak akkor jöttem rá, hogy nem biztos, hogy a legmegfelelőbb körülmények között fogadom a látogatót, mikor már a kulcsot elfordítottam a zárban, és az ajtót szélesre tártam.

Amikor megláttam, hogy ki áll a küszöbön vigyorogva, már meg is bántam, hogy nem maradtam Edward mellett a pihe-puha ágyban.

-          Jó reggelt, Álomszuszék! – üdvözölt Nick, és mit sem törődve döbbent kifejezésemmel, arcon csókolt. Ez talán túlságosan is bizalmas volt, mert a kelleténél tovább tartotta a száját az ajkaimhoz igen közeli bőrfelületen. Zavartan húzódtam hátra, ezzel megszakítva a – számára - bizalmas jelentet. – Mit csináltál? Nagyon kifulladtnak látszol? – nevetett fel.

-          Semmit – dadogtam, majd megköszörültem a torkomat. – Mi járatban vagy itt?

-          Hát arra gondoltam, hogy eljöhetnél velem moziba, ha van kedved. – Lezseren az ajtófélfának dőlt, ezzel közelebb került a teste az enyémhez. – De amint látom most ébredtél fel. Ha akarod, csinálhatunk valami jobbat, mint a mozi, és még nem is kell elmennünk sehová. – az utolsó szavakat kéjesen búgta, amitől pánikba estem. Hátráltam pár lépést, de követett. Annyira lesokkoltam, hogy már csak azt vettem észre, hogy Edward kezei kulcsolódnak körém védelmezően.  – Oh – nyögte Nick döbbenten. – Látom, nem vagy egyedül!

Tekintetét rám függesztette, még véletlenül sem nézett fel Edwardra, aki minden bizonnyal gyilkos tekintettel szemlélte. Bele sem mertem gondolni, hogy miket hallott Nick gondolataiban, amelyeket nem mondott ki.

Lassan teltek a percek, és én egyre jobban elvörösödtem.

De ami ezután következett, volt a legrosszabb. Inkább álltam volna itt órákon keresztül, mint hogy ez történjen.

-          Beszélni akarok veled, Nick! – Edward hangja bársonyos és nagyon fenyegető volt.

Láttam amint Nick ádámcsutkája megugrott a nagy nyeléstől, majd felnézett szerelmemre. Egy pillanatra félelem csillant a szemeiben, és megsajnáltam. Tudtam, hogy teljesen irracionális a viselkedésem, de mégis sajnáltam őt, annak ellenére, hogy idegesített a közeledése.

-          Rendben – felelte végül, és ismét rám nézett.

Hátat fordított nekem, kiment a házból.

Edward birtokló ölelése meglazult, majd el is engedett. Ijedten kaptam a keze után, mikor ő is követte Nicket.

-          Mit akarsz neki mondani? – kérdeztem előre félve a választól.

-          Nyugodj meg, szerelmem! Csak elintézem vele ezt az egészet. – Hogy nyomatékosítsa a szavait, gyengéden megcsókolta az államat, amitől megborzongtam. Elmosolyodott, majd ő is kiment a házból.

Mélyet sóhajtottam, hogy egy kicsit lenyugodjak. Fogalmam sem volt róla, hogy Nicknek, hogyan volt annyi bátorsága, hogy ide jöjjön, és elhívjon moziba. Pedig tudnia kellett, hogy Edwardhoz vonzódom, hiszen látta pénteken, mikor a kirándulásról jöttünk el.

Úgy világosodtam meg, mintha fejen vágtak volna a megoldással. Hisz’ látta, hogy együtt mentünk el, és azt is, hogy mellette ültem. Tudta, hogy mennyire fontos nekem, és ezért jött ide.

A düh elöntötte a testemet, ahogy rájöttem, hogy azért tette, hogy elszakítson Edwardtól. Még szerencse, hogy most kint van, mert úgy behúznék neki egyet, hogy betörik az orra. De lehet, hogy ezt inkább Edwardra bíznám…

Még mindig remegve a dühtől néztem bele a kabátfogas melletti tükörbe, amely egy kis szekrényen volt elhelyezve.

Alaposan megvizsgáltam az arcomat. A dühön kívül, még megdöbbenést is éreztem. Egész eddigi életemben rút kiskacsának tartottam magam. Erre ide költözünk, és máris két fiú lebzsel körülöttem, vagyis csak egy… Mert Edward nem lebzselt, hanem szeretett, és én is viszontszerettem.

