Red Moonlight: 34.fejezet.

 Itt a friss! :D Remélem, tetszeni fog! Ez az utolsó előtti fejezet, és nagyon izgatott vagyok, hogy befejezek egy ,,könyvet"! :D

Ha van kérdésetek, nyugodtan tegyétek fel, válaszolok rá! :)

A komikra is válaszoltam, és köszönöm, hogy írtatok! Jöhet még sok-sok!

34. Volturi:

-          Félek – tördeltem az ujjaimat, miközben az erdőben sétáltunk.

Edward előbb észrevette ezt, és letett. Azt javasolta, hogy inkább sétáljunk, úgy talán megnyugszom. Jó ötlet volt…

-          Igazából miről fogunk velük beszélni? – kérdeztem felnézve rá, de Edward mindennel el volt foglalva, csak azzal nem, amiről beszéltem. – Mi az? Van valami rajtam?

-          Túl sok ruha – vigyorgott rám, mire vállon bokszoltam. – Olyan régen láttalak, nem tehetek róla, hogy másra sem tudok gondolni, mint arra, hogy szeretkezem veled!

-          Azért annyira nem lehettem jó! – pirultam el, mire átfogta a derekamat.

-          Azt hittem, hogy az együttlétünk közben elég egyértelműen jelezte a testem ennek az ellenkezőjét, de úgy tűnik, hogy fel kellene frissíteni az emlékezetedet!

-          De, az volt, emlékezetes! – biztosítottam pirulva, mire az ajkait az enyémekre nyoma. – Annyira boldog vagyok, hogy itt vagy! – mondtam, miután abbahagyta az ajkaim ostromlását. – És annyira örülök, hogy ilyen „éhesen” jöttél vissza!

-          Bár ahogy látom, most nem éppen akarod, hogy felfaljalak – nézett rám kissé csalódottan.

-          Csak még mindig görcsben van a hasam amiatt, hogy egy rakás vérengző, gyilkos vámpírral találkozom – rántottam meg a vállamat, mintha ez egy semmiség lenne. – De ígérem, hogy ha hazaértünk felfalhatsz!

-          Már alig várom! – nyalta meg az ajkait, amire olyan érzés fogott el, hogy talán mégis jobb lenne, ha inkább most szeretkeznénk.

-          Szóval akkor miért is találkozunk velük? – kérdeztem meg ismét.

-          Meg kell beszélnünk, hogy mi lesz az elkövetkezőkben, mert elég sok problémánk van – rántotta meg a vállát, mintha nem is érdekelné az egész.

-          És ez téged miért is nem érdekel? – kérdeztem bosszúsan.

-          Mert az a lényeg, hogy veled vagyok! És ha nem akarod, hogy elhagyjalak, akkor nem is foglak! – mondta mosolyogva, és a mosolyától elszédültem. – Te vagy a mindenem, és nem foglak többé elhagyni!

-          Örökké velem maradsz? – kérdeztem izgatottan. A szívem majd kiugrott a mellkasomból, szinte éreztem, hogy áttöri a bordáimat, amíg Edward válaszára vártam. Hosszú másodpercekig csak nézett rám átható tekintettel, és volt egy olyan érzésem, hogy a kérdésemen töpreng.

-          Amíg csak akarod! – ismételte meg magát.

-          Ez nekem nem elég – ráztam meg a fejemet, mire kikerekedtek a szemei. – Örökké akarlak, és az emberi élet nem elegendő, hogy veled legyek! – Edward hatalmasat nyelt, összeszorította az ajkait, de közben a szemei vágyakozva megvillantak.

-          Velem akarsz maradni örökké? – kérdezte kétkedve, ami rosszul esett. Mintha közvetlenül a szívembe szúrtak volna bele. Ezt persze nem említettem neki, de próbáltam nem megfulladni az érzéstől.

-          Igen, de ezt már illene tudnod! – róttam meg finoman, mire megcsóválta a fejét.

