Red Moonlight: 12.fejezet.

12. Az erdő:



Szinte egész péntek délután pattogtam örömömben, ami feltűnt anyáéknak is, de nem zavart a kérdésözön, amit ezután kaptam. Boldog voltam, talán boldogabb, mint valaha.

Amint Edward elhajtott magfogalmazódott bennem egy kérdés: Ez a valóság? Olyan ostobának éreztem magam, mikor a biztonság kedvéért megcsíptem magam, de nem történt semmi. Valószínű, hogy Edward jót nevetett volna rajtam – gondoltam, és már a tudattól, hogy Edwarddal csókolóztam boldog lettem.

A boldogságom kitartott szombatig, és ahogy ráébredtem, hogy ma fogom Edwarddal tölteni az estémet, még boldogabbá tett.

Nem terveztem, hogy kiöltözöm. Azt akartam, hogy úgy szeressen, ahogy vagyok, azaz úgy ahogyan mindennap öltözködöm.

Egy dolgot akartam a végsőkig halogatni, az pedig a szüleim tájékoztatása az esti randimról Edwarddal. És mintha a Sors is mellém állt volna, a szüleim nem tartózkodtak itthon. Szóval sikerült ezt a kínos beszélgetést elhalasztanom délutánra.


Úgy terveztem, hogy vasárnap tanulok, és ma csak álmodozom, így nem volt semmi dolgom. És végül ez egy kicsit untatott. Unalmas volt egész délelőtt tv-t nézni, és számítógépezni, ezért egy furcsa ötlettől vezérelve felvettem a kabátomat, és a kulcsomat magammal víve, elindultam az erdő felé.

Nem vallott rám ez a viselkedés, főleg nem most. Alapból nem szerettem a sötét, apró élőlényekkel teli helyeket, amibe az erdő is beletartozott. De mostanában jobban kerültem az ilyen helyszíneket, mint a pestist. És ez a különös gyilkossági sorozatok miatt volt, ami a városlakókat tartotta félelemben.

De ma mégis elindultam. Annyira boldog voltam, hogy azt hittem, nem történhet vele semmi rossz ma. Ma biztosan nem…

Az erdő nem volt messze a házunktól, alig ötszáz méterre.

Mikor oda értem a széléhez, olyan csendes és nyugodt volt minden, hogy megtorpanás nélkül léptem bele az erdő sűrűjébe.

Különösen szép nap volt a mai. Forkshoz hűtlen időjárás volt, a nap sütött, és langyos szellő fújdogált. Annyira békés volt, hogy még a halk neszek, amelyek az erdő szerves részét képezték, sem ijesztettek meg.

Csak mentem előre a földúton, ami valószínű, hogy az erdő közepe felé vezetett. Közben a gondolataim megállás nélkül kalandoztak. Leginkább Edwardra gondoltam, és arra, hogy mennyire nem érdekel, hogy a diákok mit gondolnak. Amíg vele lehetek, semmi sem érdekel.

De mint valami gonosz szellem, az emlékképek bekúsztak a szemem elé, és keserűvé tették eddig felhőtlen napomat. Eszembe jutott, hogyan ölelte meg Edward Thabitáékat. Mérges, és féltékeny voltam rájuk, és Edwardra is. Velem miért nem bánik így? – bizonytalanodtam el ismét.

Annyira akartam, hogy végre együtt legyünk, hogy kis híján megfulladtam a rám törő érzelmektől.

Borzalmas volt minden egyes percet nélküle tölteni. Már most hiányzott, és azt akartam, hogy itt legyen velem.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, mikor tértem le az ösvényről. Igazából azt sem tudtam, hogy letértem-e a az ösvényről, vagy csak az egyszerűen megszakadt. Remek! – gondoltam – Ismét eltévedtem. Vajon, ha egyenesen megyek, akkor kijutok valahogyan?

A félelem úrrá lett rajtam, és a zajok most már nagyon is zavaróan voltak. Sokkal zavaróbbak, mint valaha, mikor erdőben voltam.

