Red Moonlight: 3.fejezet.

3. A család:

Meglepődtem a hirtelen mozdulattól, és épp tiltakozni akartam mikor megéreztem az illatát.
Az illat úgy fejbe vágott, mint egy nagy erővel dobott labda, de mindenfajta fájdalom nélkül.
Az biztos, hogy eddigi tizenöt évem folyamán ilyen bódító illattal még nem találkoztam.

Amint megéreztem az ellenállásom egy csapásra eltűnt. Nem tudtam gondolkozni, nem tudtam mozogni, csak az illatra koncentráltam. A karjaiban tartott, mint ahogy az újdonsült férj szokta szeretett mennyasszonyát a küszöb átlépésének alkalmával, és az én testem engedékenyen simult eme csábító ölelésbe.
A csodálatos kábulat úrrá lett testemen és fejem megadóan hanyatlott rá nyakára.

A csábító illatáradat körüljárta teste minden porcikáját, és ez alól a nyaka sem volt kivétel. Ahogy az orrom hozzá ért az izmos nyakhoz, úgy öntött el a késztetés, hogy csókokkal halmozzam el megmentőm kínálkozó testrészét.

Ösztöneim irányította báblényként hajoltam közelebb nyakához, be kellett harapnom alsó ajkamat, hogy ne vessem rögtön rá magam. Hozzá dörzsöltem arcomat és csordulásig szívtam magamba bőrének csábítóan természetes illatát.

Egy hajszál választott el attól, hogy nem törődve az erkölcseimmel belecsókoljak nagyrészt ismeretlen megmentőm nyakába, de szerencsémre a hideg szél mely csak egy póló által takart felső testemet érte, egy röpke pillanatra visszarántott a valóságba. És ennyi elég volt arra, hogy felmérjem helyzetemet. Egy halk sóhaj kíséretével vissza fogtam hirtelen reakciómat, de továbbra sem voltam hajlandó lemondani erről a bódító illatról. Így hát arcomat belenyomtam Edward nyakának gödrébe és nem törődve az esetleges visszautasítással, mélyeket lélegezve ittam magamba az illatot.

A hideg levegőtől a testem minden pontja libabőrös lett és én még szorosabban bújtam az ölelő karok biztonságába. Megmentőm kezei szorosabban fogtak át és éreztem, hogy a nyaka az arcom alatt libabőrös lesz.

Óvatos mozdulatokkal megmozdult és lábával becsukta a kocsi ajtaját, mire az hangos csattanással adta tudtunkra, hogy Edward elérte célját.

Lassú mozdulatokkal indult meg a veranda felé, éreztem ahogy izmai minden lépésnél egyre feszesebbek lesznek.
A házból kiszűrődő fény megvilágította tökéletes arcát és láttam, hogy állkapcsa harciasan megfeszül bőre alatt.

Amint oda értünk az ajtó kivágódott, én ijedtemben kis híján felsikítottam, de Edward még szorosabban magához ölelt és ennek hatására hangos reakciómból csak egy halk sóhaj lett.

Megálltunk az ajtó előtt, így nekem esélyem volt észrevenni a két alakot: mivel a fénynek háttal álltak csak a körvonalaikat voltam képes kivenni, de azokat tisztán. Láttam, hogy nálam magasabb férfi és egy nő áll a bejárat előtt.

Bólintottak, erre Edward elindult velem a házba és ők engedelmesen elhúzódtak az útból.

Amint beértünk a lenyűgöző házba nyugodtságom rögtön elillant. A meggyőződésem, hogy eme csodás épületről nem tudja senki és semmi elvonni a figyelmemet, hamisnak bizonyult.
A hatalmas nappaliban még jó pár ember volt.
Hol haragos, hol meglepett arckifejezéssel szemlélték, amint Edward belép velem az ajtón.

Nem tettek megjegyzést, és Edward sem szólt semmit.

Egyenesen oda ment a kanapéhoz és letett rá. Én eközben le sem vettem a szemem újdonsült közönségünktől.

