Black Dawn: 21. fejezet (2/2)

Sziasztok! Elnézéseteket kérem, amiért ennyire elhanyagoltam a történetet. :( Nagyon szégyellem magam! :( Nem mondom, hogy jó mentség az iskolára fogni, de nagyban szerepet játszik eme csodálatos intézmény abban, hogy az embernek semmi ideje nincsen. :(

Köszönöm azoknak, akik kitartanak a történet mellett! :)

Sajnos ez a rész sem lett túl hosszú, de itt az előző feji második része! :) Puszi <3

21. Fájdalmas köszöntés (második része):

A fájdalom nem múlt el, nem csökkent, csak tartott és tartott. Nem tudtam, hogy honnan jön, mert a kín eltompította minden érzékemet. A füleim csak a saját sikolyomat hallották, és Edward morgását. A szemeimet nem voltam képes kinyitni, mert akkor úgy éreztem, hogy a kíntól kiesnek a helyükről. A bőrömet pedig elviselhetetlenül égette minden. Még a jeges talaj is alattam.

-          Hogy kiket látnak szemeim? –nevetett valaki. Nem tudtam, hogy ki. Akár a saját édesanyám hangja is lehetett volna, akkor sem találtam volna ismerősnek.

Aztán a fájdalom alábbhagyott. Mintha a semmiből jött volna, és hirtelen újra semmivé lett.

-          Szóval új taggal bővült a klán – sóhajtott az iménti hang színpadiasan. – Már megszokhattuk volna, hogy Cullenék befogadják az árva szukákat.

Valaki mögöttem döbbenten szívta be a levegőt. Én pedig próbáltam összeszedni magam annyira, hogy elhúzódjak a veszély forrásától. Ez nehezebben ment, mint gondoltam. A fajdalom emléke még mindig bennem volt, ettől pedig az izmaim tiltakoztak mindenféle mozgás ellen.

-          Jane, mit csináltok itt? – szólalt meg az idősebbik Edward. Ahogy hátranéztem, láttam, hogy mindenki körénk állt. Egyértelmű volt, hogy senki sem számított a Volturi érkezésére.

-          Meglepő, hogy láttok minket? – kérdezett vissza egy mély férfihang. Nem emlékeztem a nevére, de abban biztos voltam, hogy már találkoztam vele. Ez azt jelentette, hogy ő is a testőrségük tagja volt.

-          Ami azt illeti, igen – vágta rá Alice. Elfogott valami megmagyarázhatatlanul rossz érzés. Ennek a kicsi lánynak a hangja még sohasem ütött meg ilyen színt. Mindig vidám, és életteli volt. Még ha valami miatt félt is, akkor is stabilan tartotta magát. Ez most más volt. Mintha egy alapvető dologban csalódott volna. A Nap nem keleten kel, vagy az ég nem kék…

-          Oh, még nem mutattuk be az új barátunkat – mosolyodott el Alec, és a fejével hátrafelé biccentett.

Valóban ott volt valaki. A leghátsó sorban meghúzódva, mintha semmit sem jelentene. Aztán megcsapott a belőle áradó energia, és ijedtemben hátra kezdtem csúszni. Valami hozzáért a vállamhoz, és láttam, hogy Edward már összeszedte magát, és most próbált engem is felsegíteni. Hagytam neki.

A döbbenettől még mindig kikerekedett szemmel álltam fel. Ez a vámpír más volt. Nem olyan, mint a Volturi többi tagja. Voltam különleges képességű egyedek a klánban, de ez több volt. Ebből a pici vámpírból több dolog áradt, mint egy egyszerű képesség.

De azt, hogy mi volt ez, nem tudtam megállapítani. Kissé késve vettem észre, hogy erre már a többi Cullen is rájött. Ekkor valami szemet szúrt. Valami döbbenetesen nyomasztó. Nem volt itt mindenki. A Volturi ellen mindig kockázatos kiállni, de az hogy nem az összes klántag állt itt, egyszerűen őrültség volt.

Ezernyi kérdés cikázott át rajta. Hol vannak? És a Denalik? Őket sem láttam sehol. Alice miért nem szólt előre?

Riadtan néztem rá, mire ő csak megrázta a fejét. Ez egyértelmű válasz volt. Nem látta ezt az egészet. Ez pedig mindenkit kibillentett az egyensúlyából. Alice-re mindig úgy gondoltam, mint a Cullen család legnagyobb előnyére. Csodálatos személyisége volt, teli szeretettel, ráadásul egy olyan képességgel, amely lehetővé tette, hogy azokat, akiket szeret, meg tudja védeni.

