Red Moonlight: Epilógus

Epilógus:
Magyarázatok:

Minden sokkal könnyebb lett volna, ha beszélhetek Edwarddal, de tudtam, hogy egyedül kell döntenem.

Mély levegőt vettem, de így a tüdőm telement a vámpírtest égő szagával.

Megráztam a fejemet, és próbáltak kitisztítani az agyamat…

Próbáltam nem arra gondolni, hogy most kell döntenem az életemről…

A hó ropogott a csizmám alatt, ahogy toporogtam, mire hallottam egy elégedetlen morgást. Nyilván untattam a Volturit, de nem érdekelt.

Bár zavart a nyomás, tudtam, hogy jól kell döntenem…

Minden sokkal könnyebb lenne, ha nem emlékeznék semmire…

Ismertem magamat annyira, hogy tudjam, minden esetben a könnyebb utat választanám. Hiszen egész életem során ezt tettem, de aztán jött Edward.

És akkor hirtelen rájöttem, hogy nincsen választásom…

A könnyű lehetőség nem tartalmazza Edwardot, és azt, amit érzek iránta… Nyilvánvalóan a másik lehetőség sem zárja ki a szerelmet, de az nekem nem elég…

Akkor már nem én lennék. Már nem tudnék senkit úgy szeretni, mint most őt. Nem lenne ezt az érzés, amely még a létfenntartó ösztönömnél is erősebb.

Senkit sem tudnék ennyi odaadással szeretni, mint Edwardot. Döntöttem, és ha kell, harcolok érte, hogy velem maradjon.

Alice vigyorogva hátrafordult hozzám, és tudtam, hogy helyesli a döntésemet.

-          Vámpír akarok lenni! – mondtam ki határozottan, mire Edward arcáról a maszk eltűnt, mintha a szél fújta volna el. Döbbent tekintetével az egész arcomat végigvizsgálta, én pedig hevesen dobogó szívvel vártam, hogy mit fog mondani.

Valaki bosszúsan kifújta a levegőt, mire Edward hangosan elnevette magát. A hangja betöltötte az egész tisztást, és éreztem, hogy eláraszt a melegség. Már teljesen biztos voltam benne, hogy jól döntöttem.

Hirtelen az ajkai az enyémekre tapadtak, és olyan éhesen kezdte falni a számat, mintha a legfinomabb dolog lenne az egész világon. Én személy szerint így gondoltam az ajkaira, bár ezt sohasem mondtam neki.

Távolról mintha hallottam volna egy keserves nyüszítést, de nem tudtam erre figyelni, mert próbáltam tartani Edward ajkaival az ütemet.

Éreztem, hogy mit akar, de kénytelen voltam eltolni magamtól, amíg még józan vagyok, mert később teljesen biztosan megbánom, hogy a szülei előtt mélyítettük el a csókunkat.

Igyekeztem eltaszítani, így meglöktem a mellkasát, de éreztem, hogy annyi erő sincsen a kezeimben, hogy felemeljem őket.

Aztán egy erélyes morranás kizökkentette Edwardot, és elhúzódott tőlem.

Nem engedett el, csak a csókot hagyta abba. Szorosan magához húzott, én pedig az arcomat a mellkasába temettem. Éreztem az illatát, és tudtam, hogy jelen esetben a könnyebb döntés lett volna a rosszabb.

-          Gondolom, hogy akkor hamarosan téged is vámpírként köszönthetünk! – vigyorgott a szőke lány, de inkább vicsorgásként hatott ez a gesztus. Ráadásul a mondat is olyan volt, mint valami figyelmezetés.

-          Igen – helyeselt Edward, és még közelebb húzott magához. Olyan volt, mintha soha többé nem akarna elengedni, és reméltem, hogy így is van.

-          Üdvözöljük Aroékat! – vigyorodott el Edward, mire a szőke lány üres tekintettel nézett rá, majd bólintott.

-          Akkor majd még meglátogatunk titeket! – nézett rám, és a hátamon felállt a szőr tőle.

És a következő pillanatban már el is tűntek, mintha ott sem lettek volna. Hangtalanul és rémisztően…

Kirázott a hideg, miközben azt a helyet néztem, ahol alig két másodpercre álltak.

Felnéztem Edwardra, hogy ő mit gondol a Volturi őrökről, mivel olyan volt, mintha egyáltalán nem félne tőlük.

Ahogy belenéztem a szemeibe, tényleg semmiféle félelmet nem találtam, csak a csodálatot, amellyel rám nézett.

Rávigyorogtam, mire belecsókolt a hajamba. Éreztem, hogy most már minden rendben lesz.

A romantikus pillanatot Emmett törte meg.

Olyan széles vigyorral nézett rám, hogy elpirultam.

-          Újra egy halandó a családban! – lelkesedett, majd feltartotta a kezét. Időbe telt, hogy rájöjjek, pacsit akart. Belecsaptam a tenyerébe, mire megragadta a kezemet, és magához rántott. El Edwardtól. – Végre lesz kivel verekednem, Göndörke.

