2010. április 25., vasárnap

Red Moonlight: 14.fejezet.


14. Elhatározás:
 Nagyon hosszú kihagyás után ismét itt a friss! El sem tudom mondani, hogy menyire sajnálom ezt az egészet. Köszönöm szépen a 40 olvasót. Imádlak titeket! Ez egy extra hosszú rész, azért amiért olvastok, és mindig komiztok nekem! Remélem, hogy tetszeni fog nektek! Jó olvasást! :D
 
Bella szinte csak sétált velem, és látszólag tényleg nem zavarta a vérem. Fogalmam sincs, hogyan keveredtem be így az erdőbe, de mikor kifelé sétáltunk – vagyis csak Bella, mert én a hátán csüngtem-, nagyon meglepődtem, hogy milyen messze elfutottam.
-          Nem vagyok nehéz? – kérdeztem félénken. Még mindig zavarban éreztem magam a bolond viselkedésem miatt. Tényleg úgy viselkedtem, mint egy elmeháborodott.

-          Nem – mondta, és láttam, hogy az arcán megjelenik egy mosoly.

-          Na, jó! Bocsánat, amiért így viselkedtem! – sütöttem le a tekintetemet.

-          Miért kérsz bocsánatot? – nézett hátra meglepetten – Nem csináltál semmit sem!

-          Dehogy nem! – válaszoltam hevesen. – Megbántottalak titeket, és Edwardot is! Pedig annyira…

-          …szereted – fejezte be a félbehagyott mondatomat. – Nem könnyű nem vonzódni hozzá, igaz?

-          Aha – bólogattam elvörösödve.

-          Nagyon szeretjük őt! És Ő nagyon szeret téged! – nézett rám komoly tekintettel. Nem tudtam a szemeibe nézni miközben válaszoltam.

-          De mit lát bennem? Én csak egy lány vagyok… - a szemeim könnybe lábadtak, mikor belegondoltam a kettőnk között szakadéknak minősülő különbségbe.

-          Nem gondolkozz így! Legyen egy kicsit több önbizalmad, és hidd el, hogy Ő mindennél jobban szeret téged! Bármit megtenne érted!

Nem válaszoltam. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Féltem, hogy nem tudok elvonatkoztatni Edward ,, fajtájától”. Más rajongani egy képzelt lényért, mint a valóságban beleszeretni, és teljes mértékben megbízni benne. Mi van, ha elrontok valamit, és megbántom? Sokkal könnyebb volt abba belegondolni, hogy mi lesz, ha én bántom meg őt, mint, hogy ő engem.
-          Nem zavar a vérem? – kérdeztem egy idő után, Bella pólójának egyik darabjával bekötözött kezemre pillantva. Eszembe jutott, hogy milyen sokat tiltakoztam az ellen, hogy bekötözze a kezemet. De ezt Ő a visszafelé út közepén megoldotta, csak egyszerűen letépett egy darabot a pólójából, és minden ellenvetésemet figyelmen kívül hagyva, bekötözte a kezemet. 
-          Nem – vigyorodott el – Már megszoktam a vért. Hidd el egy idő után nem olyan nehéz ellenállni neki. Bár tény, hogy isteni illatotok van.
-          Köszi – morogtam kelletlenül, mire hangosan felnevetett.
Pár másodpercen belül kiértünk az erdőből, és megpillantottam a házat, amitől görcsbe rándult a gyomrom.  Bella bíztatóan megpaskolta a lábamat, mikor észrevette idegességemet.
-          Nyugi!
Én próbáltam rá hallgatni, de a szívem elárulta, hogy mennyire rettegek az undorodó tekintetüktől. Az lehetséges, hogy Bella megbocsájtott, azért amiket mondtam, de a többiek…
 Mikor beértünk a házba, meglepődtem, hogy csak a doktor tartózkodott a nappaliba.
Ijedten kaptam Bella után, mikor letett, és hátrébb akart húzódni.
-          Ne félj tőlem! – mosolygott rám a szőke vámpír.  – Gyere, rendesen bekötözöm a sebedet!
Hagytam, hogy felvezessen az emeletre, és imádkoztam, hogy ne találkozzunk senkivel. Minden egyes lépcsőfoknál ijedten néztem hátra, nehogy valaki a hátam mögött figyeljen, olyan csendesen és ügyesen, hogy azt én nem veszem észre. Ennek az lett a következménye, hogy öt lépcsőfokonként megbotlottam. Egyszer sikerült úgy elveszítenem az egyensúlyomat, hogyha a doktor nem kap el hihetetlenül gyorsan, valószínű, hogy hátra esek a lépcsőn. Mégis - hogy tudtam megmentett egy igen fájdalmas és veszélyes eséstől - elrántottam a kezemet, amit megfogott mikor megbotlottam.
Mikor felnéztem rá, láttam a csalódottságot az arcán, amibe a szívem belefájdult. Annyira akartam változtatni azon, amit tettem, de már nem volt rá lehetőségem.
Hangtalanul haladtunk tovább a lépcsőn, és engem az önutálat mardosott. Hogy lehetek ennyire idióta? 
Mikor benyitott a fehér, szolid dolgozószobába a szám tátva maradt. Eddig is tisztában voltam vele, hogy Cullenék műveltek, de hogy ennyi könyvük van, arról fogalmam sem volt.
Egy ilyen magam fajta könyvimádónak valószínűleg, hogy a mennyországot jelentené ez a ház, ha nem rettegnék a benne élőktől.
-          Kérlek, ülj le a székre! – kért a doktor színtelen hangon, amitől a gyomrom ököl nagyságúra zsugorodott, és szédülni kezdtem.
Teljesítettem a kérését, majd bocsánatkérő tekintetemet az arcára függesztettem. Még nem volt merszem megszólalni, ezért először csak ezzel a gesztussal jeleztem sajnálatomat.
De nem nézett rám. Még a kezemet fertőtlenítette és bekötözte, egyszer sem pillantott rám, amitől majdnem sírva fakadtam.  Az arca fájdalmasan szenvtelen volt. Nem mutatott érzelmeket, ami nem segített a bűntudattól összefacsarodott szívemen.
Csak akkor nézett az arcomra, mikor lefertőtlenítette az orromat, amit felhorzsoltam az esés alkalmával.
Felszisszentem az égető érzéstől, mire a doktor segítőkészen fújni kezdte az égő testrészt. Ez a cselekedete egy hajszálamat az arcomba fújta, amitől csiklandósan felkuncogtam. Dr. Cullen arca felengedett a merev maszkból, és halványan elmosolyodott.
Úgy gondoltam, hogy ez a tökéletes alkalom arra, hogy bocsánatot kérjek tőle.
-          Sajnálom! – kezdtem meg-megremegő hangon – Annyira sajnálom, hogy így viselkedtem, pedig meg is mentettek azoktól a vámpíroktól. – beleborzongtam, hogy hangosan is kimondtam a szót.
Furcsa volt, hogy mikor kimondtam nem félelmet, még csak nem is undort éreztem. Megdöbbentő volt, hogy ebbe a titokba én is be vagyok avatva, és ettől boldog voltam.
-          Megértelek, - térített vissza a jelenbe Dr. Cullen hangja - nem lehet könnyű neked ez az egész. De nem kell félned, nem fogunk bántani.

