Red Moonlight:5.fejezet.

5. Újra otthon


Mikor felébredtem, az arcomat forró lehelet csapta meg. Még a szemeimet nem nyitottam ki, de tudtam, hogy ki mellett fekszem. Az a sajátos illat újra elvarázsolt, és ismét ösztönösen húzódtam közelebb a hozzá tartozó testhez.

A szobában kifejezetten hideg volt, de Edward és a takaró melege ellensúlyozta ezt a problémát.

Kezdtek elzsibbadni a végtagjaim, ezért mocorogni kezdtem. Legnagyobb meglepetésemre megmentőm karjai szorosan tartottak, és egyben a forró testhez is hozzászorítottak.

Szemeim kipattantak, és egy pillanatra a lélegzet is bennakadt a tüdőmben.

Edward arca olyan közel volt hozzám, hogy ha beszélni kezdtem volna, az ajkaink összeérnek. Homlokát az enyémhez nyomta, így az orrunk is összeért.

Meglepettség, izgalom és szégyen öntött el.

Ha anya tudná ezt, valószínűleg kitagadna a családból. Milyen gátlástalan lány vagyok én, aki egy ágyba bújik egy ismeretlen fiúval?

És az sem volt a legjobb ötlet, hogy itt maradtam. Akármi történhetett volna, ha ez a család nem olyan, amilyen.

Felelőtlen, anya valószínűleg így gondolná.

Valamiért még most sem félek, és az sem zavar, hogy ilyen közel vagyok Edwardhoz. Bár ennek nagyon is idegesítenie kéne.

Egész picike koromtól kezdve nem tűröm meg az embereket magam mellett, mikor alszom. Bármikor felébredtem, ha hozzám értek. Még a saját családom ölelését is sírva utasítottam vissza. Reméltem, hogy kinövöm, de ez nem történt meg, egészen mostanáig…

Anya néha azzal viccelt, hogy nem lesz szerencsés a férjem, mert nem érhet hozzám éjjelenként.

Erre most egy idegen tart a karjai között, olyan testhelyzetben, amit nehezen tűrök, és valószínűleg más esetben kikaparnám az alak szemét.

De olyan jó érzés volt, hogy magához ölelt.

Borzongás futott végig a testemen, hogyha arra gondoltam, hogy milyen más módon lehetnék közelebb Edwardhoz. A szívem hevesebben kezdett verni, a szám kiszáradt és bizseregni kezdtek az ajkaim.

Hirtelen Edward felpattant mellőlem, én pedig ijedten néztem a dühöngő szempárba. Pár másodperc múlva ellágyult az arca, és szemöldöke zavartan húzódott össze.

Nekem ennél több idő kellett, hogy kontrolálni tudjam az arckifejezésemet.

- Bocsánat!- mondta zavartan. Értetlenül néztem, és próbáltam felidézni azt a pillanatot, amikor ő hibázott, és nem én. Mindenért én voltam a felelős. A saját önfejűségem miatt tévedtem el, és ebből következett az este többi eseménye.

Én másztam rá, és csak örülhetek, ha nem fog ezek után könnyűvérű libának tartani.

A csend hosszabbra nyúlt, mint eddig valaha a beszélgetéseink során. Ő engem nézett töretlenül, én pedig őt. Végül zavarba hozott, így a takarót kezdtem szemlélni.

A szemem sarkából láttam, ahogy feláll, és kimegy az ajtón. A könnyek csípték a szememet, ha arra gondoltam, hogy miattam megy ki a saját szobájából.

Eleredtek a könnyeim, amelyeket csak rövid ideig bírtam vissza tartani. Arcomat beletemettem abba a párnába, amelyen Edward feküdt. Az illata még érződött az anyagon, de most ez nem töltött el kellemes érzéssel. Csak még jobban fájt az üresség a mellkasomban.

A hangos csapódásra ijedten kaptam fel a fejem. Az ablak ki volt nyitva, és valószínűleg az ajtó is, így a húzat becsapta azt. A szobában nem lehetett több nyolc foknál. Csak tudnám, hogy egy esős és hideg városban miért hagyják nyitva az ablakot?

Így a világosban szemlélve a szoba még szebb volt. Mindent tisztábban láttam: a vörösesbarna könyvespolcot, a hatalmas TV-t, a fekete íróasztalt és a világosbarna szőnyeget.

Nem tudom, milyen sokáig feküdhettem az ágyon, de a könnyeim elapadtak, és kezdett eluralkodni rajtam az elviselhetetlen unalom.

Már lassan ott tartottam, hogy megkeresem Alice-t, hogy végre felöltözhessek, mikor kivágódott az ajtó.