-          Honnan sejtettem volna, hogy nem csak egy életre akarsz velem lenni? – kérdezte, de amint kimondta, megbánta. Zavartan nézett a szemeimbe, hogy ez a kérdés milyen hatással volt rám, de ismét elnyomtam a szívem szúró fájdalmát. – Ez a szó teljesen mást jelent az én szótáramban, mint egy átlagos tini szótárában!

-          Nem vagyok átlagos tini! – kezdtem ingerülten, és próbáltam kipislogni a könnyeket a szemeimből. – És akármennyire szeretlek, nincsen jogod eldönteni, hogy az örökké mit is jelent nálam! – tudtam, hogy fájt neki, de most nem érdekelt. Megérdemelte! – Csupán ezerszer mondtam neked, hogy szeretlek, és hogy örökre veled akarok lenni, de úgy tűnik, hogy elcsesződött valami a vámpír memóriáddal, mert olyan mintha egyszer sem mondtam volna ezt neked! - Láttam rajta, hogy minden szó fájdalmat okoz neki, de mégsem tudtam befogni a számat. - Mintha nem bizonyítottam volna be! Veled maradtam, pedig te már az elején nem akartál engem annyira, hogy elmondj mindent! Minden gondolatom te vagy, és el sem tudod képzelni milyen volt, mikor elhagytál. Még rád gondolni is fájt! Gyűlöltem magamat, amiért gyűlöltelek téged! Tudod, hogy milyen volt? Azt írtad, hogy szeretsz, de ha ez teljesen igaz lenne, akkor nem hagytad volna, hogy arra gondoljak, hogy mégsem igaz! Hívtalak, de mindig ki volt kapcsolva a telefonod. Azt gondoltam, hogy csak le akarsz rázni. De meggyőztem magamat, hogy ezt nem tetted volna velem. Nem feküdtél volna le velem, és hagytál volna el ok nélkül! Arra is gondoltam, hogy nem tudtam eleget adni neked a… testemből, de megpróbáltam ezzel együtt élni. Tudom, hogy azért tetted, mert meg akartál védeni, de rosszul döntöttél! Magaddal kellett volna vinned, vagy pedig rendesen elmagyarázni mindent! Itt nem én vagyok, aki felelőtlen, és úgy viselkedik, mint egy hülye tini…

Elsírtam magam. Várható volt, de mégis iszonyatosan megalázónak éreztem.

A régi sebek újra feltépődtek, pedig olyan jól leragasztottam őket…

Miután Edward elhagyott, az első hét pokoli volt. 

Mindig is jól értettem hozzá, hogy kitöröljem az agyamból a fájdalmas képeket.

Ugyanezt tettem, mikor anyu elhagyta az apámat: minden rossz dolgot elfelejtettem, és csak arra emlékeztem, hogy utáltam apát azért, amit tett.

De most nem volt ilyen könnyű. Mindenre újra emlékeztem, és úgy éreztem, mintha alig egy nap telt volna el azután a borzalmas hét után.

Próbáltam visszagondolni az azt követő hétre, és kellemes érzéssel töltötték meg az agyamat a gondolatok, amelyeket akkor magyaráztam be magamnak. Akkor már nem éreztem, hogy utálom Edwardot, próbáltam arra koncentrálni, hogy azért ment el, hogy megvédjen.

Ez persze nem mindig sikerült, de vitathatatlanul jobban voltam, mint előtte. Aztán jött Jared…

Most az is fájt, amit az ő fejéhez vágtam, holott reményt adott nekem.

Már patakokban folytak a könnyeim, így inkább keresztbe font karral fordultam el Edwardtól.

Nem mondott semmit, ami talán rossz jel volt, de képtelen voltam felé fordulni.

Még az életemnél is jobban szerettem, de tudnia kellett, hogy mit éltem át. Talán így nem fog kételkedni abban, hogy szeretem…

-          Ezt elrontottam, igaz? - kérdezte fojtott hangon. Csak bólintottam, és azon rimánkodtam, hogy ne döntsön úgy, hogy szakít velem. Próbáltam meggyőzni magamat, hogy a kirohanásom nem ok arra, hogy ismét elhagyjon. Jogom van elmondani, hogy mit rontott el! - Annyira sajnálom! Mindent jóvá fogok tenni! - Éreztem, hogy az egyik keze végig simít a hátamon, de szinte olyan volt, mintha ott sem lenne.