-          Még Rosalie sem? – kérdeztem félénken.

-          Hát Rosalie – sóhajtott mélyet – egy furcsa eset, de alapvetően Ő sem akar senkit bántani. Még téged sem!
Nem tudom, hogy miért, de ettől nem éreztem magam jobban. Egy fintorral konstatáltam nem tetszésemet, mire a doktor rám vigyorgott.
-          Szerintem aludj egy kicsit! – ajánlotta, mire riadtan felnéztem rá.

-          De haza kell mennem…

-          Nyugodj meg, Alice már elintézte ezt. – nézett rám elbizonytalanodva – De ha haza mennél inkább, akkor hazaviszünk.

-          Nem, maradok szívesen. De azt, hogyan érti, hogy Alice már elintézte? – futott át az agyamon egy beteg gondolat: Alice betört a házunkba! De gyorsan elhessegettem.

-          Hát, inkább kérdezd meg őt! – kaptam egy széles vigyort a nem éppen kielégítő válasz mellé – De kérlek, csak tegezz! Nem vagyok én olyan öreg! – nevetett fel derűsen.

Erős késztetést éreztem rá, hogy megkérdezzem valójában hány éves, de egy másik gondolat teljes mértékben eltérített az eredeti szándékomtól. Vajon Edward hány éves? Vajon nem is tizenhét éves? Hány évvel több, mint amennyinek kinéz? És a legfontosabb: Ez mennyire zavar engem?
-          Rendben – mosolyogtam rá, miután válaszoltam egy kicsit megkésve.

-          Ő is itt van! – nézett rám jelentőségteljesen. Elvörösödtem, ahogy rájöttem, kiről beszél. – Szeretnél vele beszélni?

-          Nem – vágtam rá túl gyorsan. Carlisle zavarodott tekintetében a kételkedés is feltűnt. Nyilván nem értette, hogy miért ódzkodom ennyire az Edwarddal való beszélgetésemtől.

-          Nem tudom, hogy felvagyok-e készülve arra, hogy ezt megbeszéljem vele.

-          Értem – töprengve nézett rám, amitől ismét begörcsölt a gyomrom.  – Jobb lesz, ha lefekszel aludni!

-          Rendben – sóhajtottam mélyet.

-          Gyere! – nevetett fel morcos arcom láttán. Semmi kedvem nem volt felállni arról a kényelmes székről, ami azt bizonyította, hogy tényleg álmos vagyok.