Görcsbe rándult a hasam, és ijedten néztem fel rá.

Még mindig vigyorgott, mire Edward felmorrant.

-          Beverem az orrod, ha nem hagyod békén a barátnőmet! – fenyegette meg Edward, mire Emmett eleresztett.

-          Szóval ez kell, Edyke? – Figyeltem, ahogy ökölbe szorítja a kezeit, majd feltartja maga elé, és elkezd úgy pattogni, mint egy bokszoló, és képtelen voltam kibírni nevetés nélkül. – Látod, a kiscsaj bír engem!

-          Mert még nem tudja, mekkora kretén vagy – forgatta meg a szemeit Edward.

Azt hittem, hogy ezzel megsérti Emmettet, de látszólag a srácot nem zavarta semmi.

Mintha Edward beszólását meg sem hallotta volna. Csak bámult rá, és nyilvánvaló volt, hogy verekedni akar.

-          Majd később! – legyintette le Edward, és a családjához fordult.

Nem mondott semmit, mégis mindenki egy pillanat múlva eltűnt.

Tudtam, hogy már minden rendben lesz, mégis görcsberándult a gyomrom.

A farkasok is szépen eloldalaztak, és csaknem teljesen felszívódtak, mikor eszembe jutott valami.

Iszonyatosan fájni fog Jarednek és nekem is, de mindent le kellett zárnom.

Ő volt a támaszom, akinek a lelkébe csúnyán beletiportam. És nem hagyhattam kétségek között.

Képtelen voltam kitalálni, hogy mivel engesztelhetném ki őt, de reméltem, hogy amit tenni fogok elég tisztességes lesz, hogy majd évek múlva meg tudjon nekem bocsájtani.

-          Jared! – szóltam utána, mire azonnal visszaügetett hozzám még mindig farkasként.

Láttam rajta, hogy fáj neki, sőt tudtam, hogy gyűlölni fog, de nem tehettem mást.

Megsimogattam az orrát, majd nagyon lassan a pofájára tapasztottam a számat, nagyon közel az övéhez.

Nem tudtam, hogy mit érzett, de reméltem, hogy értette, hogy ez a búcsúcsókom.

-          Őt választom – suttogtam aztán. Ezer lehetőség lett volna, amit mondhatok, de ezt tartottam a legkíméletesebbnek.

Jared szemei kiüresedtek, majd a fejét a mellkasomnak dörzsölte.

A szemeim megteltek könnyekkel, de tudtam, hogy nem tehetem ezt vele.

Aztán hirtelen eltűnt, még ki sem tudtam pislogni a szemeimből a könnyeket, de már nem volt sehol.

Megtöröltem a szemeimet, és odafordultam Edwardhoz.

Éreztem, hogy marja a mellkasomat a bűntudat, amiért látta a jelenetet, de tudtam, hogy talán ez volt az utolsó pillanat arra, hogy tisztázzak mindent a támaszommal.

-          Sajnálom – sétáltam oda hozzá, majd megsimogattam az arcát. – Nagyon rossz volt? – Tudtam, hogy ostoba kérdés, de mégis kicsúszott a számon.

-          Rosszabb is lehetett volna – felelte őszinte tekintettel. – Bár így is mardos a féltékenység.

-          Nincsen rá okod! – öleltem át, mire a hajamba fúrta az arcát. – Van egy két dolog, amit meg kell beszélnünk!

-          Tudom – sóhajtott mélyet, és ettől borzongás futott végig a gerincem mentén.

Elhúzódtam tőle, bár ahogy távolabb kerültem a testétől, rögtön hiányérzett fogott el.

Mélyen a szemeimbe nézett, és úgy éreztem, mintha most látnám először igazán.

-          Tévedtem – sóhajtott bosszúsan. Láttam rajta, hogy nagyon dühös magára. – Végig úgy gondoltam, hogy ez az egész csak részemről igazi. Már az elején tudtam, hogy iszonyatosan fájni fog, ha mégis engedek a kísértésnek, és végül elvállnak útjaink. Túl önző voltam. Annyira akartalak, hogy képtelen voltam helyesen viselkedni. – Megint mélyet sóhajtott, és megdörzsölte az orrnyergét. – Annyi emberrel találkoztam már, és tudtam, hogy a szerelem előbb-utóbb elmúlik. Úgy gondoltam, hogy a te esetedben is ez lesz. Így vállaltam a kockázatot, hogy egyszer elhagysz. Ne, érts félre! – nézett rám áthatóan. – Hittem neked! Elhittem, hogy szeretsz, de úgy gondoltam, hogy ez az érzés egyszer csak semmis lesz, és szépen, lassan már csak púp leszek a hátadon.

Közbe akartam szólni, de az ajkaimra tette az ujját. Megcsókoltam a kezét, és hagytam, hogy folytassa.

