Black Dawn: 4 fejezet

4. Kézenfekvő megoldás:

Bátorság, bátorság! – biztattam magamat.

-          Ian egy vérfarkas – böktem ki végül, mert biztos voltam benne, hogy ha tovább hallgatok vagy elbőgöm magam, vagy nem merek megszólalni.

Nem lehetett finom szavakkal leírni Edward dühös és egyben döbbent arcát.

-          Ő egy igazi vérfarkas. – Elhallgattam, mert rájöttem, hogy ez elég kétértelmű. – Akkor változik át, amikor telihold van…

-          És te ezt honnan tudod? – kérdezte szerelmem összeszorított fogakkal. Most jött a dühroham. Sejtettem, hogy ez lesz.

-          Őhm… Ian elmondta – makogtam, mire közelebb lépett hozzám. Valamiért hátrálni kezdtem. Más esetben elnevettem volna magamat, de nem most. Edward olyan félelmetes volt, mint még soha.

-          Ezek szerint te egy veszélyes fenevaddal voltál, és még eszedbe sem jutott szólni, hogy jöjjek vissza megvédeni téged? – Látszott, hogy nagyon vissza akarja fogni magát, de nem igazán ment neki. Tényleg tartottam tőle, mert még sohasem volt rám ennyire mérges.

-          Nem voltam veszélyben – szóltam közbe, és döbbenten vettem tudomásul, hogy a falig hátráltam. Ez nem jelentett jót, mert Edward még mindig megfontolt léptekkel közeledett hozzám. Olyan csendes volt, mint egy áldozatára vadászó ragadozó.

-          Edward – szólt rá valaki, de annyira el voltam foglalva azzal, hogy vajon most mit fog tenni, hogy nem figyeltem, ki figyelmeztette.

Csak felmordult, és egy szempillantás alatt előttem termett. Riadtan szisszentem fel, és lehunytam a szemeimet.

-          Nézz rám! – Hallottam meg a hangját, és éreztem, hogy a szája az enyémet súrolta. Megráztam a fejemet. – Nem akarok őrültséget csinálni, szóval nézz rám!

Kinyitottam a szemeimet, és belenéztem a dühösen kavargó fekete őrvénybe. Éreztem az illatát, ahogy a teste nekem feszült, és furcsa mód vágyódni kezdtem utána, nem pedig félni tőle.

-          Meg is halhattál volna – tört fel morgás a torkából. Mélyen beszívtam a tüdejéből kiáramló levegőt. Teljesen elkábított.

-          Nem voltam veszélyben – ismételtem meg magamat, mire hozzám préselte magát.

-          És ha mégis? – morogta az ajkaimra. Kezdtem azt érezni, hogy az előbbi heves kitörése, nem szimplán a dühéből eredt. – Mit tehettem volna, ha hazajövök és te halott vagy?

-          Nem történt volna ilyen – ellenkeztem, és megráztam a fejemet. Ezzel hozzádörgölőztem Edwardhoz, és a száját megéreztem az enyémen. Elhúzódott, és a nyelvével körberajzolta az ajkaimat.

-          Edward – morogta valaki hangosabban, és szerelmem hirtelen eltűnt a látóteremből.

Döbbenten láttam meg, hogy Jasper és Edward egymás előtt guggolnak támadó állásban. Nem akartam, hogy ez történjen, ezért megráztam a fejemet, hogy kitisztítsam belőle Edward illatát.

-          Segítséget kért, – kezdtem bele, ezzel kizökkentve őket – azt akarja, hogy segítsetek neki.

-          A fenéket – morogta Emmett, és túl komoly volt. Még sohasem láttam ilyennek.

-          Nem akartok neki segíteni? – kérdeztem döbbenten, és éreztem, hogy kihűlt a vérem. Nem értettem őket. Nem hagyhatják, hogy Ian lemészárolja a várost.

-          Nem hát – morogta Jacob, és csak most vettem észre, hogy mindenki ott állt a bejárati ajtó előtt.

Edward felegyenesedett, és megindult felém, de végül mégsem jött közelebb.

-          Hol van most? – kérdezte fojtott hangon. Megráztam a fejemet.

-          Nem tudom, csak elhozott. – Megint megráztam a fejemet. Nem titkoltam, hogy csalódtam bennük. – Tényleg nem segítetek?

-          Lydia – sóhajtotta Edward. – Hol van?

-          Miért érdekel? – kérdeztem összeszorított fogakkal. – Talán szét akarod tépni?

-          Megeshet – dörmögte Emmett, mire gyilkos szemekkel ránéztem.