A hajam szanaszét állt, de furcsamód nem ez zavart a legjobban. A szemeim izgatottan csillogtak, az arcom pedig piros volt a meglepettségtől, és az ijedségtől, ami még akkor járta át a testemet, amikor majdnem megismerkedtem közelebbről is a lépcsőfokokkal. Ahogy végignéztem magamon, észrevettem, hogy a pizsama nadrágom fel van gyűrődve a térdemnél, és a felsőm nagyon gyűrött.

Gyorsan az ajtóhoz léptem, és a szemeimet végigjárattam Edwardon. A haja kócos volt, bár ő nem nézett ki ziláltnak, azért furcsán festett a mindig illedelmes külsejéhez képest. Az inge is gyűrött volt, és ahogy elfordult, megláttam, hogy a mellkasát szinte szabadon hagyta az inge, mert a felső gombok nem voltak begombolva. A forróság elöntötte az arcomat, de nem a dühtől.

Ha valaki – jelen esetben Nick – meglátna minket így, tudom, hogy mire gondolna. Teljesen biztos voltam benne, hogy Nick mit gondol most rólunk: kihasználva a helyzetet, hogy anyuék nincsenek itthon, Edward bevezetett a testi örömök élvezeteibe.

Sokkos állapotomból Nick cinikus hangja térített vissza.

-          Még hogy a tiéd? – megvetően fröcsögte a szavakat Edwardnak, majd mikor meglátta, hogy őket figyelem, ismét beszélni kezdett. – Ő nem egy tárgy, akit birtokolhatsz! Saját akarata van, és nem irányíthatod!

Látszólag nagyon élvezte, hogy zavarba hozta Edwardot, ugyanis szerelmem bűnbánó tekintettel nézett rám. Ennyi épp elég volt, hogy beguruljak.

-          Na, húzz innen! – mutattam Nickre, miközben odatrappoltam hozzájuk.

-          Most mi van? Csak megvédelek ettől a baromtól! Neked is van szabad akaratod, és azzal töltöd az idődet, akivel akarod!

-          Igazad van! – néztem rá, majd Edwardhoz fordultam. – És én veled akarom tölteni minden időmet, mert szeretlek. – neki címeztem a szavakat, és amint megláttam, hogyan ragyognak fel a boldogságtól a szemei, már nem is bántam, hogy most tettem Edwardnak egy szerelmi vallomást Nick füle hallatára.

-          Hát persze! – vonta magára a figyelmemet Nick gúnyos hangja – Sam megmondta, hogy ez lesz. Amint megdönt, te rögtön elalélsz tőle, és neki fogsz hinni. De tudod mit, – nézett rám lekicsinylő tekintettel – én is meg tudom csinálni ugyanazt, mint ő, vagy talán még többet. Egyszer kipróbálhatnád, én hogy bírom… - kacsintott rám. A düh, ha lehet még jobban eluralkodott rajtam. Először fel sem fogtam, hogy a kezem megemelkedik, majd ökölbe szorul, és találkozik Nick orrával.

Amint ez megtörtént, megéreztem a fájdalmat a kezemben, de láttam, ahogy Nick odakap az orrához, és a vér átcsöpög az ujjai között. Ez valamelyest kompenzálta a fájdalmat a kezemben és a lelkemben. Mert akármennyire is nehezemre esik bevallani, szerettem Nicket. Hiszen ő volt az első barátom a suliban, és megbíztam benne. De akárhogy szépítem is a dolgot, most éppen leprostizott, igaz ezt így szó szerint nem mondta ki, de ez volt a szavainak az értelme.

-          Te kis… - nem tudta befejezni, mert Edward elé állt. Megfogta a vállait, és teljesen úgy nézett ki, mintha a legjobb barátok lennének.

-          Adok pár tanácsot – búgta selymes hangon Edward. – Először is: felejtsd el Lydiát, mert ha még egyszer hozzá érsz, esküszöm, hogy letépem azt a testrészedet, amelyet legutóbb kínáltál fel neki. Másodszor: ő az enyém, és addig az enyém marad, míg ezt akarja. Harmadszor: ha még egyszer olyan jelzővel illeted, amellyel most illeted volna, akkor kitépem a nyelvedet.