Letöröltem a könnyeimet, és felé fordultam. A fájdalom, mikor megláttam az arcát olyan volt, mintha karót döftek volna a szívembe.

Tekintete tele volt kétségbeeséssel, és még valami meghatározhatatlan érzéssel, amelyet nem tudtam beazonosítani.

Féltem, iszonyatosan féltem, hogy újra elhagy, de nem tudtam semmit tenni ez ellen.

Ha most ismét elmegy, azt nem fogom túlélni, és nem is akarom…

-          Gyertek már! - hallottam meg hirtelen Alice hangját, mire összerezzentem. Gyorsan letöröltem a maradék nedvességet az arcomról, majd Alice felé indultam. Edward nem jött utánam, fogalmam sem volt, hogy mi járt a fejében, és féltem, hogy soha többé nem is fogom megtudni.

Nem kellett volna elmondanom neki mindezt! - róttam fel magamnak, mire majdnem ismét elbőgtem magam. Beszívtam a levegőt, és nagyot nyeltem, mert hirtelen kesernyés íz halmozódott fel a számban.

Nem hisz nekem! – sírtam magamban, mire ismét kicsordultak a könnyeim.

Úgy éreztem, hogy minden elveszett, ahogy tényleg tudatosult bennem, hogy nem hiszi el, hogy valóban szeretem.

Mert valóban szerettem. Ennél biztosabb még semmiben sem voltam.

Egy másodperc sem volt az életemben, amikor nem éreztem volna ezt a szenvedélyes, visszavonhatatlan, a világot a sarkaiból kifordító, feltételnélküli szerelmet iránta…

Követtem Alice-t, aki emberi tempóban sétált mellettem, és azon gondolkoztam, hogy most mi lesz.

Ha Edward elhagy, akkor abba belehalok.

Az első lehetőség nem volt túl szép ötlet, de ha elhagy nem lesz más választásom. Vagy Ő, vagy a semmi…

Ezt ismét átgondoltam, és rájöttem, hogy nem tehetem meg. Nem vethetek mindennek véget… Ideje felelősségteljesen viselkednem…

A másik lehetőség az volt, hogy könyörgöm neki, ne hagyjon el. Ez meglehetősen megalázó lenne, de tudom, hogy megtenném.

Kiértünk egy tisztásra, amely nagyon sötét volt, legalább is az én emberi szemeimnek.

Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy valószínűleg hallották a beszélgetésünket. Éreztem, ahogy a vér az ereimben kihűlt, és hirtelen reszketni kezdtem.

Képzelhettem, hogy mit gondolhatnak rólam…

Először csak Cullenéket vettem észre, akik elnézően mosolyogtak rám, így már teljesen biztos lehettem benne, hogy mindent hallottak.

Próbáltam viszonozni a mosolyt, de nem ment, így csak grimasz lett a mosolynak szánt gesztusból.

Alice átkarolta a vállaimat, majd előre biccentette a fejét.

Hunyorogva néztem a sötétségbe, hogy észrevegyem, mit is kellene látnom.

Ahogy hozzászokott a szemem a sötétséghez, kezdett minden körvonalazódni, és rájöttem, hogy mik azok a világító fények szerteszórva.

A tisztást vastag hóréteg borította, de ahol volt egy nagyobb tűzrakás, a hó elolvadt.

Bámultam a hatalmas parázsló dombot, és mikor megéreztem a jellegzetes, émelyítően édes szagot, rájöttem, hogy az a domb igazából egy hatalmas mágia.