-          Haza megyek – jelentettem ki, és elindultam a bejárat felé. Erős akartam lenni, és nem előttük elsírni magamat. Még sohasem voltam ennyire mérges rájuk. Úgy éreztem, hogy elárultak, és ami rosszabb volt, hogy én is elárultam Iant.

-          Haza viszlek – simította végig a karomon Edward, mire elkaptam azt.

-          Hagyj békén! – igyekeztem nem kiabálni, épp ezért szorítottam össze még mindig a fogaimat. – Haza sétálok. – Elhallgattam. – Vagy majd felhívom Iant, hogy vigyen haza.

-          Ha akár a közeledbe megy…

-          Mi lesz akkor? – Oké, mégis kiabáltam. – Széttéped, vagy mi? Vagy engem is megesztek vacsira? – Ezt nem kellett volna. Ez volt Edward gyenge pontja.

-          Ezt hagyd abba! – ragadott meg, és esélyem sem volt kiszabadulni. – Nem fog senki bántani téged, érted?

-          De őt igen? – sziszegtem az arcába. – Meg akarjátok ölni?

-          Ő egy vérfarkas. – Edward is nagyon igyekezett, hogy ne kiabáljon. – Nem segíthetünk neki.

-          Miért? – fakadtam ki.  – Akárki másnak segíthettek, csak neki nem? Érdekes! Hogy mik vannak!

-          Meghalunk, ha segítünk neki – tört ki belőle. – A Volturi megkeres és mindnyájunkat mágiára dob!

-          De hát miért? – kérdeztem döbbenten. Így valamivel érthetőbb volt, de csak az irántuk érzett dühöm szűnt meg. Most gyűlöletem fő tárgya a Volturi volt és persze saját magam.

-          A vámpírok és a vérfarkasok ősi ellenségek, és a Volturi évezredek óta azon van, hogy elpusztítsa őket – mondta nyugodt hangon Carlisle. Kissé lenyugodtam. Képtelen voltam nem tisztelni őt.

-          A kihalás szélén álnak – sóhajtotta Edward. Észrevehetően ő is sokkal nyugodtabb volt. – Hogy kerülhetett egy vérfarkas Forksba? És miért keresett meg téged?

-          Megérezte rajtam a vámpír szagot – sóhajtottam, és a mellkasának dőltem. Ostobának éreztem magam, amiért olyan durva voltam vele. A szavakat a pólójába motyogtam. – És azt remélte, hogy tudtok neki segíteni, hogy ne öljön meg senkit. Gyűlöli ezt.

-          Hogy változott át? – Hallottam meg Bella szerelmének a hangját.

-          Megharapta egy vérfarkas, de egy vámpír lerángatta róla azt a… - Inkább nem fejeztem be. – Azt mondta neki, hogy már ő is a játék része.

-          Ki az az őrült, aki játéknak tekinti ezt? – kérdezte Rosalie színtelen hangon.

-          Annyira fél – sóhajtottam felnézve Edwardra, aki nem rám figyelt. Vagyis mégis, mert a száját keskeny vonallá préselte össze, mikor meghallotta mondandómat.

-          Van is mitől – válaszolt rá Emmett, mire odakaptam a fejemet. Már a kanapén ült, és olyan volt, mintha nem is érdekelné, hogy ezek után mi lesz.

-          Én segítek neki – sziszegtem, mire Edward megfeszült. Kibújtam a karjai közül, és csalódottan vettem tudomásul, hogy nem tett semmit. Ez fájt.

Nem törték magukat, hogy megállítsanak. Próbáltam nem sírva fakadni. Megértettem őket, de nem gondoltam volna, hogy még Edward sem tesz semmit. Pedig nem állított meg, ahogy természetszerűleg tennie kellett volna.

-          Edward - csengett kétségbeesetten Nessie hangja, és megéreztem a kezeket magam körül, és az édes ajkakat a nyakamon.

-          Segítek, segítek… - ismételgette, miközben apró csókokat nyomott a nyakamra. – Szeretlek.

-          Én is szeretlek – fordultam meg az ölelésébe, és engedtem, hogy a könnyeim lefolyjanak az arcomon.

-          Megoldom – biztatta magát, hiszen engem nem kellett, mert bíztam benne. – Megígérem!

-          Szeretlek – ismételtem meg magamat, és mit sem törődve a családjával, megcsókoltam.

Heves volt és szenvedélyes, és rájöttem, hogy ez a viszontlátásunk első csókja. Olyan édes volt a szája, hogy muszáj volt a nyelvemmel is éreznem.

Egy torokköszörülés szakított félbe minket. Szerelmem csalódottan húzódott el, és megfogva a kezemet fordult a hang tulajdonosa felé.