Edward mit sem törődve a keservesen nyögdécselő Nickkel, megfonta a kezemet, és visszavezetett a házba. Még mikor becsuktam az ajtót, láttam, hogy Nick belerúg a kocsija kerekébe, majd szitkozódva ugrálni kezd a lábában érzett fájdalomtól.

-          Hát ez csodás volt. – temettem az arcomat a kezeimbe, bár a jobb kezem még mindig lüktetett. Gyengéd érintést éreztem a sérült kezemnél, és mikor felnéztem, láttam, hogy Edward egy ujjal simogatja a kézfejemet. – Szerinted nagyon be fog dagadni? – kérdeztem elhúzva a kezeimet az arcomtól.

-          Ha jeget teszünk rá, nem. – mosolygott rám, majd megfogva az ép kezemet húzni kezdett a konyhába.

Otthonosan mozgott a házunkban, ami kicsit gyanús volt, de most volt nagyobb okom is, hogy aggódjak.

-          Szerinted elmondja? – kérdeztem Edwardot, aki rárakta a konyharuhába csomagolt jégkupacot a kezemre.

-          Valószínűleg igen. – Árgus szemekkel vizslatta a konyharuha mintázatát. – El fogja mondani, hogy biztos, lefeküdtünk. Azt fogja mondani, hogy én kényszerítettelek rá. – Döbbent tekintetemet látva megmagyarázta. – Szeret téged, bár nehéz neki elfogadni, hogy engem választottál. De sohasem bántana téged, ebben biztos vagyok.

-          Szerinted komolyan gondolta, amit mondott? Tudod… a szexről. – éreztem, hogy az arcom elvörösödik, de erre feltétlenül kíváncsi voltam. Ha Nick komolyan gondolta, már biztos, hogy nem lehetünk barátok. Én nem akartam vele véglegesen összeveszni, de nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy másként néz rám, mint én őrá.

-          Igen – suttogta. – Teljesen komolyan gondolta. Ez őrjítő! – szorultak össze a kezei, és elengedte a kezemet, így nekem kellett megtartanom a jeges kupacomat.    

-          Mi a baj? – kérdeztem, miközben összeszorított száját tanulmányoztam. – Valami rosszat mondtam?

-          Nem! – mosolyodott el, de aztán ismét elkomorult. – Tudod, néha megőrülök, hogy tudom, mire gondolnak az emberek. Mindent hallok. A titkos vágyaikat, a félelmeiket, a gondjaikat, a pillanatnyi gondolataikat és a képzelgéseiket…

-          Várj… - szakítottam félbe, mert hirtelen megvilágosodtam. – Amikor a parkolóban… akkor azért, mert hallottad a gondolatait? – Jól emlékeztem arra a napra, bár bennem az jobban megmaradt, hogy mennyire közel voltam Edwardhoz, és hogy majdnem elmondott mindent, de az ostoba félelmeim miatt nem mentem vele. Sajnos a múlton nem változtathatok…

-          Igen, de nem csak Nick gondolt olyanokra, hanem Sam is – motyogta, mire kikerekedtek a szemeim.

-          Ez hihetetlen – suttogtam elvörösödve. – De hát miért?

-          Mert gyönyörű vagy. – mosolygott rám, majd ismét megfogta a kezemet, és a jégkupacot rá szorította.

-          Hah – felhördültem. – Szerintem a forksi levegő teszi, hogy nem láttok rendesen. Valami furcsa anyag van a levegőbe, amitől hallucináltok – mondtam, mire megforgatta a szemeit.

-          Lydia, nincs olyan fiatal fiú a közeledben, aki nem vonzódna hozzád. – Látta amint megforgatom a szemeimet. – Azt hiszed, hogy hazudnék neked?

-          Hm – ezzel megfogott. – Nem, persze, hogy nem. De tudom, hogy csak szépíted a dolgot.

-          Olyan kis butus vagy. – megcirógatta az arcomat, majd folytatta. – Nekem elhiheted, hogy mennyire vonzódnak hozzád, mert én hallom őket. És engem a pokolba kívánnak, amiért elhódítottalak tőlük. Bár ez szerintem nem éppen a jó szó rá, mert nem tettem semmit… - idegesen elhallgatott.

