Red Moonlight: 8. fejezet( Edward szemszöge)

8. Együtt ( Edward szemszöge) :


- Alice, kérlek! – könyörögtem. – Ne csináld ezt.
A kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam, mert a pöttöm kis tündér – aki most inkább úgy viselkedett, mint egy gonosz kobold -, még mindig tönkre akarta tenni Lydia életét. Nem fogta fel, hogy mennyit jelent nekem ez a lány. Valójában nagyon is értette, de mégis a saját feje után ment. Egy részről megértettem, mert csak jót akart nekem. De számomra mégis jobbnak számított Lydia boldogsága.

Alice szikrázó aranybarna szemei az arcomat fürkészték, amely most nem mutatott érzelmeket. Fogalmam sem volt, hogy Lydia közelében miért nem tudom ezt a maszkot megtartani. Nekem ez nem ment olyan jól, mint apának. Még szerencse, hogy a szüleim nem avatkoztak ebbe bele, pedig igazán csak ők tudták, hogy milyen ez számomra. De elég volt az, hogy a fél családom akarja azt, hogy megkapjam létezésem szerelmét.
Ahogy néztem Alice szemeit, egy kevéske öröm érzése bukkant fel az önmarcangolásban. Örültem, hogy vadászott múlt éjszaka.

Megkerülte az autót, hogy beszálljon hátulra, mire nekem egy keserű sóhaj csúszott ki a számon. Épp ekkor lépett ki anya, a tekintetéből pedig csak úgy sütött az irántam érzett sajnálat.
- Alice, tudod, hogy szeretlek, de nem gondolod, hogy Edwardnak igaza van? – próbálkozott anyám is.
- Nessie, ne kezd már te is – legyintett Alice, majd beszállt az autóba.

Alig figyeltem az útra, állandóan a bennem lévő kételyek jártak a fejemben. Amióta bevésődtem, minden sokkal másabb lett.
Az egész életem nem ért semmit, de ezt már nem is bántam. Boldog voltam, ha Lydiát csak egy kicsit is láttam a saját szemeimmel.
Ez nem mondható el a családomról: teljesen le vannak törve, hogy ennyire szomorúnak látnak. Jasper már lassan utál a közelemben lenni, mert állandó negatív kisugárzásom rossz hatással van rá.
Valószínű, hogy a sors direkt ellenem dolgozik. Mert még azon az éjszakán, mikor a házunkba vittem Lydiát, hallottam a gondolatait. De ez megváltozott… Edward is tanúja volt, hogy Lydia gondolatai miként homályosodnak el. Azt mondta, hogy még soha sem tapasztalt ilyet, épp ezért őt is nagyon érdekelte ez a lány. Ez pedig felettébb idegesített engem. Még a saját családom férfitagjaira is féltékeny voltam, nem még másokra. Azzal bíztattam magam, hogy Lydia nem pazarolná az idejét egy olyan felszínes alakra, mint Nick Smith.

Ahogy befordultam az iskolai parkolóba, a lában ösztönösen beletaposott a gázpedálba. Az undorító gondolatok elárasztották az agyamat. Még lélegezni sem bírtam, annyira elfogott az indulat.
Hatalmas önfegyelemre volt szükségem, hogy ne menjek oda ahhoz a féreghez, és ne tépjem le a fejét a helyéről.
Kezeim olyannyira szorították a kormányt, hogy az recsegő hangot adott ki magából. Tudtam, hogyha nem eresztem el, akkor széttörik a kezeim alatt.
Remegtem, ahogy befordultam egy üres parkolóhelyre, miközben lazítottam a szorításomon.
- Edward, mi a baj? – kérdezte anya rémülten.
- Semmi – nyögtem ki nehezen.
Alice fejében a látomások olyan gyorsan váltakoztam, hogy még ő maga sem tudta értelmezni őket, míg anya gondolatai aggódóak voltak.
- Edward, ne csinálj ostobaságot! – figyelmeztetett Alice.
Ő nem hallotta, hogy miket gondoltak.
Az nem számított volna, ha engem vagy a családomat ostorozzák ilyen megjegyzésekkel – ezt már megszoktam -, de hogy arról a személyről beszélnek így, aki a mindenséget jeleni számomra, már nem tudtam elengedni a ,,fülem” mellett.
Alice lemondóan sóhajtott, miközben maga után húzta anyát, aki aggódva fürkészte az arcomat.

