Red Moonlight: 4.fejezet.

Ez a 4. fejezet, de itt előre szeretnék szólni, hogy nem bizos, hogy mindenki érteni fogja az elejét. Nem azért, mert veletek van a baj, hanem mert egy kicsit kuszán fogalmaztam. Ha valaki esetleg nem ért valamit: nyugodtan szóljon. =D 

4. Éjszaka:



Alice bevizezte az egyik vattapamacsot, és odahajolt hozzám. Kedves mosoly jelent meg az arcán, miközben a koszt és a vért próbálta rólam letörölni. Hihetetlenül szép volt, és végre alkalmam nyílt megszemlélni a porcelánfehér bőrét, a furcsa árnyalatú barna szemeit és tökéletes vonásait. Ezt a szépséget csak a lila karikák csúfították, melyek a szeme alatt helyezkedtek el.

- Honnan költöztetek ide? – kérdezte egy idő után. Beletelt pár pillanatba, hogy értelmezzem a kérdést - ami bizonyára a fáradtság miatt volt -, de ő türelmesen megvárta, míg magamhoz térek.

- Chicagóban éltünk eddig – nyögtem rekedt hangon. Megköszörültem a torkomat, hogy tisztán tudjak beszélni. Halványan elmosolyodott és tovább kérdezgetett. Szó esett a családomról, az iskoláról és arról, hogy milyen tanuló vagyok. Meglepett, hogy milyen könnyen el tudok beszélgetni vele. Elmondtam, hogy a szüleim négyéves koromban elváltak, de nem fűztem hozzá több mondanivalót. Meséltem neki a volt iskolámról, a jeles tanulmányi eredményeimről és arról, hogy a forksi Középiskola új tanulója leszek.

- Nagyszerű! – lelkendezett. - Szeptemberben találkozunk. Tudod, én és a testvéreim is oda járunk. – mondta, és a kíváncsiság elkezdte fúrni az oldalamat.

- A testvéreid? – kérdeztem bátortalanul. Csilingelő hangon felnevetett, és belekezdett a mesélésbe.

- Tudod, engem és a testvéreimet örökbe fogadtak. Carlisle-nak és Esmének nem lehettek gyerekei, de mindketten nagy családot akartak. Még kicsik voltunk, mikor adoptáltak minket – mondta, és a hangjában furcsa érzelem csengett.

- Ti mind testvérek vagytok? – csodálkoztam.

- Ha úgy vesszük, igen – nevetett meglepett arckifejezésemen. – Engem és Emmettet egyszerre adoptáltak. Jasper és Rosalie ikertestvérek, és egyben Esme unokaöccsei. – A szemem kitágult a döbbenettől és a zavarodottságtól. Bizonyára észrevette a tudatlanságomat, mert bocsánatkérő mosolyt küldött felém, majd egy sokkal részletesebb magyarázatot adott a családtagok kinézetéről és történetéről. Megtudtam, hogy a mackószerű srác Emmett, a mézszőke fiú Jasper, és az ikertestvére a csodaszép, szőke Rosalie. Bellának hívják a barna hajú lányt, és őt egy évvel azelőtt adoptálták, hogy Edward megszületett. Mindegyik magyarázat közül Edward történetét vártam a legjobban. Ő az indián srác távoli rokona, és az egész családhoz úgy lett köze, hogy Renesmee beleszeretett Jacobba. Ezen a ponton teljesen összezavarodtam, de csendben hallgattam Alice magyarázatát. A bronzhajú Nessie testvére a szintén bronzhajú Edward.

Jacob egyik távoli rokona belehalt a szülésbe, így került hozzájuk a baba. Az indián szülei magukhoz vették a picit, de pár évvel ezelőtt maghaltak. Jake megismerkedett Renesmee-vel és a családdal, ezután szinte elválaszthatatlanok lettek. A karamellahajú nő Esme, imádja a gyerekeket és rögtön megkedvelte Edward Blacket. Ők segítettek Jacobnak felnevelni a picit.

