Red Moonlight: 11.fejezet.

11. Kirándulás:


Hát ez remek, dühöngtem magamban, mikor az eső ismét záporozva kezdett hullani az égből.

Szerencsére már péntek volt, azaz elérkezett az osztálykirándulás napja. A legtöbb diák múzeumba, színházba megy, míg mi egy vadasparkba. Ez az én szerencsém… Ahelyett, hogy én is megcsodálhatnám az új Van Gogh kiállítást, egy tanyához hasonló helyen kötök ki. Csak az vígasztalt, hogy nem csak az én osztályom szenved ebben, hanem az eggyel fölöttünk lévő osztályok egyike is.

Látszólag az osztálytársaimat nem zavarta, hogy egy ilyen helyre megyünk. Eddig sem örültem ennek, de most még az eső is esik…

Ráadásul Melanie-t kivéve majdnem mindenki levegőnek néz, és ez nem tesz jót az alapból csekély önbizalmamnak.

Valószínű, hogy zavarja őket a Cullenekkel kötött barátságom.

Ismét eszembe jutott az álmom, és megborzongtam az izgalomtól. Furcsa, de nem zavart, hogy ilyet álmodtam.

A parkolóba váratlanul behajtott az ismerős Volvo, és az én szívem majd’ kiugrott a helyéről, úgy zakatolt.

Itt vannak! Itt vannak! – sivítottam magamban. A fekete autó leparkolt a legtávolabb a busztól, amivel a kirándulásra megyünk.

Közben a diákoknak feltűnt, hogy Cullenék ismét itt vannak. Számomra ez a legnagyszerűbb dolog, de sajnos számukra kevésbé.

A kérdéseim már most zsongtak az fejemben. Alig bírtam magammal, már most meg akartam tudni a válaszokat!

Először Alice szállt ki az autóból, majd Nessie és végül – legnagyobb meglepetésemre – Edward. Az én csodálatos Edwardom. Olyan vigyor jelent meg az arcomon, hogy még lekaparni sem lehetett. De ez feltűnt Saméknek is, amitől csúf fintor ült ki az arcukra. Valamiért ez most egyáltalán nem zavart…

Edward még csak felém sem nézett, megtámaszkodott a kocsijánál és a talajt pásztázta.

Ez annyira zavart engem, hogy legszívesebben odamentem volna, hogy szorosan megöleljem. De nem tehettem meg, már ismernek a diákok, így ez elég feltűnő lett volna.

Nem akartam a gúnyos arckifejezésű diákokat nézni, ezért a tekintetemet Edwardra függesztettem.

Edward hirtelen kapta fel a fejét, de nem rám nézett, hanem Nickre és a többiekre. Olyan volt, mintha hallott volna valamit, elmélkedtem összehúzott szemöldökkel. Aztán a tekintete megállapodott rajtam, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről.

Az arca feszült és komoly volt, ami nagyon furcsa érzelmeket váltott ki belőlem. Nem akartam soha, hogy valami miatt aggódjon vagy feszült legyen. Mindig boldognak akartam látni őt, és ezért bármit megtettem volna.

Rámosolyogtam, remélve, hogy viszonozza, de ez nem történt meg. Az arcán továbbra is azok az érzelmek voltak, mint eddig, de talán az összezavarodottság is tükröződött Edwardon.

Mindent elrontottam, gondoltam, és a mosoly rögtön lehervadt az arcomról. Elfordítottam a tekintetemet róla, és inkább a sárga iskola busz tanulmányázásába kezdtem.

Annyira elmerültem az önmarcangolásban, hogy csak arra eszméltem fel, hogy a tanár felszólít mindenkit a beszállásra.

Az út nem tartott sokáig, ami valószínű annak köszönhető, hogy nem figyeltem Mel vidám fecsegésére. Inkább zenét hallgattam, és néha-néha beleolvastam a könyvbe, amit magammal hoztam.

- Rendben! Akkor most jobb lesz, ha csoportokra oszlanak, és a csoportokon belül kitöltenek egy-egy feladatlapot… – kezdte a tanár, mikor minden diák kiszállt, de a figyelmem hamar elkalandozott. Edward ott állt a busznak támaszkodva, és látszott rajta, hogy ő sem figyel.

Kedvem lett volna odamenni hozzá, és megbeszélni az egészet, de mielőtt megtettem volna az első lépést, Mel megkért, hogy legyek vele egy csapatban.

Nick, Jason, Jenny, Sam, Lana és Mel volt a csapatomban… természetesen. És sajnos én voltam az egyedüli, aki örült Cullenék ,,visszatértének”.

Próbáltam tartani velük a lépést, de nem nagyon ment. Csúszott a csizmám a sáros földön, és mindig nagyon kevés kellett, hogy elessek. Épp azon próbálkoztam, hogy ne essek bele egy tócsába, mikor megláttam egy ismerős alakot egyedül járkálni.

Edward közel sem volt olyan ügyetlen, mint én. Ugyanolyan könnyedén és magabiztosan lépett, mintha nem akadályozná semmi.

- Menjél! – tolt meg Mel, kérdő pillantásom láttán folytatta. – Látszik rajtad, hogy menni akarsz. Gyerünk, ne törődj Samékkel!