Nagyon lassan indultam meg a kocsijuknak támaszkodó fiúk felé. Mikor odaértem, abbamaradt az ocsmány beszélgetésük, meglepődtek, hogy a közelükbe megyek. A diákok azt hitték, hogy azért nem érintkezünk velük, mert túl jónak tartjuk magunkat hozzájuk. Az igazság az volt, hogy nem akartuk bántani őket.
Nicknek kellett egy kis idő, hogy rendezze a gondolatait, ami igazán nem tett jót a tetetett higgadtságomnak. Az előző beszélgetés képzelt képei még mindig ott keringtek a gondolataiban. Elképzelte, ahogy Lydiával szerelmeskedik – ami már alapból kontrolálhatatlan dühvel töltött el, nem még az, hogy ezt milyen ocsmányságokkal képzelte el.
Sam kifejezetten rossz hatással volt rá. Olyan beszélgetésbe elegyedtek, amely Lydia ártatlanságáról szólt. Nick örömmel elvette volna ezt tőle, amitől mintha a mellkasomból kiszakadt volna valami.
Zavart, hogy megvitatták, milyen is lehet bizonyos dolgokat csinálni vele.
- Szeretnél valamit? – kérdezte Sam, de meg is bánta, mert tisztán ki lehetett venni a hangjából a félelmet. Belenéztem a fejébe, és rájöttem, hogy a szemeim ismét olyan érzelemmentesen csillognak, mint mikor megérzem Lydia illatát. Mint egy ragadozó…
- Jobb lenne, ha békén hagynátok Lydiát – sziszegtem összeszorított fogakkal. A gondolataik zavarosak lettek a félelemtől.
- Mi? – értetlenkedett Nick.
- Hidd el, nem hozzád való – sóhajtottam nyugodtan, miközben belül majd’ szétrobbantam. Ha lehet, még jobban meglepődtek. Nick dühösen nézett velem farkasszemet. Nem szerette, ha az útjában állnak, és én pont ezt tettem.
- Bocs, de ehhez semmi közöd – világosított fel. Próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire dühös vagyok, de ez nem nagyon sikerült. A testem ismét átvette a hatalmat felettem. Morgás tört fel a mellkasomból, miközben közelebb léptem hozzájuk. Abban a pillanatban meg is bántam, hogy ezt tettem. Nem akartam, hogy ez a dolog tovább fajuljon. De ezzel alaposan elkéstem. Összevont szemöldökkel távolabb léptem tőlük, és ez felbátorította őket.
- Hé, Black! Csak nincs valami baj? – röhögött fel Sam, miközben hátulról meglökte a barátját, ezzel ösztönözve a verekedésre. Teljesen pánikba estem. Mi van, ha nem tudom kontrolálni az erőmet, és megölöm ez a fiút? – kérdeztem magamtól.
Nick nem akart velem verekedni - ahogy én sem vele -, de túl sokat számított neki a büszkesége, hogy most meghátráljon. Ez a tulajdonság pedig nagy részben uralta az én tetteimet is, így ahelyett, hogy meghátráltam volna, Nick elé álltam.

Ahogy számítottam rá, a diákok összegyűltek körülöttünk, várva a verekedést. Annyira kiszámíthatóak… - révedtem el magamban.

Hirtelen egy gondolat véste be magát a tudatomba. ,, Végre, itt van Lydia. Ezt látnia kell.” Melanie gondolatai szinte vibráltak az izgalomtól. Odarohant az egyetlen személyhez, akinek igazán számított a véleménye, és odavonszolta hozzánk. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem is vettem volna észre, ami nagyon sok erőfeszítésem árán sikerült, mert az arcáról a féltést lehetett leolvasni. Bizonyára Nicket félti, komorodtam el. A mellkasomban lévő lyuk, ha lehet, még szélesebbre tágult.

Nick be akarta bizonyítani, hogy ő mennyivel erősebb nálam, de közben rettegett attól a ténytől, amit ő is tudott: hogy ez mennyire nem igaz.

A tudat, hogy talán az a lány, akit mindennél jobban szeretek, egy másik fiúra vágyik, szinte megőrjített.
Nem számított, hogy mit kapok, de tökéletes elégtételnek éreztem azt, hogy eltöröm Nick orrát.

Már nagyon vártam, hogy megtegye az első lépéseket, és megkönnyebbültem, mikor ez megtörtént. Nagyon félt, de meg akarta mutatni, hogy simán elver egy olyan különc fiút, mint én.

Talán, ha nem lennének különleges képességeim, akkor is elbántam volna ezzel a fiúval.
Nekem akart rontani, azzal a szándékkal, hogy fellök. De inkább mozgott úgy, mint egy megvadult bika, sem mint egy jól átgondolt verekedés tervének a birtoklója.
Nem is kellett a vámpírsebesség, hogy kitérjek előle. Igazán egyszerű volt vele verekedni – ha ezt nevezhetjük annak.
Ujjaimat a vállába belemélyesztve fordítottam úgy, hogy pont velem szemben legyen. Már ez is iszonyatos fájdalmat okozott neki, de emberi agyának lassú felfogása még nem tudta ezt érzékelni.
Az öklöm meglendült, és olyan érővel akartam belevágni az orrába, hogy az szilánkos darabokra törjön, de a szemében lévő félelem észhez térített. Épphogy meg tudtam fékezni a hatalmas lendülettel suhanó öklömet, pont annyira, hogy alig érintve orrát, ellökjem őt a földre. Megdöbbentett, hogy micsoda undorító dolgokra lennék képes, csak azért, mert Lydiára vágyom.
Nick még így is nagy ütést kapott, és most a földön üvöltött fájdalmában.
Lydia gyönyörű szemei kitágultak a meglepettségtől, így szempillái majdnem hozzáértek a szemöldöke alatti bőrfelülethez. Olyan volt, mint egy angyal. Egy angyal, akit sohasem kaphatok meg. Hiszen minden másodpercben bebizonyítom neki és magamnak is, hogy mi mennyire nem illünk össze.