De most ez hirtelen semmivé lett. A képesség valahogy kudarcot vallott. Ez pedig, ahogy most a helyzet kinézett, akár végzetes is lehetett.

-          Nagyon különleges az új tagunk – mondta Jane színtelen hangon. Akár féltékenynek is tűnhetett volna. De nem az volt, hanem mérhetetlenül dühös. – De most nem ezért jöttünk – fordult felém. – Azt hallottuk, hogy az új klán tag vétett a Volturi ellen, e mellett pedig veszélybe sodorta a vámpír társadalmat.

-          Lydia nem tett semmi ilyesmit – érintette meg Edward a vállamat. – Még alig változott át, a vérmérséklete mondhatni még instabil, de ez az első évben még normális, ahogy azt ti is tudjátok.

-          Nem erről van szó… Ez sokkal nagyobb gond annál, hogy a kis kedvenced embereket öl.  Itt a vámpír társadalom sorsáról van szó… Ez a lány veszélyezteti… - szólalt meg egy mély hang. A tulajdonosa magas volt, és félelmetes fizikai erőt sugárzott magából. Azonban Edward félbeszakította.

-          Ezzel még mindig nem vagyunk előrébb.  Nyögjétek már ki!

-          Mi van korcs, zavar, hogy nem megy a gondolatolvasás?  - kérdezte egy gúnyos hang hátulról. Senki nem szólalt meg. A Volturi tagokon pedig egységesen végigsöpört az elégedettség egy mosoly formájában. Valami nagyon nem stimmelt.

-          Elég a szórakozásból – harsant fel Jane hangja. Még mindig dühösnek tűnt. – A vérfarkasokról van szó. Azzal vádoljuk az újszülötteteket, hogy elrejtett egy vérfarkast, és amikor lehetőségetek lett volna rá, hogy megöljétek, akkor ezt ő megakadályozta – színpadiasan felsóhajtott. – Mellesleg, ezért a klán is felelni fog. Rögtön jelentenetek kellett volna.

-          Ez hazugság – kiáltottam fel. Magam sem tudtam, hogy miért ezt a formáját választottam a kifakadásnak. A testem egészen más dolgokat szeretett volna csinálni. Mondjuk letépni Jane fejét a helyéről… és úgy az összes társát máglyán elégetni.

-          Vigyázz a szádra újszülött! – harsant fel a mély hangú vámpír. – Itt nem te vagy kiváltságos helyzetben. Jobb, ha ezt hamar elintézzük.

-          Mi? – szólalt meg mellettem Edward. – Ezt hogy érted? – Aztán mintha hirtelen megvilágosodott volna, a háta mögé tolt. – Ti nem tárgyalni jöttetek, hanem végrehajtani.

-          Okos korcs vagy – nevetett fel az előbbi vámpír. – Most pedig a te érdekedben javaslom, hogy lépj el az újszülöttedtől.

-          NEM! – kiáltotta Edward. Összerezzentem a hangtól. Hirtelen minden felfoghatatlanná vált számomra. Ez biztosan nem velem történik. Ilyen nem történhet. Most azért jöttek, hogy megöljenek. Még mielőtt igazán élni kezdtem volna. Mocorogni kezdtem Edward háta mögött, mire hátrafordult. – Nem! – mondta nekem is. És ami igazán megrémített az az volt, hogy nem láttam kételkedést sem félelmet a szemeiben. Megérezte, hogy mit akarok tenni, ez pedig vészesen nagy baj volt. Nem öletheti meg magát miattam. El kellene fordulnia, és rám hagynia, ezt az egészet.

-          Jaj, ne már – sóhajtott fel Alec, miközben a szemeit forgatta.

Aztán minden nagyon gyorsan történt. Én pedig ösztönösen engedtem a testemnek. Edwardot el akarták kapni, de ő gyorsabb volt, én viszont nem. Újszülött voltam, aki engedett az ösztöneinek, ezért egyenesen a támadókra rontottam. De mire észbe kaptam, márt egy erős kar kulcsolódott a nyakamra. A fiú, akit szerettem, pedig tehetetlenül felüvöltött.

Láttam, ahogy a Cullen család maradék tagja megmozdult, a farkasok támadó állásba helyezkedtek, Fred pedig döbbenten követte őket. Akármilyen kiképzést is kapott Victoria seregében, ő nem volt harcos. Csak egy nagyon tehetséges vámpír.

Aztán hirtelen vége lett. Az előttem álló jelenet hirtelen megfagyott. A várt segítség nem jöhetett el, mert mindenki vakon tapogatózott. Az érzékeik eltompultak. Döbbenten néztem Alecre. Ez az ő műve volt.