Sokan voltak és mind egytől egyig gyönyörűek.
Tőlem balra három ember állt.

Egy magas, hihetetlenül izmos, fekete hajú férfi, akiben volt egy kis mackó szerűség. Tőle jobbra egy szintén magas és izmos, méz szőke hajú férfi állt, bár neki közel sem voltak olyan testi adottságai, mint a fekete hajúnak.

Az ő arcuk meglepettséget tükrözött, de nem szólaltak meg.

A mackó srác bal oldalán egy magas, modell alkatú gyönyörűséges nő állt. Ahogy megláttam tökéletes arcát, és hosszú szőke haját az önbizalmam - ami nem volt sok- egy csapásra eltűnt.

Gyönyörű arca leginkább dühöt tükrözött, ami nem csúfította arcvonásait. Ahogy felmértem a helyzetet egy furcsa érzés kezdte szorongatni a belső szerveimet.

Féltékenység, döbbentem rá meglepetten. Féltékeny voltam erre a szépségre, de nem a természet csodás ajándékaira voltam féltékeny melyeket ő kapott, hanem Edwardra. Bizonyára Ő a barátnője, jöttem rá a szomorú tényre, mert az tuti, hogy ilyen klassz srácnak van barátnője.

Tekintetem megakadt a szépségen és szinte biztos voltam, hogy féltékeny tekintetemet le sem vettem volna róla, ha meg nem érzem a kezeket a térdemen.

Meglepetten néztem megmentőm szemébe, és most igazából láttam, hogy milyen természetfeletti módon tökéletes.

Nagy fekete szemei felett szintén fekete, finom ívű szemöldök helyezkedik el. Arca kedvességet sugároz és hibátlanul tiszta, ezt még jobban kiemeli erős állkapcsa és egyenes orrának íve. Haja kócos és dús, bronzbarna színű, de akadnak benne fekete hajtincsek is. Viszont az tisztán kivehető, hogy ezt a természet alkotta így. Ajka pont olyan teltnek tűnik, mint az enyém, és ez furcsa érzéssel töltött el.

Bőrének színe más milyen, mint az előbb látott három alaké. Neki nem olyan falfehér, de nem is olyan barna, mint mondjuk egy szörf istennek, bár az teste egyértelműen megfelelne erre a célra.

A szemei szinte perzseltek és nekem nagyon nehéz volt a szavaira koncentrálnom.

- Most Carlisle megfog vizsgálni. - de mikor meglátta rémült arckifejezésemet hozzá tette- Nem kell félned tőle, Ő nagyon kedves és végig itt leszek veled. – az utolsó mondatott vigyorogva ejtette ki, és nekem sikerült meglátnom azt, amit a sötétségben képtelen voltam.

Arcának két oldalán imádnivaló gödröcskék jelentek meg, és én ismét megfeledkezve magamról elvesztem a tekintetében.

A kezei a térdemet szinte égették és afelé hajszoltak, hogy ugorjak az ölébe. Persze ezen az sem segített, hogy én a díványon ültem ő pedig előttem térdel szabad utat biztosítva.

Csak egy bólintásra futotta és rettegve vettem tudomásul, hogy Edward feláll.

Ijedt zihálásomra mormolt egy nyugit, és leült a mellettem lévő helyre. Boldogan vettem tudomásul, hogy lábaink egymásnak nyomódnak.

Egy férfi közeledett és magnyugtató hangon köszöntött: - Én Dr. Carlisle Cullen vagyok.

Örülök, hogy megismerhetlek. Téged, hogy hívnak? – kérdezte, miközben letérdelt elém.

Össze kellett szednem magam, így hát nagyot nyeltem és bemutatkoztam: - Lydia Stryder vagyok.

- És hogy tetszik a mi kis városunk? – kérdezte miközben kezébe vette fájó csuklómat.

Megforgatta mire én felszisszentem. Edward sebesen megtalálta a másik kezemet és gyengéden megszorította. Borzongás futott végig a testemet és a vágyakozásom ismételten fellángolt.