A gondolataimban szerepet játszó kedves lány lépett be rajta, széles vigyorral angyalarcán. Kezeiben egy halom ruha volt, és az ajkaim akaratlanul húzódtak széles mosolyra.

- Jó reggelt!- csilingelte, miközben lehuppant mellém.

- Neked is – viszonoztam a köszönést.

- Remélem, jól aludtál! Annyira örülök, hogy itt vagy. Képzeld, Esme csinált neked reggelit. Szóval sietnünk kell!- nézett rám jelentőségteljesen – Hoztam neked ruhákat.

Ismét meglepődtem ezen a mérhetetlen kedvességen, de azért igyekeztem magabiztosan bólogatni.

Ellenkezést nem tűrve nyomta a kezembe a ruhákat, és tolt ki a szobából. Reméltem, hogy nem fogunk senkivel találkozni, mert nem éppen én vagyok az, aki reggelente makulátlanul ébred.

Betolt a szobájába, és bevezetett a fürdőbe. Ott már ki voltak készítve a reggeli készülődéshez szükséges eszközök.

Épp fordultam vissza megköszönni a sok segítséget Alice-nek, így még láttam az angyalt távozni a fürdőből.

Igyekeztem nem megsértődni ezen a viselkedésen.

Nem mondhatnám, hogy szép volt a tükörképem. Amúgy sem voltam megelégedve a külsőmmel, de most…

Göndör hajam kócos volt, és úgy állt, mint az oroszlán sörénye. Kicsi koromban kifejezetten szerettem a hajamat, de azóta, hogy kinőttem azt a kort, annyiszor hallottam, hogy mennyire rettentően sok van belőle, hogy szép lassan megutáltam.

Nagy zöld szemeim színe annyira átlagos volt, hogy szinte fel se tűnt senkinek. Ajkaim nem voltak olyan szép teltek, mint a korombeli lányoké. Ráadásul sokkal mélyebb a hangom, mint az osztálytársnőimnek.

Most még az orrom is fel volt duzzadva.

Egy mély sóhaj után megnyitottam a csapot, és nagyon óvatosan megmostam az arcom.

Igyekeztem a legkisebb fájdalom nélkül elkészülni. Megmostam a fogam, kifésültem a gubancos hajam, majd érdeklődve nézegettem meg a nagy kupac ruhát.

Egy sötétkék farmert, egy fehér, kötött pulcsit és fehérneműt fedeztem fel.

Ahogy megláttam a márkát jelző címkéket, majdnem felsikítottam. A legújabb és a legdrágább ruhák voltak, amelyeket Forksban kapni lehetett.

Imádtam a ruhákat, de sajnos ilyen dolgokra nem volt elég pénzem. Az én családom nem tartozott azokhoz az emberekhez, akiknek annyi pénzük van, hogy csak szórják azt.

Mivel nem akartam a tegnapi koszos és véres ruháimat felvenni, eldöntöttem, hogy majd az iskolában visszaadom őket.

Felvettem a finom anyagú fehérneműket és legnagyobb meglepetésemre Alice pontosan eltalálta a melltartóméretemet. Magamra ráncigáltam a zoknit és a nadrágot is. Mindkettő tökéletesen illett rám. A kötött pulcsitól egy kicsit tartottam, mert soha nem szoktam szűk dolgokat felvenni és ez nagyon annak tűnt.

Mint ahogy az arcommal, a testemmel sem voltam megelégedve. Nagynak láttam a combomat, a fenekemet és a hasamat. Ezért inkább mellőztem a felsőtestre feszülő dolgokat.

Nagyot sóhajtottam és magamra ráncigáltam a pulcsit. Kikerekedett szemekkel néztem a tükörben, ahogy tökéletesen kihangsúlyozta és eltakarta az egyes testrészeimet.

Az osztálytársaimhoz képest mindig kicsinek számított a mellem, de így, ahogy a pulcsi kiemelte, nagyon is tetszett. Szerencsére az alja nem volt olyan feszülős így azon a részen tökéletesen takart. Elégedetten léptem ki a fürdőszobából, miután a hajgumival, amit a mosdókagylónál találtam, lófarokba kötöttem a hajamat.

Nem volt senki a szobában, ezért egy pillanatra megrémültem, de igyekeztem lenyugtatni magam, hogy ez természetes és nem kell a rossz előérzetemre hallgatnom.

Így elhatároztam, hogy lemegyek.

Sikerült letalálnom, de valamiért még jobban felerősödött bennem a gyanú, hogy valami nincs rendben.