Nem mertem rájuk nézni, inkább Edwardot figyeltem, ahogy a csókomtól nedves száját, nyalta meg. Ettől hevesebben kezdett verni a szívem.

-          Megoldom egyedül – kezdte Edward, vagy válaszolt Alice ki nem mondott kérdésére, nem tudtam eldönteni. – Ne avatkozzatok bele!

-          Ez lehetetlen kérés – jött közelebb Bella is. Meg kellett volna szólalnom, de nem ment.

-          Kérlek, bízzátok rám! – nézett rájuk nagyon komolyan. Valaki üzenhetett neki valamit gondolatban, mert sóhajtott, de végül beletörődve bólintott. Eldöntöttem, hogy majd megkérdezem, hogy mire jutottak.

-          Hová megyünk? – kérdeztem, mikor Edward kihúzott a kertbe, és a garázs felé vette az irányt.

-          Beszélünk a haveroddal – nézett rám fél szemmel, mire rávillantottam egy mosolyt. Valamiért már nem is tartottam a Volturitól. Edward belement, ami azt jelentette, hogy még sem vagyunk akkora veszélyben. – Meg van a száma?

-          Meg – kerestem elő a telefonomat, és oda nyújtottam neki Ian számával a kijelzőn. Azt hittem, hogy visszaadja, de nem tette. Benyomta a hívás gombot és a kocsija motorháztetejére támaszkodott.  Befészkeltem magamat a lábai közé és úgy bújtam hozzá.

-          Szia, Szépség! – Hallottam meg Ian félénk hangját. Majdnem elnevettem magamat, de Edward ezt közel sem találta viccesnek. A szemei féltékenyen megvillantak.

-          Itt a Szépség barátja – morogta bele a telefonomba. Hirtelen nagyon irigyelni kezdtem a készüléket, amiért olyan közel voltak hozzá Edward ajkai.

-          Oh – hallgatott el Ian, mire Edward elhúzódott tőlem és járkálni kezdett a garázsban, miközben beszélt a vérfarkas barátommal.

-          Mi az? – kérdeztem, mikor átnyújtotta a telefont.

-          Találkozunk vele – sóhajtotta, de a szemei még mindig féltékenyen csillogtak.

-          Szeretlek – léptem hozzá közelebb, de fölösleges volt, mert a következő pillanatban a motorháztetőn ültem.

-          Tudom – mosolygott rám, és elhúzta a hajamat a nyakamból. – Fel kellett volna venned egy sálat!

-          Nem kellett volna – döntöttem oldalra fejemet, hogy hozzá férjen a nyakamhoz. Tényleg hideg volt, de így hogy Edward szabadon húzhatta végig a nyelvét az érzékeny bőrfelületen, nem érdekelt.

-          Meg fogsz fagyni – suttogta, és megpróbált elhúzódni. Átkulcsoltam a testét a kezemmel és a lábammal, hogy eszébe se jusson ezt tenni. - Így jobb – morogta az ajkaimra, és mikor körbe néztem, már a kocsiban feküdtem.

-          Szeretlek – sóhajtottam, mire megnyalta az ajkamat. Kis híján felnyögtem, de próbáltam nem teljesen átadni magamat a vágynak. – Mi ez a váltás?

-          Hmm? – harapott bele a nyakamba, így megakadályozta, hogy beszélni tudjak. Felnyögtem, mert szívni kezdte a bőrömet.

-          Edward – morogtam, mire csalódottan felsóhajtott.

-          Legszívesebben felfalnálak – nézett a szemeimbe, mire szárazon nyeltem egyet. Ezt akartam!

-          Most már szeretnél velem szeretkezni?

-          Eddig is szerettem volna – nézett rám csúnyán. – De nem akartam felelőtlenül viselkedni.

-          És most már akarsz? – kérdeztem túl boldogan. Szerelmem elnevette magát.

-          Hatásos a gyógyszer – adott másmilyen választ, mint amire számítottam. Először nem is értettem, csak zavartan néztem Edward ajkait.

-          Hatásos? – kérdeztem bambán.

-          Lydia – nevetett fel Edward. – Szeretkezhetünk!

Nem tudom, hogy miért esett le ilyen nehezen, de gyanítottam, hogy Edwardnak köze volt hozzá.

-          Áááááá – kiáltottam fel boldogan. A vigyort le sem lehetett törölni az arcomról. Láttam a meglepettséget Edward arcán, amelyet a reakcióm váltott ki, de nem törődtem vele. Rányomtam a számat az övére, és megpróbáltam a testünk közé préselni a kezemet, hogy az ige alatt is érezhessem végre.

