Happy Birthday, Edward! :) + Meglepetés!

Szóval valószínűleg a legtöbben tudjátok, hogy ma van Edward születésnapja. Ma töltötte be a 109-et!  :D
És én egy vérbeli Team Edwardos vagyok, szóval nekem ez egy fontos nap... :P

A másik dolog pedig az, hogy nagyon hálás vagyok nektek azért, amiért olvassátok a történetemet. Komolyan, sohasem gondoltam volna, hogy azok a gondolatok, amelyeket megosztok veletek, tetszeni fognak nektek. 
Mert az írásaim részben én vagyok, és mikor elkezdtem a történetet féltem, hogy nem fog nektek tetszeni... Túl nyálasnak találjátok, vagy valami ilyesmi... 
Aztán attól is tartottam, hogy Edward Blacket túl érzelgősnek találjátok, mert ő nagyon fontos nekem... :$
Ő az én képzeletem szüleménye, és minden benne van, amit egy fiútól elvárok... :P  
Ez csak pár dolog amitől féltem, de köszönöm, hogy egyik sem volt probléma. Természetesen mindenkinek megvan a saját véleménye, és az nem mindenkinek jelenti a tökéleteset, ahogyan én gondolom, de ettől vagyunk emberek... Mert különbözünk... :P ( És ezért nem rohangál több tucat Edward a világban...sajnos!)

Szóval ezért írtam nektek egy meglepi részt, ami nem az én történetemről szól...
Nekem az egyik kedvenc fejezetem a Twilight Sagaból a Twilight 13. fejezete.  Szóval ez még kapcsolódik is a mi kis ünnepeltünkhöz.... :P

Mindenkinek Edwarddal teli napot kívánok, és remélem, hogy tetszeni fog!

13.fejezet:

Vallomások (részlet):

-          Mutathatok neked valamit?- kérdeztem, s szemeim gyermeki izgatottsággal megcsillantak.

-          Mit akarsz mutatni?- kérdezett vissza, ahelyett hogy válaszolt volna.

Lassan álltam fel, hogy meg ne ijesszem, és válaszoltam a kérdésére:
-          Megmutatom neked, hogyan közlekedem én az erdőben!- mondtam, de ahogy kiejtettem a szavakat, már meg is bántam. Bella arca nem kíváncsiságot, még csak nem is érdeklődést mutatott, hanem színtiszta rémületet. Már majdnem visszavontam volna előbbi szavaimat mikor eszembe jutott, hogy milyen hosszú órákon keresztül küszködtük ide magunkat.

Charlie biztos infarktust kapna rémületében, ha Bellát még éjjel tizenegykor sem látná otthon.
És szinte biztos vagyok benne, hogy ennek a fura emberlánynak tetszene a vámpírok közlekedési módja - a fordított agyműködéséből ítélve…

-          Ne aggódj!- mondtam hosszas töprengésem után, amelyből ő semmit nem vett észre- Semmi bajod nem lesz, és sokkal gyorsabban odaérünk a furgonodhoz.

Kedves szavaimhoz még egy természetesen jövő féloldalas mosoly is párosult, mert láttam, hogy az arca megtelik bizalommal. Ettől elöntött az önelégültség, amely nem volt szép tőlem, de egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak bele abba, hogy mekkora bosszúságot okozok Mike Newtonnak. Hiszen most Bella velem van és abszurd módon, de csak engem szeret - bár az ő emberi szívének szeretete meg sem közelíti azt a mérhetetlen imádatot és szerelmet, amelyet az én vámpír szívem táplál iránta, és mellyel belülről felmelegíti fagyos lényemet. Gonosz gondolataimból gyanakodó és egyben hitetlenkedő kérdése zökkentett ki, melyet olyan édes hangnemben tett fel, hogy ha még ember lennék teljesen biztos, hogy belepirultam volna.
-          De ugye nem akarsz denevérré változni?

Ahogy megértettem kérdésének abszurd értelmét megállíthatatlanul tört ki belőlem az ugatásszerű nevetés.

-          Ezt mintha már hallottam volna!- szólaltam meg végül a hosszú percekig tartó idétlen vihorászásom után.

-          Oké, tudom, hogy mindenki ezt kérdezi tőled. – mondta egy édes mosoly kíséretében.