Aztán hirtelen mindenféle nesz elmúlt. A madárcsicsergés, és a gallyrecsegés ehhez képes dallamos volt.

Semmilyen zaj nem jelezte, hogy itt élnek állatok, ami nagyon zavart. Az eget eltakarta előlem a fák sűrű lombozata, így nem láttam, hogy talán felhők rontották volna el ennek a csodálatos napnak a varázsát.

Amint tovább mentem, egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem. Hogyan jutok ki innen? – tettem fel a legfontosabbat, amire egyértelműen nem tudtam válaszolni. Aztán a többi: Mi folyik itt? Miért jöttem ki a jó, meleg házból? Miért nem vagyok otthon, és készülődöm az Edwarddal való találkozásomra?

Egy apró tisztásra értem, ami tele volt apró facsemetékkel. De itt is túl sűrű volt a lombkorona ahhoz, hogy tisztán lássam az eget. Egy farönk volt a közelembe, és úgy gondoltam, megérdemlek egy kis pihenést.

Leültem rá, és a nyirkossága jelezte a tegnapi esőt.

Az arcomat a kezeimbe temettem, és szabad utat engedtem a visszafojtott könnyeimnek. Nem értettem, hogy miért én keveredek mindig bajba. Miért talál rám mindig a balszerencse?

Egy idő után, mikor már a könnyeim elapadtak, és a felszínes levegő vételtől majd’ megfulladtam, úgy döntöttem, ideje tovább menni.

Ahogy feltápászkodtam a farönkről, és felnéztem a vér megfagyott az ereimben.

Egy férfi állt velem szemben, úgy száz méterre.

Még sohasem láttam, de valami mégis ismerős volt benne. Átlagos rövid, barna haja volt, és ismerősen hófehér bőre.

Amint meglátta csodálkozó tekintetemet, szélesen elmosolyodott, amitől bukfencet vetett a gyomrom.

Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belém, de hátrálni kezdtem. Aminek az lett a következménye, hogy megfeledkezve a farönkről, bele ütköztem. Teljesen elvesztettem az egyensúlyomat, és átestem rajta. Élesen hasított a fájdalom a fejembe, és a hátamba. Éreztem, hogy a derekamat, ahol felcsúszott a kabátom, lehorzsolta a rönk durva kérge.

Eszeveszett módon kapálózni kezdtem, hogy minél előbb álló helyzetbe tornázzam magam.

Amint ez sikerült, ismét lefagytam. A férfi közelebb volt, hozzám, és félrebiccentett fejjel nézte, hogy mit csinálok.

Amint a tekintetünk ismét találkozott, újra elmosolyodott. Annyira féltem, hogy ő a gyilkos, hogy még gondolkozni sem tudtam.

Hátra hőköltem, ahogy a férfi előttem termett. Olyan gyorsan történt, hogy beleszédültem, és nem tudtam az arcára fókuszálni. Aztán megláttam a vérvörös szemeit. Rögtön rájöttem, hogy miért volt ilyen ismerős. Róla álmodtam, mikor a Cullenéknél aludtam. A felfedezésemet egy hangos sikítás is követte, amint megéreztem a hideg kéz érintését az arcomon.

A férfi ismeretlen nyelven suttogott valamit, ami valószínű megnyugtatásnak szánt. De nem érdekelt, rémülten hátráltam.

Rám mosolygott az undorítóan tökéletes fogaival, de alig egy másodperc múlva megváltozott az arca. Beleszagolt a levegőbe, és szörnyű morgás tört fel belőle.

Aztán az események olyan gyors fordulatot vettek, hogy először fel sem fogtam.

Hirtelen három, hatalmas állat ugrott ki mögülem, amik leginkább farkasokra hasonlítottak. Olyan nagyok voltak, mint a lovak, és félelmetesek, nagyon félelmetesek. Hangos fogcsattogtatás jelezte, hogy dühösek.

Hirtelen megjelent az összes Cullen, de csak egy villanásra láttam őket. Valaki felüvöltött, és mikor a hang irányába kaptam a fejemet, megláttam, hogy Emmett és Jasper az ismeretlen férfit fogják le.