Még egy emeletet felmentünk, és Carlisle egy fehér ajtós szobához vezetett. Csalódottan vettem tudomásul, hogy még egy emeletet menni kellett volna, hogy Edward szobájában legyünk.
Benyitott a szintén csodaszép szobába, aminek a közepén egy aranyozott keretű ágy állt. Már maga a látványa is ólomsúlyokat varázsolt a lábaimra, és olyan lassan közelítettem meg vágyam tárgyát, hogy azt egy lajhár is megirigyelhette volna. 
Ahogy belesüppedtem a pihe-puha ágyba, már semmi sem érdekelt a pihentető alváson kívül. Ködösen, már félálomban érzékeltem, hogy Carlisle betakargat, majd kimegy a szobából.
Kinyitottam a szemeimet, és tudtam, hogy csak álmodom, mert már sokszor történt velem ilyen. A valóságban felébredni más volt, mint azt álmodni, hogy felébredek.
A szél süvített, és ettől nyugtalan lettem. Észrevettem, hogy az ablak résnyire nyitva van, de kitámasztva, hogy véletlenül se csapja be a szél. Kikászálódtam az ágyból, azzal a céllal, hogy becsukom.
Amint felálltam, furcsa, nedves, folyadékszerű valami folyt végig a lábamon. Amint lenéztem megéreztem a furcsa rozsdás illatot, és megláttam a sötétvöröses színt. Azonnal rájöttem, hogy mi az, ami a lábamon folyik: vér.
Ijedten kaptam a combomhoz, de rá kellett jönnöm, hogy a vér nem onnan folyik, ahonnan számítottam rá. Nem a havi problémám bizonyítéka volt.
Mikor visszanéztem az ágyra csak akkor vettem észre, hogy az ágyneműm szinte tocsog a vérben. Nem éreztem fájdalmat így tudtam, hogy nem az én vérem. De akkor kié?
Ahogy sokkos állapotomban, mindenféle hangra figyeltem, észrevettem, hogy minden lehalkult. Szinte megszűnt minden hang, talán már a szél sem fújt annyira. Ettől a hideg futkosott a hátamon.
A periférikus látásommal érzékeltem, hogy valaki van az ablakom előtt. Félve pillantottam oda, a sokkos állapot kezdet eluralkodni rajtam.
Biztosan csak képzelődtem! – jutottam erre a következtetésre, miután hosszas nézelődésem során az ablakon keresztünk, nem láttam semmilyen mozgolódást.
Aztán megjelent előttem egy arc. Olyan volt mintha repülne, és az ablakomon nézett be. Szélesen elmosolyodott, és vörös szemei éhesen csillogtak. Halkan beszélni kezdtem, de a hátborzongató suttogáson kívül nem hallottam semmit.
Hirtelen eltűnt, a sikolyomtól vízhangzott a szoba. Mikor körülnéztem, már nem a szobámban voltam, hanem egy tömlöcszerűségben. Nagyon hideg volt, és rajtam még mindig csak az a vékony hálóing volt.
Az ajtó kicsapódott, sok csuklyás alak lépett be rajta. Mindegyik más nyelven beszélt, de úgy tűnt, hogy megértik egymást. A beszédük gyors volt és érthető, azt leszámítva, hogy nem tudtam, miféle nyelven beszélnek…
Egy hideg kéz olyan erővel markolta meg a kezemet, hogy felsikítottam, de nem törődött vele. Mivel hátulról fogott meg, így nem tudtam szembe fordulni vele. De a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett.
Öntudatlanul sikítottam, és csak ködösen érzékeltem, hogy a karmai belevájnak a bőrömben, és a vérem kicsordul.
Ezután minden gyorsan történt. Az egyik pillanatban a csuklyás emberek beszélgettek, a másikban már támadópózba ereszkedve vicsorogtak rám.
Egyszerre rugaszkodtak el a földtől, én pedig kétségbeesetten felsikítottam.
Mikor kinyitottam a szemeimet újra abban az ismeretlen szobában találtam magam, ahol Carlisle hagyott.
Hogy keveredtem ebbe bele? – kérdeztem magamtól, az arcomat a kezeimbe temetve.
Fogalmam sem volt, hogy miként másszak ki belőle. Nem akartam, hogy örökké azzal a tudattal éljek, hogy tudom, kik mészárolják napról-napra Forks lakosságát.
A gondolataim zavarosak voltak, ezért ideje volt, hogy elgondolkozzam a történteken.
Először is: mit tudtam eddig a vámpírokról?
Egy dolog biztos: nagyon gyorsak és nagyon erősek.
Vért isznak, szemfogaik vannak, és a napon nem tartózkodhatnak, mert akkor elégnek. Koporsóban alszanak, és a karóba húzás az egyik legjobb módszer egy vámpír megsemmisítésének. Nem öregszenek, tehát nagyon tapasztaltak, és a legtöbb igen kegyetlen.
És mit tudok most a vámpírokról? – kérdeztem magamtól kétségbeesve. Igazából azon kívül, hogy gyorsak, erősek, gyönyörűek, és hogy vért isznak nem tudtam semmit. Ettől a gyomrom összeszűkült.
Meg kell tudnom még többet róluk! – határoztam el magam.
Valójában megkérdezhettem volna valakit a családjából, de igazságosnak tartottam, hogy tőle kérdezem meg.
Amint kikászálódtam az ágyból, már indultam is az ajtó felé, de mire odaértem volna, az kitárult előttem.
Meglepetten vártam, hogy ki az, aki ilyen jól időzített, de mikor megpillantottam a keresett személyt, lesütöttem a szemeimet.
-          Beszélni akartál velem, igaz? – kérdezte színtelen hangon. Félve felpillantottam az arcára, de az a tökéletes és áthatolhatatlan maszkot tükrözte. Eddigi ismeretségünk óta, ez volt a leghidegebb tekintet, amit valaha felém küldött.

-          Igen, beszélni szeretnék veled erről az egészről.

-          Kérdezz! – csukta be maga után az ajtót, majd annak dőlt, a kezeit a mellkasán összefonva.

-          Számodra vonzó a vérem? – kérdeztem lehajtott fejjel. Mindenképpen tudni akartam, hogy milyen reakciót váltok ki belőle. Lehet, hogy ez az egész csak annak köszönhető, hogy csábító számára a vérem? Ezt egy rettegő belső hang azonnal elvetette. Valójában iszonyatosan fájdalmas lenne, ha Edward csak a vérem miatt szeretne velem lenni, vagy inkább csak a véremet akarja…

-          Legszívesebben felfalnálak! – válaszolt vágytól izzó hangon. Lehet, hogy azért, mert szerelmes vagyok belé, de nem a várt reakció jelent meg az arcomon.
Mindketten azt hittük, hogy ettől megrémülök, de ahogy egy hátsó hang értelmezte a mondatot, az arcom vörös árnyalatot vett föl.
Zavartan és félve néztem föl rá. Az arca nem tükrözte az érzelmeit, de a szemeiről láttam, hogy nem érti a reakciómat.
Akaratlanul vándorolt a tekintetem az ajkaira, amit még úgy is felfoghatott, hogy a vérem kiszívására gondolok. De mikor a tekintetem tovább vándorolt a nyakára, a mellkasára, a vállára, a hasára, majd a csípőcsontja közötti részre, és lejjebb, keserűen felnevetett.
  Abban a pillanatban előttem termett, és a lendülettől az ágyra zuhantunk. Zavartan néztem bele vágytól csillogó szemeibe. A hideg tekintet, és a kifejezéstelen maszk eltűnt, helyette még sosem látott vágy és düh keveredett tökéletes arcán.
-          Fogalmad sincs róla, hogy ez milyen nekem –jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Minden pillanatba mikor veled vagyok, szinte szétszakadok a küzdelemtől. A vámpír legszívesebben kiszívná az összes véredet. De akár hiszed, akár nem, én is férfiból vagyok, és akárhányszor az eszembe jutsz, vagy csak meglátlak, szinte szétvet a vágy. Teljesen megőrjítettél.
Erre még akkor sem tudtam volna válaszolni, ha nincs ennyire közel hozzám. De így, hogy a lélegzetével szívtam tele a tüdőmet, még csak bólintani sem lettem volna képes. A testem elernyedt, ahogy a forró teste lenyomott az ágyra.
-          Nem tudod magadat tisztán látni, de én igen. Jobban szeretlek bárminél és bárkinél a világon. De jobban kívánlak, mint az összes embert együttvéve.

