Black Dawn: 12. fejezet

12. „Azt hiszem, hogy a Pokolban vagyok, tehát ott is vagyok”*:

ÁLMOSAN NYITOTTAM KI A SZEMEIMET, amelyek ólomsúlyúak voltak, a fejem pedig lüktetett a fájdalomtól. Először fel sem fogtam, hogy áll valaki az ágyam mellett, és valószínűleg ő ébresztett fel. Csak nagyokat pislogtam, majd eljutottak hozzám a szavai.

-          Boldog születésnapot! – sipította anya, nekem pedig nem volt szívem megmondani neki, hogy ne csinálja. Mosolyt erőltettem az arcomra, és igyekeztem elüldözni az agyamból az álmom utolsó képkockáit. Edwardról álmodtam. Milyen meglepő!

-          Jaj, köszönöm, anyu! – motyogtam, és próbáltam egy kis örömteli színt vinni a hangomba.

-          Ne legyél már ilyen kis morci! – mondta, és leült az ágyamra. – Tizenhét éves vagy, ez azért nagy dolog!

-          Ja - motyogtam a szemeimet forgatva. Állati nagy dolog, gondoltam elhúzva a számat. Két nap telt el azóta, hogy Ian megcsókolt, és három, hogy Edwardról nem hallottam.

-          Ne csináld már, Édesem! Csináltam neked szülinapi reggelit! – mondta, és felállt az ágyról. Tudtam, hogy azért teszi, mert azt várja el tőlem, hogy én is kövessem. Ezért felpattantam, és elnyomtam magamban az önsajnálatot. Nem mondhattam anyának, hogy nem ünnepelem meg a szülinapomat, mert összetörtem volna a szívét.

-          Mindjárt megyek – mondtam mosolyogva, mire viszonozta a gesztusomat. Elkezdtem levetkőzni, majd ruhát keresni, közben pedig azon gondolkoztam, hogy történhetett az meg, hogy kiment a fejemből a saját szülinapom. Régebben sohasem felejtettem volna el. Igaz, hogy most sem esett ki teljesen a tudatomból, végig ott mocorgott a felszín alatt, de nem foglalkoztam vele. Igen, régen ez sohasem történhetett volna meg. De régen nem is ismertem egy Edward nevű embert, akibe halálosan bele voltam szerelmesedve, és aki jelenleg gyűlötl, amiért megcsókoltam két másik fiút.

Megdörzsöltem a szemeimet, hogy ne fakadjak sírva, és lementem a földszintre.

Valamiért ez a vasárnap lassabban telt, mint a többi. Talán mert engem kellett ünnepelni, és ehhez jó képet kellett vágnom, holott legszívesebben bőgtem volna.

Sorban jöttek a telefonhívások a családomtól, hogy boldog születésnapot kívánjanak nekem. Mindent megtettem, hogy elhitessem velük, hogy örülök a hívásuknak, és hogy izgatott vagyok a szülinapom miatt. De persze a nagymamámat nem lehetett becsapni. Ő rögtön rájött, hogy valami baj van.

-          Dehogy van baj, mama! – bizonygattam vagy huszadszorra, de mindhiába.

-          Angyalom, engem nem tudsz ezzel átverni! – rótt meg tetetett haraggal. – Mi a baj? A barátoddal kapcsolatos?

-          Igen – sóhajtottam végül. – Azt hiszem, hogy szakítottunk.

Nem mertem ennél többet mondani, mert fogalmam sem volt róla, hogy a mama mennyit tudott Edwardról, vagy egyáltalán rá gondolt-e. Lehetséges, hogy az ő tudatában is az volt, hogy Nickkel jártam.

Mikor megpróbált megnyugtatnia, hogy ez nem a világ vége, és hogy lesz más fiú, könnybe lábadt a szemem, és gyorsan elköszönve leraktam.

Aztán újabb hívások következtek. Mel is hívott, és sajnálkozva közölte, hogy elutazott a szüleivel, és csak későn este ér haza, de cserébe holnap elmegyünk mozizni, és így megünnepeljük a szülinapomat. Igazat megvallva semmi kedvem nem volt moziba vagy bárhova máshova elmenni, de nem utasítottam vissza.