-          Miért… - a hangom elcsuklott – Miért nem tettél semmit? – Azt hittem, hogy nem fog válaszolni, de végül megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett.

-          Ez annyira bonyolult. – csalódott tekintetem láttán, felsóhajtott. – De elmondom neked. De előtte jegyezz meg valamit! – mélyen a szemeimbe nézett, és az egyik kezével végig simított az arcomon, majd egy puszit nyomott az orrom hegyére.  – Szeretlek, és szeretni foglak az idők végezetéig. De amiket most fogok mondani, az lehet, hogy elbizonytalanít. Kérlek, higgy nekem! Az az időszak elmúlt, és ismét a saját magam ura vagyok. – A szavai megijesztettek, ezért csak bólintottam. Mélyet sóhajtott, majd belekezdett. – Amikor megtaláltalak, már akkor tudtam, hogy kellesz nekem, azonban a véred illata csábított. Sohasem voltak gondjaim az önkontrollal, mindig meg tudtam állni, hogy vért igyak. Az emberek vére nem vonzott, inkább csak azért vadásztam állatokra, hogy szórakozzak. De amikor megéreztem a véred illatát, akkor annyira erős volt a kényszer, hogy megharapjalak, hogy még a méreg is felgyülemlett a számban. Tudod, én több mindenben más vagyok, mit a többi vámpír, abból kifolyólag, hogy vannak bennem ember és farkas gének is.

-          Ezt hogyan érted? – Végre sikerült megszólalnom, bár a hangom remegett.

-          Anya félig vámpír és félig ember. Az apámmal is ez a helyzet: ő félig farkas és félig ember. Amikor megszülettem, a családom félt, hogy a farkasok és vámpírok közötti ellentét hatással lesz a testi fejlődésemre. De ez nem így történt. Olyan volt, mintha a gének ellensúlyoznák egymást, egyik sem kerekedett felül. Én voltam a családomban a legemberibb, és imádtam, hogy ilyen vagyok. De aztán jöttél te… - elhallgatott, majd ismét mélyet sóhajtott. – A véred illata elindított valamit benne, és aztán nem lehetett megállítani. Napról – napra egyre jobban vágytam a vérre, és ma már szinte csak azon élek. – Láttam rajta, hogy azon gondolkozik, hogy fojtassa-e, és végül mélyet sóhajtott, és ismét belekezdett. – Amikor nálunk aludtál, még nem tudtam, hogy ez lesz belőlem. Minden megváltozott. Elmeséltem, hogy milyen tulajdonságai vannak egy vámpírnak, de ezek akkor még nem voltak jellemzőek rám. Képes voltam aludni, rendes emberi táplálékot megenni, és nem gyülemlett méreg a számban. A szívem is működik, és szinte olyan voltam, mint egy ember. Kivéve pár tulajdonságot, mint például a gyorsaság, az erő és a sebezhetetlen bőr. Aztán amikor azon a reggelen felébredtem melletted, szinte megőrültem a vérszomjtól. Nagyon kevés hiányzott, hogy rád vessem magam. Még szerencse, hogy Alice megállított a látomásával, mert nem tudom, hogy mi történt volna. – Most már valójában bennem akadtak a szavak, és amikor ezt észrevette, folytatta. – A családom utánam rohant, de még ők is megdöbbentek, hogy mekkora pusztítást vittem véghez. Teljesen olyan voltam, mint egy vérszomja újszülött. Tudod, azok az újszülöttek, akiket átváltoztatnak vámpírrá, az első két évben általában csak az érdekli őket, hogy vért igyanak, és nem törődnek semmi mással. Én is teljesen így viselkedtem. Olyan volt, mintha valamilyen kábulatban lettem volna, de mikor rájöttem, hogy mit tettem, elszörnyedtem magamtól. Még szerencse, hogy a családom ott volt, mert abban az állapotban, lehet, hogy Forks fél lakosságát kiirtottam volna, ha nem az egészet. Borzalmas éreztem magam, amikor rájöttem, hogy ez a véred illata miatt van. Akármennyire is azt akartam, hogy legyek ugyanolyan, mint voltam, soha többé nem lehettem. Ekkor teljesen kifordultam magamból, és azt gondoltam, hogy a te hibád. – sajnálkozó tekintettel nézett rám. – Gyűlöltelek, amiért ilyen lettem, és legfőképp azért, mert még mindig vágytam a közelségedre, de már nem csak arra. A véredre is…

Mélyen hallgattam, és vártam, hogy a szívem eszeveszett vágtája abba maradjon. Borzalmasan éreztem magam, amiért ez történt. Az egész az én hibám…

-          Sajnálom! – nyöszörögtem. – Bocsáss meg nekem! Nem akartam, hogy ez történjen.