-          Nem félek – szólaltam meg remegő hangon.

-          Pedig igazán kellene. Nem csak a vámpír felemtől, hanem az embertől is.

-          Miért? – bukott ki belőlem hisztérikusan a kérdés – Szeretlek.

-          Én is szeretlek – mosolyodott el halványan – Jobban, mint képzeled. De épp ez az amiatt nem szabat belebonyolódnunk ebbe.

-          Késő, már mindent tudni akarok rólatok. Nem akarom, hogy itt hagyj, azt nem tudnám túlélni. – a szemeim a saját szavaim hatására megteltek könnyel. Ahogy elképzeltem, milyen lenne nélküle az életem, a könnyek gyűltek, és végül galád módon kicsordultak. 

-          Semmi baj – csókolta le a könnyeket az arcomról Edward, közben a kezem simogatásával próbálta csillapítani feldúlt lelkiállapotomat.

De én nem ezt akartam. Nem vigasztalást vártam tőle, hanem, hogy velem marad.
A teste ugyanúgy fölöttem volt, mint mikor az ágyra dőltünk. Tökéletesen éreztem a belőle áradó forróságot, és a lélegzete bódító illatát.
Az egyik kezével támaszkodott, míg a másik engem simogatott. Élveztem, hogy a szája közel van az enyémhez, de sejtettem, hogy ő nem fog semmit tenni azon kívül, hogy lecsókolja a könnyeimet.
Határozottan akartam cselekedni, ami az én esetemben igen nehéznek bizonyult.
Féltem a visszautasításától, de attól még jobban, hogy elveszítem.
Edward éppen az orcámról csókolt le egy könnycseppet, mikor hirtelen az arcomat felé fordítottam.
Amilyen gyorsan csak tellett tőlem, az ajkaimat az övéire tapasztottam.
Éreztem, hogy a teste megfeszül, majd a keze eltűnt a kezemről. Az volt az érzésem, hogy nem tudja, mit is tegyen. Bizonyára váratlanul érte a csókom, de ha valóban igazat mondott, nem volt elég erős ahhoz, hogy eltoljon magától.
És, ha mégis elég önuralma lesz hozzá? Akkor le kell rombolnom a falat, ami az ellenállását jelképezi.
Próbáltam minél ügyesebben csókolni, ami nehéz feladatnak bizonyult. Ugyanis Edward ajkai meg sem mozdultak.
Már éppen feladtam volna az ajkaim mozgatását, mikor egy halk sóhaj tört fel belőle.
Ez felbátorított. A kezeimet a hajába vezettem, és élvezettel borzoltam fel azt. Az ajkai továbbra sem mozdultak, de már nem számított. Órákon keresztül csókoltam volna csak azért, hogy majd egyszer lerombolhassam a falat.
Az egyik kezem felfedezőútra indul a hátán. Éreztem a megfeszített izmait megremegni, amitől elmosolyodtam.
Ezt érzékelte, és végre valahára ,,életre kelt”. Meglepődtem, mikor a keze nem a hajamba túrt, vagy simogatni kezdett, mint eddig mindig. A keze a derekamra siklott, és a fenekemnél fogva az ágyékához szorította a csipőmet.
A lélegzetem bent akadt, és a szívem kétszer olyan gyorsan kezdett verni a mellkasomban. Erre Edward mosolyodott el.
Olyan szorosan szorított, hogy az már szinte fájt, de mégsem zavart. Hogyan is zavart volna, mikor ennyire közel volt hozzám?
A nyelve édesen siklott az enyémmel, és olyan lehengerlő volt, hogy szinte önkívületi állapotba kerültem.
Tényleg közel állhattam hozzá, mert amit eltornáztam a kezeimet Edward nyakáról, rögtön az inge szélét kezdtem keresni. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belém, de még többet akarta Edwardból érezni, abban a pillanatban azonnal.
Mikor végre elérték, az ujjaim rögtön alá akartak furakodni, de addigra Edward már nem volt sehol.
-          Eszedbe sem jutott, hogy meg is ölhetlek? – nézett rám dühösen az ajtónak dőlve, hangosan zihálva.
Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, ezért inkább bölcsen csöndben maradtam.
A hirtelen szellőre kaptam fel a fejemet, melyet eddig lehajtottam. Zavarban éreztem magam az erkölcstelen letámadásom után, és hogy még csak azt sem értem el, hogy Edward elveszítse a fejét.
Gyorsabba kezdtem szedni a levegőt, mikor nem láttam Edwardot. Ijedten pördültem körbe, abban a reményben, hogy megtalálom.
Nem számítottam rá, de mégis ott volt. A nyitott ablak mellett állt, csukott szemekkel, és mélyeket szippantott a hűvös levegőből.
Nem emlékeztem rá, hogy ki lett volna nyitva az ablak, de jelen pillanatban nem is érdekelt. Edward nem úgy nézett ki, mint aki a legjobban érzi magát.
Lassú léptekkel közelebb mentem hozzá. Nem voltam olyan közel hozzá, de a kezemmel még épp elértem. Meg akartam érinteni, de mikor kinyitotta a szemeit, a simogatásra készülő kezem a levegőben megtorpant, majd visszahanyatlott a testem mellé.
-          Mit csinálsz? – kérdeztem, mikor már a csend túl zavaró lett. A tekintetemet szabályosan a padlóra ragasztottam, de mikor meghallottam az abszurd válaszát, a pillantásom azonnal az éjfekete tekintetébe fúródott.

-          Kívánlak – nézett egy pillanatra az ajkaimra -, és muszáj kiszellőztetnem a fejemet, nehogy rád vessem magam.  

-          Oh – a roppant értelmes válaszom mellé, még el is vörösödtem, teljes volt a zavarom.

-          Mikor fogod megérteni, hogy mennyire veszélyes vagyok? – dörzsölte meg fáradtan az egyik szemét.