Este megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy vége ennek az őrültségnek, és nem kell több hívást fogadnom. Lezuhanyoztam, megmostam a fogamat, és ágyba bújtam. Közben igyekeztem nem állandóan Edwardra gondolni.

Azt hittem, hogy majd az érzelmi kimerültségtől, rögtön elalszom, de tévedtem. Az éjjeli szekrényemhez nyúltam, és megnyomtam az új telefonomat – amelyet anyuéktól kaptam a szülinapomra –, hogy megnéztem az időt.  Már elmúlt éjfél. De más ragadta meg a figyelmemet. Ahogy a kijelző bevilágította a szobámat, mintha láttam volna valakit. De még mielőtt jobban megnézhettem volna, kialudt a fényforrás.

Egy másodpercig mozdulatlanná merevedtem, csak a rémült szívem dobogására tudtam figyelni, aztán ismét az asztal felé nyúltam, hogy a telefon megint bevilágíthassa a szobámat. De nem voltam elég gyors, hogy elérjem.

Kezek ragadták meg az enyémeket, én pedig reflexszerűen sikításra nyitottam az ajkaimat. De nem tudtam hangot kiadni magamból, mert egy forró száj tapadt rám. Az ajkak tulajdonosa kihasználta, hogy felkészületlen vagyok, és becsúsztatta a nyelvét a számba.

Edward, jöttem rá, ahogy a testem ösztönösen reagált a közelségére. Edward itt van! És engem csókol!

A teste hideg volt, ami azt jelentette, hogy csak nemrég jött be a szobámba. Megpróbáltam kiszabadítani a kezeimet a szorításától, de nem engedett el. Helyette a fejem fölé feszítette a karomat, és rám ereszkedett.

Felsóhajtottam, ahogy a teste nekem feszült. Gyengéden megharapta az alsó ajkamat, majd végignyalt rajta, hogy aztán nyelveink ismét találkozhassanak. Először nagyon gyengéd volt, talán egy kicsit túl gyengéd. Ösztönzően megemeltem a csípőmet, és legnagyobb meglepetésemre viszonozta a testével a gesztusomat. Halk sóhaj szökött ki az ajkaim közül, ahogy ruhán keresztül találkozott a csípőnk.

-          Boldog szülinapot! – suttogta a számra, és hirtelen elhúzódott.

-          Elmész? – ugrottam utána ijedten.

-          Szeretnéd, hogy maradjak? – kérdezte mosolyogva. Végigpásztáztam az arcát, és láttam, hogy valami nincsen rendben. A mosolya ugyanolyan volt, de mégis másmilyen érzést keltett bennem.

-          Igen, nagyon szeretném – sóhajtottam, és megragadtam a kezét. Végigsimítottam a kézfejét, és közben figyeltem az arckifejezését. Valami tényleg nem volt rendben.

-          Ez nem elég – húzódott el. Kikerekedtek a szemeim, és rémülten néztem, ahogy felállt az ágyról. – Mutasd meg!

-          Tessék? – néztem rá értetlenül. Azt hittem, hogy el akart menni, de ahogy megállt előttem, és lehúzta a kabátja cipzárját, majd a földre dobta, rájöttem, hogy nagyon félreértettem.

-          Mutasd meg, hogy mennyire szeretnéd, hogy maradjak! – nézett rám áthatóan, majd megragadta a pulcsija és a pólója szegélyét, és egyszerre húzta le magáról mindkettőt. – Ne nézz úgy, mintha még sohasem láttál volna póló nélkül!

-          Sajnálom – kaptam el a tekintetemet, és inkább a padlót bámultam kikerekedett szemekkel. Nem tudtam, hogy Edwardba mi ütött, de az az érzésem volt, hogy a felszín alatt nagyon dühös. Aztán ahogy ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy a válasz nyilvánvaló. Tudott a csókokról. Felkaptam a fejemet, és szégyenkezve néztem a szemeibe. – Tudsz róla, igaz?

-          Nincs kedvem erről beszélgetni – felelte hűvösen, ami könnyeket csalt a szemeimbe. – Mutasd meg, hogy akarod, hogy maradjak, vagy ha nem, megyek is!

