Red Moonlight: 29.fejezet.

29. A tragédia:

Valósággal reszkettem a félelemtől, mikor hazaértem. Nagyon fáradt és nagyon vizes voltam. Az egész utat futva tettem meg, és ha ez nem lett volna elég, még az eső is rákezdett.

Bezártam az ajtót, majd leellenőriztem, hogy minden ablak be van-e csukva.

Mikor mindezt elvégeztem, még akkor sem tudtam nyugodni. Valami hülye okból előkészítettem egy hatalmas kést és sok gerezd fokhagymát.

Ránéztem a kikészített „fegyvereimre”, és rájöttem, hogy ezek nem segítenek. Sírva rogytam le a padlóra.

Éreztem, hogy az érdektelenség már sehol sincsen, és a helyét csontfagyasztó rettegés vette át.

Csak sírtam, és azon gondolkoztam, hogy mit csinálhatnék. De nem jutott eszembe semmi.

Túl fáradt voltam, hogy akár a remény egy kicsike szikráját is értékelni tudjam.

Nem is kutattam remény után, hisz’ tudtam, most már mindennek vége. Csak azt reméltem, hogy a családom többi tagját nem fogják bántani.

Mikor már olyan sokat sírtam, hogy a szemeim égtek, belegondoltam abba, hogy vajon miért érdekel engem az, hogy meghalok-e most.

Úgy gondoltam, hogy minden elveszett, mikor Edward elhagyott. De ez nem így volt.

Élni akartam!

Élni azért, hogy Ő velem legyen!

Élni érte!

De most, hogy már tudtam, nincsen remény, elkeseredtem a tudattól, hogy soha többé nem látom őt. Mert élt még bennem egy kicsi remény. Ez alig volt nagyobb, mint egy porszem, de akkor is remény volt. Viszont most minden elveszett…

Mikor anya hazaért, már egy kicsit jobban voltam. Mivel jobban kellett lennem… Nem engedhettem meg magamnak, hogy még ennél jobban is aggódjanak miattam.

Már régen készen voltam a leckémmel, de még kerestem pár feladatot, amit megoldhatok. Nem akartam, hogy a gondolataim szabadon csapongjanak, ezért le kellett foglalnom magamat valamivel.

De még így is megtörtént, hogy a gondolataimba beszivárgott a kép, amelyben meztelenül, véresen fekszem…

Hatalmasat ugrottam, mikor bekopogtak az ajtómon. Éreztem, hogy megrándult a vállam, de ezzel nem tudtam akkor foglalkozni.

Azonban csak anya nyitott be. Kedves és egyben bocsánatkérő mosoly játszott az ajkain, és ahogy néztem az én gyönyörű anyukámat, rájöttem, hogy nagyon szerencsés vagyok.

Megkért, hogyha van kedvem, akkor kísérjem el az orvoshoz, mert szeretné megnézettetni magát egy nőgyógyásszal.

Természetesen beleegyeztem két okból kifolyólag. Az egyik az volt, hogy sokkal több időt kell vele töltenem halálom előtt.

A másik ok pedig ha lehetséges sokkal nyomósabb volt. Ha én ott vagyok, akkor senki sem bántja anyát. Mert kin bosszulhatnák meg legjobban azt, hogy Cullenék nem segédkeztek nekik, mint rajtam…

Rajtam, akit Edward jobban védelmezett, mint a saját családját…

Anya az út folyamán csak egyszer próbálkozott velem beszélgetni, de akkor is kudarcba fulladt az egész, mivel egy olyan témát választott, ami az elevenembe mart.

-         Kincsem, tudom, hogy ez fáj neked, de nem szabadna ennyire elveszítened magadat – kezdte halkan. – Edward elment, de vannak más fiúk is! – Erre dühös lettem.

-         Nem, nincsenek! Ő az egyetlen, aki valaha szóba jöhetett!

-         Lydia, ne but…

-         Anya, vagy most abba hagyjuk ezt, vagy kiszállok a kocsiból, és hazasétálok!

Tudta, hogy teljesen komolyan gondolom. Egyszer már csináltam ilyet. Pontosan akkor, mikor elmesélte, hogy el fogunk költözni Chicagóból. Egyszerűen kiszálltam a kocsiból az egyik piros lámpánál, és hazasétáltam. Még sohasem láttam anyát olyan dühösnek, mint akkor.