-          Soha – szűrtem dühösen a fogaim között. Meglepetten nézett vissza rám, sikerült úgy válaszolnom, hogy megtartottam a szemkontaktust. – Szeretlek, és akarlak! Nem hagyom, hogy elhagyj!

-          Fogalmad sincs, hogy mibe keveredsz bele, ha velem maradsz! – Edward szemei szinte szikrákat szórtak, de nem érdekelt, hogy ez most miattam van.

-          Nem érdekel! Veled akarok lenni, ameddig csak lehet. – küzdöttem az ellen, hogy a hangom megremegjen, de a mondat végén mégis elcsuklott. Éreztem, hogyha Edward tovább is megmakacsolja magát, akkor eltűnik az összes önbizalmam – amiből azért nem bővelkedtem annyira sokkal.

-          Velem akarsz lenni? – kérdezte csillogó tekintettel, és a hangja tükrözött egy kevés boldogságot. Legalább már megértette, hogy valójában mit akarok…

-          Igen, minden pillanatban,

-          Nem is ismersz igazán, – lépett közelebb hozzám, mitől a szívem ismét eszeveszett vágtába kezdett – és te mégis velem akarsz lenni. De miért? Miért kockáztatnád az életedet egy olyan korcs miatt, mint én?

Ez a mondat felháborított. Egy részről, mert Edward nem korcs. Ő a legjobb, legkedvesebb és a legcsodálatosabb ember az egész világon. A másik oka a felháborodásomnak az, hogy nem tartotta elég erősnek az iránta érzett szerelmemet. Bármit megtettem volna érte. Bármit…
-          Először: kérlek, ne nevezd így magad mikor a közelemben vagy, mert ez nem igaz! – mondtam, mire megforgatta a szemeit – Másodszor: szeretlek, és ez a legfontosabb.

-          De, hogy vagy képes szeretni? Hazudtam neked, veszélybe sodortalak… - láttam rajta, hogy még folytatná, ezért a tenyeremet rászorítottam a szájára, hogy felhagyjon az önostorozással.

-          Megmentettél… - kezdtem volna, de Edward félre húzta a kezemet, és ismét beszélni kezdett.

-          Nem tartozol nekem semmivel! – mondta hevesen, mire elmosolyodtam. Még mindig nem érti…

-          Tudom, és nem is ezért teszem – jelentettem ki, mire kaptam egy kétkedő pillantást tőle, de nem törődtem vele, folytattam – Megmentettél, és én is megmentelek.

-          Megmentesz? – ismételt meg kérdő hangsúllyal, hitetlenkedve.

-          Szeretsz? – kérdeztem zavartan, de muszáj volt elmagyaráznom neki.

Nem válaszolt rögtön, amitől pánikolni kezdtem. Rettenetesen megijedtem, ha arra gondoltam, hogy talán most lett belőlem elege, és úgy gondolja, hogy nem volt elég megmenteni-e, még szerelmi vallomást is elvárok tőle.
-          Szeretlek – nézett rám őszintén csillogó szemekkel, és a pillantása beszippantotta az enyémet –, ha ezt lehet annak nevezni, bár nem vagyok benne biztos.

-          Miért? - bukott ki belőlem a félelemmel teli kérdés.

-          Csak mert szerintem ez erősebb, mint a szerelem. – jött közelebb, és az ujjai végig simítottak az arcomon – Ez hihetetlen érzés. Úgy vágyom rád, mint ember a levegőre. Minden pillanatban érezni akarom a forró bőrödet, a mézédes ajkaidat, a bódítóan friss leheletedet és hallani akarom, hogy azt mondod, szeretsz. Annyira vágyom erre, hogy az már beteges. Képtelenség ennyire szeretni valakit. Valószínű, hogy az emberek ezt nem is értik igazán. Bármit megtennék érted. Ha most azt mondanád, hogy nem akarsz többet látni, és hogy tűnjek el még a Föld színéről is, akkor örömmel halnék meg.

-          Mi? Miről beszélsz? Te megőrültél! – sírtam fel. Hogy gondolhatja, hogy azt akarom, hogy meghaljon? A könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek, és kis híján felsikítottam a kétségbeeséstől. – Nem értesz, igaz? Te vagy az egyetlen, aki miatt képes lennék bármit feladni! Megmentettél, ezért megmentelek. Ha tényleg szeretsz, akkor megérted, hogy miért nem tudlak elengedni. Ha akarnám, se tudnám megtenni, de nem akarom… Megmentelek attól, hogy ezt tedd, mert nem engedem, hogy elhagyj! Az enyém vagy!

Kétségbeesetten zokogtam, de nem tudtam nem kimutatni a félelmeimet, annyira erősen ostromolták a mellkasomat.
A következő pillanatban már az ágynál voltunk, és én Edward ölében ültem, az arcomat a nyakához nyomva. Forró könnyeim befolytak az ingje alá, de nem bírtam uralkodni magamon.
-          Semmi baj! Kérlek, ne sírj! – próbált kedves szavakkal nyugtatni.
Ringatni kezdett, és dúdolt, amitől egy kicsit megnyugodtam. Igyekeztem nem arra gondolni, amiket Edward mondott, de az agyamból képtelen voltam kitörölni azt a fájdalmat, amit csak ez a mondat okozott nekem.
Percekkel később néztem csak fel rá, még nedves szemekkel.
-          Nem hagyhatsz el! – néztem rá határozott tekintettel – Ha szeretsz, nem hagysz el! Csak akkor tudod megtenni, ha nem szeretsz igazán! – tudtam, hogy amiket mondok nem teljesen igazak, de el kellett hinnem, hogy ez a helyes út.

-          Nem hagylak el – nézett rám keserű tekintettel –, de neked is meg kell ígérned valamit!

-          Mit? – azonnal kaptam az alkalmon, és megragadtam az első reményteli szálát a beszélgetésünknek, amely talán jó útra vezeti az eseményeket.

-          Nem fogsz semmilyen butaságot csinálni, és ha veszélyt jelentek rád, akkor ésszerűen cselekszel.