Valamiért ez a magyarázat nekem nem nyújtott elég meggyőződést arról, hogy a családi szálak miként fonódtak össze. Igaz, hogy az egész történet szomorú, de zavaros is egyben. Bár lehet, hogy ez a hihető magyarázat meggyőzött volna minden akadékoskodót. Bizonyára én lehettem az egyetlen kivétel… A hihetetlen nagy önfejűségem nem engedte meg, hogy egy picit is elfeledjem a hasonlóságot, ami az idősebbik Edward és a megmentőm között van. És vajon miért lett Edward? Hisz ez egy régi név. És kettő egy családban?

Ilyen kérdések fárasztották agyam minden gondolkodásra képes részét, mikor Alice - kizökkentve a gondolataimból – az ép kezemnél fogva felhúzott a székből.

Meglepetten néztem rá, de nem mondott semmit.

Kivezetett a szobából, felvezetett a következő emeletre, és ott benyitott egy irodába. A hatalmas íróasztal mögött dr. Cullen ült. Kedvesen rám mosolygott, de ő sem mondott semmit.

Alice leültetett egy bőr székbe, és bátorítóan megpaskolta a kézfejemet. A doktor rögtön ott termett egy rakás kötszerrel a kezében. Minden nagyon csendesen zajlott: Alice leült egy székre, dr. Cullen pedig egy igazán képzett orvos módjára bekötözte a kezemet. A fejemre nem tett kötést, de adott fejfájás-csillapítót.

Mire végzett, már majdnem leragadt a szemem.

Alice láthatta kimerültségemet, mert mikor visszamentünk a szobába, nem csacsogott tovább, hanem egyenesen bevezetett a fürdőbe. Segített kifésülni a hajamat, de volt olyan tapintatos, hogy mikor a fürdésre került a sor, kiment.

Jól megsikáltam magam az ép kezemmel, de minden pillanatban Edward jár az eszemben. Valamiért szorongás lett rajtam úrrá, ha arra gondoltam, hogy nincs velem.

Valamelyest segített megnyugodni a forró víz és a finom illatú tusfürdő.

Miután kijöttem a zuhany alól, jól megszárítkoztam.

Halk kopogás zavarta meg tevékenységemet, és én kis híján hanyatt estem a meglepetéstől. Gyorsan magam köré csavartam a törülközőt, és szégyenlősen tipegtem oda az ajtóhoz.

Kinyitottam, és Bella kedves arcával találtam szembe magam.

- Csak hoztunk neked egy pizsamát – hadarta, miközben magára és Renesmee-re mutatott. – Tudod, Alice nem nagyon ért az ilyesfajta öltöztetéshez.

Halkan felnevettek Nessie-vel, mire én még zavarodottabb képet vágtam. Bólintottam, hogy sikerült megértenem a hallottakat. Lassan becsuktam az ajtót, de még láttam Alice fintorát, amit a fogadott testvéreinek címzett.

Belebújtam a pamut anyagba, és elégedetten nyugtáztam, hogy tökéletesen illik rám.

Kimentem a fürdőszobából, és hálás szemekkel néztem megmentőm családjára. Érdekes módon nem éreztem magamat úgy, mint a legtöbb idegen ember társaságában.

És egyáltalán nem zavart, hogy adoptált gyerekek. Sőt, büszke voltam, hogy ismerek ilyen embereket, mint ők. Hisz hány fiatal házaspár fogadna örökbe szeretetből ilyen sok gyereket?

Az igazat megvallva, még nem találkoztam ehhez fogható családdal, szóval nagyon kevés ember élhet a földön, aki ilyen önfeláldozó.

Elégedett voltam, hogy ilyen nagyszerű emberek között vagyok. De mégis… A szorongató érzés nem tűnt el, és kezdett egyre furcsább előérzetem lenni.

- Kérsz valamit enni? – kérdezte Renesmee kedvesen.

- Nem, köszönöm! Ilyenkor már nem szoktam enni.

Furcsa pillantást váltottak Bellával, de nem fűztek semmit a mondandómhoz.

Arra számítottam, hogy elmennek, de nem tették. Ott maradtak, és a sötétben beszélgettünk.

Ők is megkérdezték azokat a kérdéseket, amiket már Alice feltett. Nekik is válaszoltam, és rájöttem, hogy velük is azért viselkedtem szégyenlősen, mert még nem ismertem őket. Teljesen egy hullámhosszon voltunk.