Épp az utolsó lépcsőfokra léptem, mikor Alice odaszökkent elém. Lélegzetelállító mosollyal köszöntött, és megragadva a kezemet a konyhába húzott.

A csodaszép helyiségben leültetett a már megterített asztalhoz. Ínycsiklandó rántottaillat csapta meg az orromat, és a nyál összefutott a számban. Éhesebb vagyok, mint gondoltam, elmélkedtem magamban, miközben Alice gondterhelt arcán felejtettem a tekintetemet.

- Alice, valami baj van?- törtem meg a csendet. Az angyal arcán szelíd mosoly jelent meg, de a szemöldöke ugyanabban az összpontosító kifejezésben maradt.

- Nyugodj meg, nincs baj. Igaz, valamit sürgősen el kell intéznem. Nem baj, ha egy kicsit itt hagylak?- Meglepetten ráztam meg a fejem. Alice, értelmezve a mozdulatomat, gyorsan eltűnt a konyhából.

Miközben megettem a reggelit, végig győzködtem magam, hogy nem kell megsértődnöm ezen, és nem kell hallgatnom az ostoba megérzéseimre.

Mikor végeztem az elém rakott étellel, megittam azt a nagy pohár narancslevet, ami a tányérom mellett volt.

Nem tudom, hogy Alice miként tudott ilyen jól időzíteni, de mire az utolsó kortyot is lenyeltem, már ott állt mellettem, kocsikulccsal a kezében.

Valamiért mély csalódottság öntött el, mikor rájöttem, hogy nem Edward visz haza.


- Gyere, jobb lesz, ha hazaviszlek – motyogta, miközben elindult a bejárat felé. Kelletlenül követtem, de mikor megláttam a kint parkoló sárga Porsche-t, gyorsan megnőtt a kedvem a kocsikázáshoz, és még egy másodpercre Edward hiányáról is megfeledkeztem, de mindössze csak eme röpke időtartamra felejtettem el.

- Azt a… - dünnyögtem csodálkozva.

- Tetszik? – kérdezte Alice mosolyogva.

- Persze. Ez egyszerűen gyönyörű – hüledeztem, miközben végigsimítottam a motorháztetőn.

Nagy sóhaj kíséretében szálltam be a csodálatos autóba, és hatalmas örömmel vettem tudomásul, hogy a cuccaim tényleg megvannak. Egy hátizsákban voltak, Edward könyvével együtt.

Alice, ahogy beszállt, már indított is, és olyan gyorsan hajtott a házunkhoz vezető úton, hogy azt hittem, neki fogunk menni valaminek, de ez nem következett be. Jobban belegondolva Edward is hasonló sebességgel vitt a Cullen házba, de valami okból nála nem volt halálfélelmem.

Nagyon hamar hazaértünk, és én meg sem lepődtem, hogy Alice tudja, hol lakom. Hiszen alaposan beharangozták, hogy ki vagyok, és a városiak 99%- a tudja, hogy hol lakik a rendőrfőnök.

Alice valóban siethetett haza, mert miután odaadta a dolgaimat, gyorsan elköszönt, és utána el is hajtott.

Én meglepetten álltam a szemerkélő esőben, és a szemeim megteltek könnyekkel. Ennyi visszautasítás sok egy napra. Ráadásul Alice-től, aki olyan kis beszédes lányka.

Azt hittem, hogy Cullenék mások, és hogy talán barátokra lelek bennük. Abba a tévhitbe ringattam magam, hogy valamilyen csoda folytán részese lehetek e csodálatos család életének. De ez az álom olyan gyorsan tűnt el, mint amilyen hihetetlen sebességgel magába szippantott.

Az eső felerősödött, és a forró könnyeimmel együtt áztatta az arcomat.



A nyár többi része izgalommentesen és gyorsan telt el.

Négy napra rá, hogy találkoztam a megmentőmmel és a családjával, anyuék hazajöttek a nászútról. Úgy ügyeskedtem, hogy sikerült kimagyaráznom az elszakadt pulcsimat, és mivel anya megbízik bennem, nem is gyanakodott.

A nyári szünetből már csak két hét volt hátra. A gondolat, hogy új iskolába megyek, és új emberek vesznek körül, mindig idegessé tett.

Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna erre, vagy ne olvastam volna a kötelező olvasmányomat. És ez utóbbi mindig Edwardra emlékeztetett.

Pár napba telt csupán, hogy elfelejtsem azt a fájdalmat, amit Alice viselkedése okozott.

Ezután pedig szorongató érzés nélkül ábrándozhattam Edwardról.




