Red Moonlight: Black Dawn: Prológus

Prológus

A SZÉPSÉG MEGHATÁROZHATATLAN FOGALOM, bár mindenki ismeri. Igaz, minden ember másképp határozza meg ezt a kifejezést, de mégis mindenki tudja, hogy mit jelent.

A filozófusok úgy tartják, hogy a valódi szépség magasabban áll, mint a közönséges emberi világ. És nekik van igazuk…

Persze emberként nem így gondoltam, akkor még fogalmam sem volt, hogy az áhított szépség milyen felszínes és veszélyes egyben.

Ahogy vissza tudtam emlékezni, csak azt akartam, hogy mindenki szépnek lásson, mivel nem tartottam magamat különösen annak. De így halhatatlanként rájönni, hogy milyen ostobák is az emberek, fájdalmas volt.

Ostobák voltak, de én mégis ugyanaz a tudatlan, csúnyácska halandó akartam újra lenni. Bármit megtettem volna érte.

De ez már lehetetlen, mivel a gyönyörű, sziklaszerű testem nem tud változni, ahogy én magam sem. Örökre fogolyként élni a testemben meglehetősen bizarr gondolat.

Mégsem tehettem mást, hiszen ezt az életet én választottam, de akkor még fogalmam sem volt, hogy ami meg fogja keseríteni a létezésemet, az én magam leszek.

A szépség igen veszélyes, ha egy olyan lény kezébe kerül, akit a gyilkolásra teremtetett. És én egy ilyen lény voltam…

De mégis mikor a feketén csillogó szemek néztek rám csodálattal, el tudtam vonatkoztatni attól, hogy egy gyilkos testébe vagyok zárva.

Ő velem volt, de mégsem éreztem a magaménak. Már minden megváltozott, és rengetegen voltak mindig körülöttem, mégis most éreztem magamat a legmagányosabbnak.

Bár az áhított szépség vonzotta az embereket, nem éreztem magam különbnek, mint halandóként. Hiszen amire vágytam, nem ez volt.

Méltó akartam lenni ahhoz, akit a szívem választott, de mégis kudarcot vallottam.

Talán, ha minden másként történt volna, most könnyebb lenne… Könnyebb lenne, és nem lennék egy szörnyeteg, aki fájdalmat okoz, amerre jár.

…

Úgy gondoltam, hogy egy elkárhozottságra ítélt lénynek nem jár bocsánat, és azt hittem, hogy eme elhatározásom örök életem utolsó percéig el fog kísérni, de egy apró babának az arca mégis képes volt mindent megváltoztatni.

Mintha minden tökéletesen rendben lett volna, és a gyönyörű, göndör fürtös kislány mosolygós arca is erről adott tanúbizonyságot.

Bármennyire is el akartam taszítani magamtól azt a kellemes érzést, amely átjárt, lehetetlen volt.

Hiszen tudnia kellett, hogy gonosz vagyok. Ő még elég tiszta volt ahhoz, hogy érezze, ölésre vagyok teremtve, de mégsem félt.

És én sem féltem, hogy bántom őt. Nem akartam, és tudtam, hogy nem is fogom.

Hálás voltam neki, mert elérte, hogy minden megváltozzon az új életemben.

Bár akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez a változás mekkora hatással lesz másokra is…