-          Iszonyatosan ostoba voltam, így visszagondolva. De kérlek, érts meg! Még sohasem voltam szerelmes senkibe, és belém sem volt senki! Honnan tudhattam volna, hogy annyira szeretsz, mint én?! – Látszólag nem várt választ a kérdésére, mert folytatta. – Úgy gondoltam, hogy annyira kötődsz az emberi világodhoz, hogy esélyem sincsen, hogy engem válassz. Ebbe bele is törődtem, de mégis, mikor a Volturi miatt el kellett hagynom téged, majd belehaltam a fájdalomba. Iszonyatos nagy hiba volt, hogy szeretkeztem veled, de ezt az egyetlen egy dolgot akartam még tőled.

-          El akartál hagyni? – vágtam a szavába, mikor levegőt vett.

-          Igen – ismerte el fájdalmas tekintettel. – Abban a levélben végig hazudtam. Azt akartam, hogy ne fájjon, hogy elmentem. Hogy azt hidd, hogy majd visszajövök, és majd az idő szépen megold mindent. Hogy majd idővel elfelejtesz, és már csak úgy fogsz rám gondolni, mint egy kellemetlen személyre.

-          Te bolond vagy! – sírtam el magamat, mire szorosan átölelt, így suttogott a fülembe.

-          Az vagyok! Egy bolond, amiért nem hittem neked. Pedig tudtam, hogy te vagy a legcsodásabb ember a világon, mégis csak a gyönyörű kamasz lányt láttam benned, akibe halálom napjáig szerelmes leszek!

-          De most már hiszel nekem? – kérdeztem félve.

Nem mondott semmit, csak megcsókolt, és ez épp elég kielégítő válasz volt.

Úgy csókolt, mint még soha. Hevesen, odaadóan, védtelenül…

Arra emlékezetett, mikor még hatalmas falakat akartam magam köré vonni, hogy senki se tudjon bántani, de esetemben ezek a kőépítmények, lerombolódtak, mikor beleszerettem Edwardba.

Így teljesen végtelen voltam, ezért is fájt annyira, mikor elment.

De éreztem, hogy most már hisz nekem.

Átfutott az agyamon, hogy sohasem élhet át akár csak hasonló fájdalmakat miattam, mint én, mikor elment.

Tetszett a gondolat, hogy vigyáznom kell az érzéseire…

Teljes odaadással táncoltak a nyelveink, miközben a keze próbált egyre közelebb húzni magához.

Kezdtem elveszíteni a fejemet, ahogy arra gondoltam, hogy talán a szeretkezésünknél is visszafogta magát.

Már a gondolatba is belepirultam, hogy milyen mély és odaadó érzésben lesz részem, ha most nem teszi…

De még nagyon sok dolgot meg kellett beszélnünk, így eltoltam magamtól.

Elvigyorodott, mire kérdőn néztem rá.

-          Most már tudom, hogy ilyenkor azért tolsz el magadtól, mert valamit mondani akarsz, nem azért mert eleged lett belőlem.

Megforgattam a szemeimet.

-          Nem mintha olyan könnyű lenne téged visszautasítni. – Ismét elvigyorodott, és végre éreztem azt a teljességet, mint amire vágytam. Edward az enyém volt!

-          Az enyém vagy! – mondta csodálkozva, és olyan volt, mintha olvasna a gondolataimban. – Csak az enyém! – Úgy ejtette ki a szavakat, mintha ez újdonság lenne a számára, és gyanítottam, hogy így is volt.

-          Örökké! – pipiskedtem fel a nyakába, hogy végig csókolhassam az állát. – És sajnálom, amiért olyan sokat hisztiztem és veszekedtem veled. – Hirtelen utolért saját szavaimnak az igazsága. A sok veszekedés, amit provokáltam; a sok sírás, amelyek nem voltak jogosak; és a bizalmatlanságom felé. Nem csoda, hogy azt hitte, csak egy hisztis kamasz szerelméről van szó, amely szépen gyorsan lenyugszik a hormonokkal együtt. – Oh! Teljesen igazad volt! Hibáztál, de én is! Most már minden tiszta, és előttünk áll az örökké valóság!

-          Igen! – helyeselt Szerelmem, majd megpörgetett a levegőben. – Már nem állhat közénk senki és semmi!

Meg akart csókolni, de eszembe jutott valami fontos, ezért ismét elhúzódtam tőle.

Ezen csak elmosolyodott.

-          Miért akartál elhagyni?

-          Azért, mert túl veszélyesnek tartottam, hogy ennyi vámpír között légy, akik ráadásul rád vadásznak, mert tudják, hogy velem vagy.

-          De Pet megtámadott – remegtem meg, ahogy eszembe jutott, milyen védtelennek éreztem magamat.

-          Tudom – morogta Edward. – Nem voltál veszélyben, mert a farkasok végig vigyáztak rád, de ettől függetlenül, majd megőrültem, hogy nem lehettem veled… Azt fontolgattam, hogy visszajövök.

-          Akkor örülök, hogy Pet meg akart ölni! – Láttam, hogy ez Edwardnak nem tetszik, mert nagyon csúnyán nézett rám, de csak megrántottam a vállamat. – És mit tettél volna, ha mégsem jössz vissza? – Már előre féltem a választól.