Aztán meghallottam Edward üvöltését. Jane! Közben a két erős kar megragadta a nyakamat. Ziháltam, és képtelen voltam az összpontosításra. Zúgott minden körülöttem. És ez több volt, mint amit el tudtam viselni. Hirtelen éreztem a fájdalmat a nyakamban. Ennyi, meghalok. Ekkor azonban megláttam, ahogy az egyik Volturi testőr, belemélyeszti a fogát Edward nyakába…

De tévedtem, nem megharapta, hanem egyenesen kitépett belőle egy darabot. Vér fröccsent szanaszét, és az üvöltése elhalt. Már csak hörgés hallatszott, ahogy fejjel előrefelé a fűbe hullt. De a teste még mindig rángatózott fájdalmában.

Nem bírtam tovább, a fejemben valami robbant. Nem bírtam tovább. Meghalt! Vagy meg fog halni!

Azt hiszem, hogy ilyen lehet egy fekete lyuk, vagy egy supernova, mielőtt robban. Hirtelen mintha az agyam alámerült volna. Eddig láthatatlan energia lengte körül a jelenlévő vámpírokat. De most már szinte érezhető, ízlelhető volt. Valakié finom volt, és könnyed, mint az idősebbik Edwardnak, valakinek csípős, és nehéz, mint Jane energiája. Nem tudtam irányítani. Az agyam egyszerűen alámerült az energiák kavalkádjában, mint a szivacs a vízben.

Éreztem őket, pont úgy, mint az ujjakat a nyakamon, és hirtelen éles fájdalmat. De nem haltam meg, még éltem. Mert most a fejemben lévő szivacsból úgy árad szét minden, mintha kicsavartam volna. Megállíthatatlan volt és fájdalmas.

Már nem tartott senki, így a földre csúsztam, és próbáltam túlélni. Túl sok volt. Mint a nyomás, mikor felszáll a repülőgép. Túl sok minden akart kijönni, túl kis helyen. De megállítani nem tudtam, így csak áramlott ki belőlem minden, amit magamba szívtam, és ez azzal fenyegetett, hogy az agyam hirtelen széttrancsírozódik.

Egyszerre üvöltések hangzottak fel. Vonítások és fájdalmas lihegések süvítettek végig a levegőben, én pedig szinte vakon tapogatóztam valami után. De nem volt semmi, amit megfoghattam volna, és senki nem segíthetett.

Hallottam, és éreztem, hogy fáj nekik. A Volturi, a farkasok és a Cullen család minden tagja fájdalmasan rogyott össze. Hirtelen éles hangon felsikítottam. Ez fájt, valóban fájt, majd hirtelen éreztem, hogy tompaság áramlik bennem szét. Elvakultam, majd hirtelen újra kitisztult minden. Egyértelmű volt, hogy melyik képesség a legzabolázatlanabb. Jane ezért volt ilyen. Ez a képesség több volt. Ez megmérgezte a lelket, és minden mást is. Ez ki akart törni, és ki is tört. Újra elárasztott mindenkit.

Halványan érzékeltem, hogy minden más kavarog bennem. A fájdalom ellenére hirtelen világossá vált minden.

Ez volt hát a képességem. Magamba szívtam a körülöttem lévők képességét, mintha az enyém lenne, nem pedig loptam volna. De ez nem tarthatott soká. Reméltem, hogy valóban nem fog.

Ez így nem mehet örökké. A képességek több félék voltak. Azok, amelyek másokba láttak bele, csak az enyéim voltak. De a többi, amelyekkel mások érzékeire hatottak, irányíthatatlanok voltak. Kihatottak, és őrjöngésre késztettek mindenkit.

Éreztem a havat a kezeim alatt. A szemeimet nem tudtam kinyitni, féltem, hogy a szemgolyóim kifordulnak a helyükről. Ezért csak tapogattam, és a szaglásomra hagyatkoztam. Oda kellett jutnom Edwardhoz. Vajon ő is szenved? Ezt nem akartam. Senki nem érdemelte ezt.

De egyszer vége kell, hogy legyen. Nem éreztem így. Olyan volt, mint az óceán, végtelen, és sok. Mintha fuldokolnék, és úgy próbálnám menteni magam, hogy lenyelem az összes sós vizet. Lehetetlen volt.

A kezem hirtelen valami puhába akadt. Túl puhába. Edward! Edward haja!

Itt volt, a vére erős illata eltöltötte az orromat. A méreg gyülekezett a számban, de nem éreztem éhséget. Nem hittem, hogy többé érezni is fogok bármit is ilyen intenzíven, mint ezt a nyomást a fejemben.