A kiszámítható diákok sietősen az osztálytermekhez vették az irányt, amint a tanárok megérkeztek. Kíváncsi voltam, hogy Lydia miért nem teszi ezt. Vajon el akarja kísérni Nicket az orvosiba? – kérdeztem magamtól, miközben a méreg egyre keserűbben kezdett a számban termelődni.
A tanárnő hangos sivítása szelte át a levegőt.
- Mi a csuda történik itt?
Egy másik tanár Nicket vizsgálta meg.
- Orvoshoz kell vinni. – Erre a mondatra majdnem felhorkantam. Vajon akkor hova kellett volna vinni, ha ténylegesen megütöm?
Közben Mrs. Jonas felfogta, hogy az imádott Edward Black mit tett.
- Mr. Black, ezt maga csinálta? – vont felelősségre. Nagyon nem akarta, hogy igaz legyen a feltevése. De csalódnia kellett…
- Igen – válaszoltam teljesen közömbösen.
Az számított a legkevésbé, hogy a tanáraim mit gondolnak. Mrs. Jonas megdöbbent, hogy tényleg képes voltam erre, de ezt igyekezett tetetett dühvel leplezni.
- Ezt mégis hogy képzelte?! – kezdte, miközben közelebb jött hozzám. – Ebben az iskolában nem csinálunk ilyeneket!
Nem tudtam a tanárnőre figyelni, mert meglepett a tény, hogy Lydia ajkai mosolyra húzódtak. Bizonyára örül neki, hogy megkapom a kiérdemelt büntetésemet - elmélkedtem. Ez valamiért nagyon, de nagyon rosszul esett. Jobban fájt, mint mikor a méreg marta a torkomat. Mrs. Jonas észrevette, hogy a figyelmemet nem neki szentelem. Odafordult ahhoz a személyhez, aki a mindenséget jelentette számomra.
A tanárnő nem kedvelte Lydiát, ami sehogy sem fért a fejembe. Hiszen egy angyalt hogy lehet nem kedvelni?
Aztán a gondolatai között megláttam az okot. Nem tetszett neki, hogy egy chicagói nő hódította el a rendőrfőnököt, és nem az ő lánya. Tipikus emberei ostobaság.
Nem akartam, hogy Lydia is belekeveredjen ebbe az egészbe.
- Természetesen vállalom a felelősséget! – szólaltam meg, mielőtt bevésődésem tárgyát is bajba keverem.
- Ezt el is várom – fordult vissza hozzám.

- Elkísérem az iskolaorvoshoz –hallottam meg Lydia hangját, amitől a szívem kétszer olyan gyorsan kezdett dobogni. Kíváncsi vagyok, hogy ez valaha meg fog-e változni.
- Ez egy jó ötlet – válaszolta flegmán az egyik tanár, mire nekem halk morgás tört fel a mellkasomból. Gyűlöltem, ha így beszéltek Lydiával.
Undorodva fordítottam el a fejem, amikor Lydia megfogta Nick kezét. Tudtam, hogy csak el akarja kísérni az orvoshoz, de mégis fájt a tudat, hogy nem az én kezemet fogja. Az apró lány nem tudott megbirkózni a fiú testének súlyával, és ezt Mrs. Jonas is észrevette.
- Jobb lesz, ha maga is velük megy, Mr. Black! – Elordítottam volna magam a kétségbeeséstől, de mégis engedelmeskedtem a tanárnőnek. Nekem nem jelentett nehézséget az, hogy azt az idiótát kellett cipelnem – nem csábított a vére-, hacsak az nem, hogy a gondolatai ismét elkalandoztak.
- Nekünk vissza kell mennünk megtartani az óráinkat, szóval felelősségteljes viselkedést várunk el maguktól. –Alig tudtam értelmezni, hogy mit mondtak, mert Nick gondolatai szinte pofátlanul ordítottak a fejemben. Míg a testsúlyát úgy helyeztem, hogy rám támaszkodjon, addig a szemei elkalandoztak Lydia testén. Eszébe jutott a Sammel folytatott beszélgetés, ami egy cseppet sem tett jót nekem. Legszívesebben kinyomtam volna a szemeit, csak hogy ne tudjanak elidőzni Lydia domborulatain.
Most volt az a pillanat, hogy egy kicsike részem azt akarta, hogy Lydia ne legyen itt. Ha csak én és Nick lettünk volna, akkor biztos, hogy nem ússza meg a srác a szemgolyója elveszítése nélkül. Gyorsan előrementem, ezzel lehagyva Lydiát, de mivel Nick nem tudta, hogy én hallom a gondolatait, azok csak pörögtek és pörögtek.
Elképzelte, hogy érinti meg azokat a kívánatos domborulatokat, és hogy Lydia vigasztalóan simogatja végig a testét, a ma reggel történtek után. Adnék én neki olyan simogatást, amibe biztos belevörösödik, mérgelődtem magamban.
Lydia előresietett, hogy kinyissa nekünk az ajtót. Ez volt a legrosszabb cselekedet, amit csak tehetett, mert Nick ismét az őrületbe kergetett a gondolataival.
Döbbenten tágultak ki Lydia szemei, de fogalmam sem volt, hogy miért. Az ajtót elengedte, de még időben tartotta meg. Francba, ez egy jó ok lett volna, hogy elejtsem Nicket, gondoltam csalódottan.

A helyiségben a doktornő azonnal felpattant, amint meglátta a sérült diákot.
- Mi történt vele? – kérdezte.
- Megütöttem – válaszoltam, mire egy gyilkos pillantást kaptam válaszul. Intett, hogy vigyem be Nicket az orvosi szobába. Én némán engedelmeskedtem, de belül őrjöngtem, hogy mindenki Nicket tartja az áldozatnak.
,,Szegényke” – gondolta a nő, miközben végigsimított Nick arcán, miután én letettem a fiút az ágyra.
Nem érdekelt, hogy a doktornő elkényeztetett ficsúrnak tartott. Igazából csak egyetlenegy ember véleménye számított, de ő kint maradt a váróban.