Hirtelen émelyegni kezdtem, ahogy rájöttem, hogy azok ott mind vámpírtestek…

Tudtam, hogy a románoknak esélyük sincsen, de erre azért nem számítottam…

Úgy parázslottak ott, mint a falevelek… Szárazan, üresen, semmitmondóan… Mintha nem is életek lettek volna kiontva azon a helyen, mintha a gyilkosuknak nem számítana az, hogy több mint húsz élet égett ott nemrég kínok között…

Persze elsőre nem vettem őket észre, de aztán kezdett három alak kirajzolódni a sötétségben.

A gyomrom görcsbe rándult, de ezen az apró emberi reakción kívül nem éreztem semmit. Tudtam, hogy ők a Volturi, de nem féltem…

Túl intenzíven élt bennem a beszélgetés Edwarddal…

-          Szóval Ő az az ember lány! - halottam egy unott gyerekhangot. Ezen elcsodálkoztam. Egy kislány, aki vámpír?!

-          Igen! - válaszolta Edward. Meglepetten fordultam hátra, de nem nézett rám.

-          Van két választásod! - Beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, hogy hozzám beszélt. Némán bólintottam, de nem túlzottan érdekeltek a választási lehetőségek. - Pontosabban három, de a szerelmed a harmadikról hallani sem akar! - Éreztem, hogy a szívem belesajdult a megnevezésbe, mert nem tudhattam, hogy még mindig igaz e ez a jelző Edwardra.

Az alak, akitől a hang származott, előre lépett. Ekkor láttam meg, hogy a lány milyen picike.

A többiek vele együtt mozdultak, ami vicces hatást keltett volna, ha a mozgásuk nem lett volna olyan kecses, hogy még a gondolatba is belepirultam, hogy látták, milyen esetlen vagyok.

Nem csodáltam, hogy nem vettem őket észre, hiszen szürke színben játszó csuklyát viseltek.

Furcsa deja vu érzésem volt, de nem tudtam felidézni, hogy miért.

A lány haja szőkén fénylett a holdtalan éjszakában, és elkönyveltem magamban, hogy nagyon szép, annak ellenére, hogy alig néz ki többnek tizenkét évesnél.

A tekintetéről azonban mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy szép. Szinte áramlott belőle a düh és ezzel együtt az érdektelenség.

-          Van esélyed választani – kezdte, de hallatszott a hangján, hogy ez mennyire nincsen ínyére.

Arra azonban, hogy elmondja, mik a lehetőségem, nem volt hajlandó. Valószínű, hogy meg kellett volna kérdeznem, de képtelen voltam megszólalni.

Még mindig reszkettem, és egy hang sem jött ki a torkomon.

Hirtelen átfutott az agyamon, hogy ez a két lehetőség nagyon kevés…

Igyekeztem magamat megnyugtatni, és végül már nem remegtem úgy, mint a nyárfalevél.

-          Mik a lehetőségeim? – kérdeztem nyugodtságot színlelve, ami elég szánalmasra sikeredett. Ezt tisztán ki tudtam olvasni a hatalmas, vörös szemeiből.

De nem tudott válaszolni, mert még két köpönyeges alak jelent meg.

Egy lány és egy férfi.

Az apró vörös hajú lány velem lehetett egyidős, de a tekintete mintha évszázadokat rejtegetett volna magában.

Nem tudtam jobban szemügyre venni, mert a férfi jobban felkeltette az érdeklődésemet.

Hosszú, fekete haja volt, és hirtelen belém nyílalt a felismerés, hogy miért volt ez az egész nekem ismerős.

Már álmodtam róluk.

Nem egyszer riadtam fel arra éjszakánként, hogy az utolsó kép az, hogy a csuklyás férfi belemélyeszti a fogait a nyakamba.

Megborzongtam a meglepően élethű álomképtől.

Fogalmam sem volt, hogy hogyan történhetett ez. Ilyen nem történik normális emberekkel.

Teljesen biztos voltam benne, hogy nem láttam még ezt a férfit előtte. Vagy mégis?

Nem tudtam, hogy azok az álmok miért voltak. De egy normális ember nem tudja megálmodni, hogy fog valakivel találkozni, akit addigi élete során sohasem látott.