Aztán megéreztem. A szíve dobogott, lassan, de vert a mellkasában. A légzése nyögésekkel vegyült, de a tüdeje működött. Tudni akartam, hogy mi van a nyakával. De a tudat, hogy élt, olyan volt, mint egy tűszúrás.

Egy tűszúrás egy felpuffadt lufiba. Hirtelen minden durrant, én pedig azt hittem, hogy az agyam a koponyám falára fog trancsírozódni. Aztán vége lett. Az energiák színes kavalkádja szertefoszlott. A szivacs kiürült, nem volt több, amit kibocsájthattam volna magamból.

Lehanyatlottam Edward mellé, mert nem bírtam. Fáradt voltam, és aludni akartam.

De a lényeg az volt, hogy Edward élt.

És ahogy meghallottam, a meglepett, feszült sóhajokat, hirtelen az az érzésem támadt, hogy nem kell sokáig várnom az alvásra. Mert ezután semmi esélyem nem volt rá, hogy a Volturi életben hagyjon.

 

Black Dawn: 21. fejezet

21. Fájdalmas köszöntés:

-          Mi történt? – kérdeztem döbbenten. Edward csalódottan megrázta a fejét.

-          Elment – mondta egyszerűen, mintha ez a szó nem tört volna össze belülről.  – Már nem akart velünk lenni.

-          Ennyi? – sziszegtem. – Már nem akart veletek lenni… Ezért inkább veszélybe sodorta magát azzal, hogy elment egyedül?

-          Azt tegyük hozzá, hogy egy vérfarkasról van szó, Lydia – szólt közbe Emmett, én pedig idegességembe rá vicsorogtam. Kissé hátrahőkölt a váratlan reakciómtól.

-          Oké, akkor most mindenki lenyugszik –szólalt meg az idősebbik Edward, de én képtelen voltam erre.

Hogy nyugodhattam volna le, mikor Ian eltűnt. A fiú, akinek megígértem, hogy segítek kilábalni ebből az egészből. A fiú, aki a barátommá vált. És mindegy volt, hogy a hülye különleges képességem miatt kedvelt, vagy másért. Számomra is fontossá vált.

-          Tudom – sóhajtotta Edward.  Hallotta a gondolataimat, és ez valószínűleg az idősebbikre is érvényes volt. Furcsa, de ezzel nem tudtam törődni.

-          De én… ezt nem értem – sóhajtottam. – Azt hittem, hogy azért volt itt, mert tudta, hogy szüksége van segítségre.

-          Szüksége is van… csak történtek dolgok, és úgy gondolta, hogy el kell mennie – folytatta Edward.

-          Milyen dolgok? – néztem rá döbbenten. Láttam rajta, hogy nem fog válaszolni. Nem tudtam az okát, hogy Ian miért ment el, de tudtam, hogy meg kell keresnek. – Meg kell találnom. Ha megtalálja a klán…

-          Ugye nem gondoltad komolyan, hogy utána mész? sziszegte Edward. Meghökkenve néztem rá, nem gondolhatta komolyan, hogy nem megyek a barátom után. – Sohasem engednélek egy vad vérfarkas közelébe.

-          Elfelejtesz valami fontosat! – kiabáltam rá. – Az a fiú nem mindig őrjöngő vérfarkas, hanem a legtöbbször egy védtelen ember. Ha megtalálják…

-          Ez már nem a te gondod – szóalt meg Frad. Talán ez okozta, hogy hirtelen émelygés fogott el. Vámpír létemre ez igazán szokatlan lehetett volna, de én nem éreztem annak. Most szállt velem szembe mindenki, akiben megbíztam.

-          Nem tehetitek ezt velem! – sziszegtem sírós hangon. – Ez nem igazság! Ő egyedül van, az én hibámból!

-          Ő választotta ezt az utat! – mondta Emmett. valószínű, ha tudtam volna sírni, már sírva fakadtam volna.

-          De… - Megpróbáltam beszélni, de egyszerűen nem tudtam. Nem értették, nem akarták érteni, hogy miről beszélek.

Nem éreztem magam stabilnak. Egyáltalán nem. A testem remegett, én pedig azt hittem, hogy a haragtól és a kétségbeeséstől összeroskadok.

Tehát az egyetlen dolgot tehettem, amire képes voltam még. Elfutottam… megint.

Egyenesen be az erdőbe. A lábam csak szelték a métereket, majd a kilométerek, és igyekeztem minden frusztráltságomat a testem mozgásával levezetni… De ez nem volt elég.

És nem voltam egyedül… de mikor erre rájöttem, már késő volt.

A test rajtam landolt, és az érzékeim meghazudtolták az újszülött vámpír énemet. Nem vettem észre, hogy követnek, és azt sem, hogy mikor terítettek le a földre.