-          Lydia! – nyúlt az állam alá, ugyanis a figyelmemmel a padlót szenteltem meg miközben beszéltem. – Erről nem te tehetsz! Sőt, tudod, mit gondolok? – Megráztam a fejemet. – Hogy ennek így kellett történnie. Nem tudok, hogy miért, de így kellett, hogy legyen. – nem tudtam erre mit mondani, ezért inkább rá kérdeztem arra, amire most a legkíváncsibb voltam.

-          Nagyon gyűlöltél?

-          Igen – mondta fájdalmas tekintettel. – Rád irányítottam a haragomat, amiért ilyen vagyok, pedig nem tehettél róla, hogy ez lett belőlem. Vagyis erre fogtam az egészet, de igazából nem rád voltam dühös. Magamra, amiért olyanná váltam, aki sohasem lesz elég jó neked. Annyira gyűlöltem magamat ezért, és ebből rád irányítottam. Téged tettelek felesősé, amiért nem vagyok jó számodra.

-          Miért gondoltad ezt? – kérdeztem remegve.

-          Mert egy szörnyeteggé váltam, aki szomjazik a véredre, de voltak más okok is.

-          Milyen okok? – Edward tekintete olyan fájdalmas volt, hogy összeszorult a mellkasom.

-          Vágytam rád, és szinte minden másodpercben rád vetettem volna magamat, és legszívesebben elcsábítottalak volna, hogy önként kérj meg rá, hogy szerelmeskedjünk. Borzalmas volt a tudat, hogy akár más úgy érhet hozzád, mint egy férfi. – Edward ezen válasza sokkal jobban tetszett, mint szabadott volna.

-          És már nem vágysz rám? – elpirulva néztem bele csillogó szemeibe.

-          Igaza megvallva, még sokkal jobban vágyom rád, mint akkor. De az önuralmam nőt… Ez is az egyik ok, hogy azt gondolom, a Sors rendelte, úgy hogy megváltozzak.

-          Miért? – Igyekeztem leküzdeni a pillangókat, amelyek Edward válaszának hatására keletkeztek a hasamban.

-          Sokkal nagyobb az önkontrolom, mint amikor találkoztunk. És nem csak a véredre értem, hanem arra is amit… a testeddel kapcsolatban érzek. – Edward gyengéden simogatta a sérült kezemet, majd ismét folytatta. – Lehet, hogyha ez nem történik velem, - mármint a változás – akkor tegnap este letámadtalak volna, és nem tudok ellen állni neked.

-          Nem bántam volna… - bukott ki belőlem, mire kikerekedett szemekkel nézett rám.

-          Lehet, hogy akkor nem, de másnap reggel… - az ujjait az ajkaimra csúsztatta, amikor észrevette, hogy félbe akarom szakítani. – Tudom, hogy szerinted nem bántad volna meg, de nem fogok kockáztatni.

Nem akartam erről beszélni többet, az arcom már így is sötétvörös színben játszott. Gyorsan eltereltem a témát.

-          Nagyon rossz neked most velem? – Ez a kérdés nem csak a beszél elirányítására szolgált, hanem arra is, hogy minél többet megtudjak Edwardról. A családjáról mindent elmondott tegnap, de valamiért magát a történetből mindig ügyesen kicenzúrázta. Meg is lepődtem, hogy így kibuktak belőle a szavak. De aggódtam is érte… Annyira önző voltam, hogy nem akartam elengedni magam mellől egy percre sem, de azért aggódtam.

-          Már nem, de régebben iszonyatosan égett a torkom. Készen vagyok vállalni érted akármilyen szenvedést. – Szavainak hatására melegség öntött el, és nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Meghatódva ugrottam a nyakába, mit sem törődve döbbent tekintetével.

Percekig csak nyugtatóan simogatta a hátamat, miközben a könnyeim eláztatták az ingét. Ő volt a tökéletes, ebben biztos voltam, de hogy ennyire, azt még remélni sem mertem. Egész kicsike koromtól vártam arra, hogy eljöjjön értem a herceg, és most végre itt volt… Sohasem akartam elengedni. Nem akartam, hogy bármi közénk álljon.