Aztán megláttam Rosalie dühös arcát, közvetlenül előttem. Lassú léptekkel közeledett felém. Megilletődve néztem, ahogyan egyre csökken a köztünk lévő távolság. Hirtelen felemelte a kezét, és már csak egy dörrenést hallottam. Becsuktam a szemeimet, várva az ütést, de nem éreztem fájdalmat.

Mikor kinyitottam őket, egy izmos férfi háttal találtam szemben magam. Olyan közel volt, hogy éreztem az illatát, és hallottam a reszelős sóhaját.

Apró termetemnek köszönhetően, át láttam a válla alatt. A két Cullen fiú, megdöbbenve nézett oldalra. Követtem a példájukat, és megláttam egy tucat kidöntött fát, és egy közöttük heverő testet. Kikerekedett szemekkel néztem végig, ahogy Rosalie feltápászkodott, és fájdalmas, elárult tekintettel nézett, az előttem álló Edwardra.

Megpróbáltam átgondolni, hogy mi történt, de a zajok ismét elterelték a figyelmemet.

Az ismeretlen férfi ismét felüvöltött. Valószínű, hogy ki akarta használni a megdöbbent Cullenek figyelmetlenségét, de azok túl erősen szorították.

A következő pillanatban Edward eltűnt előlem, és már csak egy halvány csíkot láttam, ami jelezte, hogy az ismeretlen férfi felé tartott.

Mire még egyet pislogtam, a férfi feje, már nem volt a helyén. Felsikoltottam volna, ha a szavak a hányingertől nem akadnak a torkomon. Olyan dögszag terjedt el az erdőben, hogy félő volt, kiadom magamból a reggelimet. Nem láttam semmit, de sejtettem, hogy most ölik meg az idegent, amitől rettegés lett úrrá rajtam.

Sohasem féltem ennyire, még akkor sem, mikor azt hittem, hogy meg fognak erőszakolni.

De az most eltörpült e mellett.

Rettegtem, hogy meg fogok halni. Nem volt nehéz kitalálni, hogy az idegen meg akart ölni. De micsodák akkor Cullenék? És mit tesznek velem?

Öklendező hangot hallattam, ahogy megláttam a szanaszét heverő testrészeket.

Ez nem a valóság. Mindjárt felébredek! – kiáltottam magamban.

Aztán a tetem mellett álló Edward rám függesztette fájdalomtól eltorzult tekintetét. Először ezt hittem, hogy megsérült, de mikor láttam, hogy teljesen épségben van, rájöttem. A szemei sajnálattól csillogtak.

Ezt akarta eltitkolni előlem egész ismeretségünk alatt. Erre értette, hogy veszélyesek, és hogy távol kell tőlük maradnom.

Ahogy rájöttem, a könnyek elhomályosították a látásomat. Keserves sírásba kezdtem, a könnyek csak jöttek és jöttek, megállíthatatlanul. A szám elé tettem a kezem, hogy tompítsam a kétségbeesett nyögéseimet. Hirtelen mintha minden lényegtelen lett volna, amit eddig éreztem, semmi sem számított.

A mellkasomat ostromló érzések hatására, a lábaim felmondták a szolgálatot, és fenékre estem. Nem érdekelt, hogy hideg a föld, semmi sem érdekelt az önsajnálaton kívül. Miért történik ez velem? – kérdeztem magamtól kétségbeesve.

Felhúztam a térdeimet, és átkaroltam őket, a fejemet, pedig rájuk hajtottam. Miért? Miért? Miért? – zakatolt bennem ez a kérdés. Miért történik ez velem, ha közel kerülök egy fiúhoz? Annyira akartam Edwardot, hogy nem vettem számításba a folyamatos figyelmeztetését.

Ez csak az én hibám! - jöttem rá. Ha hallgatok rá, és messze elkerülöm őket, akkor most nem érzem magam ilyen pokoli rosszul.

Hirtelen megérintette a vállamat egy hideg kéz, mire hangosat sikítva, arrébb másztam.