Lydia az egyik széken ült, mikor kiléptem, és a tekintetéből egy furcsa érzelmet lehetett leolvasni, amit elsőre nem tudtam értelmezni.
Leültem mellé, de nem akartam látni furcsán csillogó szemeit.
- Mégis, hogy képzelted ezt? – döbbenten fordultam felé. Még sosem beszélt így senkivel, és elszomorított a tudat, hogy én hoztam ki belőle ezt a hangnemet.
- Én megmondtam, hogy nem vagyunk egyenrangú barátok – mondtam neki, hogy eltereljem a figyelmét az engem mardosó szégyenről.
- Mégis mi a francot csinált, hogy így megütötted? – faggatott tovább. Nagyon nem volt ínyemre, hogy ennyire tudni karja az okát.
- Szerintem azt nem akarnád tudni. – Apró kezei megragadták az államat, és úgy fordított, hogy a szemébe nézzek. Forróság járta át a testemet, ahogy megéreztem a lélegzete illatát. Kontrollálnom kellett az ösztöneimet, hogy ne ugorjak rá és szívjam ki a vérét. A torkom ismét égett, tudatva ezzel, hogy Lydia túl közel van. De most nem érdekelt. Túl élénken éltek bennem Nick fantáziálgatásai ahhoz, hogy egyszerűen csak eltoljam magamtól. A karjaimban akartam tartani, olyan közel, mint ahogy Nick akarta.
- Én azt hittem, te nem azok közé az emberek közé tartozol, akik így mutatják ki felsőbbrendűségüket – sóhajtotta, ezzel kirántva a csodás képzelgésemből, amelyben őt simogatom.
Szemei csalódottan csillogtak. A felismerés szinte pofonként sújtott le rám. Csalódást okoztam neki, én pedig mit sem törődve ezzel, a vele való szerelmeskedésről fantáziálok.
- Sajnálom, hogy csalódtál bennem – suttogtam, miközben a szemeimet lecsuktam, nehogy meglássa bennük a vágy csillogását.

- Miért csináltad? – kérdezte ismét. Forró lélegzetének édes ízét éreztem szétnyílt ajkaim között. Ez nem sokat segített a férfiúi vágyaim lenyugtatásában.
- Miattad – nyögtem ki végül.

- Ezt nem értem.
- Akar téged – remegett meg a hangom, de úgy tűnt, nem vette észre. - Sokat gondol rád. Tetszik neki, ahogy mosolyogsz és nagyon kedvesnek tart. – Összeszorítottam a fogaimat, nehogy olyat is elmondjak, amit nem szabadna.
- Te mondtad, hogy Nickkel barátkozzak – emlékeztetett rá.
- Tévedtem! Ő nem hozzád illő barát – néztem bele szemeibe.
- Miért? – kérdezte, és a hangja ismét indulatosabban csengett, mint szokott. Nem mondhattam el neki.
- Azt nem kell tudnod. Csak hallgass rám! – próbáltam meggyőzni, mire elengedett. Ne! Érints meg! – akartam könyörögni neki, de nem volt hozzá elég bátorságom. Még mindig nem tudtam, hogy mit is gondol rólam.