Végül elapadtak a könnyeim, de én még mindig Edward ölében csücsültem, ami mellesleg nagyon az ínyemre volt.

-          Szeretlek! Ugye hiszel nekem? – kérdezte mélyen a szemeimbe nézve.

-          Igen – mosolyogtam rá. – Sohasem hittem még senkinek ennyire, mint most neked.

-          El sem tudod képzelni, hogy ez mennyire boldoggá tesz engem. – Mosolyogva végig simítottam tökéletes simaságú arcán.

-          Szerintem eltudom!

Edward egy szemkápráztató mosollyal jutalmazott, amiről eszembe jutott valami.

-          Nagyon meg változott a tested működése amióta ismersz?

-          Hát… - Láttam, hogy gondolkozik azon, hogy válaszoljon-e. – Igazából csak bizonyos mértékben változott meg. Az olyan tulajdonságok, mint a gyorsaság, az erő, a vérszomj nőttek. Igazat megvallva, már nem tudok aludni. De a szemem színe, a bőröm melegsége, a szívem dobogása nem változott, sőt még a fogaim sem. – vigyorgott rám.

-          A fogaid? – vontam fel értetlenkedve a szemöldökömet.

-          Tudod, a vámpíroknak nagyon élesek a fogaik, ami a vadászathoz szükséges, de ez nálam nem változott. Ahogyan ezt már te is észrevetted. – Elvörösödve jöttem rá, hogy mire értette, mire felnevetett. – Inkább az állkapcsom erősödött meg. Néha olyan furcsa, mintha a farkas gének kitöltenék azt a helyet, amelyen az emberi gének miatt, a vámpír gének nem képesek megjelenni.

-          Át is tudsz változni farkassá? – kérdeztem hisztérikusan.

-          Nem, arra sem vagyok képes. A testem megdermedt a jelenlegi állapotában, és nem tud változni.

-          Örök fiatalság? – mosolyogtam rá. – Hát nem is rossz.

-          Nem, nem rossz, ha van valaki melletted, akit szerethetsz. – nézett rám, úgy hogy elvörösödtem. – Annyira fájt, hogy nem lehetsz soha az enyém, de most mégis itt vagyok veled. Te pedig az én ölemben ülsz, nem pedig valamelyik emberében. Tudom, hogy nem érdemellek meg, de kihasználom az időt, amit veled tölthetek.

-          Remélem, hogy jól meggondoltad, mert az örökkévalóságról beszélsz. – figyelmeztettem mosolyogva. – Kérdezhetek valamit?

-          Akármit.

-          Mikor döntöttél, úgy hogy nem nézel levegőnek? – Kicsit féltem a választól, de muszáj volt tudnom.

-          Igazából, meg sem tudtam próbálni, hogy levegőnek nézzelek. De valószínűleg akkor, amikor ellógtuk az első órát. Már a tudat is teljesen kikészített, hogy sajnáltad Nicket. Azt akartam, hogy értem aggódj, és hogy engem válassz. És mikor úgy döntöttél, hogy ellógsz velem, rájöttem, hogy képtelen vagyok elviselni, hogy más karjai között lássalak. Aztán átjöttél délután, és elutasítottál. De ezek után nem tudtam mit csinálni. Úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha nem erőszakoskodom, hagyom, éld az életedet. De amikor megcsókoltál, már nem tudtam rendesen gondolkozni. Sokkal jobb volt, mint ahogy elképzeltem. Képtelen lettem volna lemondani erről, már attól extázisba estem, ahogy az ajkaink egyszerre mozdultak. Tudtam, hogy hagynom kéne, hogy éld az életedet nélkülem, de lehetetlen volt lemondani rólad. És persze a te reakciód sem segített, olyan hevesen csókoltál, annyira minden beleadtál, hogy elhitettem magammal, hogy szükséged van rám. Aztán minden megváltozott… Megtudtad, hogy mik vagyunk, és ismét elöntött a düh, amikor láttam, hogy megrémültél. Képes voltam Rosalie-t is megütni, pedig annyira szeretem. De tudtam, hogyha csak egy ujjal is hozzád ér, akkor rosszabbat teszek, mint hogy csak eltaszítom előled.

