Red Moonlight: 8.fejezet.

8. Együtt:


- Lydia! Itthon vagy? – kérdezte anyu, mikor belépett a bejárati ajtón. A nappaliban néztem a Tv-t, mert annyira zaklatott voltam, hogy tanulni semmiképp nem tudtam.
- Itt vagyok a nappaliban. – Igyekeztem nem kimutatni a lelkiállapotomat.
- Neked nem tanulnod kéne? – dorgált meg, de aztán odajött, és homlokon csókolt.
- De, mindjárt megyek! Csak…- Vettem egy mély lélegzetet – Csak meg szeretném kérdezni, hogy elmehetek-e holnap vásárolni egy barátnőmmel…
Anya szemei felcsillantak, így már tudtam a választ. Mindent megtett annak érdekében, hogy megszeressem ezt az unalomtanyát. Mert ez a város volt a leglehangolóbb hely, amit ismerek.
- Persze! Holnap úgyis péntek van. Örülök neki, hogy beilleszkedtél! – ölelt meg szorosan.
- Én is – motyogtam.

Ettem, beszélgettem egy kicsit anyuval a munkahelyéről, de már nem halaszthattam tovább a tanulást. Felmentem a szobámba, majd egy kétségbeesett nyögés kíséretében rávetődtem az ágyra. Semmi kedvem nem volt tanulni, de így is már hat óra múlt.
Ezért inkább felkeltem, és odamentem az íróasztalomon tornyosuló könyvekhez.
Körülbelül három óra hosszas tanulás után elegem lett, és inkább elmentem zuhanyozni.

Ahogy a kellemes meleg víz tisztára mosta a bőrömet, arra koncentráltam, hogy ellazuljak. Ez ismételten nem sikerült: folyamatosan Edward járt az eszemben. Örültem neki, hogy voltam olyan okos eltenni Edward könyvét a szekrényem aljára. Így legalább nem kellett szembesülnöm a visszautasításának tárgyi bizonyítékával…

Reggel meglepően frissen ébredtem. Olyan volt, mintha a testem felkészült volna az Alice-szel töltött délutánra.
Az anyutól kapott pénzt eltettem a zsebembe, miután elkészültem a reggeli teendőimmel.

Amint beértem az iskola parkolójába, elfogott a pánik: mit fogok mondani a barátaimnak a tegnapi Alice-szel folytatott beszélgetésemről?
Nagyon meglepődtem, mikor megláttam a nagy diákcsődületet. Olyan volt, mintha valamit vagy valakit körbeálltak volna. A régi iskolámból volt ismerős ez a helyzet. Akkor csináltak ilyet, mikor egy készülő verekedés következett, és mindenki a legjobb helyről akarta látni ezt.
Szomorúan sóhajtottam: hát ezek sem normálisak.
Mel izgatott képpel futott oda hozzám.
- Lydia, gyere… Nick és Edward… gyere – zihálta, majd megragadta a kezemet és a tömeg felé húzott. Alig értettem belőle valamit, de épp elég volt hallanom Edward nevét, hogy aggódni kezdjek.
Amint oda értünk, Melanie azonnal félrelökte az embereket, így tökéletesen láthattam amint Nick és Edward egymással szemben állnak. Nem! - sírtam fel gondolatban. Pillanatnyilag mérges voltam Edwardra, de azt nem akartam, hogy bármi baja essen.

Nick egyszer csak megindult Edward felé: az arcán látszott az elhatározás, de a szemei a rettegést tükrözték. Míg ellenfele arcáról az unalmat és a felsőbbrendűséget lehetett leolvasni. Most először volt olyan érzésem, hogy Edward megérdemelne egy pofont.
Nick hirtelen rontott neki, de ő egy laza mozdulattal kitért előle. Nicknek ez első pillanatra nem tűnt fel, és ennyi idő pont elég volt Edwardnak. Kihasználva, hogy Nick háta mögé került, megfogta a fiú egyik karját, maga felé fordította, és egy határozott mozdulattal orrba vágta.
Olyan kecsesen mozgott, hogy először fel sem tűnt, hogy mekkora a baj. Nick hangosan ordítva kapott az orrához, amiből ömlött a vér.
Edward egyenesen belenézett a szemembe, és valamiért megnyugodtam, hogy Nick csak ennyit kapott.