Mindent ellehetett mondani az én imádnivaló anyukámról, csak azt nem hogy szigorúan nevelt. Elég nagy terem volt kiélni a kamaszkoromat, de ezzel sohasem éltem vissza.

Mikor megérkeztünk a kórházba, már elég síri volt a hangulat a kocsiba. De ettől függetlenül örültem, hogy nem beszélgettünk többet erről a témáról.

Viszont átkoztam magam, mikor rájöttem, hogy nem hoztam semmilyen olvasnivalót magammal, hiszen a nőgyógyászati rendelőbe nem mehettem be, de így mikor várakoztam, a gondolataim szerteszét repkedtek.

Igyekeztem nem elsírni magam, de nagyon nehéz volt összpontosítanom. Inkább a lélegzetemet számoltam, és mikor elvesztettem a fonalat, újra kezdtem.

Nem mondom, hogy izgalmas volt, de legalább nem gondoltam, olyan dolgokra, amikre nem volt szabad.

Anya pontosan hét óra huszonhárom perckor jött ki, de még el kellett intéznie valamit. Így inkább kimentem a parkolóba, remélve, hogy legalább a kocsiban tudok zenét hallgatni.

Ez talán lefoglal egy kicsit! – gondoltam sóhajtozva.

De csalódnom kellett, mert mikor odaértem a kocsihoz, valaki megragadta a vállamat.

A lendülethez képest, nagyon finomat fordított maga felé, de még így is sikítani kezdtem, mikor megláttam, hogy ki az.

De csak úgy gondoltam, hogy a sikításom ki is jön a torkomon, mert a vámpír olyan gyorsan szorította rá a tenyerét a számra, hogy csak egy nyöszörgésre futotta.

-         Nyugi, csak én vagyok! – vigyorgott, mire felfordult a gyomrom. Gyűlöltem őt! Mindent gyűlöltem rajta: az érintést, az illatát és azt a hülye arcrepesztő vigyorát is.

-         Miért nem hagy békén? – kezdtem cincogva, miután elengedte a számat. De még így is nagyon szorosan tartott.

-         Cukorfalat, már mondtam, hogy tegezz! – forgatta meg a szemeit, majd ismét elvigyorodott. – Egyébként azért jöttem, mert van egy meglepetésem számodra!

-         Egy meglepetés? – ismételtem bambán.

-         Bizony! Remélem tetszeni fog! – végig nyalta az ajkát, majd kis gondolkodás után, hozzá tette. – Majd leellenőrzöm, hogy örülsz-e neki!

És még mielőtt mondhattam volna valamit, eltűnt. Egy szempillantás alatt, nem törődve a körülöttünk lévő egy-két járókelővel.

Émelyegni kezdtem, mikor rájöttem, hogy ők nem fognak törődni azzal, hogy leleplezik-e magukat, hisz’ valami ilyesmi a tervük.

De naivan mégis azt hittem, hogy nem mernek vámpírként viselkedni, ha emberek vannak a közelben. Hatalmasat tévedtem…

Éjszaka egy szemernyit sem aludtam, mert nem tudtam, hogy milyen meglepetésről beszélt. Tudtam, hogy ez az egész csak rosszul végződhet.

Egyedül voltam és féltem. Ráadásul az a férfi megint meg fog látogatni…

És mi lesz, ha nem leszek egyedül? És a szemtanukat megöli? Vagy engem fog bántani?

Soha többé nem fogom látni Edwardot!

És ekkor volt az a perc, mikor kipattantam az ágyamból, és a ruháim alá begyűrt fotót kihalásztam.

Mikor elhagyott, akkor annyira dühös voltam, hogy minden róla készült képet begyűrtem a ruháim és a táskáim alá.

De most jött el a pillanat, amikor hálát adtam azért, hogy nem dobtam ki őket.

Minden lehetséges percet Edward fényképének a nézésével akartam tölteni…

Reggel mindenem fájt, de ez sem tántorított el attól, hogy iskolába menjek. El sem tudtam volna képzelni annál rosszabbat, mint hogy egész nap itthon legyek, és azon törjem a fejem, mikor fogok meghalni.

Már tudtam, hogy az nem állítja meg Petet, hogy emberek között vagyok, de mégis futva tettem meg az utat az iskolához. De ott nem az várt, amire számítottam…

Amint megláttam az udvaron lézengő, sírdogáló diákokat, rájöttem, hogy baj van. De azt még nem tudtam, hogy mekkora.