Ahogy érzéki ajkait szemléltem egy ismerős érzés, úgy talált rám újból mintha pofon vágtak volna. A vágy hihetetlen gyorsassággal és erővel tört rám. Gondolataim úgy peregtek a szemem előtt mintha televízióból közvetítették volna, mintha nem is én volnék a tulajdonosuk.
Merész vágyképeimben a telt, érzéki ajkakat ízlelgettem és a puha, forró testet simogattam.
Nyelvem gyengéden utat tört magának a forró ajkak közé, hogy a másik picike, nedves nyelvvel érzéki csatát vívhasson. Kezem szinte életre kelt, betévedt a finom anyagú ruha alá, s olyan izgató pontokat érintett, melyek még soha nem éreztem kezem alatt. Ahogy simogattam a bársonyosan puha testet, az a kezeim alatt még jobban felhevült. Mostanra már a ruhák anyaga érdesnek és durvának tűnik, és mégis még mindig ezek az anyagok tapadnak az oly kívánatos testhez… Kedvem lett volna szétszakítani őket, hogy eme durva anyagok helyett az én meztelen bőröm simuljon hozzá az érzéki, izgató pontokhoz…
ELÉG!
Nem gondolhatok ilyenekre…
Mikor vágyképeim tárgya alig egy karnyújtásnyira van.
Nem akarom bántani és nem is fogom! Még akkor sem, ha éppenséggel ismeretlen férfiúi vágyaimról van szó.
Hiszen meddig tartana az a bizonyos állapot melyet vágyképeim vetítettek elém?
Körülbelül egy másodpercig…
Hiszen biztos vagyok, hogy nem tudnám magam megtartóztatni, és most nem pont a csábító vérének illatától való küzdelemről van szó…
Hanem a teste utáni vágyimról… Melyek csak egyre erősödnek iránta.
-          Ne gyere, te kis gyáva, mássz fel a hátamra! – mondtam neki, de látszott, hogy nem vett komolyan. Ezen mosolyognom kellett, annyira ártatlan és tökéletes volt.

Felé nyúltam, mire a szíve majd’ kiugrott a helyéről. Ez sokban javított az önbizalmamon, amióta megismertem. Mindig elégedetté tett a tudat, hogy nem Mike és a többi emberférfi váltotta ki belőle ezt a reakciót, hanem én. Én a szörnyeteg, aki meg sem érdemelte őt…
-          Kicsit nehezebb vagyok, mint egy átlagos hátizsák! – figyelmeztetett, miközben szorosan hozzám simult.

Akaratlanul törtek elő az előbbi vágyképek, én nagyon kevésen múlott, hogy ne valósítsam meg őket.

-          Eh! – adtam hangot küzdelmemnek, de igyekeztem a hangomat inkább fölényesnek álcázni, nehogy kihallja belőle a vágyódást. Féltem, hogy az esetleg tényleg megijesztené. Egy vámpírnál - aki szerelmes belé, és még emberi módon kívánja is-, nincs nagyobb csapás, véleményem szerint. De vajon ez az Ő részéről is, így működik? Ezen eddig nem gondolkoztam, de izgatott lettem tőle, hogy talán neki is vonzó vagyok olyan szempontból. Talán tényleg tetszem neki úgy is.

Ez annyira boldoggá tett, hogy megfeledkezve gyorsaságomról, ragadtam meg a kezét, és szagoltam bele a csuklójába.

Az illata végig égette a torkomat, de ez volt a célom. A vére utáni vágyam kiegyensúlyozta a teste iránti vágyaimat. 

-          Egyre könnyebb és könnyebb! – mormoltam, és galád módon nem csak a várszomjamra értettem.

Majd futásnak eredtem.

Az erdő ugyanolyan volt, mint mindig. Az állatok ösztönösen érezték a veszélyt a közelemben, ezért messziről elkerültek, de ez most nem zavart.

A lány, akinek a szíve diktálta a legcsodásabb ritmust számomra, most itt volt a hátamon, és élveztem, hogy végre önmagam lehetek.

Hangtalanul szeltem át az erdőt, közben Bella szívének ritmusát hallgattam. Annyira gyorsan vert a szívecskéje, hogy először megijedtem, és egy kicsit lassítani kezdtem. De aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha csak az adrenalin okozza ezt? Végül is, mikor először futottam vámpírként, szinte biztos voltam benne, hogy ha ember lennék, nem tudnék gondolkozni a bennem termelődő adrenalintól. Így nem lassítottam, csak remélni mertem, hogy Ő is élvezi.

-          Ez remek volt, igaz? – nevettem fel, mikor a furgonjához értünk. Vártam, hogy mikor fogja helyeselni, de nem szólalt meg. − Bella, jól vagy? – kérdeztem rémülten. Idióta, szidtam magam, hogy képzelted ezt ?!