-          Amúgy Rosalie miért akart bántani? – kérdeztem ijedtem, mert az emlék túl élénk volt.

-          Rosalie túlságosan elfogult, és azt gondolta, hogyha megoldja a problémát ilyen módon, akkor nem fogok így viselkedni. Ez részben az én hibám is. – ismét rám függesztette bocsánatkérő tekintetét. – Az én hibám volt, mert azt mondtam neki, hogy elmegyek a Volturihoz, mert nem vagyok elég jó neked.

-          Mi az a Volturi? - kotyogtam közbe. A tekintete furcsán megváltozott, de nem tudtam az arcáról leolvasni, hogy miért.

-          Ők olyanok számunkra, mint az uralkodóházak az emberi világban. Ha valaki csatlakozik hozzájuk, sohasem hagyhatja el őket. De ez most nem fontos, csak annyi a lényeg, hogy el akartam hagyni a családomat. De amikor láttam, hogy az az állat, aki ott volt az erdőben, meg akar ölni, teljesen biztossá váltam benne, hogy meg kell, védjelek. Viszont arra nem számítottam, hogy szerelmet vallasz nekem. Teljesen leromboltad azt az egész tervemet, amit kigondoltam. Távol akartalak tartani a családomtól, de közben a közeledben lettem volna, hogy megóvjalak. Van fogalmad róla, hogy mit éreztem, mikor kimondtad, hogy mit érzel? – nézett rám fájdalmas tekintettem. – Még jobban utáltam magam, amiért elértem azt, amit akartam. Belém szerettél, és mégis csak fájdalmat tudtam okozni. Mikor Bella visszahozott, megpróbáltam eljátszani, hogy nem érdekelsz. De nem számítottam rá, hogy ismét megcsókolsz. Az extázis ismét eluralkodott rajtam, és onnantól már nem volt megállás. Vágytam rá, hogy megcsókolj, hogy szerelmeskedj velem, hogy megbízz bennem, és hogy szeress.

-          Szeretlek. – Átöleltem a nyakát, és olyan erősen szorítottam magam hozzá, hogy elzsibbadtak a kezeim. A meghitt pillanatot a gyomrom korgása zavarta meg. Iszonyatosan zavarban éreztem magam, amiért az emberi reakcióm elrontották az előbbi pillanatot, de látszólag Edwardot nem érdekelte, mert elmosolyodott, s így szólt:

-          Ideje enned, Szerelemem!

-          Rendben! – mosolyogtam rá vissza, majd felpattantam. – Mindjárt jövök!

Gyorsan felszaladtam az emeletre, majd berontottam a fürdőszobába. Gyorsan megfésülködtem, fogat mostam – nagyon alaposan -, majd megmostam az arcomat. Gyorsan átvettem a pizsimet, egy egyszerű melegítő szettet vettem fel. Gyorsan belenéztem a tükörbe, és meg kellett állapítanom, hogy még sohasem voltam ennyire megelégedve magammal. Nem változtam semmit kívülről nézve, de belülről óriási változáson mentem keresztül. A szemeim csillogtak, és ezek valamelyest széppé varázsolták az arcomat. Már reflexszerűen nyúltam volna a sminkes táskámba, de aztán a kezem megállt a mozdulatban. Nem akartam, hogy Edward másnak lassan, mint aki vagyok. Most először néztem szembe egy emberrel, hogy nem tartottam, attól, mit gondol rólam. Mert ez az ember Edward volt, és megbíztam benne.

Amint leértem megéreztem a finom rántotta illatát, mire egy kicsit meglepődtem.

-          Remélem nem baj, hogy csináltam neked reggelit. – nézett rám Edward elbizonytalanodva.

Nem válaszoltam neki, csak oda mentem hozzá, és a nyakába ugrottam. Először meglepődött, de azért készségesen emelet feljebb a combjaimnál fogva. Gyorsan megcsókoltam, és mindent beleadtam. Úgy csókoltam, mint legelső alkalommal. Ezt észrevehette, mert elmosolyodott, és visszacsókolt.

Mire elmélyíthettem volna a csókunkat, a gyomrom korgása újra közbe lépett. Edward kuncogva engedett le, majd az asztalhoz tessékelt.