A két hét úgy suhant el, mintha csak egy hosszabb nap lett volna.

Miközben elvégeztem kötelező teendőimet, iszonyatos nagy figyelmet fordítottam az étkezésemre. Próbáltam minél kevesebbet enni, és ennek anya nagyon nem örült.

Nem akartam bevallani magamnak, de tudtam, hogy ezt mind Edward miatt csinálom…

Jóformán csak abban a könyv teremtette, és a magam által kreált álomvilágban éltem, így nem figyeltem az idő múlását, és a szüleim beszélgetéseit sem.



Egy alkalom mégis megragadt az emlékezetemben.

A konyhában reggeliztünk, és én, mint mindig, a könyvet olvastam.

A nagy zajra felkaptam a fejemet, és megláttam Eathen mogorva képét. Anya is hátrafordult a mosogatásból, hogy megnézze, mi történt.

A mostohaapám épp újságot olvasott, és nagyon nem tetszhetett neki, ami benne volt, mert idegesen az asztalra csapott.

- Drágám, mi a baj? - kérdezte anya, és nekem figyelnem kellett arra, hogy véletlenül se forgassam meg a szemeimet.

- Ez felháborító! Emlékeztek azokra a gyilkosságokra, amelyekről meséltem, hogy sehogy sem tudjuk megoldani? Ugye elvette tőlünk a Washington állambeli nyomozóosztag, arra hivatkozva, hogy nem vagyunk elég képzettek az esethez. Most pedig azt állítják, hogy a mi hibánkból nem tudják a testeket megvizsgálni. – Eathen dühösen fújtatva fejezte be a mondandóját.

- És mégis miért nem tudják a testeket megvizsgálni?- fordult felénk anya, érdeklődő tekintetével.

- Éppen ez a fura. Mi a testekkel nem csinálhattunk semmit, mégis megsérültek. Mindegyiket csupán félig égették meg, de ennek ellenére a boncoláson egy csepp vért sem találtak bennük. – A hideg végigfutott a gerincemen, ahogy értelmeztem az utolsó mondatot. Anyánál is hasonló reakciót válthatott ki ez a dolog, mert kikerekedett szemekkel fürkészte Eathent.

Meglepett, hogy annyira képes voltam az álomvilágomba menekülni, hogy ilyen fontos dolgokról lemaradtam. Többet akartam tudni erről az esetről, így kénytelen voltam rákérdezni…

- Milyen halálesetekről van szó?- kérdeztem félénken.

Eathen és anya zavarodott pillantást váltottak, de végül mindkettőjükben volt annyi tapintat, hogy nem róttak meg figyelmetlenségem miatt.

- Mostanában egyre több a gyilkosság Forksban. Mindig az erdőben, vagy annak a szélén találjuk meg a testeket, és valószínűleg mindig későn, mert a tetemek jéghidegek szoktak lenni. Nem is értem! Ebben a városban, amióta itt dolgozom, nem volt ilyen rejtélyes gyilkossági sorozat. Az áldozatokban nincs közös, talán csak annyi, hogy látásból ismerték egymást. De ez nem különös. Fogadni mernék, hogy ti is felismernétek őket. – Eathen szavaira zihálás tört ki belőlem. Rögtön Edward és a családja jutottak eszembe. Anya félreértelmezve a reakciómat, rögtön odajött hozzám, szorosan átölelt és kedveskedve belesuttogott a fülembe.

- Nyugodj meg! Bizonyára nem akarnának kikezdeni a rendőrfőnök családjával. Semmi bajod nem lesz. – Jól estek anya szavai, de most volt ennél fontosabb dolgom. Ki kellett derítenem, hogy a Cullen és a Black család jól van-e.

- Az itteni orvosok nem tudnak erről semmit?- nyöszörögtem ki anya karjai közül. Eathen meglepetten nézett rám, nyilván nem értette, hogy hirtelen miért érdekelnek ezek a halálesetek.

- Nem nagyon tudnak erről semmit. Van pár képzett orvos, de nem engedték meg a forksi rendőrségnek, sem az orvosainknak a vizsgálatot. – Dühösen fújtatott.

- Ők nem félnek, hogy a családjukat elveszítik? – kíváncsiskodtam tovább.

- Tudod, valószínűleg ők is féltik a családtagjaikat, de nem tudnak ellene semmit tenni.

- Miért, valamelyik orvosnak már meghalt a családjából valaki? – kérdeztem túl kíváncsian, és ez mindkettőjüknek feltűnt.