- Nem gondolod, hogy pofátlanság tanácsokat osztogatnod úgy, hogy nem is vagyunk barátok? – a szavai sósavként marták a csontjaimat. Gyűlöltem ezt az érzést, de sajnos már a mindennapjaimhoz tartozott. Teljesen igaza volt. Mégis ki vagyok én, hogy akarom őt? Hisz’ nincs jogom eldönteni, hogy mit csináljon.
- Kérlek, bízz bennem! – kérleltem még mindig, mert annyira undorítóan önző voltam, hogy nem akartam más ölelő karjai között látni, csak az enyémben.
- Miért? Nem is törődsz velem! Ellenséges vagy! Mi okom lenne arra, hogy neked, és ne Nicknek higgyek? – kérdezte még dühösebben.
- Természetesen semmi. De hidd el, én csak jót akarok! – ezért nem akarom, hogy közel kerülj hozzám - fejeztem be gondolatban.
- Most hirtelen miért változott meg a véleményed Nickről? – erre a kérdésre nem igazán számítottam.
- Hallottam olyan dolgokat, amiket nem kellett volna – adtam meg neki a féligazságot. Szerettem volna, ha tudja, én csak meg akartam védeni a becsületét, de tudtam, hogy lehetetlen a tudtára adnom.
- Nem fejeznéd be ezt, és mondanád el a teljes igazságot?! – kiabálta, és minden joga megvolt hozzá. Mégis mit gondoltam? Meggyőzhetem az ostoba kertelésemmel?
- Úgysem hinnéd el. – Nem tudtam a szemébe nézni.
- Ha el sem mondod, akkor tényleg nehezen hiszek el bármit is – suttogta megtörten.
Átfutott az agyamon a gondolat, hogy talán belém tudna szeretni, ha elmondanék neki mindent. Hogy én vagyok az, akit a világon mindenkinél jobban szeretne. Hogy fontosabb ő a saját létezésemnél, és hogy bennem egy hű társra lelne.
De nem tehettem. Hiszen Alice vásárlós-mozis délutánját is csak azért elleneztem, mert Lydiát akartam biztonságban tartani. Forksban több a vámpír, mint valaha, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy olyan törékeny teremtést sodorjunk veszélybe, mint az én szívem örök birtoklója.
- El akarom mondani. Annyira szeretném, hogy tudd! De a biztonságod sokkal fontosabb a vágyaimnál – suttogtam két másodperccel azelőtt, hogy a doktornő kilépett az orvosi szobából.
- Nyugodtan visszamehetnek az óráikra! Még itt kell maradnia, nagyon nagy ütést kapott. – Nem vettem figyelembe a doktornő felém intézett dühös pillantását.
Őrülten örültem, hogy Lydia nem akart ottmaradni Nickkel. Talán mégsem vonzódik hozzá? A mellkasomat elöntötte a boldogság, miközben kinyitottam neki az ajtót.
- Köszönöm.
- Szívesen – válaszoltam neki mosolyogva.
Nagyon elgondolkozhatott valamin, mert nem is vette észre, hogy mikor maradtam le. Már bent voltunk az iskola folyosóján, mikor a késztetés, hogy Lydia bizonyos testrészeit a saját szemeimmel lássam, erősebbnek bizonyult, mintsem betartsam a saját magamnak tett ígéreteimet.
Nagyokat nyeltem, hogy a felhalmozódott mérget eltüntessem a számból. Még sosem csináltam ilyet, de kifejezetten tetszett a dolog.
Majdnem későn vettem észre, hogy Lydia arrafelé megy, amerre az óráját tartják. A testem már akkor reagált, mikor kigondoltam, hogy mit teszek. Karjaim Lydia törékeny teste köré fonódtak - a lélegzete elakadt -, majd magammal húztam. A fizikaszertárban homály uralkodott, ami az én látásomat nem nehezítette meg.
Lydiának tágra nyíltak a pupillái, miközben döbbenten nézett körbe.
- Te tényleg be akartál menni az órára? – nevettem fel halkan.
- Talán van jobb ötleted? – Ha tudná, nekem mennyi ötletem van, hogy miként tölthetjük el a fölösleges időt, valószínű, hogy sikítva menekülne el.
- Gondolom, maradhatnál velem. De persze, ha nem akarod, akkor… - Bizonytalanul toporogtam egyhelyben, miközben tekintete az ajkamra tévedt. Ez valamicske reménnyel töltött el.
Nem mozdult, és én majdnem elmosolyodtam, hogy sikerült marasztalnom. Végül is, most nem Nickkel, vagy más átlagos fiúval volt, hanem velem. Ami szintén rossz volt, mert én ezeknél a fiúknál ezerszer veszélyesebb voltam. Pont úgy, mint a többi vámpír…
- Kérhetek tőled valamit? – suttogtam megtörten. Nem engedhettem, hogy az élete veszélyeztetve legyen miattam.– Könyörgöm, ne menj el Alice-szel! – A szíve úgy dobogott, mint ahogy a kis madár csapkod a szárnyaival, mikor először akar repülni tanulni.
Egy szó nélkül megfordult, és tudtam, hogy ismét megbántottam. Nem is értettem, hogy miként nem veszi észre, hogy mennyire szerelmes vagyok belé.
Ismét átkarolva derekát húztam közelebb magamhoz. Az illata nem csak a vámpír-felemet ingerelte, de a bennem élő férfit és a farkast is. El akartam rejteni az arcomat a temérdek sok hajában, de féltem, az túl sok lenne. Nagyokat nyeldestem, ahogy belegondoltam, milyen közel lennék az artériáihoz.
Mozgolódni kezdett, mire belőlem majdnem felszakadt egy nyögés. Pont úgy fordult hátra, hogy a csípője hozzáért az ágyékomhoz.
Arca piros színt öltött fel, mire egy kicsit megrémültem. Vajon ő is érezte, hogy milyen testrészemhez ért hozzá?
Féltem, hogy nem fogom kibírni, hogy ne csókoljam meg ismét. Jobbnak láttam, hogyha távolabb húzódom tőle, így leültem az egyik régi székre. Levettem a kabátomat, de a tekintetemet szinte vonzotta az arca és a teste.