-          Mi számít ésszerűnek? – mosolyodtam el halványan, de ezt ő korántsem találta viccesnek.

-          Lydia! Komolyan beszélek. Nem szabad játszanod a szerencséddel. Tisztára, mint Bella. Hihetetlen, nem elég, hogy vonzod a bajt, ráadásul egy vámpírba vagy szerelmes, és pechedre a vámpír viszontszeret.

-          Apropó vámpír. Elmondanád, hogy te miért különbözöl a többiektől? – tereltem el gyorsan a témát más irányba. Egyrészről nem akartam erről Edwarddal veszekedni, másrészről pedig tényleg kíváncsi voltam.

-          Miből gondolod, hogy másmilyen vagyok? – kérdezett vissza, mire megforgattam a szemeimet.

-          Hát nem is tudom, - mosolyodtam el – talán melegebb a bőröd, nem aranybarnák a szemeid és nem is vagy annyira sápadt, mint ők.

-          Én valóban más vagyok. Emlékszel, mikor mondtam, hogy Jacob az apám? – némán, összezavarodva bólintottam. – Igazat mondtam.

-          Tessék? – szakadt ki belőlem a hitetlenkedő kérdés – Ez hogy lehetséges, hisz Ő majdnem ugyanolyan idős, mint te.

-          Hát nem egészen – fordította el a pillantást, de nem folytatta. Nem akartam, hogy ismét az önutálatba süllyedjen, és olyan dolgokat gondoljon, mint legutóbb… Már a gondolattól kirázott a hideg. Nem! Nem! Ilyen sosem fog történni, mert itt leszek vele, és megakadályozom, hogy ostobaságot tegyen.

-          Hallgatlak – csókoltam bele a nyakába, mire felsóhajtott. Ez hihetetlenül jó érzés volt a megviselt lelkemnek. Szorosan átöleltem a nyakát, és hozzá bújtam.

-          Ő egy farkas, olyan, mint a többiek, akiket láttál. Ők mind emberek, de alakot tudnak váltani. És egyrészről tőle örököltem az „emberibb” tulajdonságaimat.

-          Egyrészről? – kérdeztem vissza. Meglepett, hogy milyen jól viselem a helyzetet.

-          Az anyám fél-vámír. Félig ember és félig vámpír.

-          Nessie? – kerekedtek ki a szemeim, mire némán bólintott, és beszélni kezdett.

Hihetetlen volt. Jobb szó nincs rá, de valószínű, hogy ez sem fejezi ki, amit megtudtam a vámpírok, és farkasok képességeiről. Ez annyira abszurd volt, hogy többször is rá kellett kérdeznem bizonyos dolgokra, de látszólak ez nem zavarta Edwardot, sőt… Egyre lelkesebben beszélt a képességekről.
-          És ti hogy kerültetek Cullenékhez? – kérdeztem, mikor feldolgoztam, hogy Nessie Edward anyukája.

-          Hát… - sóhajtott mélyet, látszott, hogy már megint egy kényes témánál vagyunk – Az egész azzal kezdődött, hogy Edwardot Carlisle átváltoztatta, majd Esme-t, Rosalie-t, Emmettet. Majd Alice és Jasper csatlakoztak hozzájuk.

Ismét mesélni kezdett. Nem nagyon ment bele a részletekbe, és ezt furcsálltam. Csak nem lehet olyan fájdalmas az átváltozás?
Folytatta a történetet anélkül, hogy észrevette volna kíváncsiságomat, de mikor a végére ért, elfelejtettem, hogy miért is voltam ilyen „lényegtelen” dolog miatt izgatott.
-          Edward és Bella a nagyszüleid? – kérdeztem hisztérikusan magas hangon. Ez volt az első olyan dolog a beszélgetésünk folyamán, ami tényleg sokkolt. Ez lehetetlen, hiszen szinte egyidősek vagyunk.

-          Ez taszít téged? – kérdezte csalódottan, ami kijózanított.

-          Nem, csak kell egy kis idő, hogy feldolgozzam – mondtam neki, még mindig remegő hangon. Pár perc elteltével tényleg jobban éreztem magam. Végül is nem is olyan hihetetlen. Nem is hihetetlen… - hitegettem magam.

-          Szóval akkor ti nem öregszetek – mondtam ki a nyilvánvalót, de egy másik kérdés sokkal jobban érdekelt, mint, hogy az ostobaságomon merengjek. – És te hány éves vagy?
Az izmai megfeszültek, és az álkapcsát megfeszítette. Éreztem, hogy ez egy rossz kérdés volt, de nem hittem, hogy ez ennyire rosszul fogja érinteni.
-          Nem akarod tudni – jelentette ki a fogain keresztül sziszegve.

-          Dehogynem!  - vágtam rá határozottan – Mindent tudni akarok rólad!

-          Hetven – válaszolta dühösen, a szemeimbe nézve.
Hetven - tombolt az agyamban a furcsán kerek szám. Akaratlanul is belegondoltam, hogy Edward közel egyidős a nagypapimmal. Nem ez nem számít…
Mikor azt hittem, hogy a nagyszülein kívül nem fog semmi igazán sokkolni, akkor tévedtem. Érdekes módon nem az sokkolt, hogy mennyivel idősebb nálam, és nem is undorodtam tőle. Az sokkal rosszabbul érintett, hogy tudtam, nagyon sok ideje volt tapasztalatot szerezni. Ez a gondolat féltékenyen villogott az agyamban. Vajon hány nőbe volt eddig szerelmes?
Annyira belemerültem a különböző fájóbbnál-fájóbb képekbe – amelyekben Edward gyönyörű nőkkel szerelmeskedik-, hogy csak arra eszméltem fel, Edward megpróbál lecsúsztatni az öléből.
-          Mit csinálsz? – csúszott a hangom pár oktávval feljebb, miközben olyan szorosan kapaszkodtam belé, hogy elzsibbadt a kezem.