- Lydia, kérlek! Állj fel! – szólt kérlelően Alice. De nem törődtem vele. Valamiért azt éreztem, hogy elárultak. Legbelül tudtam, hogy ez nem igaz, mégis mérges voltam rájuk, hogy nem mondtak semmit.

- Alice, ne érj hozzá! – Edward hangja dühös volt, és a morgás, ami követte még félelmetesebbé tette.

Felnéztem könnyes szemekkel, és rájöttem, hogy az összes Cullen körülöttem van. Az összes családtag arca sajnálatot, és csalódottságot tükrözött, kivéve két emberét. Rosalie dühös és csalódott volt egyszerre, és a tekintetét Edwardra függesztette. Akinek a tekintete fájdalmas volt, de egyszerre vágyakozva szikrázott is.
A sírástól kipirult arcomat hideg szél kezdte fújni, és megéreztem a füst szagát, és még valamit, amitől a gyomrom felfordult. A körülöttem álló emberekből egészen más reakciót váltott ki. Hangos morgás tört fel belőlük.

Amint meghallottam az eltérő morgást, a hang irányába kaptam a fejem. A hatalmas farkasszerű állatok még ott voltak.

A következő pillanatban már talpon voltam. Először fogalmam sem volt, hogy mi történt, de ahogy megláttam a körülöttem vadászpózba ereszkedő Culleneket, és a farkasokat, kezdtem megérteni. Edward előttem volt, és olyan közel, hogy szinte neki nyomott a fának.

Felém fordult, és ahogy beszélt éreztem a bódító leheletének illatát. Gyűlöltem magam, amiért még mindig gyorsabban kezdett dobogni a szívem miatta. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Gyűlöltem őt, és magamat is.

- Kérlek, ne félj tőlem! – hunyta le a szemeit.

- Hagyj békén! – toltam meg a mellkasát.

- Rendben – nyitotta ki a szemeit, és egy lépést távolabb húzódott. De ahogy ezt megtette, megbántam, amit mondtam. A szemei csillogtak, de nem úgy, ahogyan megszoktam. Mintha könnyesek lennének – döbbentem rá.

- Ígérem, békén hagylak! Csak most légy jó! Kérlek, engedd, hogy megvédjelek! – nézett rám perzselő tekintettel, amitől a szám kiszáradt, és a tekintetemet magába szippantotta, az Edward szemeiben megbúvó feketelyuk.

- Mi? – értetlenkedtem, mikor kábulatomból magamhoz tértem.

- Csak maradj csöndben!

Nem tudtam megkérdezni tőle, hogy miért, mert visszafordult, olyan gyorsasággal, hogy először fel sem tűnt.

A következő pillanatban öt gyors, gyönyörű, és vörös szemű ember jelent meg előttünk.

Érezhető volt a feszültség, ami a hirtelen jött látogatókat kísérte.

A rongyos ruháik szabadon hagyták hosszú végtagjaikat, és itt-ott vérfoltosak voltak. A vér megfagyott az ereimben, ahogy végig néztem rajtuk. Mik ezek?

- Üdvözöllek benneteket! – állt eléjük Dr. Cullen, felegyenesedve.

Mindegyikük biccentett, de nem szólaltak meg. A tekintetüket körbejáratták az előttük támadásban állókon.

A két nő leginkább a velük egyneműeket figyelték. Az egyiknek vállig érő barna haja volt, a másiknak rövid tejfölszőke.

A három férfi is felmérte a helyzetet, majd az egyik tekintete megállapodott rajtam. A két szőke férfi inkább a farkasokat figyelte. A hosszú barna hajú férfi elvigyorodott, mire Edward morgással válaszolt.

- Egy ember? – kérdezte akcentussal, vigyorogva – Finom – szagolt a levegőbe.

- Ugye tudjátok a szabályainkat? – kérdezte Dr. Cullen élesen.

- Persze – vigyorgott rá a barna hajú férfi, de a tekintetét újra rám szegezte.