- Nem akarsz leülni? – kérdeztem, ezzel magamra vonva a figyelmét, ami időközben elterelődött. A szíve ismét gyorsabban kezdett verni, ami egy kicsi elégedettséggel töltött el. Odajött hozzám, amitől ismét elöntött a boldogság. De ahogy jött ez az érzés, úgy homályosította el a bűntudat. Mit csinálsz, Edward? – kérdeztem magamtól. Hiszen én magam sodorom azzal bajba, hogy közel kerülök hozzá. Keze megérintette a vállamat, amitől megborzongtam. Belőle miért nem tudok kiváltani ilyen reakciót, mint ő belőlem?
Keserűen felnevettem, amikor arra gondoltam, hogy én talán méltó lennék hozzá. Gyorsan ránéztem az arcára, arra utaló jeleket keresve, hogy teljesen őrültnek tart. De Ő csak csúnyán nézett rám. Először nem értettem, de aztán rájöttem, hogy Ő azt hiszi azért nevettem fel, mert megszédült. Ha tudná, én hányszor veszítem el az uralmat a testem felett, mikor Ő velem van… Összeszorítottam a számat, ezzel kompenzálva az idétlen vihogórohamomat. Olyan szemekkel nézett rám, amitől kirázott a hideg. Valószínű, hogy ez volt a gyilkos pillantása, de belőlem egészen másfajta reakciót váltott ki, mint szerette volna. Végül ő is felnevetett, ami egyfajta dallam volt a szívemnek.
- Amúgy tetszik az iskola? – próbáltam elterelni a saját figyelmemet az ajkairól.
- Nincsen semmi baj a sulival. De pár tanárral annál inkább –mosolygott lélegzetelállítóan.
- Téged is megőrjítenek? – próbálkoztam egy hasonlóan szép mosollyal, de kudarcot vallottam.
- Hát igazából csak Mrs. Jonasszal van bajom. Vagy inkább neki velem. Utál, ebben biztos vagyok – sóhajtotta fájdalmasan. Nem hagyhattam, hogy tényleg elhiggye, hogy van olyan ember, aki képes őt utálni.
- Dehogy utál.
- Persze, mert abszolút imád – húzta el a száját.
- Téged nem utál senki – biztosítottam róla, miközben elvesztem gyönyörű szemeiben. A zöld mélységben felfedeztem egy barna csíkot, amely a tengeren egymagában fekvő szigetre emlékeztetett.
- És a barátaiddal mi a helyzet? – szólaltam meg végül idegesen, mikor elfordította az arcát. Szükségem volt rá, hogy ismét láthassam csillogó szemeit.
- Ők is mind kedvesek – nézett ismét rám, de tekintetében ismét fellángolt a kíváncsiság. – Apropó barátok, még mindig nem mondtad el, hogy mi volt a verekedés oka.
- Ne is reménykedj – nevettem fel keserűen –, egy szót se tudsz meg tőlem. – A mosolyom szélesebb lett, ahogy csalódottan ráncolta össze az orrát. Nagyon szép volt, még így is.
- Rendben, akkor majd Nickből kiszedem. – Rögtön elkomorodtam.
- És mégis hogyan? –Tudnom kellett, hogy miként fog próbálkozni. Teljesen biztos voltam benne, hogyha Nicket elég meggyőzően faggatja, akkor mindent megtud.
- Azt bízd csak rám. Megvannak a módszereim.
A csalódottság elöntötte a mellkasomat. Bele tudtam gondolni, hogy egy nő miként vesz rá egy férfit, hogy mondja el, amit tud. Én ez nem akartam. Inkább égnék porrá, mintsem Lydia bevesse női létéből adódó képességeit.
Át kellett gondolnom, hogy mit akarok és mi a helyes. De ahogy Lydia lélegzetét hallgattam, képtelen voltam ezt a két dolgot elválasztani.
Felpattantam azzal a szándékkal, hogy mindent elmondok neki.
Nehezen fókuszáltak rám a szemei, amiből rájöttem, hogy egy kissé gyorsan álltam fel. De nem érdekelt, nem számított rajta kívül senki és semmi más.
- Gyere – nyúltam felé
- Hova? – fogta meg a kezemet, s az én ujjaim azonnal befurakodtak az övéi közé. Annyira vágytam már erre.
- Szeretném veled tölteni a napot. Gyere, lógjunk el! – toporogtam idegesen, mert nem voltam benne biztos, hogy ő is szeretne velem lenni.
- Ezt hogy érted? – Nem tudtam, hogy a félelemtől vagy az izgalomtól remeg a hangja.
- Gyere, töltsük együtt a napot! Ígérem, mindent elmondok neked, csak gyere velem! - Nem hazudtam, tényleg el akartam mondani neki a teljes igazságot.
- Edward, megőrültél?! Talán, még mielőtt odaértem, Nick bemosott neked? – nevetett fel csúfolódva.
- Bízol bennem? – hajoltam közelebb hozzá, mire elhallgatott. Ez volt az első reakció, ami arra utalt, hogy a közelségem ugyanúgy megzavarja a gondolkozását, mint az övé az enyémet.
- Igen, bízom. - Elmosolyodtam, hogy mennyire igazan csengett a hangja.
- Akkor gyere! Szökj meg velem! – ajánlottam fel neki azt a lehetőséget, ami a számomra a legkedvesebb.
- Hát nem is tudom… – bizonytalanodott el.
- Nyugodj meg, Carlisle majd ír nekünk igazolást – próbáltam megnyugtatni. Nem hagyhattam, hogy most hagyjon egyedül.
- Te megkattantál! Teljesen bolond vagy. Talán beteg vagy? – háborodott fel, miközben a kezét a homlokomra tette. Ismét kirázott a hideg.
- Itt az a kérdés, te az vagy-e – vicceltem el a dolgot, a kezeit pedig a nyakamra csúsztattam. Figyelnem kellett rá, hogy ne kapkodjam az izgalomtól a levegőt.
- Ha nem válaszolsz, elrabollak – mosolyogtam rá, mikor már kezdtem szédelegni a bizonytalanságtól.
- Úgysem mered. Elég hangosan tudok sikítani – figyelmeztetett.
- Akkor nem, ha a szád le van foglalva. –Majdnem felnevettem, ahogy hitetlenkedő tekintete ismét az ajkaimra tévedt. Én a kezemre gondoltam, de csak rajta múlott, hogy mivel foglaljam le a száját.