-          Tessék? – nézett rám kikerekedett szemekkel. Az arcunk nagyon közel került, mikor Edward feladta, hogy lecsúsztasson magáról, hogy egy pillanatra teljesen elvesztettem az irányítást a testem felett.
Apró csókokkal borítottam be az állát, majd a nyakát. Annyira belemerültem ebbe az édes feladatba, hogy észre sem vettem, hogy mikor feküdt el Edward az ágyon, engem is magával húzva.
Gyengéden átfordult velem, így én kerültem alulra. Csillogó szemeit az enyémekbe fúrta, és lágy csókot lehelt az ajkaimra. Én természetesen rögtön az ajkai után kaptam, de ő addigra felemelkedett rólam.
-          Ez hihetetlen. – sóhajtott mélyet, ami csiklandozta az ajkaimat. – Sohasem gondoltam, hogy ilyen jól fogod fogadni. Szeretlek Lydia!
Ettől a mondattól az egész világot rózsaszínben kezdtem látni. Nem számított semmi Edwardon és rajtam kívül.
-          Én is szeretlek! – tornáztam magamat feljebb, hogy ismét megcsókolhassam. Azóta, hogy megtudtam, milyen csodás is Edwardot csókolni, szinte csak erre vágytam.
Nem engedte, hogy hevesen csókoljam meg. Azzal, hogy állandóan meg-megszakította a csókunkat, lassabb tempóra ösztökélt. És én engedelmeskedtem neki.
Hosszú percekig csak apró puszikkal halmozta el az ajkaimat, majd lekászálódott rólam. Csalódottan sóhajtottam fel, mire elnevette magát.
-          Ideje haza menni – jelentette ki, miközben felhúzott – Bár szerintem maradhatnál még, de nem hiszem, hogy anyukád díjazza az ötletemet.

-          Igaz – ismertem be csalódottan.   
Edward megfogta a kezemet, és kihúzott a szobából.
Észre sem vettem, hogy besötétedett.
A házban túl nagy csend volt, és ez zavart. Muszáj volt rákérdeznem.
-          Hol vannak a többiek? – kérdeztem meg, mikor leértünk az üres nappaliba.

-          Elmentek vadászni – fordult felém, olyan tekintettel, amiből ki lehetett olvasni, hogy valamit eltitkol.

-          És? – kérdeztem megrovóan, mire felnevetett –Mi az?

-          Jobban ismersz, mint gondoltam. – vigyorgott rám, majd szomorúan felsóhajtott – Elküldtem őket, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. – túrt zavartan a hajába. Annyira édes volt, hogy muszáj volt megcsókolnom.

Olyan gyorsan öleltem át, hogy hátra hőkölt, de azért visszacsókolt. Sajnálatomra ez is csak egy puszira sikeredett, mert rögtön eltolt magától. Kezdett ez egy kicsit zavarni, és szomorúvá is tett ez a furcsa reakció.
-          Ugye tudod, hogy miért tollak el? – csókolt homlokon, mikor észrevette a csalódottságomat.

-          Nem – mondtam nyafogó hangon, mire ismét kaptam egy szemkápráztató mosolyt.

-          Vigyáznom kell rád, és nem szabad elengednem magam, annyira, hogy fájdalmat okozzak neked. – simogatta az arcomat.

-          Rendben – simultam hozzá, de gondolatban elvetettem azt a lehetőséget, amit Edward mondott. Nem terveztem, hogy ezt a lehetőséget elfogadom…

A kocsiút nagyon csendesen telt. Edward a kezemet fogta, és néha-néha megsimogatta az ujjbegyével a kézfejemet. Nagyon elmerengett valamin, és én ezt kihasználva, őt néztem az egész úton. Megpróbáltam minden arcvonását az emlékezetembe vésni, hogy mindig emlékezzek rá, hogy még az álmaimban is őt lássam.
Annyira gyorsan telt az idő, hogy csak arra eszméltem fel, mikor a házunknál leparkolt az autó.
Igazából nem tudtam, hogy most mit kéne tenni. A filmekben ilyenkor mindig a búcsúcsók következik, majd a lány bemegy a házba, és az ajtónak dől, szerelmes tekintettel.
De ez nem egy film, hanem a valóság az én tökéletes szerelmemmel. Szerelmem – milyen csodás kifejezés, és milyen találó is.
-          Jó éjszakát – hajolt közelebb, de nem csókolt meg. – Köszönöm – csókolt bele a nyakamba, majd az orrát végighúzta az állkapcsom mentén. Végül az ajkai rátaláltak az enyéimre, és én olyan hevesen kaptam utánuk, mintha évek óta sohasem csókoltam volna meg. Sajnos, ez a csók is túl rövid ideig tartott, és ismét az az óvatos puszi volt, mint amit Edward kigondolt.

-          Jó éjszakát – suttogtam megrészegülve Edward illatától.
Épp kelletlenül, remegő lábakkal szálltam volna ki, mikor gyengéden megragadta a kezemet. Érdeklődve, mosollyal az arcomon fordultam felé, de az arca zavartságot tükrözött. Valószínű, hogy ezen gondolkozott az egész út folyamán – gondoltam boldogan a tudattól, hogy végre megtudom, mi kötötte le annyira Edward figyelmét.
-          Veled aludhatok? – jött a nem várt kérdés, mire a mosoly lehervadt az arcomról.  

12 megjegyzés:

  1. Szia!
    Jaj annyira nagyon jó volt!! Ha én Lydia helyében lennék tuti, hogy igent mondanék!! Légyszi-légyszi mondjon igent!!
    Szóval kicsit értelmesebb módon: gratulálok és szokás szerint fantasztikusat alkottál viszont most tuti, hogy belehalok, ha több hetet kell várni a folytatásra, ez ezer százalék, a kíváncsiság fog megölni...
    Egyébként nagyon tetszik Edward karaktere, mintha Jake és Edward (az idősebbik) keveredne benne, vagyis tökéletes!
    Örülök, hogy ilyen pozitív fordulatot vettek az eseményke és remélem, hogy lesz időd írni
    Puszi
    Nikol

    VálaszTörlés
  2. Szia Thara! Nagyon örülök ennek a fejinek, nagyon szuper lett. Az biztos megint izgulhatunk a következő fejezetig, szerintem biztos igent mond Lydia, hát bolond lenne nemet mondani. Szóval a lényeg szuper jót alkottál. Millió puszi üdv.:Rozi

    VálaszTörlés
  3. Fantasztikus lett!
    Annyira jó, hogy végre együtt vannak. Olyan édesek együtt. :)
    Remélem igen lesz a válasz a kérdésre. :)
    Már alig várom a folytatást!

