Red Moonlight: 9.fejezet.

9. Féltékenység:

Alice vigyorogva táncolt oda hozzám, mikor kiléptem abból a teremből, ahol az utolsó órámat tartották.
- Hogy telt a napod? – kérdezte csilingelő hangon.
- Hát elég érdekesen… - válaszoltam, miközben lehajtottam a fejem, nehogy meglássa a bíborvörös orcáimat.
- Akkor indulhatunk is – nevetett fel, miközben belém karolt.
A diákok döbbent, undorodó tekintete kísért minket a folyosón.
Erről eszembe jutott a délelőtti beszélgetésem Melanie-ékkal.
Az egyik padon ültem, és igyekeztem minden figyelmemet a spanyol szavak megjegyzésére fordítani, mikor körülvettek a barátaim.
- Mit csináltál Cullenékkel? – nevetett Mel. – Tisztára megőrültek.
- Alice Cullen mit akart tőled? – kérdezte Jenny, a legújabb barátnőm.
- Hát… - fogalmam sem volt, hogy mi lenne a jó válasz erre, így az igazat mondtam. – Csak megkérdezte, hogy tetszik a suli, és hogy nincs-e kedvem elmenni vele valahová. – Döbbenten hallgatták végig magyarázatomat.
- És te elfogadtad? – kérdezték egyszerre. Csak kikerekedett szemekkel bólintottam, mire hangosan sivítozni kezdtek. – Juj, mindent el kell majd mesélned!
Próbáltam erre nem egy fintorral válaszolni.
A nap többi részében próbáltam kiszedni Samből, hogy mi volt ez a reggeli balhé Edward és Nick között, de lerázott azzal, hogy, a srác megőrült, vagyis szerinte Edward volt a hibás…

Megkönnyebbültem, mikor kiértünk, de ez csak nagyon rövid ideig tartott. Edward állt a kocsija mellett, és nagyon úgy tűnt, hogy mi is oda tartunk. Idegesen torpantam meg előtte, mire Alice elengedett. Edward rosszallóan nézett az előtte álló lányra, mire az hangosan felnevetett.
- Gyere, Lydia! Még haza kell mennünk a kocsimért – mondta Alice, és az utasülés felé kezdett húzni. Kikerekedett szemekkel szálltam be a kocsiba, ma már másodszor…
Hát persze, hogy nem Alice vezetett, így Edward ült be mellém. Rám mosolygott, amitől szinte kiugrott a helyéről a szívem. De tökéletes, sóhajtoztam magamban.
- Szia – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Nessie kedves mosollyal nézett rám, mikor megfordultam. Még szebb volt, mint emlékeztem rá. – Hogy vagy?
- Köszönöm, jól – feleltem kedvesen.
- Jaj, már úgy várom a délutánt! – akadályozott meg Alice szóáradata, hogy én is viszonozzam az udvarias kérdést. - Annyira jól fogjuk magunkat érezni! Legközelebb az egész családnak el kell jönnie. Mehetnénk majd vidámparkba, és megnézhetnénk az új kiállítást a múzeumban. Az úgy is nagyon érdekli Edwardot. Jól mondom, Eddie? – kérdezte a lány, gonosz kis mosollyal.
- Igen, Alice. Jól mondod – horkantott Edward, valószínű, hogy a megnevezés miatt. Ez tetszett nekem…
- Szóval, Eddie, te is szereted a múzeumokat? – fordultam vissza a szélvédő felé. Meglepetten nézett rám, majd elmosolyodott.
- Igen, én is szeretem. Talán te is élvezed az ilyen dolgokat? – nézett rám jelentőségteljesen. Nyeltem egyet, és megpróbáltam értelmezni a mondatát, de nem sikerült. Bólintottam, és a tekintetemmel a parkolót pásztáztam. Edward elindította a motort, és lassan kitolatott. Ugyanolyan gyorsan vezetett, mint mikor megmentett, de nem féltem az esetleges ütközéstől.