Tudtam, abban a pillanatban, hogy a diákok oszlani kezdtek, hogy a tanárok megérkeztek.
- Mi a csuda történik itt? – hallottam meg Mrs. Jonas hangját.
Én még mindig ott álltam, és Edward szenvtelen arcát bámultam. Volt benne annyi tisztesség, hogy nem rohant el, azt remélve, hogy megússza.
Egy tanár, akit nem ismertem, letérdelt a földön ordító Nick mellé.
- Orvoshoz kell vinni – jelentette ki.
- Mr. Black, ezt maga csinálta? – visította Mrs. Jonas.
- Igen – válaszolta szűkszavúan.
A tanárnő arca először meglepett volt, aztán szépen apránként torzult el a dühtől.
- Ezt mégis hogy képzelte?! – ordította Mrs. Jonas, és odament Edwardhoz. – Ebben az iskolában nem csinálunk ilyeneket! – kiabálta az arcába. Majdnem elnevettem magam, ahogy megláttam, Edward mennyivel magasabb a tanárnőnél.
Hirtelen Mrs. Jonas tekintete rám szegeződött. Akkor vettem észre, hogy a tanárokon, Nicken, Edwardon és rajtam kívül senki sem volt már ott.
Épp elkezdett volna velem is veszekedni Mrs. Jonas, mikor Edward megszólalt.
- Természetesen vállalom a felelősséget! – jelentette ki.
- Ezt el is várom – sziszegte a tanárnő visszafordulva hozzá.
Úgy gondoltam, ideje hasznossá tennem magam. Oda mentem Nickhez és a körülötte álló tanárokhoz.
- Elkísérem az iskolaorvoshoz. – mondtam halkan, de meghallották.
- Ez egy jó ötlet. – mondta gúnyosan az egyik tanár.
Próbáltam Nicket felhúzni a földről, de nem sok sikerrel, mert még mindig önkívületi állapotban a fájdalomtól törölgette az orrát a tanároktól kapott papírzsebkendőkkel.
- Jobb lesz, ha maga is velük megy, Mr. Black! – megdermedtem a mozdulatban, ahogy a szavak értelmes egésszé alakultak az agyamban.
Alig telt el két másodperc Edward már mellettem volt, és mindenfajta erőfeszítés nélkül húzta fel Nicket a földről.
- Nekünk vissza kell mennünk megtartani az óráinkat, szóval felelősségteljes viselkedést várunk el maguktól – sziszegte dühösen Mrs. Jonas.

Edward olyan gyorsan ment az orvosi felé, mintha nem is cipelne egy hasonló testsúlyú fiút.
Próbáltam tartani a lépést, ami nem mindig sikerült.
Végül besiettünk az orvosi helyiségként fenntartott épületbe. Mivel jóformán nem csináltam semmit, jó ötletnek tartottam, hogy legalább az ajtót kinyitom. Bár ne tettem volna… Ahogy Edward arcát megláttam, kis híján rájuk engedtem a visszacsapódó ajtót. Soha nem láttam még, hogy valakinek ennyire tükröződne az arcán a düh.
Még időben ráeszméltem, hogy bizonyára nem tenne jót Edwardnak, ha egy csapódó ajtóval is meg kellene küzdenie, így megtartottam azt.

Amint beértünk a helyiségbe, az íróasztalnál ülő orvosnő azonnal felpattant.
Idegesen ráncolta össze a homlokát.
- Mi történt vele? – kérdezte a doktornő.
- Megütöttem – válaszolta Edward mindenfajta megbánás nélkül.
A nő egy gyilkos pillantást küldött felé, majd bevezette őket az orvosi szobába.
Én kint maradtam a váróban.
Csalódottan ültem le az egyik székre. Nem gondoltam volna, hogy Edward ilyesmire képes.

Ismét kinyílt az ajtó, Edward lépett ki rajta.
Az arca nem mutatott érzelmeket.
Csendesen helyet foglalt a mellettem lévő széken, de nem nézett rám.
Nem bírtam tovább.
- Mégis, hogy képzelted ezt? – vontam felelősségre.
Először meglepődött, de aztán rendezte az arcvonásait.
- Én megmondtam, hogy nem vagyunk egyenrangú barátok.
- Mégis mi a francot csinált, hogy így megütötted? – kérdeztem, mintha az előbbi mondatát nem is hallottam volna.
- Szerintem azt nem akarnád tudni – sziszegte, miközben a padlót fixírozta.
Zavart, hogy nem néz a szemembe, ezért megfogtam az állát és magam felé fordítottam, pont úgy, mint ő tegnap.
- Én azt hittem, te nem azok közé az emberek közé tartozol, akik így mutatják ki felsőbbrendűségüket – suttogtam megtörten. Edward szemei szomorúan húzódtak össze.
- Sajnálom, hogy csalódtál bennem – hunyta le a szemeit.
- Miért csináltad? – kíváncsiskodtam tovább
- Miattad – válaszolta, a szemei még mindig le voltak csukva.