A meglepően meleg és finom kezek a hátam mögé kulcsolták a kezeimet, az arcom pedig a havas földnek nyomódott.

-          Én vagyok az – suttogta egy édes hang. Edward meleg lélegzete felmelegítette az arcomat. Szinte már égette.

Nem szállt le rólam, hanem megfordított. A csípőmre ült, amitől kétféle szorongás tört rám.

Elemi erővel öntött el a vágy, és a kiszolgáltatottság egyszerre. És tudta ezt. nem sejtettem, hogy honnan, de éreztem, hogy ő is érzi ezt.

Nagyot nyelt, és következő pillanat még a vámpír szemeim előtt is elmosódtak.

Megcsókolt. De nem egyszerűen csak csinálta, hanem úgy vetette rám magát, mintha finom lennék. Nagyon-nagyon finom.

-          Az is vagy! Nagyon finom!

Nem tudtam válaszolni, mert a nyelve lehetetlenné tette ezt. A szája meleg volt és édes. A csók pedig perszelő. Beszívta a nyelvemet, és ettől az egész lényem megőrült. A testemben hirtelen valami dobolni kezdett, és visszacsókoltam…

Valószínűleg nem voltam gyengéd, de ez nem érdekelt akkor. Éreztem őt, és azt is hogy kíván engem.  És ezt akartam azóta, hogy vámpír lettem. Őt, úgy, mint régen.

Ruhák szakadtak el, és a keze hirtelen mindenhol ott volt. Többet akartam. Sokkal többet. Nyöszörgés tört fel belőlem, de értelmes szavakat nem tudtam kinyögni.

Aztán hirtelen vége lett. Valami nagyon sötét és nagyon fájdalmas hatolt be a tudatomba. És ahogy Edward megmerevedett felettem arra utalt, hogy ő is érzi. Nem tudom, mi volt a rémisztőbb. Talán Edward fájdalommal teli tekintete, vagy az én sikolyom. De mikor meghallottam a szerelmem mély üvöltését, majd a halk nevetést, rájöttem, hogy csak ez után jön az igazán rémisztő rész.

Black Dawn: 20. fejezet

20. Nem várt viszontlátás:

 

-          Nem – suttogtam, mikor megértettem Fred szavai mögött megbúvó veszélyt. – Nem. Nem lehet jelenteni.

-          Ezt most jól értettem, vagy teljesen megkattantál? – képedt el a fiú. Ránéztem, és fogalmam sem volt, hogy miért bíztam meg benne eddig. De olyan helyesnek tűnt ezt tenni, pont ezért nem haboztam, mikor rájöttem, hogy tudnia kell Ianről.

-          Van egy barátom, aki vérfarkas – válaszoltam, mire elfintorodott. Kétkedést láttam a tekintetében. – Nem mondtam el magamról mindent, gondolom erre rájöttél. De azt tudnod kell, hogyha ezt jelentjük, akkor nem csak a vérfarkast, hanem egy nagy vámpír klánt is veszélybe sodrunk.

-          Ismersz egy nagy vámpír klánt? – nézett rám megütközve. – Akkor mit kerestél egyedül bolyongva, ráadásul egy ilyen képesség birtokában? Nem meséltek neked…

-          De! Vagyis nem! Nem tudom, nagyon sok mindenről meséltek. Tudok az aranyszemű vámpírokról, a Volturiról, a nomádokról, a képességekről, az alakváltókról és a vérfarkasokról is – soroltam, és közben láttam, ahogy Fred arca elsötétedett a hallott információktól. – De elhagytam őket, még mielőtt többet tanulhattam volna. Most már látom, hogy hiba volt, de akkor ezt még nem értettem.

-          Miért hagytad el őket?

-          Mert újszülött vagyok, és ez a klán szabályok szerint él, nekem pedig ezek nem tetszettek.

-          De mégis meg akarod védeni őket?

-          Fontosak nekem – bukott ki belőlem. Többé nem pirulhattam el, de éreztem, hogy az arcom bizsereg. – Az, hogy vámpír vált belőlem, nekik köszönhetem, ők változtattak át, és megmentették az életemet.

-          Te valamelyikük társa vagy? – kérdezte zavarodottan, és mikor elkaptam a tekintetemet róla, döbbenten tágultak ki az orrlyukai. – Azta rohadt életbe!

-          Köszi, szerintem ez jól összefoglalta a helyzetet – villantottam felé egy vicsori-vigyort. – De most már érted, hogy miért nem jelenthetjük ezt a Volturinak. Azt hinnék, hogy a klán is része ennek a lázadásnak, hogyha megtalálják náluk Iant.