Edward rántottája annyira finom volt, hogy mindet megettem, pedig jó sokat csinált. Körülbelül olyan finom volt, mint amit anyukám szokott csinálni – ami nagy szó -, és erről szembe jutott valami.

-          Hol vannak anyuék? – kérdeztem miközben a forró kakaót szürcsölgettem. Edward nem mondott semmit, csak felállt mellőlem, és a hűtőhöz ment, amire egy cetli volt felragasztva az egyik konyhai mágnes segítségével.

Lydia,

El kellet mennünk, mert Eathen édesanyja rosszul lett. Bementünk a kórházba. De nyugodj meg, semmi baja! Remélem, hogy ma még haza jövünk! Légy jó, és tanulj sokat!

Szeretlek, Anya!     

Mélyet sóhajtottam, majd a levelet letettem az asztalra. Megdöbbenve jöttem rá, hogy boldog vagyok. Máskor már féltékenykedve toporzékoltam volna, hogy miért hagytak itthon, de most nem… Itt volt Edward, és ez mindent megváltoztatott…

A nap további része, azzal telt, hogy „tanultunk”. Ami kicsit sem tetszett, mert igazából én tanultam, Edward csak nézett engem. Mondtam neki, hogy ez idegesít, és így képtelen vagyok tanulni, de ilyenkor elhallgatatott egy csókkal. Ebből kifolyólag nagyon sokszor szóltam rá…

A nap többi része nagyon hamar eltelt, és azt vettem észre, hogy már alkonyodik. Hiába szóltam Edwardra, hogy neki is tanulnia kéne, csak legyintett, és azt mondta, hogy már készen van vele.

Épp valami borzalmas vígjátékot néztünk a televízióban, de ez nem számított. A nappaliban voltunk és én Edward ölében ücsörögtem ismételten. Folyamatosan simogatott, és néha-néha belecsókolt a nyakamba.

-          Lydia – szólalt meg váratlanul. – Holnap reggel valószínűleg nem tudok bemenni az iskolába.

-          Miért? – fordultam hátra ijedten.

-          Ma éjszaka elmegyünk vadászni, de valószínűleg nem érünk vissza reggelre, de azért érted megyek, ha szeretnéd…

-          Rendben! – Megcsókoltam édes ajkait, és a karjaimmal körbe fontam a nyakát. Gyengéden viszonozta a csókomat. Beletúrt a hajamba, és még közelebb húzott magához. Hangosan ziháltunk, és egymás lélegzetvételeit szívtuk be. Legszívesebben így maradtam volna örökké, de Edward eltolt magától.

-          Azt hittem, hogy mérges leszel rám, erre a nyakamba ugrasz. – rám mosolygott, majd elkezdte csókolgatni az állam vonalát. – Köszönöm, hogy veled tölthettem a mai napot, Szerelmem! – nyomott gyengéd csókot az ajkaimra, válaszul csak elmosolyodtam. Úgy éreztem magam, mintha lebegnék. Valószínűleg ilyen a súlytalan állapot, gondolkodtam el. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy Edward lecsúsztat az öléből.

-          Máris mész? – kérdeztem csalódottan.

-          Igen, mert sietni akarok vissza hozzád, és ha most nem húzok el, akkor nagy a valószínűsége, hogy nem vagyok képes elmenni még vadászni sem, ami nagy hiba lenne.

-          Értem – motyogtam magamnak. Edward letérdelt, és ismét gyengéd csókot nyomott az ajkaimra. Aztán felállt, és indulni készült. Annyira hihetetlen volt a mai nap, és az, hogy egy ilyen srác engem szeret, hogy féltem, a holnapi nap ez az álombuborék kipukkad.

-          Várj! – pattantam fel. Edward érdeklődve fordult vissza. – Ugye ez nem álom?

Edward elmosolyodott, majd hirtelen előttem termett, és a fenekemnél fogva magához rántott. Szenvedélyesen megcsókolt, amiből szinte csak a bizsergést fogtam fel. Túl hamar elengedett.

-          Tényleg sajnálom, hogy el kell mennem – motyogta, miközben a bejárati ajtó felé húzott. - De van egy jó hírem. – mosolygott rám, de mikor látta, hogy nem értem, folytatta.  – Az őszi szünet Forksban korábban kezdődik.

Ismét megcsókolt, majd, mint a kámfor eltűnt az éjszakában.