Meséltek a suliról, a tanárokról, és megtudtam ezek alapján, hogy nem lesznek nehéz éveim.


Amire befejeztük a beszélgetést, már hulla voltam, a szemeim maguktól csukódtak le. Egy hideg érintésre felriadtam, és Bella kedves arcát láttam meg.

- Gyere, átkísérünk egy másik szobába – húzott fel Alice ágyáról. Felmentünk arra az emeletre, ahol az iroda volt. Legalább négy szobát hagytunk el, mire végre benyitottunk az egyikbe. Nem kapcsolták fel a villanyt, ami jó volt, mert már annyira hozzá szoktak a szemeim a sötétséghez, hogy valószínűleg kivakította volna a retinámat.

Egyenesen az ágyhoz vezettek, és én örömmel huppantam bele. Már annyira fáradt voltam, hogy nem is köszöntem el tőlük.

Majd reggel mindent megköszönök, döntöttem el, és ez volt az utolsó gondolatom, mert belesüppedtem a mindent elsöprő tudatlanságba.

A sok ismeretlen ember és a fizikai fáradtság nem engedte, hogy az elmém visszatérjen a szörnyű emlék részleteire. De most álmomban senki sem akadályozta meg, hogy elkalandozzak bennük. Aludtam, de az agyam pörgött.

Emlékeztem minden apró részletre, de valamiért a gondolataim csak egy bizonyos ponttól elemezték az estét.

A földön feküdtem, és tűrtem azokat az ocsmány érintéseket, mikor felhangzott a vadállati morgás. A következő pillanatban a támadó már a falnak csapódott. Most, hogy már nem voltam sokkos állapotban, az agyam tisztán tudta érzékelni a nagy erőt, és a hihetetlen gyorsaságot, de felfogni nem tudta. Mintha ismét ott lettem volna: láttam, ahogy az árny közel hajol hozzám, éreztem a hideg, borzongató érintést.

Aztán a kép megváltozott. Az agyam egy nagyon távoli és apró része tudta, hogy ez tényleg csak állom, de mégis olyan valóságosak voltak az érzelmek, mint az előbbi visszaemlékezésben.

Egy utcán futottam. Nem tudtam mi vagy ki elől, de azt tudtam, hogy futnom kell.

A tüdőm sípolt, a könnyek csípték a szememet, és a vádlim elviselhetetlen fájdalommal jelezte, hogy nem bírja tovább a megerőltetést. De én csak futottam…

A félelem lassan terjedt szét, mintha folyékony nitrogén árasztaná el a testemet.

Valamiért tudtam, hogy úgy sem menekülhetek, de ostoba módon bíztam a szerencsémben.

Hirtelen egy alak jelent meg előttem száz méterrel. Tudtam, hogy nem ő az, aki elől menekülök, de mégis féltem tőle. Átlagos ruhát viselt, és valószínűleg fel sem tűnt volna, hogy eltér a többi embertől, ha nem találkozom a megmentőm családjával.

A bőre ugyanolyan hófehér és tökéletes volt, mint nekik. A szeme alatti karikák is megegyeztek, de a szeme… A szeme bíborvörös volt. Normális esetben csodálattal néztem volna ezt a színt – mivel a kedvencem -, de nem most. A számomra oly kedves árnyalat csontfagyasztó rettegéssel töltött el.

Az alak mosolyra húzta ajkait, amitől a szívem kétszeres iramot vett fel. A tökéletes fogsor nem csodálattal, hanem undorral töltött el. Látszólag tetszett neki a reakcióm, mert közeledni kezdet. Én vele ellentétesen mozogtam hátrafelé. Felvettem azt a kínzóan lassú ritmust, amit ő diktált, mert féltem tőle. Más esetben, nem törődve az ép gondolkodással, hanyatt-homlok rohantam, és sikítoztam volna, mint egy őrült. De most az elmém képes volt a vérfagyasztó sokk mellett is gondolkozni.

Tudtam, hogy úgy sem menekülhetek, de bíztam valamiben. Sőt, vártam valamire…

A szél fújni kezdett, és az alak felé vitte az illatomat. Ez egy igazán lényegtelen részletnek tűnt, de valamiért az álmomban sejtettem, hogy ez az apró kis elem a végemet hozza el. A támadó beleszagolt a levegőbe, és a következő pillanatban már előttem állt. Vörös szemei éhesen csillogtak, ajkai felhúzódtak fogsoráról, ahogy egyre közelebb hajolt.