- Milyen napod volt a suliban, Edward? – törte meg a csendet Nessie. A szívem a torkomban dobogott, ahogy ránéztem Edwardra. Az ő arca közel sem volt, olyan rémült, mint az enyém. Halványan elmosolyodott, ahogy meglátta, hogy nézem. Nagyon nem tetszett ez nekem…
- Nagyon, de nagyon kellemes – kacsintott rám. Kikerekedett szemekkel néztem egyre szélesedő mosolyát, ami már vigyornak számított.
- Ennek örülök – suttogtam szégyenlősen, mire felnevetett.
Az út többi része nem telt túl érdekesen, de lehet, hogy csak azért gondolom ezt, mert nem nagyon figyeltem Alice folyamatos fecsegésére. Lekötöttek a gondolataim, amelyek Edward körül forogtak. Tényleg jól érezte magát? Kételkedtem benne, hogy ez tényleg igaz. És tényleg nincsen barátnője? Ebben is eléggé kételkedtem. Hisz’ neki ne lenne szerelme, neki, aki mindenkit megkaphatna?

Csak arra eszméltem fel, hogy Edward kinyitotta nekem az ajtót, és hogy a házuk előtt parkolunk. Világosban az épület még szebb volt. Elképzelni sem tudtam, miért építettek egy ilyen csodálatos házat a semmi közepére. Majd megkérdezem Alice-t, révedtem el.
Nagy elmélkedésemben ismét megfeledkeztem arról, hogy figyelni kéne a lábam elé, így megbotlottam, ma már sokadjára. Még mielőtt közelebbről megismerkedtem volna a kocsiajtóval, két erős kar magakadályozta ezt. Edward kezei szorosan tartottak.
- Köszönöm – pirulva néztem fel rá, de a tekintete nem ígért semmi jót. Meglepve húzódtam el tőle, és ő készségesen elengedett.
Dühös lettem, ahogy ismét pajzsot vont maga köré. Úgy döntöttem, hogy nem fogok ezentúl vele foglalkozni. Nem számít, hogy mi történik, akkor sem fogom figyelembe venni a jelenlétét.
Biztos voltam benne, hogy kibírom ezt. Egészen addig, amíg Edward, belépve a bejárati ajtón, társaságot nem kapott egy barna bőrű, fiatal lány személyében. A lány hangos kacagás közepette ugrott a nyakába, amit ő szintén nevetéssel díjazott.
- Edward – sikította a lány, miközben az említett körbe forgott vele. A gyomrom felfordult, miközben a szívem tájékán mintha megszűnt volna létezni valami, és a helyét furcsa csontfagyasztó érzés vette át. Csak azután jöttem rá, mit is érzek, miután Edward becipelte az újdonsült ,,ajándékát” a házba. Féltékeny voltam. Mélyet sóhajtottam, hogy lenyugtassam magam. Nincs is okom rá, hogy ezt érezzem. Hiszen én nem vagyok szerelmes belé. És neki sincs barátnője, szóval akárkivel csinálhat ilyet. Nyugi, bíztattam magam, semmi okod, hogy rosszul érezd magad. De akkor miért esik ez nekem ilyen borzalmasan?
Mikor bementünk a házba Nessie-ékkel, a helyzet még rosszabb lett. A nappaliban Edwardon nem egy, hanem két barna lány lógott.
Ráadásul olyan fajta lányok voltak, akiken mindenkinek megakad a szeme. Vékonyak, magasak, izmosak és gyönyörűek.
Látszott, hogy indiánok, de nem értettem, hogy arra miért van szükség, hogy ilyen időben miniruhában járkáljanak.
Fintorogtam egy sort, miközben végignéztem rajtuk. Az egyiken valóban egy combközépig érő ruha volt, ami kihangsúlyozta az alakját. Haja alig ért a válláig, és kócosan keretezte szép indiánarcát. A másikon egy falatnyi sort, és egy ujjatlan póló volt. Az ő haja jelentősen hosszabb volt, mint a másiké. Majdnem olyan hosszú, mint az enyém.
- Szia, Lydia! – jött felém Bella és az idősebbik Edward kézen fogva.
- Sziasztok – mosolyogtam rájuk, olyan kedvesen amennyire a jelenlegi lelkiállapotomban képes voltam.