-          Valószínűleg megvárom, míg idősebb leszel, és teljesen elfelejtesz engem – révedt el a tekintete, és ha nem lettem volna ennyire közel a testéhez, talán észre sem veszem, hogy a mellkasa aprót emelkedett, miközben hang nélkül sóhajtott. Fájt neki a gondolat, ahogy nekem is. – Aztán néha-néha távolról figyeltelek volna. Néztem volna, hogy játszol a gyerekeiddel, majd az unokáiddal, míg…

-          Míg meg nem halok? – fejeztem be helyette, mire lehunyt szemekkel aprót bólintott. – És aztán mit tettél volna?

-          Nem terveztem, hogy lesz utána – felelte könnyedén, mintha ez megnyugtatná, azonban nekem a torkom elszorult a következő mondatától. – Valahogy megoldottam volna, hogy kövesselek!

Éreztem, hogy a döbbent kiült az arcomra, és hirtelen ismét a sírás kezdett kerülgetni.

Aztán mintha nem is én érezném, a düh eluralkodott rajtam, és legszívesebben…

A kezem megremegett, és önálló életet élve lendült meg…

-          Még mindig nem hiszem el, hogy fel akartál pofozni! – mondta Edward döbbenten, mint inkább dühösen. Összeszorítottam a fogaimat, mikor a kezem lüktetve kezdett emlékeztetni, hogy milyen hülye ötlet volt.

A bizonyos incidens óta nem szóltam hozzá, de mintha észre sem vette volna, futva elhozott a házukhoz.

Azt mondta, hogy majd Carlisle megvizsgálja, ami érthető volt, mivel nem engedtem neki, hogy a kezemhez érjen.

Még mindig iszonyatosan mérges voltam rá, amiért akár csak megfordult a fejében a gondolat, hogy véget vet az életének.

Igazából az dühített fel ennyire, hogy látszott, teljesen komolyan gondolta.

Majdnem megint elsírtam magam, mikor ez eszembe jutott.

Láttam rajta, mikor kinyitotta a bejárati ajtót előttem, hogy ezt észrevette, de nem szólalt meg.

Egyenesen a nappaliba mentünk, ahol Emmett szitkozódva lökte arrébb Jaspert a kanapéról. Vagyis csak szerette volna, mert Jazz gyorsabb volt, és elugrott előle. 

Láttam, hogy videojátékoztak, és legszívesebben és is játszottam volna, ha a kezem nem fájt volna úgy, mintha rádobtak volna egy sziklát.

Mikor Emmett észrevett minket, rögtön felpattant, és félbehagyva a játékot, odajött hozzánk.

Jó lett volna azt hinni, hogy a személyes varázsom – amim egyáltalán nem volt – hatott rá ilyen hatással, ezért szeretett velem lenni, de nem így volt.

Élvezte, hogy idegesítheti Edwardot…

-          Na, mi az, Göndörke? – kérdezte kaján vigyorral. – Meguntad Edyt?

-          Göndörke? – kérdeztem rá, mivel már másodszor hívott így. – Ez lesz az új becenevem?

-          Edy, mit csináltál a kiscsajjal? – kérdezte még mindig vigyorogva.

-          Fogd be! – jött oda az idősebbik Edward, majd kedvesen rám mosolygott. Most rá is dühös lettem, mikor rájöttem, hogy valószínűleg tőle örökölte az én Edwardom az észveszejtő mosolyát. – Carlisle és Esme elmentek vadászni, de ha nem probléma, akkor most megvizsgállak én!

Csak ekkor vettem észre, hogy igazából milyen csúnya tekintettel nézek rá, holott nem is rá kellene haragudnom. Sokkal inkább az unokájára.

Valamiért nagyon viccesnek találtam, hogy valószínűleg Edward kiskorában Nagypapinak hívta az idősebbik névrokonát.

Elvigyorodtam, amit viszonzott, bár szerintem nem érette, hogy mi volt ez a hirtelen hangulatváltozás.

Bementünk a konyhába, majd leültettek egy székre, és Edward megvizsgálta a kezemet.

Szerelmem szinte a hátamhoz ragadt, mert folyamatosan éreztem a közelségét, és persze Emmett is jött velünk.

-          Megzúzódott – motyogta Edward, és nagyon csúnyán nézett Emmettre. – Mindjárt hozok rá valamit!

-          Szóval be akartál verni egyet Edynek – kezdte, amint eltűnt az idősebbik Edward. Kíváncsi lettem volna, hogy ezt honnan tudta… – Bárcsak én is megtehetném! – sóhajtott mélyet.

-          Ha megkérlek rá, megteszed? – kérdeztem tetetett reménnyel, mire kérdőn felvonta a szemöldökét. Természetesen csak vicceltem, soha senkinek nem engedtem volna, hogy bántsa a szerelmemet.

-          Eddig tartott a szerelem? – kérdezte elhúzva a száját. – De ugye azért még mindig vámpír akarsz lenni?

Nem tudom, hogy mi üthetett belém, de ismét dühös lettem.