-          Ne! Ne menj el! – Edward jelentőségteljes tekintettel nézett rám, ami mintha azt kérdezte volna, hogy akkor mire vársz. – Rendben, megmutatom!

Remegő térdekkel felálltam, és tettem egy lépést előre. A testünk összesimult, és persze az enyém rögtön reagált. Edward teste viszont merev maradt, és távolságtartó.

Kinyújtottam a kezeimet, és átkaroltam a nyakát, de nem reagált. Igyekeztem nem elbőgni magamat, miközben ráhajoltam a szájára. Semmi reakciót nem váltottam ki belőle. Taktikát változtattam, és lassan körberajzoltam a száját a nyelvemmel. Semmi reakció. A pillanatnyi dühtől és csalódottságtól beleharaptam az ajkába. Még mindig nem reagált. Mélyet sóhajtottam, és összeszedtem minden bátorságomat.

Lassan, nagyon lassan megnyaltam a száját, majd a nyakánál folytattam. Mintha éreztem volna egy kis remegést a torkánál, ezért még bátrabban simultam hozzá, és a kezemet kettőnk közé vezettem.

Belemélyesztettem a fogaimat a nyakába, és végigsimítottam az ágyékát. Ha a cselekedeteivel nem is reagált, a teste ezen részével nagyon is. Ez boldogsággal töltött el, de ezt egy kissé lelombozta az, hogy még mindig nem nyúlt hozzám. Nem törődve ezzel tovább csókoltam és szívogattam a nyakát. Egyre lejjebb és lejjebb haladtam, és végül már előtte térdeltem. De még mindig kifejezéstelen szemekkel nézett rám. Mély lélegzetet vettem, és összeszedtem minden bátorságomat.

Még mindig mozdulatlanul tűrte, hogy lehúzzam a sliccét, de mikor benyúltam az alsónadrágjába, és végigsimítottam rajta, rekedten felnyögött. A következő pillanatban már az ágyamon voltam, és Edward úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta.

Széles mosoly ült ki az arcomra, és a testem akaratlanul vonaglani kezdett alatta. Az egyik kezével megtámaszkodott, míg a másikkal a testem alá nyúlt, és szorosan magához húzott. Belemarkolt a fenekembe, miközben a csípőjét hozzám nyomta. Még forróbbnak kezdtem érezni magamat, és ziháltam. Nem könnyítette meg a levegőhöz jutásomat, hogy Edward csókolta, harapta, szívogatta az ajkaimat.

-          Szeretlek – suttogtam a szájába, de a füleimnek értelmetlenül hangzott, ezért elismételtem. – Szeretlek! Szeretlek! Szer…

Edward elhallgattatott azzal, hogy mélyen beszívta a nyelvemet a szájába. Olyan forró voltam, és annyira jóérzés volt végre a karjai között feküdni, hogy teljesen elvesztem a csókjainkban.

Csak akkor eszméltem fel, mikor a meztelen melleimet kezdte csókolgatni. Végigsimítottam a testén, és mikor a kezem a csupasz fenekéhez ért, rájöttem, hogy már egyikünkön sincsen ruha. Felnyögött, ahogy belemélyesztettem a körmömet az izmos hátsójába, és erősebben kezdte szívni a melleimet. Hirtelen elengedett, és lejjebb csúszott a testemen, nekem pedig az jutott eszembe, hogy biztosan vörös foltok lesznek a melleimen. De ahogy a megéreztem a nyelvét a belsőcombomon minden értelmes gondolat kiszállt a fejemből.

Még tiltakozásra sem voltam képes, csak élveztem, hogy a nyelve ott ér hozzám, ahol még sohasem. Vonaglottam alatta, és tehetetlenül dobáltam a fejemet. Ahogy éreztem, hogy egyre közelebb vagyok a csúcshoz, belemarkoltam a takarómba, de aztán csalódottan felsóhajtottam.

Edward felemelkedett rólam, de még mielőtt tiltakozhattam volna, hogy miért hagyta abba, a lábaim közé térdelt, és belém hatolt.