- Ezt nem értem – suttogtam néhány másodperc csend után. Fogalmam se volt, hogy Nick mi rosszat tehetett, ami velem kapcsolatos.
- Akar téged – szűrte Edward a fogai között – Sokat gondol rád. Tetszik neki, ahogy mosolyogsz és nagyon kedvesnek tart. – Úgy beszélt, mintha féltékeny lenne, de erre nem is gondolhattam. Hiszen barátnője van…
- Te mondtad, hogy Nickkel barátkozzak – mondtam határozottan.
- Tévedtem! Ő nem hozzád illő barát – nyitotta ki a szemeit.
- Miért? – kezdtem egyre idegesebb lenni, ahogy Edward köntörfalazott.
- Azt nem kell tudnod. Csak hallgass rám! – a kezeim lehullottak az arcáról.

- Nem gondolod, hogy pofátlanság tanácsokat osztogatnod úgy, hogy nem is vagyunk barátok? – kérdeztem ingerülten.
- Kérlek, bízz bennem! – könyörgött.
- Miért? Nem is törődsz velem! Ellenséges vagy! Mi okom lenne arra, hogy neked, és ne Nicknek higgyek?
- Természetesen semmi. De hidd el, én csak jót akarok!
- Most hirtelen miért változott meg a véleményed Nickről? – sziszegtem
- Hallottam olyan dolgokat, amiket nem kellett volna – mondta, de láttam, hogy nehezére esik megtartania a higgadtságát.
- Nem fejeznéd be ezt, és mondanád el a teljes igazságot?! – ordítottam.
- Úgy sem hinnéd el – fordult el tőlem
- Ha el sem mondod, akkor tényleg nehezen hiszek el bármit is – világosítottam fel. Hallgatott. Hosszú ideig nem hallatszott más csak a lélegzetünk. Aztán felém fordulva beszélni kezdett.
- El akarom mondani. Annyira szeretném, hogy tudd! De a biztonságod sokkal fontosabb a vágyaimnál.
Épp meg akartam kérdezni, hogy ezt hogyan érti, mikor kijött a doktornő.
- Nyugodtan visszamehetnek az óráikra! Még itt kell maradnia, nagyon nagy ütést kapott – nézett dühösen Edwardra.
Egy picit megnyugodtam, hogy Nicknek nem esett komoly baja, de furdalt a kíváncsiság. Vajon mit tett, hogy Edward így kikelt magából?