- Ő az enyém! – sziszegte Edward dühösen, mire a szívem kétszer olyan hevesen kezdett verni. Nem csak a birtokló hangvétele váltott ki belőlem ilyen reakciót, hanem a férfi lehervadó mosolya is. Elsősorban mérges voltam, mert nem vagyok egy tárgy, akit bárki a magáénak tudhat. Másrészt, boldog voltam, hogy Edward meg akart ezzel védeni.

A kezem alig észrevehetően remegni kezdett, ahogy az idegen férfi is felvette Edward testtartását. Fogalmam sem volt arról, hogy most mi következik. De a halk morgások, és sziszegések megijesztettek. Olyanok voltak, mint a támadásra kész vadmacskák.

- Visszatérve a lényegre… - szólalt meg az egyik nő, csilingelő hangon, kizökkentve ezzel a két egymással farkasszemet néző fiút. Úgy tűnt, hogy nem idevalósiak, akcentussal beszéltek. – Szeretnénk tudni, hogy számíthatunk-e rátok.

Az idegen férfi felegyenesedett, és az előttem álló Edward is lazított a testtartásán.

- Nem – sziszegte a két Edward egyszerre.

- Megtudhatnánk a részleteket is? – fordult hátra Dr. Cullen az idősebbik Edwardhoz.

- Azt akarják, hogy csatlakozzunk, ha olyan fordulatot vesznek az események, amelyekre számítanak – válaszolta Edward.

- Szerintem egyértelmű a válaszunk – fordult az idegenek felé a doktor – De jobb lesz, ha ezt átgondoljátok!

- Már megtettük – vigyorogott el ismét a barna hajú férfi, majd szemre vételezte a mellettük kialudni készülő máglyát – A francba. Ő elég gyors volt – nézett ismét Edwardra. – Miatta? – kérdezte.

- Bármit megteszek érte – sziszegte gyilkos indulattal a hangjában Edward.

- Majd meglátjuk – nézett végig rajtam az ismeretlen férfi, majd elvigyorodott.
- Ideje mennünk – hallottam meg a selymes férfihangot.

- Várjatok – szólalt meg a doktor – Beszüntetnétek a táplálkozást ezen a területen?

- Hát ez nehezen fog menni – nézett a szőke férfira, a barna hajú nő.

- Tudja, ez is a terv része – villantott felénk egy mosolyt a barna hajú férfi. Úgy látszik, ő volt a legbeszédesebb.

- Mégis jobb lenne, ha nem itt folytatnátok ezt! – figyelmeztette őket Dr. Cullen – A farkasok nem tartoznak a hatáskörünkbe. Ők önállóan cselekszenek.

- Megpróbálunk más területekre koncentrálódni – bólintott a szőke nő.

- Köszönöm – mosolyodott el halványan a doktor, de nem szívből jövően.

A barna férfi még felém villantott egy gyomorforgató vigyort, majd mire még egyet pislogtam, már ott sem voltak.

Edward megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd felém fordult.

- Bocsáss meg, de velünk kell jönnöd! – világosított fel.

Fogalmam sem volt, hogy miért, de bólintottam. Nem kellene megbízni bennük! – figyelmeztetett egy halk hang.

De mégis hagytam, hogy Edward felemeljen, és szorosan a mellkasához szorítson. A tekintetében volt valami, ami arra ösztönzött, hogy ne féljek tőle.

- Hunyd le a szemeidet! – suttogott a fülembe, mire kirázott a hideg. Engedelmeskedtem neki, majd a nyakába rejtettem az arcomat.

Hirtelen a szél belekapott a hajamba, de nem mertem felnézni.

Az illata ugyanolyan hatással volt rám, mint mindig, és ettől kiborultam. Lehetetlennek tűnt, hogy semmi sem változott azóta, hogy megcsókolt. Még most is - hogy tudom, hazudott nekem-, ugyanolyan hatással van rám.

Ő még mindig ugyanaz az ember volt, mint akkor, és én is. Az illata, a szívverése, a teste, minden porcikája azt mutatta, hogy ő az, aki kell nekem. Akit szeretek…