-          Azt hiszem, le kell dőlnöm egy kicsit! – remegett meg a hangja, miközben a szíve eszeveszett dobogása lassulni kezdett.

-          Sajnálom! – motyogtam bűntudatosan. Kíváncsi voltam, hogy mikor ugrik rémülten hátra, és rohan el tőlem messzire.

-          Azt hiszem, segítségre van szükségem – motyogta szégyenlősen, mire ledöbbentem. Nem elég, hogy ez a csodálatos lány velem van, még ezután is a segítségemet kéri.

A kétségbeeséstől halkan felnevettem, majd elkezdtem leheletfinoman lebontani törékeny karocskáit a nyakamról. Nem mintha fájdalmat okozott volna nekem… Az izmai meglazultak, de még mielőtt lepottyanhatott volna, a karjaimba kaptam. Engedtem a kísértésnek, és átöleltem kecses testét, miközben mardosott a bűntudat. A pillanatot kiélveztem, hogy vére azt a lányt tarthatom a karjaim között, akire több mint egy évszázada várok, de aztán gondosan elhelyeztem az egyik páfránylevélen.

-          Hogy érzed magad? – kérdeztem, miközben magamban alkalmaztam az Emmettől tanult trágár kifejezéseket. Olyan sápadt volt, hogyha nem szólalt volna meg, teljesen biztos, hogy pánikolni kezdek.

-          Azt hiszem, szédülök. – motyogta összeszorított szájjal. Szerencsére erre tudtam, hogy mi a megoldás. Remélhetőleg nem okoztam benne nagyobb kárt…

-          Tedd a fejed a két térded közé! – utasítottam szelíden. Teljesítette, és semmilyen ellenvetést nem fűzött hozzá, amit megmosolyogtam. Reménykedtem benne, hogy kezdi megérteni, hogy én csak a legjobbat akarom neki, habár ezt a mai kirándulásunk sem bizonyította. Mikor felnézett, jöttem rá, hogy talán kárpótolhatnám az ostobaságaim miatt… Nem tudtam, hogy ezt hogy is tegyem, de meg akartam tenni. 

-          Úgy látom, ez nem volt igazán jó ötlet – kezdtem mentegetőzni, mire gyorsan közbe vágott.

-          Dehogyis, nagyon érdekes volt! – suttogta remegő hangon, mire felhördültem.

-          Hah! Olyan sápadt vagy, mint egy kísértet. Sőt, olyan sápadt vagy, mint én! – igyekeztem elviccelni a dolgot, mert úgy éreztem, hogy mindjárt összeroppanok, ha nem segíthetek Bella lelki állapotán.

-          Azt hiszem, be kellett volna hunynom a szemem. – motyogta, erősen összeszorította a szemeit, közben kicsit kicsücsörítette az ajkait. Erről eszembe jutott, hogy talán van egy mód, amivel kiengesztelhetem. Igazat megvallva féltem. Féltem, hogy ez a kis akciómtól rémült meg annyira, hogy arra kér, ne mennyek a közelébe többet. A lényem két részre szakadt. Az egyik, ami a józanabbik volt, azt tanácsolta, hogy menjek el, és hagyjam békén Bellát, de a másik… A probléma az volt, hogy én a másik részemre hallgattam, mert képtelen voltam lemondani róla… 

-          Legközelebb majd ne felejtsd el! – motyogtam miközben a fejemben megfogalmazódott a lehetetlen ötlet. Tudtam, hogy képtelenség, amit tenni készülök, de még sem tudtam ellenállni.

-          Legközelebb! −  nyöszörögte, mire magamhoz tértem. A vámpírgondolkozásomnak köszönhetően nem kellett különösebben figyelnem Bellára, így a tervemre tudtam koncentrálni. Felnevettem az előbb lejátszódó jelentem, amire nem is tudtam igazán figyelni. A méreg felgyülemlett a számban már akkor, ha csak arra gondoltam, hogy olyan közel leszek Bellához. A tervem kidolgozása annyira lefoglalta az elmém nagyobb részét, hogy észre sem vettem, hogy szerelmem már jobban van. 

 

-          Felvágós! – mondta, de már nem volt időm visszavágni. Teljesen lefoglalta a testemet, az hogy teljesítsem a tervemet. Ki kellett engesztelnem Bellát, ha nem haragudott rám abban a pillanatban, akkor is.