A lábam ismét akaratomon kívül lendült meg…

De szerencsétlenségemre – vagyis inkább szerencsémre – Szerelmem elkapta a lábamat, így nem tudtam eltalálni vele Emmett minden bizonnyal kőkemény térdét.

Bosszúsan szusszantottam, és összehúzott szemöldökkel néztem föl Edwardra, mire megforgatta a szemeit.

Éreztem, hogy a düh egyre kevésbé uralja a testemet, és már nem arra vágytam, hogy megüssem, hanem arra, hogy megcsókoljam őt. Megint olyan odaadóan akartam vele csókolózni…

Emmett összehúzott szemekkel nézett rám, majd ismét elvigyorodott.

-          Csípnivaló kis újszülött leszel! – Majd Edwardhoz fordulva folytatta. – Én vigyáznék rá a helyedben, nehogy lecsapják a kezedről!

Edwardnak sikerült elfojtania a morgását, majd még közelebb húzódott a hátamhoz.

-          Hidd el, vigyázok rá! – sziszegte, majd a keze felcsúszott a lábamon, és meg sem áll a combom belső tövéig.

Éreztem, hogy elvörösödök, miközben a testemben elektromos kisülések mentek végbe.

-          Ezek az Edwardok – szólalt meg Emmett jó hangosan. – Mindig csak pirulós halandókat hoznak haza…

Hallottam, hogy Edward morogni kezdett, amelyhez csatlakozott még egy hang, és mikor jelenlegi kezelő orvosom bejött gyilkos tekintettel az ajtón, rájöttem, hogy ő volt az.

Gyorsan lekezelte a fájó végtagomat, amiért hálás voltam, mert valami olyan hűvös krémet tett rá, amitől zsibbadni kezdett a kezem, és nem éreztem a lüktetést.

Figyeltem az idősebbik Edward arcát, miközben bekötözte a kezemet, és rájöttem, hogy milyen gyönyörű…

Mind gyönyörűek, és én is ilyen leszek hamarosan…

-          Olyan szép, erős és gyors leszek, mint ti! – suttogtam ámulva, mert végre tudatosult bennem, hogy közéjük fogok tartozni.

Mindketten elmosolyodtak, és éreztem, hogy Szerelmem szorosan átölelt hátulról.

Megfeledkezve arról, hogy haragudnom kellene rá, hátradőltem, és élveztem, hogy a lehelete birizgálta a hajszálaimat.

Örömteli pillanatomat egy ásítás zavarta meg, ami már várható volt, mert az éjszaka közepén jártunk, és én még nem is aludtam egy szemhunyásnyit sem.

-          Gyere, Szerelmem! – húzott fel Edward, miután bekötözték a kezemet, majd a lábaim alá nyúlt, és felkapott.

-          Tudok járni! – morogtam fáradtan, és próbáltam elnyomni egy ásítást.

-          Tudom – vigyorgott rám, mire legszívesebben megcsókoltam volna.

Felé nyújtottam az ajkaimat, mire éreztem, hogy vámpírsebességgel megiramodtunk.

Egyszerre éreztem meg, hogy az ajkai rátaláltak az enyémekre, és hogy az ágyon fekszem.

Már nem éreztem a fáradtságot, hirtelen az egyetlen létfontosságú dolog az volt, hogy újra érezhessem őt.

A lábaimmal átfogtam a csípőjét, hogy még közelebb kerüljek hozzá, míg a kezeim feltűrték az ingjét, hogy végre végig simíthassak a csupasz hátán.

Azonban Edward elhúzódott, és vágytól izzó szemeit rám függesztette.

-          Aludnod kell! – figyelmeztetett, mire megráztam a fejemet.

-          Dehogy kell!

-          Pedig én úgy látom – simított végig a szemeim alatt. – Lassan úgy fogsz kinézni, mint egy vámpír! – Elvigyorodtam.

-          És nem csak képletesen – motyogtam egyre álmosabban. – Akkor szerencsére már nem fognak közénk állni az emberi reakcióim.

-          Nem mintha eddig közénk álltak volna – fordult a hátára Edward, és engem is közelebb húzott.

-          Hát szerintem neked sem esne rosszul, ha most inkább szeretkeznénk… - kezdtem, mire a tenyere a számra simult, és a következő pillanatban éreztem, hogy a szája az enyémet falja.

-          Aludj! – húzódott el végül, mire lehunytam a szemeimet. Éreztem a sóhaját a nedves ajkaimon, majd azt, hogy a nyelve körberajzolta a számat.

-          Könnyű mondani! – szusszantottam bosszúsan. Lehunytam a szemeimet, de ahogy megtettem, már nyitottam is ki őket. – Egy csomó kérdésem lenne!

-          Nem lehetne ezeket feltenni később? – hajolt a nyakamhoz, majd megnyalta az érzékeny bőrfelületet. Elhúzódtam, és bosszúsan felültem.

-          Nem! – néztem rá nagy szemekkel, mire ő is felült.

-          Mit akarsz tudni? – kérdezte végül, mire elfintorodtam.