Nem sok önuralmam maradt, ezért az igazság csúszott ki a számon, a meglehetősen bosszantó kérdésre.

- Utálom!- mondtam harciasan, mire maglepetten nézett fel szemeimbe. Olyan kedves ez az ember és nem akartam megsérteni, de amit már kimondtam, nem tudok vissza szívni. Így megpróbáltam kihozni belőle a legjobbat.

- Úgy értem nekem nem volt semmi bajom az esővel, de itt folyton esik és már nagyon unom. – mondtam halkan és kölcsönöztem hozzá még egy szelíd mosolyt. – Aztán ott van az, hogy a helyes kisváros helyett egy bűnbarlangba csöppentem.

- Bűnbarlang? – kérdezett vissza az orvos értetlenül.

- Hát igen. – néztem jelentőségteljesen végig magamon. A felismerés szédítő gyorsasággal talált rám. Hiszen teljesen biztos voltam benne, hogy tudja mi történt és én egy szóval sem említettem még. Abban pedig teljesen biztos voltam, hogy Edward mióta behozott ide csak egyszer szólalt meg, és akkor közvetlenül hozzám beszélt. Dr. Cullen pedig rögtön a sérült csuklómat kezdte megvizsgálni. Egy másodperc töredéknyi időre átfutott az arcomon a felismerés. Megpróbáltam olyan gyorsan rendezni vonásaimat amilyen gyorsan csak tudtam, de már elkéstem.

- Mi történt veled? – kezdte az ostoba színjátékot. Úgy döntöttem bele megyek, nem tűnt jó ötletnek cirkuszt rendezni idegenek társaságába.

- Hát eltévedtem és…és… - szemeim megteltek könnyel és a torkom elszorult, nem tudtam folytatni. Lágy szorítást éreztem a kezeimen és hallottam, ahogy Edward megköszörüli a torkát.

- És egy szadista állat megpróbálta megerőszakolni. – hallatszott, ahogy a fogain keresztül szűri a szavakat. Visszanyeltem a könnyeimet és én is hozzá fűztem a gondolataimat.

- De aztán jött Edward és megmentett. – mondtam egy kicsit szipogva. Edward kezei megfeszültek, így rájöttem, hogy a természetfeletti gyorsaságáról és erejéről teljesen megfeledkeztem. De ahelyett, hogy ijedten rántottam volna ki a kezemet markaiból, inkább még jobban vágytam a közelségére. Mindenki feszült csendben figyelte, ahogy a doktor vizsgálgatja a sebeimet. Senki nem szólalt meg egy darabig, így Edward teste ellazult, én pedig nem törtem ki zokogó rohamban az emlék hatására.

- Kérlek, áruld el nekem, hogy tévedtél el ilyen kicsike és kiismerhető városban? – kérdezte végül a csodaszép szőke hajú lány, és hangjában fel lehetett ismerni, hogy teljesen idiótának néz. Ismét ez a bosszantó kérdés… Viszont most nem hagyhattam figyelmen kívül a rosszindulatot.

- Hát bementem egy könyvesboltba és ott megkérdeztem, hogy merre kell a buszmegállóhoz menni és valószínűleg rossz útmutatást kaptam.

- Véletlenül nem lehet az, hogy te értelmezted félre? – kérdezte a mackószerű srác és hangosan nevetett. Ezen mosolyognom kellett. Rátapintott a lényegre és jóval kedvesebben, mint a lány.

- Hát az is megtörténhetett, ugyanis reménytelenül rossz a tájékozódási képességem. – mondtam enyhén elpirulva.

- Milyen ismerős…- kacagott egy csilingelő hang. Rögvest a hang irányába fordultam, s megláttam a legaranyosabb arcocskát, ami létezhet. A kicsike, vékony lánynak fekete, rövid haja a zselétől az ég felé meredezett, és olyan kedves mosoly ült ki az arcára, hogy valószínűleg egy angyal is megirigyelhette volna. Úgy nézett ki, mint egy tündér és a hangja is ehhez viszonyult.