- Örülünk, hogy itt vagy – ölelt magához Bella. Hát nem mindenki örül, gondoltam magamban, miközben Edward arcon csókolta a lányokat. Valószínű, hogy addig bámultam volna őket, amíg csak lehetséges, ha nem lép elém egy fiú, aki teljesen eltakarta a kilátást.
- Szia, Emmett vagyok. Már találkoztunk, de nem volt alkalmam bemutatkozni – nyújtotta a kezét a hatalmas, mackószerű srác. Kissé félve, de elfogadtam a kedves gesztust. Meg sem lepett, hogy az ő bőre is olyan hideg, mint a többieké. – Szóval, te vagy az, aki megbolondította Edwardot? – kikerekedett szemekkel néztem fel rá, de ő csak mindent tudóan mosolygott.
- Emmett – mordult fel az említett, mire az előttem álló fiú arrébb ment, így tisztán láttam Edward kétségbeesett pillantását.
Gyorsan elkaptam a tekintetemet, amint az találkozott az övével. Fogalmam sem volt, hogy Emmett ezt mire értette, de nem akartam csalódni, így inkább a negatív értelmére gondoltam.
Tekintetemmel megkerestem Alice-t, aki szintén rosszallóan nézett Emmettre.
- Még el kell intéznem valamit. Kérlek, várj meg itt – fordult végül felém Alice. Csak bólintottam, majd leültem az egyik kanapéra. Megbabonázva néztem, ahogy szökdelt felfelé a lépcsőkön. Én miért nem tudok ilyen kecses lenni?
A nappalit, mikor legutóbb látogatást tettem itt, nem volt alkalmam megnézni. Vagyis igazából nem nagyon érdekelt más Edwardon kívül. Most alaposabban szemügyre vettem. Lerítt a szobáról, hogy milyen gazdagok is Cullenék.
Előttem egy hatalmas plazma-TV helyezkedett el. Az asztal alsó polcán - amin a TV volt-, sok DVD sorakozott. Több fotel és kanapé volt a szobában, amit meg is értettem. Kell a sok ülőhely a család tagjainak. Tőlem jobbra egy csigalépcsőn keresztül lehetett feljutni a felsőbb szintekre.
A déli oldala üvegből volt, és mellette volt egy emelvény. Ezen az emelvényen egy gyönyörű zongora volt. Kíváncsi lennék, ki zongorázik?
- Szóval, még mindig azt gondolod, hogy Forks egy bűnbarlang? – kérdezte Emmett lehuppanva mellém, ezzel megszakítva szemrevételezésemet. Elmosolyodtam, hogy egyszer még Forksot bűnbarlangnak neveztem.
- Hát, inkább unalmas ez a város – helyesbítettem eddigi feltevésemet.
- Ebben egyetértek. Soha semmi nem történik itt – grimaszolt. Elnevettem magam az arckifejezésén. – És, hogy tetszik a suli? Én is oda jártam még nagyon régen, de nem nagyon szerettem. Az sem volt valami érdekfeszítő.
- Teljesen igazad van. A suliban sem történik semmi érdekes – sandítottam rá Edwardra, aki minket nézett.
- Talán hozzánk kéne költöznöd. Nálunk sok jó dolog történik – kacsintott rám a mellettem ülő fiú, mire hangos nevetésben törtem ki. Fogalmam sem volt, hogy mi ez a hirtelen hangulatváltozás, de nagyon jó volt végre igazából nevetni.
- Szia! Én Jasper vagyok – jött le a mézszőke hajú fiú az emeletről, majd ő is leült mellém.
- Szia – nevetgéltem még mindig, de távolról mintha hallottam volna egy morgást.
Körbenéztem a szobában, és meglepetésemre csak hatan tartózkodtunk benne. Edward a két indiánlánnyal, Emmett, Jasper és én.
- Emmett, Jasper beszélhetnénk egy kicsit? – állt elénk Edward összeszorított fogakkal. A két fiú szó nélkül állt fel, és követte fiatalabbik testvérüket. Amint eltűntek, a két indián lány elém állt. Meglepetten néztem fel rájuk, próbálták visszatartani a nevetésüket.
- Thabita vagyok – ült le mellém az egyik.