-          Mindent! – Megforgatta a szemeit, és hirtelen ellenállhatatlan lett a kényszer, hogy megcsókoljam.

-          Gondolom onnantól, hogy… elmentem? – kérdezte, de a mondat végén elcsuklott a hangja. Némán bólintottam, mire mélyen beszívta a levegőt. Ez a téma őt is érzékenyen érintette, nem csak engem. – Hogy megértsd, tudnod kell pár fontos részletet, amelyet eltitkoltam eddig előtted… - Láttam rajta, hogy bántja, hogy nem mondta el nekem, és most rosszul érzi magát, ezért elmosolyodtam, bár rosszul esett a bizalmatlansága. Igyekeztem úgy gondolkozni, hogy mostantól minden más lesz. Már tudja, hogy mennyire szeretem. – Meséltem már neked a Volturiról, és arról, hogy mekkora hatalom van a kezükben. – Némán bólintottam, hogy emlékszem rá. – Mint minden hatalmas uralkodóháznak, nekik is vannak ellenségeik, akik megpróbálják eltüntetni őket a „trónról”.

-          Ilyenek a román vámpírok? – kérdeztem közbekotyogva.

-          Igen – mosolygott rám édesen, majd folytatta. – Ez az iszonyatosan hülye ötlet körülbelül ezer évenként az eszébe jut valakinek, hogy majd ők átveszik a hatalmat a Volturi felett. Tiszta őrültek! – Látszott Edwardon, hogy ahhoz képest, mennyire nemtörődöm módon nevetett bele a szőke Volturi lány szemébe, nagyon is tisztelte őket. – Azt akarták, hogy segítsünk nekik, de ezt szimpla időpocsékolás volt tőlük, ráadásul idejöttek Forksba, és majd megőrültem, hogy egy rakás vérengző, mindenre képes vámpír van a közeledben – túrt bele a hajába idegesen. – Nem először beszéltünk már velük arról, hogy ne vadásszanak a mi területükön, mert mi nem akarunk belebonyolódni az ő harcukba, de ezeken figyelmen kívül hagyták, egészed addig, míg meg nem öltem az egyik társukat. – Kirázott a hideg, ahogy visszaidéztem az emlékeket. – Sohasem engedtem volna, hogy bántsanak!

-          Tudom – néztem rá szerelmesen, majd közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam az orrát. – Folytasd, kérlek!

-          Aztán kezdett minden kicsúszni a kezeim közül – sóhajtott fel mosolyogva. – Hirtelen már nem érdekelt semmi, csak az, hogy veled legyek, és hogy neked sohasem essen bajod. Tudtam, hogy ez kockázatos, ezért segítséget kértem a farkasoktól. – Görcsbeszorult a gyomrom. – Amíg vadásztam, ők vigyáztak rád, és miután elmentem, akkor is figyelemmel kísérték minden mozdulatodat– halkult el.

-          Tényleg muszáj volt elmenned?

-          Igen – bólintott. – Szinte lelepleztem magamat, amikor megmentettem a kislányt, és ha a gyilkosságok nem lettek volna elég okok, hogy a Volturi ide jöjjön, akkor az, amit tettem csalta volna Forksba őket. Ezt nem hagyhattam. Nem engedhettem, hogy elpusztítsák az egész családomat az én hibámból. Nem engedhettem, hogy te is meghalj – suttogta, és végig simított az arcomon. – Nem hittek volna nekem, ha csak megmutatom nekik a gondolataimat. Csak egy lehetőségem volt. El kellett mennem Volterrába, hogy megmutassam Aronak, hogy én nem akarom őket megtámadni, ami történt, csak egy félreértés volt.

-          És ő hogyhogy hitt neked?

-          Ő a gondolatolvasó. – Elég volt ennyit mondania, és már értettem az egészet. Mivel ő ki tudta Edward gondolataiból olvasni, hogy még csak meg sem fordult a fejében a lázadás gondolata, élve hagyta őt. Hirtelen kirázott a hideg, ahogy belegondoltam, az az öreg vámpír minden gondolatát látta a szerelmemnek. Mindent… Megremegtem, mikor rájöttem, hogy valószínűleg a szerelmeskedésünk minden egyes érintését ő is érezte. Minden érintést, amelyet Edwardnak szántam… - Azt mondta, hogy segít mindent megoldani Forksban, de amikor látott téged, úgy gondolta, hogy ideje lenne visszatérnem hozzád, vagy pedig örökre elhagynom téged. Mindenképpen el kellett simítanom a dolgokat.

-          Tehát ő állított választás elé? Nem csak Pet miatt jöttél vissza? – Hirtelen nagyon hálás lettem ennek az ismeretlen vámpírnak, aki már ismert engem anélkül, hogy én valaha találkoztam volna vele.

-          Igen.  Döntenem kellett, hogy elhozlak magammal, vagy vállalom, hogy soha többé nem térek vissza hozzád, és végül úgy döntöttem, hogy nem jövök vissza Forksba. – Fájt, ahogy újra kimondta. Mélyet sóhajtottam, és próbáltam nem elsírni magamat. – Aztán Alice felhívott, és azt mondta, hogy látta, hogy meghalsz.