Még mindig elgondolkozva léptem ki a szemerkélő esőbe, és észre sem vettem, hogy Edward kinyitotta nekem az ajtót.
- Köszönöm – mondtam neki szárazon.
- Szívesen – motyogta.
Továbbmentünk, és pedig eldöntöttem, hogy bemegyek az első órámra. Nem számít, csak tizenöt percet késtem róla.
Mielőtt elindulhattam volna a terem felé, két erős kar fonódott körém. Egyenesen a fizikaszertárba húzott be magával. Más esetben valószínű, hogy rosszra gondoltam volna, de mivel Edwarddal voltam, ez nem következett be. Annyira furcsa volt: valamikor azt sugallták az előérzeteim, hogy nem biztonságos vele lennem, de a legtöbb esetben sokkal jobban éreztem magam vele, mint bárki mással.
Meglepődve néztem fel gyönyörű arcába. Nem értettem, hogy ezt miért tette.
- Te tényleg be akartál menni az órára? – kérdezte mosolyogva. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálhattam volna ehelyett.
- Talán van jobb ötleted? – figyeltem, ahogyan az arca fokozatosan válik bizonytalanná. Látszott rajta, hogy valamin nagyon tépelődik, de végül mégis megszólalt.
- Gondolom, maradhatnál velem. De persze, ha nem akarod, akkor… - idegesen harapta be az alsó ajkát. Furcsa borzongás futott végig a testemen, ahogy ezt végignéztem. Akartam, nagyon maradni akartam. Most volt az első olyan alkalom azóta, hogy náluk töltöttem az éjszakát, hogy kettesben lehettünk. Fogalmam sem volt, hogy mit fogunk csinálni harminc percen keresztül, de ott maradtam vele.
- Kérhetek tőled valamit? – kérdezte egy kis idő után, mire a szívverésem felgyorsult, és nagyon nehéz volt nyugodtan lélegeznem – Könyörgöm, ne menj el Alice-szel! – Izgatottságom olyan gyorsan váltott át dühvé, hogy beleszédültem.
Nem szóltam semmit, csak megfordultam, és az ajtó felé vettem az irányt. Mielőtt kinyithattam volna az ajtót, a kezeit szorosan körém kulcsolta, és magához húzott. Szinte lángoltam a zavartól és az izgalomtól. Háttal voltam neki, így érezem, ahogy a lélegzete megmozdította a hajszálaimat, amelyek csiklandozták a nyakamat. Nem engedett el, amitől kellemes érzés árasztotta el a mellkasomat.
Lassan felé fordultam, de a kezei még mindig körém kulcsolódtak. Zavartan pillantottam fel csillogó, fekete szemeibe, melyek pusztán a tekintetükkel forróvá varázsolták az orcáimat.
Perzselt a tekintete, miközben hátrált egy lépést. Valamiért zavart, hogy elengedett. Olyan volt, mintha a közelsége egyben okozott volna fájdalmat és enyhülést. Fájdalmat, mikor nem ért hozzám. Enyhülést, mikor megérintett.
Edward leült az egyik régi székre, ami a fal mellett volt, de közben végig engem nézett.
Zavartan néztem máshová, de ahogy megszólalt, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, így ismét ránéztem.
- Nem akarsz leülni? – kérdezte egy féloldalas mosoly kíséretében, mire a szívverésem megkétszereződött. Csak remélni mertem, hogy a lélegzetem nem fog felgyorsulni, ha leülök mellé.
Megfontolva minden lépést, tettem meg azt a rövid utat, ami szétválasztott minket. Igyekeztem úgy odamenni hozzá, hogy nem érintkezik a testünk. Ami természetesen nem sikerült, mert éppen hogy hozzá ért a kezem a vállához, mikor levettem a kabátomat, így a bizsergés ismét elöntötte a testemet.
Szédelegve ültem le a székre, mire Edwardból előtört a halk nevetés. Sértetten néztem rá, mire megpróbálta a nevetését azzal kontrolálni, hogy összeszorította a száját. Gonosz, összehúzott szemekkel szemléltem őt, de nem bírtam tovább tartani magam, így én is elkezdtem nevetni.

A szemei ismét csillogtak, de nem tudtam, hogy ez annak köszönhető-e, hogy ellógjuk az első órát, vagy valami teljesen másnak.