Megfeszítettem minden izmomat, és felkészültem arra, hogy a vére illata erőteljesebben égeti végig a torkomat.

-          Nyisd ki a szemed, Bella! – szólítottam meg csendesen, mire kipattantak a szemei. Hallottam, ahogy a levegő bent akadt a tüdejében, de még idejében újra lélegezni kezdett. Az arcom közel volt hozzá, és ezzel elkezdődött a tervem. Azonban arra nem számítottam, hogy a gyomrom idegesen összerándul, ezzel fokozva a – már egyébként kellemetlen - sóvárgásomat, amelyet a méreg váltott ki belőlem. − Azon gondolkodtam, amíg futottam... − elhallgattam, mert nem mertem fojtatni. Ebben volt némi hazugság is, mert futás közben nem csak ilyen dolgokra gondoltam… A gombóc a gyomromból felkúszott a torkomba, és - hatalmas megdöbbenésemre – rájöttem, hogy zavarban vagyok. 

-          Remélem, azon, hogyan kerüljük el a fákat! – motyogott közbe Bella, mire felnevettem. Erre nekem nem kellett gondolnom, hiszen a futás olyan könnyedén és rutinosan ment, mint az embereknek a légzés.

-          Buta Bella! – mormoltam, miközben a gondolataim már ismét a tervemen jártak. Meg kell próbálnom, döntöttem el. Rettegtem Bella visszautasításától, de mégis meg akartam tenni… Igyekeztem nem kapkodva szedni a levegőt, nem akartam Bellát megijeszteni.  −  A futás a második természetem, nem kell gondolkodnom rajta! – magyaráztam meg neki röviden, hogy miért is ne féljen, mikor vele vagyok. Legalább ettől nem kell tartania…

-          Felvágós! – morogta, mire már mosolyognom kellett. Ha tudná, hogy milyen küzdelmek folynak éppen bennem le ebben a pillanatban, teljesen biztos, hogy nem ezzel a szóval illetne.

-          Nem. Azon gondolkodtam, hogy van valami, amit szeretnék megpróbálni! – gyorsan kimondtam a szavakat, még mielőtt a gombóc teljesen megakadályozott volna, abban, hogy megtegyem.

Alig észrevehetően remegtek a kezeim, amikor Bella arcát megfogtam. Ha ember lettem volna, tejesen biztos, hogy az idegesség alapvető jeleit produkáltam volna.  

Bella lélegzete elakadt, de igyekeztem ezzel nem foglakozni, ami szinte lehetetlennek bizonyult elfojtanom magamban a szörnyetegeket.

Igyekeztem minél gyorsabban lerendezni ezt az egészet. Magamban megfogalmazódott a gondolat, hogy nem fog számítani, nekem mennyire lesz jó. Csak adni akartam Bellának, és reméltem, hogy nem rontom el. Hisz’ számára több mint valószínű, hogy nem vonzóak jéghideg ajkaim, nem úgy, mint az övéi számomra…

Nem volt elég, hogy még a vérszomjamat és a vágyamat a teste iránt is féken kellett tartanom, Bella megnehezítette a dolgomat azzal, hogy még mindig nem lélegzett.

Igyekeztem kizárni minden zavaró tényezőt, - mint például a görcsöt a hasamban – és arra koncentráltam, hogy a szörnyeteg még véletlenül se szabaduljon el rajtam. Legnagyobb meglepetésemre a vérszomjam ebben a pillanatban eltörpült a férfiúi vágyaim miatt. De tartottam tőle, hogyha nem vagyok elég óvatos, egy gyenge pillanatomban mindkettő eluralkodik rajtam.

Nagyon lassan az ajkira hajoltam, és gyengéden hozzájuk nyomtam az enyéimet. Még a legmerészebb képzelgéseimet is felülmúlta, ahogy a forró ajkai az enyémekhez simultak.

Iszonyatos mértékben koncentráltam, hogy a kezeim, amelyek Bella arát fogják gyengéden, ne kelljenek életre, és húzzák még közelebb a kívánatos testet. A testem minden pontját elárasztotta bizsergés, amely az ajkaimból indult. A forróság, amelyet a közelsége okozott, elterjedt az egész testemben. Vámpír létemből kifolyólag nem nagyon érzékeltem ezeket a hőmérsékletváltozásokat, de most már értettem, hogy miről beszéltek a fivéreim.

Azonban arra egyáltalán nem számítottam, hogy Bella teljesen megvadult. Beletúrt a hajamba, majd az ajkai elnyíltak. Ezekkel sikerült az őrületbe kergetnie.