-          Ian – vigyorodott el. – Elég elképesztő lehet a srác, hogyha még a vámpírok is megtűrik maguk mellett.

-          Az – hagytam jóvá. – Ő egészen más, mint ez a vadállat. Ő kedves, és félénk. Ha megismered, akkor szerintem te is kedvelni fogod.

-          Hogyha? – vonta fel a szemöldökét. – Szóval mire gondoltál, mit kezdünk ezzel az információval?

-          A legjobb lenne, ha először tudatnánk ezzel a klánnal, hogy mit terveznek a román klán tagjai…és azután nem tudom – néztem rá kétségbeesetten. – Nem is biztos, hogy meghallgatnak minket… vagyis engem. Lehet, egyedül kellene menned. – Aztán eszembe jutott valami. – A francba! Az sem biztos, hogy megtalálom őket.

-          Miért? Ennyire nem voltál képben, hogy hol laksz? – nézett rám gúnyosan, mire megforgattam a szemeimet.

-          De, valahol Oroszország északi részén voltunk, de lehet, azóta elhagyták azt a helyet – összerezzentem ettől a gondolattól. – Csak vendégségben voltunk, amíg lenyugszanak a kedélyek… vagyis amíg én lenyugszom.

-          Vad voltál, mi? – nevetett rám Fred, de a szemei fáradtan csillantak meg. Figyelmen kívül hagytam a hanghordozását, amiből kiderült, hogy még most is vadnak tart. Igaza volt.

-          Hát… nem igazán tudtam, hogyan kezeljem a vámpírságot… és ők nem táplálkoznak emberekből, szóval ez még plusz nehézséget okozott nekem.

-          Azt elhiszem – húzta el a száját, miközben feltápászkodott. – De jobb, ha indulunk, mielőtt ezek a barmok úgy döntenek, visszafelé veszik az irányt. Nem érzem magamat mentálisan késznek egy új trükkhöz.

-          Még mindig jobb ötletnek tartom, hogy egyedül menj – vitatkoztam, de azért felálltam a földről. A csontjaimba most szokatlan hidegség költözött. Persze tudtam, hogy nem a jeges szél az oka. Féltem visszamenni Cullenékhez.

-          Nem hinnének nekem – ellenkezett Fred, miközben megindult előre. Nagyon reméltem, hogy tudja, hogy merre van észak Oroszország. Nekem valahogy még vámpírként sem ment a tájékozódás. Furcsa bizsergés járt át, ahogy arra gondoltam, hogy Edwarddal is így találkoztunk. Eltévedtem a városban… - Azt gondolnák, hogy becsapom őket, és hogy azoknak a szadistáknak segítek.

-          Nem, van közöttük gondolatolvasó – feleltem, és próbáltam ész érveket felhozni az ellen, hogy vele menjek. De a tény, hogyha akár egy órára is egyedül maradok, hozzám vonzza az embereket, vámpírokat… vagy vérfarkasokat, igencsak megnehezítette a helyzetet.

-          Tehetséges klánból való vagy annyi szent – sóhajtott fel, de nemleges választ nem tűrő módon húzta össze a szemeit.

Mivel nem tudtam, hogyan magyarázhatnám el, hogy szégyellem magam a ,,klánom” előtt, elindultam Fred után.

Gyorsan haladtunk, talán túl gyorsan is. Feltűnt, hogy ezt az útvonalat nem ismerem. Bár amilyen feldúlt voltam, mikor eljöttem Cullenéktől, nem csoda hogy össze-vissza csapongtam az ösvényeken.

Fred számomra túl intenzív tempót diktált. Meglepő volt, tekintve, hogy én voltam az újszülött, ő pedig a fáradtabb és egyben idősebb vámpír. Persze ennek köze lehetett ahhoz, hogyha rajtam múlt volna az előttünk lévő távot emberi tempónál is lassabban tettem volna meg. Talán egy teknős tempójában… vagy inkább egy csigáéban…

Végül persze ráakadtunk a nyomomra, mivel a szagom meglepően erős nyomot hagyott utánam. Furcsa módon, még én is éreztem az enyhén édeskés illatot. Kicsit olyan volt, mint mikor tavasszal nyíló virág enyhe illatát feléd sodorja a szél. Kellemes, de megfoghatatlan.

Ez még nem is zavart volna, de mikor Fred felvetette, hogy a román klán valószínűleg ezt követte, amikor ránk találtak, megbénultam a félelemtől. És átkoztam magam, hogy ilyen haszontalan, veszélyes és semmitmondó képesség volt a birtokomban.