Rettegni kezdtem, mikor megláttam a fekete zászlót az iskolára kitűzve. Remegett a lábam, és a torkomból keserves zokogás tört fel. Tudtam, hogy ez a meglepetés…

Valaki meghalt az én hibámból. Egy gyilkos vagyok, a lelkemen szárad a halála…

Gyorsan körbekutattam, de Melanie-t nem találtam sehol.

Ne, ne Ő legyen, kérlek! – gondoltam kétségbeesetten.

Aztán megláttam, ahogy a szemerkélő esőben ott ült a suli fala mellett. Odarohantam hozzá, és mit sem törődve azzal, hogy két hete alig beszéltünk, megöleltem olyan szorosan, ahogy csak bírtam.

Ö is megölelt, és együtt sírtunk, bár nem tudtam, hogy ki halt meg.

Aztán, ahogy a sokk alább hagyott, gondolkozni kezdtem. Talán mégsem miattam halt meg. Lehet, hogy egy régi tanár volt, bár ez sem lett volna sokkal jobb hír.

-         Mi történt? – kérdeztem rekedten, mire felnézett. Megdöbbentem a látványtól. A mindig mosolygós barátnőm, aki mindig feltöltött energiával, most össze volt törve, és csak egy nevet bírt kinyögni, majd ismét zokogni kezdett.

-         Sam. – És tudtam, hogy az én hibám volt. Mindenről én tehetek! Meghalt miattam!

Ez a nap is eltelt, bár úgy szenvedtem, mint még soha. Szükségem volt Edwardra. Itt kellett volna lennie, hogy azt mondja, hogy nem az én hibám volt. De nem volt itt.

Már nem siettem hazafelé… Örültem volna, ha meghalok. De mindig emlékeztetnem kellett magamat, hogy egyedül kell lennem.

Mikor hazaértem, már elfogadtam a halált, de most úgy tűnt, hogy mivel már vágytam az érkezésére, nem jött.

A délután folyamán sétáltam egyet az erdő mellett, de nem láttam semmit.

Azonban, mikor bementem a házba, hallottam egy ágreccsenést, de nem jött a várva várt testi fájdalom.

Így azt tettem, mint máskor. Tanultam, ettem, néztem Edward fényképét, de azzal a különbséggel, hogy nyitva hagytam az ablakot.

Már nem néztem mindig hátra, hogy lássam, van-e valaki mögöttem. Csak a fájdalom elmúlását vártam.

Mert tudtam, hogy én leszek a következő. És akartam ezt…

Akartam, hogy bűnhődjek azért, ami történt. Sam meghalt…

De sajnos ez nem egy szimpla halál volt. Sam testét meggyalázták. Az iskolába terjedt a pletyka, és akaratlanul is meghallottam, mi történt.

Sam testét szétmarcangolva találták meg az erdő mellett…

Ismét zokogni kezdtem, mikor végig gondoltam, hogy mi történhetett. Gyűlöltem magam.

Engem kellett volna bántani, nem őt. Tudtam, hogy hatalmas hiba volt ideköltöznünk. Ez volt az első pillanat, mikor ezt végig is gondoltam.

Mert végig megkérdőjelezhetetlenül biztos voltam benne, hogy ide kellett költöznünk, hogy Edwarddal találkozhassak. Akármennyire fájt az, hogy elhagyott, végig így gondoltam, de ez megváltozott.

Emberek halhatnak meg azzal, hogy én itt vagyok. De bárcsak lett volna egy megoldásom arra, hogy megvédjem a körülöttem élőket.

Bárcsak itt lenne Edward, és bárcsak békén hagynának azok a nomád vámpírok.

Túl sokat akartam, de nem tehettem ellene semmit. Újra átlagos életet akartam élni, és nem akartam tudni a vámpírokról, sem a farkasokról, még Edwardról sem…

Ettől függetlenül, még mindig Edward fotóját szorongattam, mikor lefeküdtem aludni. Az ablakot nyitva hagytam, bár nagyon hideg volt.

Bizonyára a sokk és a testemet mardosó elviselhetetlen fáradtság hatására bírtam egy rövid időre elaludni, de aztán zajra riadtam fel.

Ahogy a szemem megszokta a sötétséget, láttam, hogy valaki van a szobámba.

Már vártam, hogy az ismerős vörös tekintet közeledik hozzám, és a fájdalom elemészt, de most mégis annyira féltem, hogy a szívem majd’ kiugrott a helyéről.

Azonban egy kedves, fekete szempár nézett vissza rám, amitől elöntött a melegség…