- Én pedig Luna – foglalt helyet a másik oldalamon a rövid hajú lány. – Te Lydia vagy, ugye? – bólintottam, és már folytatta is. – Annyit hallottam már rólad. Tudtad, hogy Edward állandóan rólad beszél? Szinte csak rólad szól az élete. Annyira aranyos… - lelkendezett Luna, figyelmen kívül hagyva döbbent tekintetemet. Ez nem lehet igaz! Edward tényleg kedvel - értettem meg az említett eddigi furcsa viselkedését. A szívem szinte kiugrott a helyéről, annyira akartam, hogy ez igaz legyen. De akkor miért nem mutat semmiféle érdeklődést irántam? – kérdeztem ismét csalódottan. Hisz’ most is ezzel a két lánnyal ölelkezet, nem velem.
- Na jó, ez nem volt vicces – pattantam fel a kanapéról.
- Mi a baj? – érdeklődött ártatlanul Thabita. Jaj, a szívem majd megszakad érte, gúnyolódtam magamban.
- Semmi – hagytam rájuk végül. – Alice, mikor jössz már le? – kiabáltam fel neki, mit sem törődve az illemmel.
- Még pár perc – hallottam meg a távolból csengő hangját. Úgy döntöttem, hogy inkább a kint az udvaron várom meg.
- Örülünk, hogy megismertünk – szólt utánam Luna, mikor kiléptem a bejárati ajtón. Napközben szerencsére elállt az eső, így nem kellett felvennem a kapucnimat.
- Ja, én is – feleltem a legutálatosabb hangnemben, amit csak valaha megütöttem. Soha senkivel nem beszéltem így, de sértésnek éreztem, hogy kihasználva a tudatot, hogy vonzódom Edwardhoz, féltékennyé tettek engem. Lehetetlen dolgokat beszéltek be nekem, hogy majd még nagyobbat koppanjak, mikor kiderül, nem is érdeklem Edwardot.
Idegesen torpantam meg, miután becsuktam az ajtót magam mögött. Na, most mit csináljak? Ha ők észrevették, hogy mit is érzek Edward iránt, akkor bizonyára Edwardnak is feltűnt már a vonzódásom.
- Sajnálom – a hang a hátam mögül jött, és a legszebb volt mindközül.
- Mit is? - kérdeztem tőle mérgesen felé fordulva.
- Ezt az egészet – sóhajtott Edward, miközben fáradtan dörzsölte a szemeit. – A ma reggelt, aztán, hogy rád erőltettem magam. A testvéreim hülye viselkedését - itt vett egy mély lélegzetet, majd folytatta – és azt is, amit a lányok mondtak.
- Nincs semmi baj – fordultam el tőle.
- Megőrjítesz – lépett elém Edward, és az arca olyan közel volt, mint mikor együtt aludtunk. Meglepetten akartam hátrébb lépni, de a körém kulcsolódó kezei megakadályoztak ebben.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – próbáltam szabadulni –, de elengednél?!
- Még hogy nem tudod, hogy miről beszélek? – suttogta, miközben az orrát az enyémnek nyomta. – Van, mikor végre elhiszem, hogy van esélyem, de aztán rögtön távolságtartó leszel velem.
- Még hogy én? – emeltem fel a hangomat, miközben még mindig az erős karjai ellen küzdöttem. Istenem, hogyan lehet valaki ennyire erős? Mikor a sikátorban elkapott az a férfi, azt hittem, hogy ennél erősebb emberrel nem is találkoztam. De ő legalább megérezte, ha megkarmoltam, míg Edward úgy állt, mint egy szobor. – Te nem törődsz velem! – folytattam a kiabálást. Ilyenkor miért nincs itt egyik testvére sem?
- Csak mert azt akarom, hogy biztonságban legyél – suttogta. Az ajkaimon éreztem lehelete zamatát. Kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy már nem is kapálódzok. Megnyugtatott az érintése, de egyben olyan szikrákat is kiváltott belőlem, amitől legszívesebben a nyakába ugrottam volna. A szívem a torkomban dobogott.
- Kérlek, engedj el – fordítottam félre a fejemet.
- Azt akarod, hogy elengedjelek? – csak bólintottam, mert megéreztem a lélegzetét a fülemnél. – Akkor rajta, mondd ki. Ígérem, békén hagylak. Csak egyszerűen mondd meg, hogy ne menjek a közeledbe többet, és kész. – Nyelni próbáltam, de a torkom olyan száraz volt, mintha az előbb jártam volna be a sivatagot.