Sikerült neki felhívnia arra a figyelmemet, hogy a szobában jóval többen vannak jelen, mint hittem.
Egy kicsivel magasabb lány állt mellette: barna, hosszú haja volt és kedves tekintettel nézett rám. Mellette egy igazán gyönyörű férfi állt: hasonló volt a haja, mint Edwardnak - neki is bronzbarna és kócos volt, de a sötét csíkok hiányoztak belőle. Talán a testvére? Az Ő arca viszont nem kedvességet tükrözött, de nem is haragot. Sokkal inkább úgy nézett ki, mintha nagyon koncentrálna, de tekintete ide-oda táncolt Edward és köztem. Mellette is állt egy lány, akinek bronzbarna haja volt, és rendezett fürtökbe göndörödött. Valamiféle hasonlóságot véltem felfedezni közte és megmentőm között, de azt nem tudtam, hogy milyet.

Tekintetem átvándorolt egy furcsa arcra, bár a kinézete csak ebben a társaságba volt szokatlan.

Hosszú, fekete haj keretezte barna arcát, és lágyan omlott le szintén barna vállára. A férfiről lerítt, hogy indián származású. Gyönyörű volt és valószínűleg a legmagasabb a jelenlévők közül, de nem ez fogott meg benne. Jellegzetes állkapcsa és szemei Edwardra emlékeztettek.

A bronzbarna hajú lány mellett állt és szorosan átfogta annak derekát, mindketten aggódó arccal szemlélték az eseményeket. Csak ők nem engem bámultak, hanem Edwardot, és le sem vették róla a szemüket.

Fájdalmasan felszisszentem, mikor Dr. Cullen maga felé fordította a fejem. Kedvesen rám mosolygott és elkezdte vizsgálgatni a fejsérüléseimet. A válla felett megpillantottam egy aggódó nőt, akinek sápadt fehér bőre és karamell színű haja volt. Mikor észrevette, hogy őt nézem szeretetteljesen rám mosolygott.

Mennyire kedvesek, gondoltam, biztos, hogy a szőke lány is csak azért haragszik, mert a barátja megmentett. Végül is igaza van… Én sem örülnék, ha a barátom egy idegen lányt simogatna.

- Nem tört el a csuklód és a fejednek sem lett komolyabb baja. Jól beütötted és pár napig fájni fog, de nem lesz ezen kívül semmi probléma. – közölte velem a jó hírt az orvos. – A kezedet jobb lesz, ha beborogatjuk, mert úgy gyorsabban elmúlik a fájdalom, és a puffadás is lehúzódik. És ezt az orrodra is vonatkozik. – szerencsére tévedtem, nem tört el a csuklóm. Széles vigyor jelent meg az arcomon és hirtelen minden szebbnek tűnt.

Extra módon érzékeltem a kezet, amely lágyan cirógatta a kézfejemet. Megint szikrák pattogtak végig az egész karomon, és én szintén készségesen borultam volna Edward ölelésébe.

- Köszönöm! – nyögtem még mindig vigyorogva, de hallatszott hangomon a mérhetetlen hála.

- Örülök, hogy segíthettem. – állt fel mosolyogva az orvos.

- Lydia szeretnél haza menni? – kérdezte Edward kedvesen. Egy csapásra eltűnt a vigyorom. Talán mégis idegesítem? Bocsánatot akar kérni a barátnőjétől?

- Persze – motyogtam, de még így is kihallatszott a szomorúság a hangomból.

- Mi a baj? – kérdezett rá a hangomból kicsendülő érzelemre. Szuper, a végén még azt hiszi, hogy rá akarok mászni.

- Semmi. – mondtam határozottan, de mint mindig most is kicsendült a hazugság a hangomból.

- Edward, szerintem nem szeretne egyedül lenni otthon. – mondta a doktor. Kérdő pillantásom láttán folytatta. – Tudod, ez egy kisváros, és itt az emberek mindent tudnak. Meg persze az sem mellékes, hogy ismerem Eathent.