- Amúgy tetszik az iskola? – kérdezte végül, egy picit meglepett a hirtelen témaváltás, de válaszoltam.
- Nincsen semmi baj a sulival – vigyorogtam. – De pár tanárral annál inkább.
- Téged is megőrjítenek? – vigyorgott vissza rám.
- Hát igazából csak Mrs. Jonasszal van bajom – bámultam magam elé. – Vagy inkább neki velem. Utál, ebben biztos vagyok.
Edward egy darabig hallgatott.
- Dehogy utál – mondta végül.
- Persze, mert abszolút imád – fintorogtam eme képtelenségen.
- Téged nem utál senki – nézett mélyen a szemembe. Olyan volt, mintha ezzel próbálná bebizonyítani azt, hogy ő is kedvel. Elfordultam tőle, mert erre nem tudtam semmi érzelemmenteset mondani. Így telt el ismét pár perc. Furcsa volt, mert nem beszéltünk, de mégsem unatkoztam.
- És a barátaiddal mi a helyzet? – kérdezte, de a hangjában megbúvó feszültséget nem tudta leplezni.
- Ők is mind kedvesek – fürkésztem az arcát. – Apropó barátok, még mindig nem mondtad el, hogy mi volt a verekedés oka.
- Nem is reménykedj – nevetett fel –, egy szót se tudsz meg tőlem. – Bosszúsan néztem, ahogy a vigyora egyre szélesebb lett.
- Rendben, akkor majd Nickből kiszedem – határoztam el.
- És mégis hogyan? – kérdezte kíváncsian. Ezzel megfogott, mert még fogalmam sem volt, hogy miként tudom meg tőle.
- Azt bízd csak rám - tértem ki a válasz elől. – Megvannak a módszereim.
Azt hittem, ezt Edward, majd valamilyen furcsa módon kiforgatja, de ehelyett csak behunyta a szemét. A két szemöldöke közötti ráncból arra lehetett következtetni, hogy erősen koncentrál.
Olyan hirtelen állt fel, hogy beletelt egy kis időbe, hogy rájöjjek, már nem ül mellettem.
- Gyere – nyújtotta a kezét.
- Hova? – kérdeztem, de megfogtam a kezét. Az ujjai abban a pillanatban körbefogták a kezemet. Olyan picinek tűnk az övéhez képest!
- Szeretném veled tölteni a napot – túrt bele a hajába a másik kezével. – Gyere, lógjunk el!
Mikor azt hittem, hogy a szívem nem pumpálhatja gyorsabban a vért az ereimbe, akkor tévedtem. Ez olyan volt, mintha csak álmodnék.
- Ezt hogy érted? – suttogtam, de a hangom remegett.
- Gyere, töltsük együtt a napot! Ígérem, mindent elmondok neked, csak gyere velem! – A tekintete szinte perzselt. Engem pedig a helyes és a kellemes helyzet közötti választás gyötört, miközben felhúzott a székből.
- Edward, megőrültél? – kérdeztem tőle. – Talán, még mielőtt odaértem, Nick bemosott neked? – kérdeztem nevetve.
Azonnal abbamaradt a nevetésem, mikor közelebb hajolt hozzám.
- Bízol bennem? – kérdezte, és a lélegzete csiklandozta az arcomat. Olyan finom illatú volt, hogy erős önfegyelemre volt szükségem, hogy ne hajoljak közelebb. Ezt át kellett gondolnom.
- Igen, bízom – feleltem az igazságot. Ajkai mosolyra húzódtak, ami engem is mosolygásra késztetett.
- Akkor gyere! Szökj meg velem! – A lélegzetem felgyorsult, ahogy kimondta a szavakat. Meg akartam tenni, vele akartam lenni, de féltem a következményektől.
- Hát nem is tudom… – toporogtam, miközben figyeltem Edward arcát.
- Nyugodj meg, Carlisle majd ír nekünk igazolást – válaszolta egy csepp bűnbánás nélkül.
- Te megkattantál. Teljesen bolond vagy – hitetlenkedtem – Talán beteg vagy? – tettem a szabad kezem a homlokára.
- Itt az a kérdés te az vagy-e – csillantak fel a szemei, miközben a homlokán lévő kezemet a nyakára csúsztatta. Pillangók százai repkedtek a gyomromban, ahogy megértettem Edward viselkedését. Tényleg velem akart lenni, nem csak ellógni akarta a napot. Hosszú ideig hallgattam, mert nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek.
- Ha nem válaszolsz, elrabollak – világosított fel egy gonosz mosoly kíséretében.
- Úgysem mered – néztem rá összehúzott szemekkel. – Elég hangosan tudok sikítani.
- Akkor nem, ha a szád le van foglalva. – Tágra nyílt szemekkel figyeltem az egyre szélesedő mosolyát.
- Hát te megőrültél! – háborodtam fel.
- Ne akard, hogy elraboljalak! – Épp válaszolni akartam neki, mikor a keze rátapadt a számra. Fogalmam sem volt, hogy ezt miért csinálta, de azt lekövetkezettem belőle, hogy most nem szabad megszólalnom.
Gyorsan megfogta a kabátjainkat és a táskáinkat - amiket még akkor dobtunk le az ajtóba, mikor bejöttünk-, majd kifelé húzott. Leengedte azt a kezét, amivel a számat fogta be, hogy meg tudja fogni a dolgainkat. Sehogy sem értettem, hogy miként bírja el a nehéz táskáinkat egy kézben, mert a másik kezével még mindig a kezemet fogta.
Anélkül lépett ki a szertárból, hogy szétnézett volna, így meglepődtem, mikor megláttam a takarítóval beszélgető tanárt. Nem figyeltek ránk, de ha megszólaltunk volna, teljesen biztos, hogy lebukunk.
Épp időben rántott be Edward a folyosón lévő elágazásba, hogy a tanár ne vegyen észre minket. Meglepetten nézem bele csillogó szemeibe.
- Honnan tudtad, hogy itt a tanár? – suttogtam nagyon halkan.
- Megérzés – vigyorgott vissza rám. Kedvem lett volna beszólni neki, hogy ilyenekkel engem nem etet meg, de inkább hallgattam. Féltem a lebukástól…
- Nem merek elmenni veled. Sajnálom – néztem bűnbánóan a szemeibe. Mélyet sóhajtott, majd szomorúan csillogó szemeit lehunyta.
- Miért sejtettem, ezt előre? – kérdezte úgy, mintha saját magának tenné fel. Tudtam, hogy a helyes dolgot cselekszem. De akkor miért éreztem ennek az ellenkezőjét? – kérdeztem magamtól.
Hirtelen kinyitotta a szemeit, és elkezdett az udvar felé húzni. Megszaporáztam a lépteimet, hogy beérjem.
- Mégis mit csinálsz? – képedtem el.
- Nyugodj meg, csak nem akarom, hogy lebukjunk – felelte szárazon.
Kiértünk az udvarra, de nem tudtunk tovább menni, mert szakadt az eső. Így megálltunk a tető takarása alatt.
Edward felém fordult, de nem adta oda a kabátomat, hanem ő maga bújtatott bele. Mikor végzett, ő is felvette a sajátját, összeszedte a táskáinkat a földről, majd a másik kezével ismét megfogta a kezemet, és húzni kezdett.