Próbáltam eleget tenni annak, amit Edward mondott. De az, hogy soha többé nem érne így hozzám, lehetetlenné tette ezt. A hozzám simuló forró teste annyira jó érzéssel töltött el, mint mikor egy csavargó a hideg, téli éjszakán szálást kap egy meleg szobában. Éreztem a megfeszülő izmait. Bizsergések sorozata járta át a testemet, ahogy megéreztem az orrát a halántékomnál. Halkan felnyögött – ami furcsa örömmel töltött el -, miközben megremegett.
Fogalmam sincs, hogy miért nem tiltakoztam, mikor az ajka megérintette az arcomat. A lábaim megremegtek, mikor a szája apró puszikkal hintette be az arcom és a fülem mögötti bőrfelület közötti részt. Halk sóhaj hagyta el a számat, mikor a lélegzete megcsiklandozta a nyakamat.
Edward végighúzta a száját a nyakam vonalán, majd felemelte a fejét, és az orrhegye súrolta az ajkaimat.
- Sajnálom - nyögte fájdalmasan, amitől a szívem szinte darabokra tört. – Nem tehetem ezt veled.
- Nem értem – haraptam bele a szám szélébe.
- Túl fontos vagy nekem, hogy egyszerűen elengedjem magam. – Éreztem, ahogy távolabb húzódik tőlem, ami egyenlő volt egy pofonnal.
Bizseregtek a kezeim, amelyekkel legszívesebben betörtem volna Edward szépen ívelt orrát. Igazán nem számít egy pukli az orrnyergén.
- Szeretném, ha boldog lennél – lehelte keserűen. Legszívesebben leköptem volna. Mégis, mit képzel ez? Azt hiszi, hogy attól, mert így néz ki, mindent megengedhet magának? Utálom, utálom ezt az egészet! Miért nem tud normálisan viselkedni? Miért szórakozik velem? Nem csináltam semmit, hogy kiérdemeljem ezt. Megment, és elhiteti velem, hogy a barátom. Az iskolában távolságtartó, majd mint egy holdkóros, össze-vissza beszél nekem a biztonságomról, és a veszélyről, ami engem fenyeget. Most pedig megbizonyosodik róla, hogy mennyire vonzódom hozzá, aztán, mint valami felsőbbrendű lény, kijelenti, hogy csak a biztonságomat félti! Micsoda beképzelt, idióta…
- Megkérhetlek valamire? - Éreztem, hogy a könnyek csípik a szemeimet. – Soha többé ne gyere a közelembe! – Meglepetten nézett vissza rám, majd az arca ismét érzelemmentes lett.
- Megígérem, hogy soha többé nem okozok neked fájdalmat – hunyta le szemeit. – Ígérem, nem foglak többet zaklatni.

Nem akartam, hogy meglássa kicsorduló könnyeimet, de képtelen voltam elfordítani a tekintetemet meggyötört arcáról. Elfogott a bűntudat. Talán mégsem kellett volna? – bizonytalanodtam el egy pillanatra. Mindig ez történik: ha valamit eldöntök, mindig elbizonytalanodok a döntésem helyességén. De most nem, nem változtatom meg.
- Indulhatunk – lépett ki nevetgélve Alice a bejárati ajtón, de mikor meglátta a párosunkat, megtorpant. – Vagy zavarok?
- Nem zavarsz – morogtam dühösen, figyelmen kívül hagyva Edward pillantását.
- Akkor gyere – ragadta meg a kezemet.
A ház jobboldalához húzott, ahol a kulcscsomóján lévő temérdek sok kulcs közül kiválasztott egy gombbal ellátott kulcstartót, majd megnyomta rajta a gombot. Ahogy az automatikus ajtó felhúzódott, úgy tátottam ki a számat. Rengeteg kocsi, és néhány motor sorakozott rendezetten egymás mellett. A legmárkásabb, legszebb kocsik voltak, amiket valaha láttam.