    VálaszTörlés
  4. Szia!

    Ha valaki, hát én biztos megértem, ha nincs ideje az embernek. Szóval szerintem ezzel nincs gond. Csak valóban sokáig izgultunk :-)
    De megérte! Attól féltem, hogy Lydia majd képtelen lesz elfogadni ezt az egészet, ehhez képest... Nagyon tetszett!
    Annyira kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ezek után. Még biztos meg fogsz minket lepni!
    Szóval a lényeg, hogy a remek stílusod ennyi idő alatt sem romlott, sőt...!
    Nagyon várom a folytatást!
    Üdv: Kriszta

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    Megérte várni! Fantasztikusan jó fejezetet írtál. Nagyon várom a folytatást.
    Szia

    VálaszTörlés
  6. nagyon szuper lett kíváncsian várom a folytit

    VálaszTörlés
  7. Szia!
    Fantasztikusan nagyszerű lett:D:D Már nagyon vártam és ááááá végre együtt vannak :D:D
    Juj vajon mit fog reagálni a kérésre. Mármost izgulok miatta. Amint tudod folytasd. Imádom. Gratulálok:D:D
    Puszi:Netti

    VálaszTörlés
  8. Szia Thara!

    Érdekes fejezet lett :D
    De végre együtt Edi és Lydia :D

    De mi ez a vég? Edward megkérdezi, hogy vele aludhat-e erre ő megretten?

    Várom a kövit! Siess vele :)

    Puszi, Rami

    VálaszTörlés
  9. Nagyon klassz lett, várjuk a folytatást! Pussz

    VálaszTörlés
  10. Rami nem a régebbi álma miatt?:P

    VálaszTörlés
  11. Szia!

    Először is egy gyors bemutatkozás, mivel hogy mondhatni új olvasód vagyok.
    Abytől (Abigel) kaptam a linket, miután a pénteki Bel Ami forgatáson találkoztam veled, csak éppen a hasonló név miatt, összekevertelek Terrával. Utólagosan is bocsánat érte! :$
    Szóval Abytől kaptam, hogy olvassam el az írásod, majd nevetnem kellett, mert anno már rád, azaz az oldaladra találtam, csak éppen nem volt annyi időm, hogy elolvassam a történeted, de bele-bele olvastam, és már akkor nagyon tetszett! :)

    Most végre akadt egy kis időm, és gyorsan elolvastam az eddigi fejezeteket, és a véleményem csak annyiban módosult, hogy még jobban tetszik! :D

    Sokáig a 11-es fejezet volt a kedvencem, főleg mivel azt olvastam el legelőször tőled, még anno, de most már mondhatni az összes a kedvencem, de ez a 14. egy nagy kedvenc lett azonnal. :)

    Várom, és remélem, hogy hamar jön a következő fejezetet! :)

    Kriszti
    (Egy új rendszeres olvasód, a Bel Ami forgatásról. :) )

    VálaszTörlés
  12. Szia, Nikol!
    Köszönöm, köszönöm! Imádlak! Örülök, hogy tetszett! Igyekszem frisselni!
    Igyekeztem úgy megalkotni Edwardot, hogy Edward és Jake szokásait veszi át. És persze az sem elhanyagolható szempont, hogy Ő az, aki a hercegem. :P Úgy terveztem, hogy úgy alkotom meg, hogy tökéletes legyen (vagy is, aki nekem lenne tökéletes), de mikor elkezdtem az ő szemszögéből írni az első fejezetet, szinte életre kelt. Jó tudom, hogy ez nagyon, de nagyon betegesen hangzik, de az igazat mondom. :P


    Szia, Rozi!
    Köszönöm szépen! Nagyon örülök, hogy tetszett! Hát igen, Lydia sem tud ellen állni Edwardnak…:P Amúgy nagyon köszönöm az mailedet, ez nagyon jól esett! Puszillak!


    Szia, Niki!
    Köszönöm!
    Igen, szerintem is édesek! :P
    Igyekszem frisselni!


    Szia, Kriszta!
    Köszönöm, hogy megérted! :)
    Hát Lydia elég érdekes jellem, de ebben Edward sokat fog neki segíteni. :) Köszönöm szépen! Szerintem egy kicsit elfogult vagy! :$ De ez iszonyatosan jól esik! (L) Igyekszem a többi fejezettel!


    Szia!
    Köszönöm szépen! Örülök, hogy tetszett! :)


    Szia, Ancsy!
    Köszönöm szépen! :)


    Szia, Netti!
    Köszönöm! :) Én is vártam már, hogy együtt legyenek! ;) Könnyebb Edwardról írni, úgy hogy boldog! :D Ha rajtam múlna akkor állandóan boldog lenne, de sajnos a szereplők átvették az irányítást az ujjaim felett… :P
    Örülök, hogy tetszett!


    Szia, Rami!
    Köszönöm! Igen, én is örülök neki, hogy együtt vannak! :D Igyekszem a frissekkel!


    Szia, Analía!
    Köszönöm szépen! :)


    Szia!
    Hát részben arra gondolt! :)


    Szia, Angel!
    Semmi baj! Nem haragszom! :)
    Köszönöm szépen! Örülök, hogy tetszik az írásom!
    Örülök, hogy tetszett a 11. Fejezet és a 14. Fejezet! Lehet, hogy én értem félre, de szerintem kezditek megkedvelni az én Edwardomat! És ennek nagyon örülök! :P (L)
    Igyekszem frisselni! :D Imádlak!

    Köszönöm szépen a komikat!
    XoXo

    VálaszTörlés