A szél ismét egy illatot hozott magával, mire támadóm heves morgásban tört ki. Ez ismerős volt, de mégis más.

Egy másik morgás hangzott fel mögöttem, de ezt volt az a hang, amit bármikor megismertem volna. Remény és egyben félelem söpört át a testemen, miközben az ismerős hang tulajdonosa felé fordultam.

Gyönyörű, fekete szemei dühösen csillogtak, de valahol mélyen tudtam, hogy nem rám mérges.

Ajkaim életre keltek, és szeretetteljes mosolyra húzódtak. Nem számított, hogy Edward elől menekültem az álom elejétől. Nem érdekelt már semmi. Örültem annak, hogyha most meghalok, őt látom utoljára. Lábaim önként indultak Edward felé, hogy testem megpihenjen az ölelésében. Nem számított, hogy talán ő fog megölni…

Mielőtt megtehettem volna az első lépést, az oldalamat olyan erős ütés érte, hogy a sikoly, ami a felszínen váratott magára, kiszakadt belőlem.

A levegő bent akadt a tüdőmben, miközben én, mint egy rongybaba repültem neki az egyik utcai villanyoszlopnak. A fejem hangosan csapódott a betonnak, mikor földet értem.

Szemeimnek nehéz volt fókuszálni, így beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, hogy mi történik.

Az idegen alak rátámadt Edwardra, és heves harci táncot kezdtek járni egymással, amiből én csak egy masszát láttam.

Azt viszont jól láttam, amint a támadó belemar megmentőm nyakába.

A kétségbeesett sikolyomra ébredtem. A pizsama verejtékesen tapadt rám, ziháltam, és a szemeimből könnyek folytak.

Nyöszörögve ültem fel, és az arcomat a kezeimbe temettem.

Az ágy besüppedt mellettem, mire ijedten kaptam fel a fejem. Edward csillogó, fekete szemeivel találtam szembe magam. Ösztönösen húzódtam hozzá közelebb.

Látszólag nem zavarta, mert még közelebb húzott, és az ölébe vett. A mellkasához nyomtam az arcom, és utat engedtem a könnyeimnek.

Szorosan tartott, közben a hátamat simogatta. A forróság, amit az érintése és a teste árasztott, felmelegített, és kicsit le is nyugtatott.

Nem értettem az álmomat, de nem is akartam felfogni semmit belőle. Az álmomban csakúgy, mint az életben, tudtam, hogy Edward és a családja más, mint a többi ember.

És nem csak az a mérhetetlen jóság különbözteti meg őket, van még valami, amit még nem tudok, de érzek.

A józan eszem afelé hajszolt, hogy tűnjek el, és soha többé ne találkozzak velük. Tudtam, hogy távol kell magamat tartanom Edwardtól, de azt is, hogy képtelen vagyok rá. Volt egy olyan érzésem, hogy veszélyes, ha még jobban megismerem őt.

De ahogy magához ölelt, a szikrák végigpattogtak a testemen.

Még soha senki érintése nem váltott ki belőlem ilyen reakciót, és nem akartam, hogy megszűnjön ez a mindent elsöprő érzés.

Nem tudtam, meddig ültünk így, de igazából nem is érdekelt. Ez a közelség, ami köztem és Edward között volt, annyira megnyugtatott, hogy kis híján ismét álomba merültem, a szörnyű álom ellenére. Mert ez volt a legborzasztóbb álom egész eddigi életemben. Nem azért sikítottam fel álmomban, mert tudtam, ha Edward meghal, az az én végemet is jelenti.

Én azért sikítottam, mert jobban fájt azt látni, hogy ő szenved, mint a saját halálom.

- Jobban vagy? – kérdezte gyengéd hangon.

Beletelt pár másodpercbe, mire leküzdöttem a zavaromat, amit a hangja okozott.

- Igen – nyöszörögtem.

Újra csend telepedett közénk, ami kezdett számomra elég kínos lenni. Hosszasan győzködtem magam, hogy az a helyes, ha elengedem őt. De a kezeim úgy ölelték, mintha azon múlna az életem, hogy ő a közelemben legyen.