- Nem, még nem halt meg semelyik orvosunk családtagja – motyogta Eathen, miközben az arcomat fürkészte. Kiszakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, de ideje volt lelépnem. Még azelőtt, hogy a szüleim kíváncsiskodni kezdenének.

- Kösz a reggelit! – harsogtam kedvesen, kiugrottam a székből és egyben anya öleléséből is.

Szerencsémre anya és Eathen nem kérdezősködtek a viselkedésemről, amit a reggelinél tanúsítottam. Ennek örültem, de egyben mély szomorúsággal is eltöltött, hogyha arra gondoltam, hogy anyám azért mutat ilyen csekély érdeklődést irántam, mert neki ott van Eathen.




Idegesen trappoltam fel a lépcsőn egy vasárnapi vacsora után. Ez volt az utolsó este a nyári szünetből, és az én gyomrom ököl nagyságúra zsugorodott.

Berontottam a szobámba, és elővettem a tisztálkodáshoz szükséges dolgaimat, majd bementem a külön fürdőmbe.

Teleengedtem a kádat, miközben megpróbáltam kibontani a gubancos hajamat egy fésű segítségével.

Mikor végeztem vele, elzártam a vizet, és levetkőztem.

Belemásztam a forró vízbe, és igyekeztem nem a holnapi napra koncentrálni.

A kókuszillatú tusfürdőm, és a narancsaromájú samponom illata enyhe nyugalommal árasztott el.

Körülbelül háromnegyed órán keresztül áztattam magam, mire végre hajlandó voltam kijönni a kádból. Szorosan magam köré csavartam a törölközőmet, majd a mosdókagyló elé álltam, és megmostam a fogaimat.

Jól átdörzsöltem a hajamat, majd balzsam segítségével kifésültem. Belekászálódtam a pamut pizsamámba, amit a csukott WC- re dobtam, mikor bejöttem.

Ezután elvégeztem egyéb emberi teendőimet, majd a tisztálkodószereim és egy hajszárító kíséretében visszamentem a szobámba.

A szekrényembe pakoltam a dolgaimat, majd előkerestem azokat a ruhákat, melyeket másnap viselni szándékoztam.

A holnapi nap gondolatától szédelegve kapcsoltam be a hajszárítót. Egyenesre szárítottam a hajamat, de a gondolataim már másfelé kalandoztak.

Idén leszek tizenhat éves, és a Forksi Középiskolában kezdem meg a második évfolyamot. Azaz szörnyű helyzetben vagyok, mert már mindenki ismeri egymást. És nem lesz egy ember sem az osztályban, akit ismerhetnék.

Úgy fognak rám nézni, mint egy számkivetettre.

Soha nem volt problémám a barátkozással, egészen addig, míg el nem kezdtem a gimnáziumot Chicagóban. Ott is voltak barátaim, de kellett egy bő hónap, hogy megszerezzem a figyelmüket.

Mikor gimnáziumba mentem, reméltem találok igazi barátokat, de e kívánságom nem teljesült.

Ennek az esélye pedig Forksban a nullával egyenlő.

Igazából nem volt okom izgulni, mert csak egy fél napot fogok idegen emberek között tölteni, mivel évnyitó lesz. A kötelező olvasmánnyal is végeztem, így a tanulás miatt sem kellett volna idegeskednem.

Mégis, ha csak az iskolára gondoltam, pánik fogott el, és legszívesebben elszöktem volna.
Jó figyelemfelhívás lenne, de a bűntudat nem ér annyit.

Fájdalmas sóhaj kíséretében kikapcsoltam a hajszárítót, majd átfésültem az egyenesre szárított hajamat.
Tudom, hogy utálni fognak, elmélkedtem, mire a kedvem még rosszabb lett.
Könnyeim záporán keresztül botorkáltam az ágyamhoz. Alaposan betakartam magam, hogy a takaró ne engedje ki a testem melegét.

A szobámban csend volt, csak az időnkénti nyöszörgésemet és szipogásomat lehetett hallani.

Nem bírtam tovább: a fáradtság erősebbnek bizonyult a szomorúságnál, és a szemeim maguktól csukódtak le.
Nem tartott soká ez az állapot, az órám szerint hajnali kettőkor felébredtem, és a gyomrom ismét görcsben volt.

Az egész éjszakát álmatlanul töltöttem, és az első Forksban töltendő iskolai napomról gondolkoztam.

Olyan öt óra körül álomba taszított a mindent elsöprő fáradtság.
Igazi álmatlan alvásnak bizonyult ez, de hatalmas bánatomra hat órakor hangos csengésre ébredtem.
Az ébresztőórám jelezte, hogy ideje felkelni, és készülődni az első második évfolyamos napomra.