- Hát te megőrültél!
- Ne akard, hogy elraboljalak! – figyelmeztettem ismét. Egy tanár gondolatai kúsztak bele a fejembe. ,,Istenem, már megint elfelejtettem a Metronómot bevinni a terembe.” Gyorsan kellett cselekednem, hogy ne bukjunk le. Összeszedtem a dolgainkat, miután leengedtem a kezemet Lydia szájáról, mert úgy gondoltam, hogy meg kell akadályoznom a beszédben. Arra viszont nem gondoltam, hogy a testemből milyen reakciót vált ki a folyamatosan kezem alatt áramló forró lélegzete.
Tudtam, hogy alig van pár másodpercünk, ezért sietősen húztam ki Lydiát a szertárból, majd be az egyik folyosón lévő elágazásba.
- Honnan tudtad, hogy itt a tanár? – suttogta, miközben a szemeimbe nézett.
- Megérzés – mosolyodtam el duzzogó arca láttán.
- Nem merek elmenni veled. – Elkomorultam, ahogy bekövetkezett az, amire számítottam. – Sajnálom.
- Miért sejtettem, ezt előre? – sóhajtottam szomorúan. Ő rendesen és tisztességesen tudott viselkedni, nem úgy, mint én.
Nem akartam, hogy otthagyjon egyedül a folyosón, de mégsem maradhattunk itt, ahol mindenkit megláthat minket. Hirtelen ötlettől vezérelve indultam el az udvar felé.
- Mégis mit csinálsz? – kérdezte döbbentem.
- Nyugodj meg, csak nem akarom, hogy lebukjunk – néztem vissza rá.
Mint már bentről hallottam, az eső úgy zuhogott idekint, mintha dézsából öntenék. Felé fordultam, mire ő már nyúlt volna a kabátjáért. Valamiért erős késztetést éreztem, hogy én adjam rá a ruhadarabot, ezért nemet intettem a fejemmel. Meglepetten nézett rám, mire elmosolyodtam. Hagyta, hogy belebújtassam a kabátba, olyan aranyos volt, mint egy megszeppent kislány. A fejünkre húztam a kapucninkat, majd miután felvettem a táskáinkat a földről – amiket ledobtam -, elindultam a kocsim felé.
- Mondtam, hogy nem megyek veled! – rántotta ki kezét az enyémből. Fogalmam sem volt, hogy miből következtetett arra, hogy mégis el akarom hurcolni magammal.
- Csak nem szeretném, hogy megfázz – hajoltam le addig, míg arcunk egy magasságba nem került. – Gyere, ne félj tőlem – nyúltam felé. Szerettem volna, ha nem fél tőlem. És ezt azzal bizonyítatta, hogy ismét megfogta a kezemet. Gyorsan elővettem a kocsikulcsot, és kitártam előtte az utasülés felöli ajtót. Szinte égett a kezem, mikor elengedett, és elvette a táskáját tőlem. Próbáltam lassan, emberi tempóban megkerülni az autót, és ennek az lett a következménye, hogy hatalmas vigyorral jutalmazott.
- Min vigyorogsz? – kíváncsiskodtam, mert féltem, lemaradtam valami fontosról.
- Semmin – tért ki a kérdésem elől. – Amúgy ez milyen márkájú kocsi?
- Volvo xc60 – mosolyogtam rá. Valamiért tetszett, hogy így érdeklődik a tulajdonom iránt.
- Szereted a kocsikat?
- Tudod, ez nálunk valamiféle családi hagyomány. Mindenki szereti a gyors kocsikat a családban. – Alig észrevehetően elhúztam a számat. Hát persze, hogy a családom tagjai szeretik a gyorsaságot…
- Igen, azt észrevettem. Alice-nek is ott a sárga Porsche-ja – folytatta, mire ismét elkomorodtam.
- Nincs semmi, amivel megakadályozhatnám, hogy elmenj vele, igaz?
- Tudod, nem értelek. Most is veled vagyok, és semmi baj sem történt. Akkor miért ne lehetnék Alice-szel is? – világosított fel arról, amit én is tudtam. Hát mi ez, ha nem képmutatás?
- Az teljesen más.
- Már miért lenne más? Te is a barátom vagy és Alice is. – Ismét megfájdult a mellkasom, mert teljesen igaza volt. Csak barátok voltunk…
- Igen, a barátod – engedtem meg magamnak egy keserű sóhajt. Nem akartam látni, hogy a szemeiben feltűnik-e a felismerés, hogy pontosan mit is érzek iránta. Annyira akartam, hogy több legyek számára, mint egy barát.
Ő volt, aki miatt még a saját családommal is szembeszállnék. Igaz, Rosalie már így is őrjöng a lelkiállapotom miatt. Amióta ismerem Lydiát, szinte mindenkivel megromlott a kapcsolatom. Egyszer, mikor nagyon reményvesztett voltam Lydiával kapcsolatban, felajánlottam a szüleimnek, hogy esetleg ismét különköltözhetnénk Cullenéktől. De erre bezzeg minden családtagom felháborodott. Igazuk volt, nem futamodhattam meg a nehézségek elől. De ez lehetetlen volt, mert mi ketten sohasem lehetünk egyenlő társak. Ki akarna egy olyan férfit, aki még azt sem tudja, hogy mi is valójában? Keserűen elmosolyodtam, ahogy belegondoltam a bennem létező ember-vámpír-farkas génekre.
- Nem nehéz neked, hogy a barátnődtől távol vagy? –kérdezte ártatlanul. Hangos nevetés tört ki belőlem, ahogy belegondoltam az abszurd pletykákba.
- Most mi van? – kérdezte sértődötten.
- Szóval te is elhitted a pletykákat? – Az emberek rögtön különböző történeteket találtak ki rólunk, ahogy ismét ideköltöztünk. És ezeknek a pletykáknak az egyike az volt, hogy én egy alaszkai lánnyal járok. Na persze, én és Tanyáék…
- Pletykákat? – A hangja furcsán, izgatottan csengett.