Alice nem hagyott túl sok időt a bámészkodásomra, ismét megragadta a kezemet, és a kocsijához húzott. Kellemes érzés töltött el, mikor beszálltam, de ez abban a pillanatban el is tűnt, amint Alice padlógázzal hajtott ki a garázsból, elhaladva a Cullen villa mellett.

- Jézusom, Alice! Szerintem ez elég lesz – nyögtem döbbenten a lány kezében lévő szatyrokat nézve. Emlékszem, egyszer még azt mondtam neki, hogy szeretek vásárolni… De akkor még nem gondoltam volna, hogy egy mániákussal van dolgom. A pénzemből még semmit sem költöttem el, mert ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse nekem a ruhákat. Még soha nem vásároltam ennyi ruhát egyszerre. Először nem értettem, hogy miért az esti vetítésre megyünk a moziba, de mikor megérkeztünk, minden világossá vált. Sorra jártuk az üzleteket, és Alice, mint egy boltkórós, válogatta a ruhákat. Nem akartam elvenni a kedvét, de mikor már sajgott a kezem a sok szatyor vékony fülének vágásától, kénytelen voltam szólni.
- Hát, nem is tudom… - színpadiasan oldalra nézett.
- Kérlek, kérlek, kérlek… - esdekeltem.
- Na, jó! Akkor menjünk a moziba – húzta el a száját. Gondoltam, hogy a mozizáshoz nem annyira fűlik a foga, mint a vásárláshoz.

Nem volt túl jó ötlet romantikus filmet megnézni ebben az állapotomban, de hősiesen eltűrtem a kínzást. Nevettem a vicceken, sóhajtoztam a csókban gazdag jeleneteknél, miközben sikítva rohantam volna ki a vetítőteremből.
Mikor vége lett a filmnek, Alice vett nekem egy szendvicset. Mondtam neki, hogy nem vagyok éhes, de ő váltig állította, hogy majd az leszek, és igaza lett.

- Szeretnék beszélni veled valami fontosról – nézett rám Alice nagy szemekkel, miközben hazafelé száguldottunk.
- Oké, Alice. De kérlek, az útra figyelj! – igyekezett elfojtani egy mosolyt, de visszafordult, csillogó szemekkel nézve a szélvédőn keresztül elénk táruló éjszakát.
- Edwardról szeretnék beszélni. – Rögtön meg is bántam, hogy az előbb beleegyeztem ebbe a beszélgetésbe.
- Nem beszélek róla – húztam el a számat, a kezeimet szorosan összefonva a mellkasom előtt.
- Kérlek – sóhajtott Alice –, ne viselkedj úgy, mint egy gyerek. Gondolkozz felelősségteljesen, Lydia.
- Hah! – horkantottam – Nem jellemző rám a felelősség.
- Csak meg akarok veled beszélni valami fontosat – fordult felém, miközben a ,,lassan” haladó kocsikat előzgette.
- Alice! – sivítottam. – Az utat figyeld, kérlek!
- Na jó, kössünk alkut! – vigyorgott rám. – Én figyelek az útra, te pedig beszélsz velem Edwardról.
- Rendben. – Sejtettem, hogy ennél jobb ajánlatot nem kapok. Valamiért éreztem, hogy ebből sehogy sem jövök ki jól. Micsoda zsaroló…
- Szóval, most te és Edward barátok vagytok? – kérdezte ártatlanul.
- Nem - vágtam rá azonnal.
- Akkor mik is vagytok voltaképp?
- Mi… semmi – dadogtam.
- Nekem nem így tűnik – küldött felém egy ragyogó mosolyt.
- Na, jó! – csattantam fel. – A barátom vagy, és remélem, nem mondod el senkinek, amit most elmondok.
- Ígérem – válaszolta, olyan hangnemben, hogy nem tudtam kétségbe vonni a szavahihetőségét.
- Szóval, gondolom te is rájöttél, hogy Edward milyen hatással van a lányokra – pirultam el. Némán bólintott, de a mosoly eltűnt az arcáról. Nem tudtam, hogy jó ötlet-e folytatni, de ha már volt elég bátorságom belekezdeni, nem hagyhattam abba. – Én sem vagyok kivétel. Ő nagyon… - kerestem a szavakat – vonzó.