Végül Edward döntött úgy, hogy elég lesz.

Eltolt magától, és visszafektetett az ágyba, majd gondosan betakart.

Biztosan jól esett volna a gondolat, hogy törődik velem, ha nem épp egy perce tolt volna el magától.

A fájdalom, amit a visszautasítása okozott, szinte marta a szerveimet. Mintha savat csöpögtettek volna végig az egész testemet.

Nagyon kevés hiányzott hozzá, hogy sírva fakadjak, de mégis sikerült valahogy visszatartanom.

- Elmondod, hogy mit álmodtál? - törte meg a csendet.

Én csak megráztam a fejem, mutatva, hogy nem. Igazából nem is tudtam volna beszélni anélkül, hogy ne sírjak ismét; és nem is akartam az orrára kötni, hogy az álmomban először előle, aztán meg hozzá menekültem.

Átható tekintettel nézett rám, mire ismét könnyek gyűltek a szemembe. Becsuktam a szemeimet, nem törődve kérdő pillantásával.

Már majdnem elaludtam mikor felállt az ágyról.

Ijedten kaptam utána. Ismét megfeledkeztem a fájós kezemről, és ennek az lett a következménye, hogy nyöszörögve hanyatlottam vissza a párnák közé.

- Mit csinálsz?- kérdezte felháborodottan.

- Hová mész? – tértem ki a válasz elől. A hangom olyan rekedt volt, mint egy láncdohányosé. Pedig életemben nem szívtam el egy szál cigarettát sem.

A kezem ismét fájt, aminek nem örültem. Az ostoba, meggondolatlan és ösztönös mozdulatom hazavágta a doktor kenőcsét és kötését.

Edward halk nevetése zökkentett ki az önostorozásból.

- Talán szeretnéd, hogy itt maradjak?- kérdezte, és a hangjából kicsengett az elégedettség. Micsoda szemét… Nem válaszoltam.

Elfordultam tőle, és próbáltam nem tudomásul venni, hogy ismét felállt az ágyról.

Biztos voltam benne, hogy elment, ezért mikor megköszörülte a torkát, felhívva a figyelmemet magára, teljesen megrémültem.

Durcás képet vágtam, mire hangosan felnevetett.

Egyszerűen nem lehet negatív érzelmeket táplálni iránta, mikor nevet, és az én mérgem is elmúlt. Inkább voltam csalódott, mert bizonyára látta rajtam, hogy mennyire kedvelem.

- Jól vagy? – kérdezte elkomorodva. Meglepett a hirtelen hangulatváltozás, de azért bólintottam.

- Mit csinálsz itt? – csúszott ki a kíváncsi kérdés a számom. Lakatot kéne tenni az ajkaimra, elmélkedtem, miközben Edward felháborodott szemeibe néztem.

- Nem nézhetem meg, hogy jól vagy-e? – kérdezte durcásan, és a szavak csak úgy ömlöttek belőle. – Ez hihetetlen! Mikor kimennék megrémül. Ha itt maradok, duzzog. Nem hiszem, hogy ismerek nálad elégedetlenebb lányt! – valamiért nagyon viccesnek találtam a kitörését, és a halk kacajom utat tört magának. Erre ő is elmosolyodott.

- Úgy értem, hogy nem kéne a szobádban lenned, és aludnod? – helyesbítettem. A mosoly lehervadt az arcáról, és a zavarodottság vette át a helyét.

- Ez az én szobám. - mondta legnagyobb meglepetésemre. A tekintetemben a csodálkozáson kívül az ijedséget is fellelhette, mert hevesen magyarázni kezdett.

- Kérlek, ne értsd félre! Nem készültem semmi olyat tenni, csak szerettem volna vigyázni rád. Mivel nem kerültél semmilyen sokkos állapotba, ami mellesleg nagyon meglep, féltem, hogy majd éjszaka fog történni veled valami…- Hirtelen elhallgatott, mintha olyat mondott volna, amit nem szabadott.