Csak akkor jöttem rá, hogy a kocsijához tartunk, mikor már ott jártunk a parkoló közepén. Mérgesen rántottam ki a kezemet az övéből.
- Mondtam, hogy nem megyek veled! – kiabáltam neki, de alig volt hangosabb, mint a suttogás, mert az eső elnyelte a hangomat. Meglepetten nézett vissza rám.
- Csak nem szeretném, hogy megfázz – hajolt közelebb hozzám. – Gyere, ne félj tőlem – nyújtotta a kezét. Mosolygott, de a szemein látszott, hogy azt szeretné, ha tényleg nem félnék.
Mély sóhaj kíséretében fogtam meg ismét a kezét.
Elővette a kocsikulcsot, majd mikor odaértünk, kinyitotta az autót. Kitárta előttem az ajtót, engem pedig elöntött a hiányérzet, amint elengedte a kezemet. Kivettem a kezéből a táskámat, majd az ölembe tettem, mikor leültem az ülésre.
A kocsiban még hideg volt, de ez cseppet sem zavart, mert elöntöttek az emlékek. Hirtelen öntött el a boldogság, ahogy rájöttem, mennyire szeretem ezt a kocsit.
- Min vigyorogsz? – kérdezte Edward, mikor beült mellém.
- Semmin – vigyorogtam tovább. – Amúgy ez milyen márkájú kocsi?
- Volvo xc60 – vigyorgott ő is.
- Szereted a kocsikat? – kérdeztem tőle.
- Tudod, ez nálunk valamiféle családi hagyomány – somolygott. – Mindenki szereti a gyors kocsikat a családban.
- Igen, azt észrevettem. Alice-nek is ott a sárga Porsche-ja. – Az arcáról ismét eltűnt a mosoly.
- Nincs semmi, amivel megakadályozhatnám, hogy elmenj vele, igaz? – kérdezte letörten.
- Tudod, nem értelek – magyaráztam neki. – Most is veled vagyok, és semmi baj sem történt. Akkor miért ne lehetnék Alice-szel is?
- Az teljesen más. – Hitetlenkedve néztem rá.
- Már miért lenne más? – meredtem rá. – Te is a barátom vagy és Alice is.
- Igen, a barátod – sóhajtotta fájdalmasan. Ezt nem tudtam mire vélni. Ismét hallgattunk egy darabig, és úgy tűnt, Edward nagyon belemerült a gondolataiba.
Ahogy elnéztem gyönyörű arcát, a mellkasomat ismét elöntötte az ismerős érzés, hogy ő sosem lehet az enyém. A barátnője biztos nagyon szép lehet, nem olyan, mint én - elmélkedtem magamban. Szinte beleremegtem, annyira erősen érték a szívem tájékát a fájdalom hullámai.
- Nem nehéz neked – kezdtem bele -, hogy a barátnődtől távol vagy? – meglepetten nézett vissza rám, majd felnevetett – Most mi van?
- Szóval te is elhitted a pletykákat? – nevetett még mindig.
- Pletykákat? – kérdeztem sután, de a hangomból ki lehetett hallani az izgatottságot.
- Ühüm – próbálta abbahagyni a nevetést. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet ennyire vicces, de azt tagadni sem lehetett, hogy milyen jó volt hallgatni a hangját. – Nekem nincs barátnőm – felelte végül. Tágra nyíltak a szemeim, mikor meghallottam ezt a képtelenséget.
- Az lehetetlen. – Kérdő pillantásától elpirultam, de megpróbáltam ésszerű magyarázatot adni neki. – Most komolyan, az egész suli megőrül érted, és neked nincs barátnőd? – hitetlenkedtem.
- Tényleg azt gondolod, hogy minden lány a suliban megőrül értem? – bólintottam, mire a szemei felragyogtak – Miért gondolod ezt?
- Hát, mert itt mindenki olyan felszínes – sóhajtottam keserűen. – Te pedig annyira jól nézel ki – pirultam el.
- Ezt gondolod rólam? – kérdezte keserűen.
- Hát én nagyon kedvellek, de…
- Nem, nem erre értettem – szakított félbe. – Engem is felszínesnek tartasz?
- Hát… ő… - fogalmam sem volt, hogy erre mit feleljek. Úgy tűnt, hogy nincs türelme kivárni a válaszomat. A kezével beletúrt a hajamba, és az arcomat közelebb húzta magához, mire elakadt a lélegzetem.
- Lydia, tévedsz! – suttogta. – Nem vagyok olyan, mint amilyennek a többiek gondolnak.
- Én nem is gondoltam ezt rólad – néztem mélyen a szemébe.
- Szeretném, ha máshogy látnál engem, nem úgy, mint ők – mutatott az iskola felé a másik kezével.
- Nem úgy látlak, mint ők – suttogtam neki.
- Valóban? – hitetlenkedett.
- Nem, én teljesen másként látlak. – Kezdtem dühös lenni, mert nem hitt nekem. – Nem szűkítem be a látókörömet, mint ők – tettem karba a kezeimet.
- Akkor te hogyan látsz? – tette fel azt a kérdést, amire nem akartam felelni.
Hallgattam, és próbáltam összeszedni azokat az értelmes mondatokat, melyen nem árulják el a vonzódásomat. Az egy cseppet sem segített, hogy folyamatosan engem fürkészett, ezzel zavarba hozva.