Az egyik felem azt javasolta, hogy hagyjam, hogy megtörténjen, aminek meg kell. De a másik most sokkal dominánsabb volt, ezért ennek a hatására eltoltam magamtól. Utáltam, hogy ezt teszem, amit Bella bűnbánó arca sem könnyített meg. Egy pillanatra, de csak egyetlen egyre elkalandoztam a gondolataim, hogy mi történhetett volna, ha ember vagyok. Még soha életemben nem sanyargatott ennyire a tudat, hogy nem adhatok meg mindent Bellának.

Már csak a tudat is, hogy ha nem az lennék, aki vagyok, akkor szenvedélyesen megcsókolhattam volna, és nem kellett volna eltolnom magamtól. A vágyképeim ismét elemi erővel rám törtek, és összeszorított szájjal próbáltam ellenállni a kísértésnek.

Ahogy beszippantottam az orromban a levegőt, kicsit jobb lettem, mert így nem csak a testére összpontosult a magamba fojtott vágy egésze. Kisebb-nagyobb sikerrel eloszlott a teste iránt vágyódó és a vérére szomjazó felem között.

          

-          Hoppá! −  motyogta, engem pedig akaratlanul elöntött a düh. A hangsúlyából nagyon érződött, hogy sajátmagát teszi felelőssé, ami iszonyatosan bosszantott. Mégis hogy képzeli ezt? Hiszen, ha egy normális fiúval csinálta volna, akkor az minden gondolkozás nélkül leteperte volna. De nekem még rendesen megcsókolni sem lehetett…

-           Az nem kifejezés! – összeszorított fogaimon keresztül tudattam vele, hogy ez mennyire dühít engem, de valószínűleg félre értett, mert megpróbált tőlem távolabb húzódni, de nem engedtem, a kezeinél fogva visszahúztam. Szükségem volt rá…

-          Nem kellene inkább...? – kérdezte félénken, mikor nem engedtem el.


-          Nem, egész tűrhető. Várj egy pillanatig, kérlek! – tényleg nem akartam, hogy elhúzódjon. Ez volt a módszerem: a két vágy ellensúlyozta egymást. És sikeres volt, alig telt el pár perc, és már egyik féle szörnyeteg sem kerített hatalmába. Hálás voltam Bellának, amiért végig a szemembe nézett, és nem rettent meg tőlem. Halványan elmosolyodtam. - Na tessék! – motyogtam, és nem tudtam titkolni, hogy mennyire elégedett vagyok. Nem csak a sikeres vágyelterelő módszerem miatt, hanem azért is, mert Bella nem félt tőlem.

-          Elviselhető? – érdeklődött. Megint értem aggódott…

-          Erősebb vagyok, mint hittem. Jó tudni.

-          Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról! Sajnálom... – Nem tudtam feldolgozni a tudatot, hogy megint megát okolja, azért ami csakis az én hibám.

-          Végtére is, te csak ember vagy! – Végül úgy döntöttem, hogy elviccelem a dolgot. És ez bejött, mert nem csak az ő gondolatait, hanem az enyémeket is eltereltem.

-          Nagyon köszönöm! −  mondta gúnyosan, amit megmosolyogtam.

Felpattantam, és rájöttem, hogy nagyon boldog és elégedett vagyok. Valószínű, hogy nem ez volt az a csók, amire mindenki vágyik, de én mégis elégedett voltam. Egyre könnyebb lesz, és végül már nem fogok így szomjazni Bella vérére. De abba, hogy miként fogom elviselni a testem emberibb reakcióit, még nem találtam megoldást.

Odanyújtottam neki a kezemet, és felsegítettem, de abban a pillanatban megszédült.

-           Még mindig a futástól szédülsz? Vagy az én csókolási tudományomtól? – kérdeztem nevetve, miközben biztonságosan megállítottam a lábán.

-           Nem tudom biztosan, mert még mindig elég kába vagyok. De azt hiszem, ettől is, attól is. – motyogta, de valamit nagyon tanulmányozott az arcomon. Azonban nem tudtam ezzel foglakozni, mert egy másik ötlet fogalmazódott meg bennem. Ilyen állapotban nem vezethet…

-          Talán hagynod kéne, hogy én vezessek.

-          Megőrültél? – pár oktávval feljebb kúszott a hangja, amin meglepődtem. Bella nem volt hisztis. Bár az tény, hogy nem szereti, ha gyengének tartják.