Azt hiszem, hogy minden vér kiszaladhatott az arcomból, és úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna.

-          Miért látta ezt? – kérdeztem remegő hangon, mire az ölébe húzott.

-          Először nem tudta, a látomása csak arról szólt, hogy kihűlt testtel fekszel az erdőben. – A fogai összekoccantak. – Muszáj volt visszajönnöm, nem engedhettem, hogy bajod essen! Aztán, mikor Demetri megérezte az illatodat, rögtön tudtam, hogyha nem jöttem volna vissza, megölt volna. – Morgás tört ki a torkából, és a körém kulcsolódó kezei, szorosan a mellkasához húztak. Nem csak neki volt szörnyű erről beszélni, így inkább eltereltem a témát.

-          És hogy oldottátok meg azt, hogy elárultad magadat az emberek előtt?

-          A vörös hajú lánynak, Drinának van egy különleges képessége. – Nagyon zavart, hogy ekkora áhítattam beszélt róla. – Képes megmásítani az emberek emlékeit. – Kezdett egyre lelkesebb lenni, és ettől a szívem fájóan összeszorult. – Nem tudja senkinek a memóriájából kitörölni az eseményeket, de épp eléggé össze tudja zavarni az agyat, hogy azt hidd, amiben nemrég annyira biztos voltál, meg sem történt, és csak a képzeleted játszik veled. Vagy például vámpírok esetében, mintha az emberi emlékeidből maradtak volna foltok, vagy pedig csak mástól hallottad volna. Ez egy csodás képesség… - Nem volt kellemes, hogy valaki mást így csodált, ráadásul egy másik lányt. – Veled is ezt tették volna! – Döbbenten néztem rá, mert nem értettem, hogy miről beszélt. – Ha inkább az emberi életedet választod… akkor neked is összezavarta volna az agyadat. Valószínűleg valaki mást szerettél volna úgy, mint most engem.

-          Sohasem szerettem volna nálad jobban senkit! – Tiltakozni akart, de nem akartam többet hallani Drina különleges képességéről. Akármilyen hókuszpókuszt csinált volna az agyammal, tudtam, hogy lehetetlen mást úgy szeretnem, mint Edwardot. Gyengéden megcsókoltam, de sajnos elhúzódott.

-          Akarod a többit is hallani? – kérdezte pimaszul vigyorogva, mire incselkedve megnyaltam az ajkait. Talán onnan vettem a bátorságok, hogy már tudtam, szeret engem, pont annyira, mint én őt.

-          Igen – húzódtam hátrébb, mire rosszallóan nézett rám, de csak megrántottam a vállamat.

-          Amikor mégis engem választottál – csillantak fel a szemei. – Jane teljesen kiakadt, és fájdalmat akart neked okozni.

-          Fájdalmat? – Kirázott a hideg, ahogy a szőke lányra gondoltam, akit Jane-nek sejtettem.

-          Igen, neki van egy elég borzalmas képessége – fintorodott el. – Képes az emberek és a vámpírok agyában szinte fizikai fájdalmat kelteni…

-          De nem éreztem semmit – csodálkoztam.

-          Pont ez az! – vigyorgott rám. – Eddig eszembe sem jutott, hogy az agyadon lévő pajzs elég erős ahhoz, hogy ilyen támadásokat is kivédjen, de ha ez igaz, akkor…

-          Akkor? – sürgettem, mert hirtelen a gondolataiba temetkezett.

-          Akkor Drina képessége sem működik rajtad, de persze ezt nem akarom, hogy valaha is kipróbáljuk – mosolygott rám. Visszavigyorogtam, és a karjaiba másztam.

-          Én sem akarom soha kipróbálni – feleltem őszintén, majd csókokkal halmoztam el a nyakát. Akaratlanul öntött el a boldogság, hogy valamiben talán jobb vagyok Drinánál. Féltékeny voltam rá, de persze ezt nem akartam Edwardnak elmondani. Ennyi titok járt nekem is. – Szeretlek!

-          Én is szeretlek! – Felnyögött, amikor a fogaim karcolgatni kezdték a bőrét. – Annyira örülök neki, hogy engem választottál!

-          Nem is volt választásom – vallottam be, mire eltolt magától, és kérdőn nézett rám. – Szeretlek, és ha te nem lennél, már többé nem lennék az, aki vagyok! – Rácsúsztattam az ajkaira a kezemet, mikor szólásra nyitotta a száját. – A tiéd vagyok!

-          Örökké! – mosolygott rám. – Arra gondoltam, hogy várhatnánk ezzel a vámpír dologgal még…

-          Miért? – kérdeztem meglepetten.

-          Ez egy elég nehéz döntés, és lehet, hogy még nem állsz készen rá… - kezdte, mire a légzésem átalakult zihálássá. – Lydia, nyugodj meg! Nem arra akarok kilyukadni, hogy nem leszel vámpír, hanem hogy még fel kell készülnöd rá. Ott van például Bella, mivel ő tudta, hogy mi volt várható, sokkal könnyebb tudta kezelni a vámpírsággal járó kellemetlenségeket.