Két normális magyarázat volt rá, hogy álmodtam róla.

Az egyik az, hogy már találkoztam vele, ami rémisztően sokkoló volt… Nem akartam ezt a lehetőséget!

A másik normális magyarázat pedig… nem volt több lehetőség.

Megborzongtam, ahogy csak az első elgondolás maradt.

Aztán valami nagyon furcsa történt.

Edward köszönetet mondott a vörös hajú lánynak, aki csak biccentett.

Pont akkor értek oda hozzánk, és a szél hirtelen felerősödött.

Idegesen próbáltam eltűrni az arcomba csapódó hajamat, de a következő pillanatban már sokkal nagyobb probléma elé néztem, mint a rakoncátlan hajam.

A hosszú hajú férfi mélyen beleszagolt a levegőbe, aztán már csak egy csattanást hallottam.

Fel sem fogtam, hogy először mi történt, csak mikor már minden Cullen előttem állt, és a farkasok megfeszülve figyeltek mellettem, jöttem rá, hogy a férfi teljesen megvadulva próbál egyre közelebb kerülni hozzám.

Csak most jöttem rá, hogy a farkasok is végig jelen voltak, de ijedtségemben rögtön közelebb húzódtam hozzájuk.

Nem értettem semmit.

A férfi még mindig teljesen meg volt vadulva, mire Edward elkapta a torkát, és Jared segítésével letéptek belőle egy darabot, mire a férfi felüvöltött

Öklendezni kezdtem, ahogy belegondoltam ebbe.

Szédülni kezdtem, így inkább nekitámaszkodtam az egyik farkasnak.

Láttam, amint a férfi csapattársai is támadó állásba guggolnak, de esélyük sem volt a támadásra.

Cullenék és a farkasok sokkal többen voltak, és ezt egyedül a szőke lány látta be.

A férfi hiányzó karra is képtelen volt visszafogni magát. Teljesen megvadult valamitől…

Csak egy másodpercre láttam, hogy Edward háttal nekem a karjait átkulcsolja a férfi nyaka körül…

Zihálni kezdtem, mikor rájöttem, hogy most készül megölni őt.

Nem tudtam túl sokat a Volturi törvényeiről, de még e nélkül is tudtam, hogy nem szerencsés húzás megölni egy testőrt…

Aztán hirtelen Edward elengedte a férfit, és Jared is elugrott mellőle, de az ismét felüvöltött.

Fájdalmasan nyögve rogyott össze a földön, én pedig csak pislogtam nagyokat.

Nem értettem, hogy miért üvölt, mikor senki sem ért hozzá.

De aztán nem is érdekelt, mert Edward egyenesen felém tartott, és meg sem állt, míg szorosan át nem tudott ölelni.

Fulladozva kaptam utána, és ismét elsírtam magam.

-          Mi történt? – kérdeztem cincogva, mire csak megrázta a fejét, de a szemei szikráztak.

-          Tüntessétek el innen! –csattant fel a szőke lány, mire a nagyobb darab férfi elráncigálta a vergődő vámpírt. Sajnos még azt is láttam, ahogy elvitte a letépett karját, amely még mozgott… Ismét émelyegni kezdtem. – Folytassuk ott, ahol abbamaradt a kis beszélgetésünk – kezdte még mindig unottan. Nem láttam, hogy megijedt volna a történtek után. – Van három választásod! A törvényeink szerint nem tudhatod, hogy léteznek vámpírok… - kezdte hirtelen émelyítően édes hangon. – Az első lehetőség az, hogy vacsiként végzed, de erről Edward hallani sem akar. – Látszott rajta, hogy ez hidegen hagyja. Szerintem egyedül az tartotta vissza, hogy ennyi vámpír és farkas volt körülöttem. – Bár Demetri ennek a lehetőségnek örülne a legjobban – mosolyodott el, és egyenesen Edward szemeibe nézett. Éreztem, hogy megfeszült mellettem. – A másik lehetőség, hogy vámpírrá változol. – Ez, ha lehet még jobban nem tetszett neki. – És az utolsó lehetőséged az, hogy elfelejtesz mindent! – Most már közvetlenül hozzám beszélt, és olyan átható tekintettel nézett rám, mint egy kiskutya. – El felejtheted az egész vámpír és farkas világot! Nincs több természetfeletti erő, nem kellene semmitől sem félned! És nem lenne több szenvedés… Nem lenne több félelem és fájdalom…

Éreztem, hogy Edward próbálta visszatartani a morgását, én pedig csodálkozva néztem fel rá.