-          Félálomban is jobban vezetek, mint te a legjobb napodon! Jobbak a reflexeim. – magyaráztam neki mosolyogva. De belül egy kicsit sértett a tudat, hogy nem bízik meg bennem eléggé…

-          Ebben biztos vagyok, csak abban nem, hogy az én idegeim meg a furgonom el tudják viselni a vezetési stílusodat. – Majdnem kiszakadt belőlem egy hangos sóhaj, mikor rájöttem, hogy nem tőlem fél, hanem a furgonját félti. Véleményem szerint az a vaskupac, amit ő autónak nevez, nem volt méltó hozzá.

-          Egy kicsit több bizalmat, Bella, ha szabad kérnem! – közben magamban elképzeltem Bella tekintetét, amint megajándékozom egy új autóval. Valamiért biztos voltam benne, hogy nem tetszene neki. Erre megforgattam a szemeimet. Hát persze, hogy nem…

A kezét látványosan mélyebbre ásta a zsebében, és vigyorogva megrázta a fejét. Elbűvölő volt…

-          Szó sem lehet róla!

Felvontam a szemöldökömet, és mikor elment mellettem, érte nyúltam. Ezt emberi tempóban tettem, és még időben, mert majdnem elesett. Na, ennyit arról, hogy vezetni fog… Szorosan vontam magamhoz, és a kezeim a derekát vasbilincsként zárták körbe.

-          Nézd, Bella, én a magam részéről már eddig is komoly erőfeszítéseket tettem, hogy életben tartsalak. Ugye, nem képzeled, hogy odaengedlek a volánhoz, amikor még járni sem tudsz egyenesen? És különben is, egy igazi jó barát sosem hagyja, hogy a barátja részegen vezessen! – mondtam, de már előre elvigyorodtam, mert tudtam, hogy ezt nem fogja szó nélkül eltűrni.

-          Részegen? – És nem is tévedtem…

-          Te már a puszta jelenlétemtől is megrészegülsz! −  melegen rámosolyogtam, mert tudtam, hogy ez a gyenge pontja. Még szerencse, hogy Bella nem tud az én gyenge pontjaimról…

-          Ezzel nem tudok vitatkozni... – hatalmas meglepetésemre nem ellenkezett. Pedig már elterveztem, hogyan fogom bemutatni a gyakorlatban is, amit előbb elmagyaráztam neki…

Elengedte a kulcsokat, és én vámpír sebességgel elkaptam őket.

-          De csak kíméletesen hajtsd, mert a furgonom már védett korban van! – össze kellett szorítanom az ajkaimat, nehogy felvihogjak. De aztán a lehető legkomolyabb tekintettel néztem rá, és biztosítottam arról, ami egyértelmű tény volt.

-          Efelől szemernyi kétségem sincs.

-          És terád egyáltalán nem hat? – megdöbbentem, ahogy meghallottam a kérdését. Először fogalmam sem volt, hogy miről beszél. - Mármint a jelenlétem. – világosított fel. Képtelenség, döbbentem meg. Képtelenség, hogy nem veszi észre azt, hogy mennyire a rabjává váltam. Hogy ő a létezést jelenti számomra…

Odahajoltam hozzá, és gyengéden végig cirógattam az ajkaimmal az álla vonalát. Megremegett, miközben engem elöntött a forróság. Ha érezné ezt, akkor nem mondana ilyeneket. Új cél lebegett a szemem előtt: bebizonyítani, hogy milyen hatással is van rám. És ennek az első részét most hajtottam végre.    

.

− Dehogynem – suttogtam neki, majd ismét visszatértem az eredeti vitatémánkhoz. − De akkor is jobbak a reflexeim!

Elhúzódtam Bellától – bármennyire is nehezemre esett, de haza kellett vinnem -, mire megforgatta a szemeit. Elfojtottam egy mosolyt. Udvariasan betessékeltem a kocsiba, majd vámpír sebességgel én is bepattantam a vezetőülésre. Megfogtam szerelmem kezét, majd beindítottam a motort…

  
Tudom, hogy ez az Edward kicsit eltér a könyvbelitől, de szerintem neki is lehetnek szerelmes gondolatai... Szerelmes Bellába, és szerintem nincsen olyan ember, aki nem képzelné el, hogyan csókolózik vagy ölelkezik a szerelmével... 
Szeretlek titeket, és nagyon köszönöm az 52 rendszeres olvasót! :D El sem hiszem! :P
XoXo