Fred egyszer csak lelassított, én pedig kérdőn néztem vissza rá, mivel nagy lendületemben továbbfutottam.

-          Gondolom, jobb lenne, ha lejjebb vennénk a tempóból – biccentett egy tisztás felé. Összeszorult a belsőm. Olyan tisztán emlékeztem a tájra, és a keleti oldalon elterülő hatalmas házra, mintha belekarcolták volna az agyamba. – Szóval milyen kapcsolatban váltál el tőlük?

-          Már mondtam, hogy elszöktem, mert…

-          Persze, persze, csak az érdekelne, hogy miért is vettek körül minket farkasok – vigyorodott el, miközben megtorpant. Igaza volt, jöttem rá döbbenten. Jaredék itt voltak. Szinte biztos voltam benne, hogy a két húga – Thabita és Luna - is vele van. De arról fogalmam sem volt, hogy hány másik farkas van körülöttünk. A halk morgásokból ítélve jóval több, mint amire gondoltam először. Valószínűleg jó sok fiatal változott át mostanában, ami csak egyet jelentett. Valami okból kifolyólag a boldog békeidők véget értek Forks környékén. És mivel a Cullen klán eltűnt a környékről, valami más oka lehetett az átváltozásoknak.

Ekkor azonban nem várt dolog történt. Egy kisebb, de nagyon kezelhetetlennek tűnő farkas kiugrott a farkasok által létrehozott sorból, és felénk kezdett rohanni. Furcsa nyüszítések hangzottak fel mögötte, de ő nem törődve velük, ugrani készült.

Ekkor Jacob hangja zendült fel.

-          Állj! – üvöltötte emberi formában felénk futva, mire a fiatal farkas a levegőben a hátára fordult, így védtelenül, esetlenül zuhant a földre pont mellettünk.

Fred torkából hirtelen morgás tört fel, és én reflexszerűen követtem őt. Vagy talán én mordultam fel először, és ő követett engem? Nem voltam benne biztos, hogy mi történt.

A következő, amire emlékszem az, az hogy a fél Cullen család előttünk áll, a fiatal farkast védve.

-          Oké, most szépen mindenki lenyugszik – emelkedett fel lassan Emmett a támadóállásból. Az én testem is automatikusan a földhöz lapult. Próbáltam kiegyenesedni, de nem ment olyan könnyen. Az ösztön, hogy támadjak erősebb volt, mint az akaratom.

-          Nem rossz szándékkal jöttünk – mondta Fred meglepően nyugodt hangon, bár ő is támadóállásban maradt.

-          Akkor válaszolj Szöszi, ha kérdezünk – vigyorodott el Emmett. Egy pillanatban gyanakvóan összehúzta a szemöldökét, mikor rám pillantott, de aztán rendezte a vonásait. – Szóval Lydia, minek köszönhetjük a látogatásodat? És ki a Szöszi?

-          Fred – mondtuk egyszerre az idősebbik Edwarddal. Döbbenten néztem rá. Valószínűleg Fred fejéből olvasta ki. Látva Edwardot és Jacobot egymás mellett, megdöbbentő erősséggel hasított belém, az én Edwardom hiánya. Ő nem volt velük.

-          Szóval ő a gondolatolvasó? – kérdezte Fred megnyugodva. Sejtettem, hogy magában a nemrég átélteket vetíti le. Hálásan néztem rá. Nem tudhatta, hogy Edward nem tud az én gondolataimban olvasni. De az, hogy ennyire készségesen vetette alá magát ebbe az egésznek, melegséggel töltött el.

-          Igen, én vagyok az – biccentett Edward. – Vagyis az egyik gondolatolvasó. – Felém fordult egy pillanatra. – És most téged is hallak, Lydia.

Csak ennyit mondott, majd megtörve a védekező alakzatot, elindult Fred felé. Az arcán barátságos kifejezés ült, és a szemei évszázadok bölcsességét tükrözték. Én még mindig a hallottakat emésztettem, mikor kezet nyújtott az újdonsült szöszi barátomnak.

-          Nem a gondolataidból olvastam ki, hogy ki vagy – mondta, mire Fred felé nyújtott keze megtorpant a levegőben. Erre egyikünk sem számított. – Sohasem találkoztunk még, de ismerlek. Nagyon régről. Egy emlékből.

-          Ő… bocs, de nem igazán értem, hogy miről van szó… - húzta vissza a kezét. Hazudott, jöttem rá. Lehet, hogy bizonytalan volt, de láttam rajta, hogy emlékek árasztják el. Bizonytalan, de valós emlékek. Ötletem sem volt, hogy ebben miért voltam annyira biztos, de így volt.