- Vonzónak találod? – kérdezte feszülten Alice.
- Hát, igen – adtam meg magam. Fáradtan sóhajtott egyet, nem tudtam mire vélni. – Valami baj van?
- Csak tudod, azt hittem, hogy valamivel többet érzel iránta – dörzsölte meg halántékát.
- Mi? – képedtem el. – Azt hitted, hogy szerelmes vagyok belé?
- Hát, valamikor nagyon fura vagy, és ezt ennek tudtam be – nézett rám szomorúan. – Tudod, az érzéseid valamikor erről árulkodnak.
- Az érzéseim? – kérdeztem flegmán. – Nem is tudtok semmit az érzéseimről.
- Te is tudod, hogy össze vagy zavarodva. Mondd csak, voltál már szerelmes? – kérdezte furcsa hangsúllyal.
- Igen, vagy is nem tudom – makogtam. – Szerintem igen, vagy hát nem is tudom. Régebben tetszettek fiúk, de nem úgy, mint Edward. – Anélkül mondtam ki ezt, hogy átgondoltam volna. Micsoda hülye vagyok! – szidtam magam.
- Szóval nem tudod, hogy szerelmes vagy-e?
- Ne forgasd ki a szavaimat! – néztem rá durcásan. – Különben is, mit számít? Nem is érdeklem Edwardot.
- Hát ennél nagyobb butaságot aligha mondhattál volna – nézett rám bocsánatkérőn. – Te nagyon is érdekled Edwardot. Szerintem már annyira, hogy szinte megőrül – nevetett fel.
- Ezt nem értem – néztem rá összezavarodva.
- Nem mondod komolyan, hogy nem vetted észre a viselkedéséből, hogy megőrül érted? – Ő volt az első a nap folyamán, aki bebizonyította nekem, milyen csökönyös is vagyok. Mikor Emmett és Edward ezt a szót használták, inkább a legrosszabbra gondoltam, nehogy csalódjak. De mentségemre szóljon: ők nem mondták, hogy ezt hogyan értik. Megőrül érted vagy megőrül miattad. Nagyon nem mindegy – védtem meg magamat.
- Szóval, Edward tényleg kedvel? – Csak bólintott. – Úgy érted, hogy úgy kedvel?
- Úgy, ahogy egy fiú kedvelhet egy lányt – pontosított. Nagyot nyeltem: oh, édes istenem, de hülye vagyok.
- De, hogyan? Én nem is vagyok szép! – Felhorkantott.
- Hát elég szép vagy ahhoz, hogy Edward vágyjon rád. Szüksége van rád.
- Na, ezt elrontottam – temettem az arcomat a kezeimbe.
- Még nem rontottad el, úgyis visszamegyünk a táskádért a házba, és akkor beszélhetsz vele – vigyorgott, mintha megoldotta volna a problémát.
- Nem – makacsoltam meg magamat ismét.
- Miért nem? – kérdezte szikrázó szemekkel, amitől egy pillanatra elállt a szavam.
- Hát, szóval… én nem akarok… erről beszélni… vele. – Tényleg így volt, és nem csak a pánik beszélt belőlem, hanem a büszkeség is. Ismertem magam, és biztos voltam benne, hogy csak még jobban rontanék a helyzeten. Nem kérnék bocsánatot. Nincs is miért bocsánatot kérnem – hazudtam magamnak.
- Biztos vagy ebben? – szűrte ki a fogai között a kérdést.
- Teljesen – bólintottam.
- Értem már, hogy miért történt ez Edwarddal. Nálad jobb lelki társat keresve sem talált volna. Versenyezhetnétek, ki a makacsabb… - fújtatott. – Szeretnéd, hogy a táskádat elhozzam otthonról?
- Azt megköszönném – sóhajtottam, figyelmen kívül hagyva furcsa megjegyzését.
- Akkor holnap elhozom – parkolt le a házunk elé. – Köszönöm, hogy eljöttél velem.
- Nincs mit. Nagyon jó éreztem magam – mondtam őszintén, mire felnevetett. - Akkor majd találkozunk – szálltam ki a kocsiból.

Még pár másodpercet integettem utána, majd a teljes kétségbeeséstől fájó mellkassal bementem a házba.