Éreztem, hogy könnyek csorognak végig a halántékomon, de nem tudtam, hogy miért sírok. Talán attól, hogy már nagyon régen nem éreztem ilyen közel magamhoz Edwardot, vagy azért mert az egész váratlanul ért, vagy talán azért mert leírhatatlanul jó érzés volt, hogy Edward bennem volt.

Ha előzőleg elveszítettem az időérzékemet, akkor most a szó szoros értelmében elájultam az érzelmektől. Csak fokozódott bennem a gyönyör, én pedig próbáltam a felszínen maradni. De igazából nem tudtam túl sok mindent tenni ennek érdekében. Sikoltozások és nyögések közepette érzékeltem, hogy Edward egyre gyorsabban mozog. Már éreztem, hogy hamarosan elragad az orgazmus, és a szám várakozóan kinyílt, hogy egy hatalmasat sikítsak az örömtől, de végül csalódottan zárultak be az ajkaim.

-          Mi… - nyeltem egyet. – Miért hagytad abba?

-          Miért csókolóztál Jareddel? – kérdezett vissza, és megint mozogni kezdett.

-          Nem tudom – suttogtam, és igyekeztem átadni magamat Edward lökéseinek.

-          Ez nem válasz – morogta közel az ajkaimhoz, és ismét megmerevítette a csípőjét. Csalódottan nyögtem fel, és hozzádörzsöltem magamat. Lefogta a csípőmet, és a nyakamhoz hajolt. A nyelve végigfutott a bőrömön, majd beleharapott a fülembe. – Miért csókolóztál Iannel?

-          Nem direkt csináltam – nyöszörögtem. Edward egy nagyot taszított a csípőjén, mire olyan mélyen belém csúszott, hogy egy kis fájdalom keveredett a gyönyörrel.

-          Nem direkt? – préselte ki a fogai között, miközben a csípője tartotta a pozíciót. – Nem érted, hogy rám van szükséged? Mikor fogadod el végre, hogy összetartozunk?

-          Felfogom – nyögtem, mire mozogni kezdtem. Zokogós hangok buktak ki belőlem a gyönyörtől.

-          Azt akarom, hogy az egyetlen ember, akit a testedbe engedsz, én legyek! – morogta, a szavai csak távolról jutottak el hozzám. – Ez a szádra is vonatkozik! – Nem válaszoltam, mire ismét abbahagyta a mozgást. – Az enyém vagy, érted?

-          Igen – sikítottam, és Edward elképesztően gyors mozgásba kezdett.

Mire felébredtem, nem volt mellettem senki. Egy levélen és a testem sajgásán kívül nem jelezte semmi, hogy Edwarddal átszerelmeskedtük az éjszakát.

A levélben azt írta, hogy muszáj volt elmenni-e vadászni, és hogy szeret, engem mégis elfogott a magány. Szeretkeztünk, ő pedig ismét itt hagyott. Csalódottan elhúztam a számat, ahogy rájöttem, hogy még nem voltunk együtt úgy, hogy arra ébredtem volna, hogy mellettem fekszik.

Hétfő volt, tehát muszáj volt felkelnem. Berögzült mozdulatokkal készülődtem az iskolába, és közben azon agyaltam, hogyan mondhatnám le a délutánra megbeszélt programomat.

Mikor az utolsó órám után megláttam a rám várakozó Melanie-t, rájöttem, hogy sehogy. Az arcán levakarhatatlan mosoly ült, és képtelen voltam elrontani az örömét.

-          Annyira izgatott voltam egész nap – csiripelte, és maga mögé mutatott. – Ez itt az új kocsim!

-          Új kocsi? – néztem rá, majd a mögötte lévő piros autóra.

-          Igen, most kaptam. Olyan kora karácsonyi ajándék, amiért megkaptam a jogsit.

-          Oh. – Ja, hogy egyesek karácsonyra kocsikat kapnak!- gondoltam magamban, de hangosan csak ennyit mondtam: - Klassz!