- Ühüm. – Boldogsággal töltött el, ahogy a szemében felcsillant a remény. Vajon legalább tetszem neki? – Nekem nincs barátnőm. – Majdnem ismét felnevettem. Ha a diákok a néha nálunk vendégeskedő Denali klánra gondoltak, akkor nagyon tévedtek. Sőt, még annál is nagyobbat. Tanyát kivéve mindenkinek volt társa. Ő csak szórakozott az ember férfiakkal, és jó néhány vámpírral. Igazából, mi nem is kedveltük egymást. Számomra túl felszínes volt. Neki pedig rólam mindig az jutott eszébe, mikor még pici babaként belekentem a csokit a hajába. Sosem fogom elfelejteni az arcát…
- Az lehetetlen. – Hitetlenkedése kirántott az emlékekből. – Most komolyan, az egész suli megőrül érted, és neked nincs barátnőd? – Ennél jobban nem eset volna semmi. Nem azt mondta, hogy a lányok nagy része megőrül értem, hanem azt, hogy az összes lány. Ezzel magát is beleértve…
- Tényleg azt gondolod, hogy minden lány a suliban megőrül értem? – Bólintott, én pedig szinte szárnyaltam a boldogságtól. - Miért gondolod ezt?
- Hát, mert itt mindenki olyan felszínes. Te pedig annyira jól nézel ki. – Ez nagyon nem tett jót az önbizalmamnak. Tehát ő nem vette bele magát a ,,mindenkibe”. De egy másik kérdés most sokkal jobban foglalkoztatott.
- Ezt gondolod rólam?
- Hát én nagyon kedvellek, de… - nem akartam hallani amint kimondja, hogy csak barátként kedvel. Túl fájó lett volna az igazságot az ő szájából hallani.
- Nem, nem erre értettem. Engem is felszínesnek tartasz? –tereltem vissza a saját, és az ő figyelmét is az eredeti kérdésemhez.
- Hát… ő… - Komolyan ezt gondolja rólam, keseredtem el. A hajába beletúrva húztam közelebb magamhoz.
- Lydia, tévedsz! Nem vagyok olyan, mint amilyennek a többiek gondolnak. – Valójában nem voltam olyan, mint a többiek. Én sokkal, de sokkal rosszabb vagyok.
- Én nem is gondoltam ezt rólad – bizonygatta a maga igazát. Bármennyire is akartam, nem tudtam hinni neki.
- Szeretném, ha máshogy látnál engem, nem úgy, mint ők. – Lealacsonyító karmozdulattal jeleztem, hogy kikre gondolok.
- Nem úgy látlak, mint ők.
- Valóban? – A hangomból kicsengett a hitetlenség, de már nem tudtam változtatni rajta. Ahogy kimondtam azt az egyetlen kérdőszócskát, már meg is bántam, mert Lydia tekintetéből tükröződött a megbántottság.
- Nem, én teljesen másként látlak. Nem szűkítem be a látókörömet, mint ők – húzódott össze az ülésben.
- Akkor te hogyan látsz? – kérdeztem sokkal kedvesebben, mire elpirult. Nem tudtam, hogy ez mit is jelent, de a kezem alig érezhetően simogatta a fejbőrét, és a szemeimet sem tudtam levenni róla. Annyira szép volt, ahogy összeráncolta az orrát, amivel jelezte, hogy zavarba hozta a tekintetem. Próbáltam a legelbűvölőbben nézni, de erre a cselekedetemre elkapta a tekintetét.
Még mindig nem válaszolt, mikor kicsöngettek az első óráról.
- Bocsánat, de mennem kell órára. – Csalódottan engedtem el. Az elutasítása sokkal jobban fájt, mint bármi ezen a világon. Miért nem lehetek olyan hatással rá, mint Edward anno Bellára?
Nem tudtam ezen tovább gondolkozni, mert hirtelen közelebb húzódott hozzám. A testem automatikusan reagált, a váratlan közelségére. Minden izmom összehúzódott, míg a méreg még jobban bevonta a fogaimat. Akkor könnyű volt Lydia közelében lennem, mikor én tettem meg a szükséges lépéseket, mert felkészültem az illatára. De abba nem is akartam belegondolni, hogy milyen lenne, ha ő tenné meg ezeket a bizonyos lépéseket.
Ajkai lepkeszárny finoman érintették az arcomat. Semmihez sem fogható forróság járta át a testemet. Annyira akartam, hogy ez folytatódjon, de tudtam, hogy az túl sok lenne nekem és Lydiának is. Így hagytam, hogy kiszálljon a kocsiból, és elrohanjon a testnevelés terem felé.
Boldogabb voltam, mint valaha. Ez az apró puszi még a lopott csókomnál is jobb volt. Sokkal jobb volt, mert önszántából adta. Még soha senkinek nem adott ebből az iskolából puszit az arcára. Én voltam az első. Talán mégis vonzódik hozzám?
Kiszálltam a kocsimból, és elindultam arrafelé, amerre a következő órámat tartották. Az arcomat folyamatosan áztatta a hideg esővíz, de nem zavart. Szükségem volt rá, hogy egy kicsit lehűtsem magam.
,, Ezzel meg mi történt?” Hallottam meg ismét egy kíváncsiskodó gondolatot. Furcsának találta, hogy a reggeli incidens óta hogy megváltozott a hangulatom.
Minden diák észrevette ezt, ami nem volt meglepő, mert halvány pír játszott arcomon, ami nem volt jellemző rám.
Gyorsan besiettem a terembe, mielőtt magyarázkodnom kellett volna anyáéknak. Boldogan foglaltam helyet a széken, mert megtaláltam a testnevelés tanár gondolatait. Így figyelemmel tudtam kísérni szerelmemet. Még sosem csináltam ilyet, de láttam Edward fejében az ilyesfajta ,, hallgatózásról” szóló gondolatokat.
Kosárlabdáztak, és látszólag Lydia nem nagyon figyelt, mert többször elejtette a labdáját. Mikor a pici, piros bójákat kellett kerülgetni, sem figyelt igazán, mert egy alkalommal eltalálta az egyiket. A labdája elpattogott a terem másik felébe, míg a bója a tanárnő lába elé repült. Kapott egy rosszalló pillantást, de úgy tűnt, nem veszi a lelkére.
A tekintete olyan volt, mintha fényévekre járna, pont, mint az enyém…