De a csengő megmentetett, mert már lassan ott tartottam, hogy elmondom az igazságot.
- Bocsánat, de mennem kell órára – mondtam, mire a keze csalódottan hullott le. Annyira megsajnáltam, hogy még a bátortalanságomról is megfeledkeztem.
Közelebb hajoltam hozzá, mire lefagyott egy pillanatra, és ez elég is volt nekem. Gyorsan hozzáértettem ajkaimat az arcához, majd pipacsvörösen kiszálltam a kocsijából, és rohantam vissza az iskolába.

Olyan rövid volt az a puszi, hogy abban a pillanatban nem is tudtam igazán élvezni. Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire jó volt, mikor már a testnevelés-öltözőben voltam. Igyekeztem gyorsan átöltözni, amit nagyban segített a testemet elöntő adrenalin.
Edward arca olyan finom illatú volt, mint a lélegzete. Kemény, meleg és sima is volt egyszerre, aminek a hatására feltámadt bennem a vágy, hogy még többször kéne ilyet csinálnom.
Aztán az is jó okot adott a boldogságra, hogy nincsen barátnője. Olyan jó érzés volt tudni, hogy az a személy, akihez vonzódom, nem szeret, és nem csókol mást. Abban biztos voltam, hogy vonzódom hozzá, da abban nem, hogy milyen szintem. Fogalmam sem volt róla, hogy ez szerelem-e. Még soha nem éreztem ehhez hasonlót sem, és ez nagyban nehezítette a dolgokat.
A testnevelés órán kosárlabdáztunk, aminek az lett a következménye, hogy egész órán szerencsétlenkedtem. Ez a tény egy kicsit rontott a hangulatomon, de arra nem volt elég, hogy a határtalanul boldog lebegésből lerántson.