Valóban klassz volt. Egy igazán biztonságos kis járgányba ültünk be, és nem is csodálkoztam, hogy egy ilyet vettek Mel szülei. Finoman szólva nem a megfontolt vezetők közé tartozott. Éppen azon gondolkoztam, hogyhogy nem vettem eddig észre, hogy Melanie szülei milyen gazdagok, mikor barátnőm felvisított.

-          Jaj, ne! Otthagytam a jogosítványomat a szekrényemben!

-          Otthagytad? - hitetlenkedtem. Hülye!

-          Igen, egész nap téged kerestelek, hogy megmutassam, hogy nem kell buszoznunk, aztán, ahogy nem találtalak meg, betettem a szekrénybe. Olyan izgatott voltam, hogy nem jutott eszembe, mikor elindultunk.

-          Szerintem vissza kellene fordulnunk érte – motyogtam, mire Mel megforgatta a szemeit.

-          Persze, hogy vissza kell fordulnunk érte – mondta. – Nem akarom elveszíteni a jogsimat már most, ha találkozunk egy rendőrrel.

Ahhoz képest, hogy ezt mondta, nem a legszabályosabban fordult meg. Igyekeztem nem törődni ezzel, de gondolatban ezerszer leszidtam magamat, amiért egy kezdő vezető kocsijába ültem be.

Éppen a főúton haladtunk, mikor megláttunk egy rendőrautót. Csalódottan felsóhajtottam, hogy ez is csak velünk történhet meg.

De hatalmas meglepetésemre Mel élesen jobbra fordult. Kérdőn néztem rá, mire megrántotta a vállát.

-          Biztos, hogy nem tűntünk fel nekik – nézett rám, és nevetni kezdett. Nem bírtam ki, vele nevettem, közben a testem igyekezett túltenni magát Melanie vezetési stílusán.

Aztán minden túl gyorsan történt. Mi túl gyorsan mentünk, az út pedig ezen a részen jeges volt. Mel sikítani kezdett, és ide-oda kapkodta a kormányt. Éreztem, hogy valaminek nekicsapódtunk, aztán a gyomrom a torkomba csúszott. Azt hittem, hogy hányni fogok, de mikor rájöttem, hogy felborulunk, tudtam, hogy sokkal rosszabb fog történni. Éreztem az éles fájdalmat, majd hallottam az üveg robbanását. Az arcomat ezernyi szilánk lepte el, és a szemeimet is túl későn csuktam be. Az oldalamban érzett égető érzéstől alig éreztem a szúrásokat a szemgolyómon.

Olyan érzésem volt, mintha a fél testemet ki akarnák tépni a helyéről. És ahogy a kocsi felvette végső állapotát, ez az érzés csak fokozódott. Távolról halk sírás hallatszott, és megpróbáltam a hang irányába fordítani a fejemet, de nem ment. Olyan volt, mintha valami odaszegezett volna az üléshez a torkomnál fogva. Ahogy ezt végiggondoltam, megéreztem a forró zubogást a nyakamnál. Hirtelen fuldokolni kezdtem, és valamilyen folyadék ömlött a számba. Egy halvány gondolat az sugallta, hogy biztosan vér az, de ezzel már nem tudtam foglalkozni.

Szédülni kezdtem, és minden olyan furcsa lett. Lassan múlt a fájdalom, én pedig örömmel bújtam a sötétség biztonságos függönyei mögé.

Nem tudtam, hogy mi ébresztett fel. Aztán pár pillanat múlva rájöttem, hogy valószínűleg az artikulálatlan kiáltások és sikolyok térítettek magamhoz. Nem emlékeztem semmire, de ébredésem után pár perccel rájöttem, hogy nem is tudok semmire gondolni a tűzön kívül.

Hirtelen eszembe jutott, hogy autóbalesetet szenvedtem. Biztosan felgyulladt a kocsi, gondoltam, és közben rájöttem, hogy én sikítok. A kocsi égett, én pedig nem tudtam megmozdulni. Imádkozni kezdtem azért, hogy ismét elájuljak. Rettegtem a gondolattól, hogy élve fogok elégni. De a jótékony sötétség nem jött el, én pedig arra gondoltam, hogy ilyen rossz még a Pokolban sem lehet.

*Arthur Rimbaud: Egy évad a pokolban