-          De azt hiszem, tudod – nézett rá Edward érdeklődően. – Van, vagyis volt egy közös ismerősünk. Bree Tanner…

-          Bree – sóhajtotta Fred. Lehunyta a szemeit, és mély fájdalom tükröződött az arcáról. – Sejtettem, hogy valami rossz történt velük… de…

-          Sajnálom – bólintott felé Edward.

-          Mi történt vele? – nyitotta ki a szemeit. Szinte alig látszott most rajta érzelem.

-          A Volturi – felelte Edward.

-          Haver, lennél kedves minket is beavatni a csevejbe – szólalt meg Jacob. Látszólag Edward nem örült annak, hogy a lánya szerelme havernak hívta.

-          Ő Victoria seregének utolsó tagja, Bree Tanner barátja, akire vigyáznunk kellett volna – rántotta meg a vállát a gondolatolvasó vámpír. –De tudod téged nehezebb megtalálni, mint hittem.

-          Sok munkám van benne – fordult el Fred tőlük. Egyenesen a szemembe nézett. – Viszont az újszülötteteket annál könnyebb megtalálni.

Néma csend telepedett ránk, és ezt csak Edward éles sziszegése törte meg, amikor Fred gondolatai a kritikus részekre értek. Én persze képtelen lettem volna összeszedni a gondolataimat. Ide-oda csapongtak. Emlékeztem egy történetre, amelyet Edward mesélt: még jóval az ő születése előtt, sőt még az édesanyja születése előtt, egy őrült vámpírnő sereget toborzott Cullenék ellen. Mindezt azért, hogy bosszút álljon Edwardon és Bellán.

Kissé sokkolónak tűnt, hogy pont ennek a hadseregnek az utolsó élő tagjával találkoztam össze az erdőben. Gyanakodnom kellett volna, de nem tettem. Fred még azelőtt elhagyta a gyilkos klánt, hogy a csata elkezdődött volna.

 Ahogy átgondoltam az eseményeket, hirtelen nagyon kicsinek, és lényegtelennek éreztem magam. Alig pár éve éltem ezen a világon, és a körülöttem élő vámpírok olyan dolgokat éltek át, amelyeket én elképzelni sem tudtam.

Hirtelen bizsergés fogott el, és mikor felnéztem, egy nagyon ismerős, szívbemarkolóan csodálatos szempárral néztem farkasszemet.

Edward, az én Edwardom állt előttem, és utat tört magának a farkasok és vámpírok között. Ő egyik táborba sem tartozott. Ő hozzám tartozott!

Hirtelen megtorpant, és a szája széles mosolyra húzódott. Nem értettem a reakcióját, és kissé megrémültem tőle. De a mérhetetlen boldogságtól, amely elárasztott a puszta jelenléte miatt, hirtelen nem tudtam szóhoz jutni.

-          Nem is kell beszélned – nevetett fel, és egy szempillantás alatt mellettem volt. – Hallom minden gondolatodat!

És ezzel megcsókolt. Olyan igazi volt és csodálatos, hogyha tudok, sírva fakadok. Persze, erre képtelen voltam, de azért igyekeztem a számmal ezt ellensúlyozni.

Haraptam és szívtam a száját, miközben halkan nyöszörögtem. Hangos röhögés zavart bele az idilli pillanatunkba. Edward el akart hózódni, de én nem engedtem. A kezeimet a hajára kulcsoltam, és húztam egyre közelebb magamhoz. Ő is nevetni kezdett, és hirtelen kicsúszott a kezeim közül. Erősen, de nem fájdalmasan markolta a csuklóimat, és szikrázó szemekkel nézett rám.

Hihetetlen, hogy a szavak, amelyek nem tudták elhagyni a számat, végül sikeresen utat törtek a gondolataimon keresztül. Nem tudom, mi mindent olvasott ki Edward a kusza eszmefuttatásaimból, de bizonyára meggyőző lehettem. Mert úgy tűnt, hogy megbocsájtott nekem.

-          Nekem kellene bocsánatot kérnem – suttogta.

-          Igazán klassz az ingyen pornó, meg a romantikázás, de mi az a nagy hír, ami miatt Edward papa olyan rohadtul ideges? – jött közelebb hozzánk Emmett. Cinkosan kacsintott rám, én pedig ha tudok, biztos, hogy elpirulok.

-          A román klán – jött a válasz az említettől. – Hadsereget toboroz, ők fertőzik az embereket a vérfarkas méreggel.

-          A kurva életbe! – bukott ki Emmettből.

Hirtelen Ian jutott az eszembe, és némán néztem Edwardra, de az, amit az arcán láttam rettegéssel töltött el. Tudtam, Ian már nincs velük...