Jared azonban nem leplezte a torkából kitörő hangokat.

Olyan sok mindenen mentem keresztül, és mégis semmit sem éltem még át.

Bárcsak meg tudtunk volna mindent beszélni Edwarddal, akkor most egyértelmű lenne a válaszom.

De most, ebben a helyzetben el kellett minden lehetőségen gondolkoznom.

Ha szeret eléggé, akkor nem hagy el, vagy pont azért hagy el… Nem tudtam biztosan, hogy mik a tervei.

Annyi fájdalom volt bennem Edward miatt, és e mellé még csatlakozott az, hogy gyötört a bűntudat Jared iránt.

Gyorsan átgondoltam azt, hogy mit veszítenék.

Nem kerültem olyan közel Cullenékhez, hogy hiányozzam nekik, ebben biztos voltam, de ennek ellenére megszerettem őket.

Ez körülbelül igaz volt a farkasokra is, kivéve Jaredet.

Jaredet szerettem úgy, mint a testvéremet.

De abban biztos voltam, hogy sokkal könnyebb lenne elfelejteni mindent róla. Akkor nem fájna az, hogy bántottam őt.

És a legnehezebb dolgom Edwarddal volt… Ő volt az egyetlen, aki képes lett volna ebben a világban tartani, de nem tudtam, hogy állunk.

Fogalmam sem volt, hogy mit tervez.

Azt hittem, hogy ismertem őt, de tévedtem.

Ha valóban ismertem volna, most tudnám, hogy a beszélgetésünk mit váltott ki belőle.

Velem marad, vagy ismét azt gondolja, hogy egy tinis kirohanás volt az, amit mondtam neki, és elhagy hátha könnyebb lesz nekem.

A szívem fájón jelezte, hogy a második a valószínűbb.

Annyira akartam, hogy higgyen nekem, de képtelen voltam kitalálni bármit is, hogy bebizonyítsam a szerelmemet, pedig az agyam megállás nélkül pörgött.

Bárcsak rám nézett volna, akkor most látnám a tekintetét.

Vagy bárcsak közvetlen kapcsolata lenne az agyamhoz…

Úgy helyezkedtem, hogy lássam az arcát, de csak egy maszk volt.

Nem olyan, mint az eddigiek. Ez most mintha minden érzelmet letörölt volna az arcáról, és nem csak onnan.

Úgy nézett ki, mint egy szobor, amit tökéletesen megmunkáltak. Gyönyörű volt, de mégis semmitmondóan rideg.

Olyan volt, amelyet képes vagy perceken keresztül bámulni, de a csodálaton kívül nem érezel semmit, mert nincsen benne semmilyen gondolatébresztő. Tökéletesen érzelemmentes… Mintha már döntött volna, és most arra került a sor, hogy én döntsek…

A könnyebb megoldás nyilvánvalóan az lett volna, ha mindent elfelejtek…

Nem tudnám, hogy milyen veszélyes lények vannak a világban, és élhetném egy átlagember életét.

Biztosan lenne egy kedves férjem, gyermekeim és sok-sok unokám.

Ha vámpírrá válok, akkor mindenkitől el kell búcsúznom, nem találkozhatok soha többé anyuval és a szeretteimmel sem…

Akkor ez az életem teljesen elveszne, és csak a vámpírság maradna… De azt nem tudtam, hogy Edwarddal vagy nélküle…

Fájóan vettem tudomásul, hogy ha elfelejteném, hogy tudok ennyire szeretni, minden könnyebb lenne…