-          Lydia! – kapta el a kezemet, én pedig tágra nyílt szemekkel néztem rá. Eddig úgy tűnt, hogy akarja. – Mi lesz Iannel?

-          Oh – nyögtem csalódottan. Önző dolog volt, de hirtelen már nem is tartottam olyan fontosnak vérfarkas barátom problémáját.

-          Azt mondtad, hogy segíteni akarsz neki – emlékeztetett finoman, miközben leszállt rólam, és engem is felhúzott az ülésről.

-          Tudom – sóhajtottam.

-          Bepótoljuk – mondta az állam alá nyúlva. – Megígérem!

-          Rendben – mosolyogtam rá, mire nyomott egy csókot az arcomra.

Nem tudom, hogy miért azt beszélték meg a fiúk, hogy egy gyorskajáldában találkozzunk. Nem volt értelme.

A mirelit pizza és a rágós hamburger hús sehogy sem illett a komoly témához, amelyről beszélni készültünk.

Mikor megérkeztünk, Ian már ott volt, és az egyik félreeső sarokban ült.

Edward rendelt nekem valamit, még csak meg sem kérdezett, hogy éhes vagyok-e. Ezt egy csúnya pillantással jutalmaztam. Igazából tényleg éhes voltam.

-          Szia! – mosolyogtam halványan Ianra. Nem mosolygott vissza.

-          Sziasztok!

-          Ami a legfontosabb, – kezdte Edward – nem akarom, hogy bármi köze legyen ehhez Lydiának.

-          Edward! – méltatlankodtam, miközben arrébb csusszantam, hogy ő is beférjen mellém és le tudjon ülni az egyik székre.

-          Rendben – nézett Ian nagyon komolyan a szerelmemre. Meglehetősen bizarr pillanat volt.

-          Ian! – szóltam rá is, de olyan volt, mintha észre sem vettek volna. Abban a pillanatban utáltam őket. – Tudok magamra vigyázni! – Nem néztek rám, de mindkettejük elmosolyodott. Ez rosszul esett.

-          Segítetek? – kérdezte Ian reménykedve. Gyanítottam, hogy ez nem nekem szólt, ezért nem is válaszoltam rá.

-          Én segítek neked – hangsúlyozta ki Edward az első szót. Ian bólintott, mint aki megértette, hogy miről van szó. Idegesített, hogy engem kihagytak a beszélgetésből.

De aztán megérkezett a gyros, amit Edward rendelt nekem, és már nem foglalkoztam velük.

Edward mindent elmesélt Iannek arról, amit érdemes tudni a vámpírok és vérfarkasok kapcsolatáról. Ezt érdeklődve hallgattam, és megdöbbentett mikor rájöttem, hogy mekkora bajba kevertem Edwardot.

Ezután a pillanat után már nem volt kedvem nagyon enni. Ezt Edward úgy fogta fel, hogy megijedtem a hallottaktól, és olyat tett, amelyre csak a legvégső esetben számítottam.

Elmesélte Iannak a különleges képességeikről szóló történeteket, és elmondta, hogy ezek igazak. Szóval a beszélgetés többi részét nem halottam. Gyanítottam, hogy valamit rólam is beszéltek, mert Ian néha-néha felém pillantott. Ennek Edward látszólag nem örült.

Mondhatni untam magamat. Ezt nem akartam az orrukra kötni, így csak vártam és vártam. És sajnos közben csak tépelődni tudtam. Tudtam, hogy veszélyes, amibe belekényszerítettem Edwardot, de hogy ennyire az, azt nem is sejtettem.

Gondolatban a legcifrább káromkodásokat használtam magamra: egy ostoba…

-          Ideje mennünk! – mondta végül Edward, mire némán bólintottam. Még mindig melankolikus hangulatban voltam, és magamat szidtam közben.

Elköszöntünk Iantől, ami részemről csak egy bólintás volt.

Mérges voltam rá, a világra, de legfőképpen magamra. Veszélybe akartam sodorni a számomra legfontosabb embert, csak azért mert megint másnak szerettem volna segíteni. Nem tehettem ezt! Nem tehettem mindent kockára, csak azért mert sajnáltam Iant!

Olyan nehéz volt, mert nem akartam ebbe belekeverni Edwardot, de Iannak is segíteni akartam.

Aztán beugrott, és hitetlenkedve felnevettem olyan egyértelmű volt, hogy mit is kell tennem.

Hazafelé száguldottunk már a kocsival, de Edward engem tüntetett ki a figyelmével, és csodálkozó szemeit rám függesztette.

Annyira örültem, hogy megtaláltam a megoldást, hogy rögtön ki is böktem azt.

-          Most kell vámpírrá változnom!