Hát persze, itt mindenki mindenkiről tud mindent, és biztos hallott arról, hogy anyuék nászútra mennek.
- A rendőrfőnök nagyon jó ember és örülök, hogy ilyen csodálatos emberbe szeretett bele, mint édesanyád. – mondta elismerő hangon, amitől egy kicsit zavarba jöttem. Én eddig egy szóval se dicsértem meg se anyut, se pedig Eathent. Persze gratuláltam nekik, de soha nem mondtam egyiküknek sem, hogy jól választottak.

- Köszönöm, de jobb lesz, ha haza megyek. – mondtam egy sóhaj kíséretével.

- Szó sem lehet róla! –mondta Edward vigyorogva – Carlisle, lehet róla szó, hogy Lydia itt alszik nálunk? – kérdezte olyan hangon, hogyha engem kérdezne biztos, hogy engednék a követelésének.

- Csak ha Lydia is ezt szeretné? – válaszolt kérdéssel a kérdésre a doktor, de tisztán érződött a hangján, hogy ha én is, akkor Ő is beleegyezik a javaslatba.

- Nem szeretnék zavarni. – mondtam szemlesütve.

- Egyáltalán nem zavarsz minket. – mondta Edward egy szívdöglesztő féloldalas mosoly kíséretében, és nekem egy csapásra elmúlt minden félelmem ezekkel az idegenekkel kapcsolatban.

- De csak, ha szeretnéd. – hagytam rá. Erre Ő hangosan felnevetett, és legnagyobb meglepetésemre homlokon csókolt. A hirtelen vágyamnál csak a meglepetésem volt erősebb, így nem tettem semmi ostobaságot. Edward oda lépett a tündérszerű lányhoz és egy nagy cuppanós csókot nyomott az arcára. A lány fintorgott egyet, de nem ellenkezett.

- Alice, segítenél neki megmosakodni? – kérdezte megmentőm, és a behízelgés csak úgy áradt a hangjából. Ettől újabb vigyor jelent meg a képemen.

- Mintha nem tudnád. – mondta gúnyosan, és angyali mosollyal megindult felém.

Kinyújtott kézzel oda lépett hozzám, én pedig elfogadtam a segítséget. A jéghideg érintése miatt majdnem elengedtem, de szükségem volt a támaszra, így nem rántottam el a kezem.
Felvezetett a tekergő lépcsőn, majd egy folyosón keresztül baktattam utána. Végül pedig egy gyönyörű szobában kötöttünk ki, amiről látszott, hogy egy lány tartja rendben. Szinte biztos voltam benne, hogy az Ő szobája.
Bevezetett egy még a szobájánál is nagyobb fürdőszobába. Csodálatos volt, még sohasem láttam ilyen szép fürdőszobát. Kikerekedett szemekkel bámultam, mire Ő csilingelő hangon felnevetett. Zavartan sütöttem le a szememet, és éreztem, hogy még a fülem is elpirul.

- Na, gyere csak! – mondta játékosan és oda húzott a hatalmas tükörhöz.

A tükörképemtől kis híján rosszul lettem. Szemeim pirosak, duzzadtak voltak a sírástól, és a sminkem maradék része elmosódott pamacsban keretezte őket. Az orrom fel volt duzzadva és olyan pipacs vörös volt, hogy elmehettem volna egy bohócnak is. A hajam csakugyan ezt a tényt bizonyította, ugyanis a rendetlen göndör fürtjeim mostanra egy szénakazallá változtak. Az arcom sebes és koszos volt.

Mélyet sóhajtottam, és elkönyveltem, hogy ennél rosszabbul még nem néztem ki. Természetes, hogy ilyenkor találkozom Edwarddal.

Alice egy rózsaszín széket tolt mögém, amire készségesen leültem. Ő lehajolt és kotorászni kezdett a szekrényében, majd telerakta vattapamacsokkal és kicsi tubusokkal a tükör előtti pultot.