- Tényleg jól vagyok. És köszönöm, hogy vigyázol rám, meg úgy mindent - mondtam, egy halvány mosoly kíséretében. Ha tudná, hogy milyen messze vagyok a sokkos állapottól, amíg ő velem van…

Ismét hallgattunk egy darabig. Ő kíváncsian fürkészett, de mikor meguntam ezt, a figyelmemet a szobájának szenteltem. Igazán szép, gondoltam, miközben felültem.

Edward szobája körülbelül háromszor akkora volt, mint az enyém. Az ágy bal oldalán egy hatalmas íróasztal volt. Rajta egy csúcs modern számítógéppel, előtte pedig egy forgós székkel, amin most Edward ült.

A háta mögött átpillantva megláttam, hogy a szoba déli fala üvegből van.

Továbbsiklott a tekintetem a közvetlenül előttem elhelyezkedő plazma TV-re. Ilyen nagy képernyőt még Chicagóban sem láttam.

Mellette egy hatalmas könyves polc állt, ami kifejezetten tetszett. Imádom a könyveket, és az, hogy Edward is szereti őket, nagyot dobott a hangulatomon.

- Te is szereted a könyveket? – kérdeztem mosolyogva, miközben felé fordultam. Ő is mosolygott, úgy látszott, tetszett neki, hogy észrevettem a könyveit. Hirtelen megváltozott az arca, komoly lett.

- A könyvekről jut eszembe – kezdte zavartan. – Nem volt nálad könyv, mikor megtaláltalak. Azt mondtad, hogy könyvesboltban voltál, akkor…

- Nem volt olyan könyv a boltban – szakítottam félbe mondandóján. Ez a mondat ismét előhozta a múlt emlékeit, és a mostani kételyeimet. Félve néztem Edwardra, de Ő csak mosolygott rám.

- Milyen könyvet kerestél? – kérdezte az ellenállhatatlan féloldalas mosollyal. Egy lemondó sóhaj mellett megmondtam a könyv címét. Ő felpattant, és én ismét megijedtem, hogy itt hagy, de megállt a könyvespolcnál. A temérdek sok könyv közül kivett egyet, majd odaadta nekem. Meglepődtem, hogy megvan neki a könyv, bár nincs ebben semmi különös, hiszen neki is el kellett olvasnia.

Hálás tekintettel néztem Edwardra, és próbáltam azonosítani azt az érzést, ami betöltötte a mellkasomat. Örültem neki, hogy kölcsön adja a könyvet, de annak már kevésbé, hogy magyarázkodnom kell anyunak a kabátom és pulcsim miatt. Nem terveztem, hogy elmondom ezt az incidenst. Anya csak pánikba esne, és nyomban el akarna költözni. És ez a saját boldogtalanságát, és az én nyomoromat is jelentené. Mert nem akartam bevallani, de éreztem, hogy egyre jobban szeretem Forksot, és ez Edward miatt van.

- Mi a baj? – kérdezte, és ismét leszidtam magam gondolatban, hogy nem tudok parancsolni az arckifejezéseimnek. Mély levegőt vettem, és belekezdtem a magyarázatba.

- Tudod, anya eléggé ki fog borulni, hogyha megtudja, hogy miért nincs meg a kabátom és a pulcsim – borzongtam meg az emléktől.

Edward arca nagyon lágy lett, és olyan érzelemhullámok futottak végig a testemen, csupán a tekintetétől, hogy a szívem ki-kihagyott.

- Szerintem emiatt nem kell aggódnod – jelentette ki, de zavarodott tekintetem láttán folytatta. – A cuccaid a kocsimban vannak.

Ez az utolsó mondat rádöbbentett, hogy nem csak hálás vagyok neki, hanem szeretem is. Nagyon szeretem, és nem számít, hogy alig ismerem.

Szemeim megteltek könnyel, és ő ijedten ült az ágy szélére. Nem hagytam, hogy megszólaljon, a karjai közé bújtam, olyan nagy lendülettel, hogy egy pillanatra hátrahőkölt.

Egy másodpercbe telt, amíg felmérte a helyzetet, de aztán szorosan átölelt.

Az idegeim ismét megnyugodtak, majd a fáradtság is ismét a felszínre tört. Edward még nem engedett el, és én sem akartam elhúzódni tőle. Így a karjai között zuhantam bele az álmatlan éjszakába.