-          Rendben – nyugodtam meg egy kicsit. – És segítesz nekem?

-          Persze, hogy segítek! – csókolta meg az arcomat. – Most már hozzád tartozom, és mindenben számíthatsz rám!

-          Köszönöm – öleltem át, és a következő percben éreztem, hogy az ágyon fekszem.

-          Ideje aludnod! – suttogta az ajkaimra, mire csúnyán ránéztem. – Hosszú napunk lesz!

Kénytelen-kelletlen igazat kellett neki adnom, ezért levettem a pulcsimat, miután Edward óvatosan megszabadított a kabátomtól, és bebújtam az ágyba.

Hirtelen sötétség lett, ahogy lekapcsolta a villanyt, majd éreztem, hogy bebújik mellém.

A szívem megiramodott, ahogy rájöttem, hogy csak alsónadrág van rajta.

Hirtelen ötlettől vezérelve felültem az ágyban, és igyekeztem fájdalommentesen megszabadítanom magamat a ruháktól.

-          Mit csinálsz? – kérdezte Edward rekedten.

-          Levetkőzöm – feleltem természetesen, mire felmorgott.

-          Majd én segítek!

Hagytam, hogy levegye rólam a ruháimat, és végül már csak egy bugyiban és melltartóban feküdtem mellette. 

Tudtam, hogy most nem fogunk szeretkezni, mégis jó érzés volt érezni a csupasz bőrét.

-          Edward! – szólaltam meg, mert eszembe jutott valami fontos, amiről eddig elterelődött a figyelmem. – Miért akart megtámadni az a Volturi vámpír? – Hallottam, hogy próbálta a morgást visszatartani, és ahogy megszokták a szemeim a sötétséget, láttam, hogy dühös.

-          Demetri… - kezdte, de akaratlanul megint morogni kezdett. – Megérezte a szagodat, és több mint valószínű, hogy te vagy az énekese.

-          Az énekese? – néztem rá furcsán. – Mint neked?

-          Igen – szorította össze a fogait. – Csak ez erősebb! Azelőtt még sohasem éreztem ezt… Annyira kábító volt, hogy majdnem én is…

-          Értem. – Nem akartam, hogy befejezze a mondatot, épp elég volt, hogy láttam az arcán a bűntudatot. – De ez lehetséges? Hogy több ember… vagyis vámpír érzi ezt?

-          Igen – bólintott. – Van, hogy egy ember vére sokkal csábítóbb a vámpíroknak, mint másoké. De ezt sok minden befolyásolja. Ha dohányoznál vagy kábítószereznél, valószínűbb, hogy nem lenne ennyire édes a véred…

-          És akkor most mi lesz Demetrivel?

-          Valószínűleg semmi, mert nem engedem, hogy bántson, és a Volturinak sem hiányzik, hogy rosszban legyünk…

-          És? – kérdeztem rá, mert hallottam a hangján, hogy van még valami. Felsóhajtott.

-          Amit Demetri érzett, annyira más volt, mint az, amit én éreztem… Mintha az enyém csak… mintha…

-          Mintha? – simítottam végig az arcán, hogy megnyugodjon.

-          Mintha csak a törtrésze lenne annak, amit ő érzett. Eddig teljesen biztos voltam benne, hogy a véred miatt kezdett a vámpír énem felerősödni, de már nem vagyok benne teljesen biztos…

-          Akkor most mi lesz? – kérdeztem tompán, mert bele sem mertem gondolni, hogy Edward teste miken mehet még keresztül.

-          Nem tudom…

-          Majd megoldjuk! – csókoltam meg az állát. – Minden rendben lesz, amíg együtt vagyunk!

-          Igen – mosolygott rám, majd megcsókolt.

Átfogtam a lábaimmal a csípőjét, hogy még közelebb kerüljek hozza, és közben igyekeztem elnyomni az aggódásomat. Próbáltam hinni abban, hogy amit alig tíz másodperce mondtam, igaz.

Aztán eszembe jutott valami, ami igazából lényegtelen volt, de Edwardnak tudnia kellett róla.

-          Edward! – húzódtam el. – Egyébként szobafogságban vagyok, amiért tiszteletlen voltam. – Megforgatta a szemeit, mire elnevettem magam.

-          Az csodás! – morogta ironikusan, majd megcsókolta az arcomat. – Haragszol még rám azért, amit mondtam?

-          Igen – vágtam rá gyorsan, mert rögtön beugrott, hogy mire akart kilyukadni. – Soha többé ne mondd nekem azt, hogy véget akartál vetni az életednek! – Kirázott a hideg.

-          Már nincs is okom rá – vigyorgott, majd a nyakamhoz hajolt. – Most már minden rendben lesz!

-          Igen - helyeseltem, és hagytam, hogy hanyatt döntsön az ágyon.

Szeretnétek folytatást? :D :$