Próbáltam megérteni, hogy miért csinálja ezt, de mikor rájöttem, ez nem fog menni, egy köszönöm puszit nyomtam az arcára, és elindultam Edward után.

A gyors lépteim nem éppen könnyítették meg a járást a sáros földön, de nem akartam lemaradni Edwardtól, ezért minden ügyességemet bevetve rohantam oda hozzá.

- Edward! – szólítottam meg, mire összerezzent, de nem állt meg. Lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat, és még jobban igyekeztem utolérni. Közben a bűntudat sanyargatott: tudtam, hogy hallotta a megszólításomat, és direkt nem állt meg, és ettől iszonyatosan rosszul éreztem magam. - Edward! – sikítottam, és elvesztve az egyensúlyomat estem neki a hátának. Nem estem el, mert megtartott. De amilyen gyorsan elkapott, ugyanolyan gyorsan engedett is el. Hálás szemekkel néztem fel rá, de ő zsebre rakott kezekkel nézte a sáros földet. – Sajnálom – kezdtem remegő hangon.

- Miért nehezíted meg a dolgomat? – kérdezte rám nézve. A szemei dühösen csillogtak, de az arca így is gyönyörű volt.

- Nem értelek – suttogtam.

- Annyira próbálok távol maradni tőled, és mikor végre te is ezt akarod, sikerül teljesíteni az ígéretemet, hogy aztán legközelebb ismét kudarcot valljak – nézett rám vádlón.

- Én…én nem akarom, hogy távol maradj tőlem – dadogtam könnyes szemekkel. Nem szólalt meg, de az arca dühöt tükrözött. Aztán kifújta a levegőt, és a fogain keresztül szűrte a szavakat.

- Dehogynem – sziszegte, majd megfordult, és olyan gyorsan szedte a lábait, hogy lehetetlen volt beérnem a sáros úton. De mégis elindultam utána.

A járás még nehezebb volt, és valóban nem tudtam olyan gyorsan menni, mint ő.

Igyekeztem kikerülni a pocsolyákat, de mégis megcsúsztam az egyiknél, és még mielőtt megtarthattam volna magam, már a hátamon is voltam.

Csalódottan engedtem el magamat, a könnyeim kicsordultak. Az ég nagy dörrenés közepette kezdte ismét szórni az esőt.

Sejtettem, hogy a legtöbb ember behúzódott a száraz fedél alá, és már Edward sincs itt, így szabadon engedtem a kétségbeesett nyögéseimet, amit a sírás okozott. Felültem, a térdeimet felhúztam, és átkarolva azokat kezdtem ringatni magamat.

Az idő üres térré alakult, és engem nem érdekelt, hogy meddig sírok ott az esőben. A ruháim vizesen tapadtak rám, de nem számított, hogy ez milyen kellemetlen érzés. Úgy éreztem, hogy ennyit megérdemlek, sőt talán még többet is.

Nem hallottam léptek közeledését, ezért ijedten sikítottam fel, mikor valaki végigsimított a vállamon.

Az egyetlen ember, akire most vágytam, letérdelt mellém. Az egyik ujját végig húzta a sírástól kipirult arcomon, majd egy halovány mosolyt küldött felém.

Hagytam, hogy a karjaiba kapjon. Nem számított, hogy hova visz, csak ő ott legyen… - gondoltam boldogan.

Az egyik istállószerűségbe mentünk, de mégsem voltak bent állatok. Ahogy jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy egy olyan épületben vagyunk, amelyet átalakítottak istállóból emlékhellyé. Sok kép sorakozott a falon, amiken a különböző fejlettségű aratóeszközök voltak.

Edward leültetett egy padra, és elém térdelt.

- Le kéne venned a ruháidat – mondta, mire pipacsvörös lettem. – Úgy értem, hogy nehogy megfázz – túrt bele a hajába zavartan. Csak most vettem észre, hogy az ő haja is vizes és kócos.

Nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot, de beletúrtam a hajába, és az arcát közelebb húztam magamhoz. Az orromat az övéhez nyomtam, és a szemeimet lehunytam. Féltem, hogy visszautasít, de megkönnyebbültem, mikor ő is beletúrt a hajamba.

Hosszú percekig, így voltunk, de végül elhúzódott.

Sértődött szemekkel néztem rá, mire elnevette magát.

- Tényleg meg fogsz fázni – koppintott az orromra.

- Nem baj – mosolyodtam el én is.

Lassan a kabátom cipzárjához nyúlt, és lefelé kezdte húzni. Akaratlanul is eszembe jutott, hogy mit álmodtam. Egyre gyorsabban kezdtem venni a levegőt, mire felnézett rám.

- Bocsánat – szabadkozott - Én csak… - sütötte le a szemeit zavartan.

- Semmi baj – csúsztattam az egyik ujjamat az álla alá, és felemeltem a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. Majd a kezét visszatettem a cipzáramhoz. Furcsa, izgató érzés kerített a hatalmába, miközben Edward lehúzta rólam a kabátot, majd ő maga is megszabadult az övétől és a pulcsijától.

Egy fehér ing volt rajta, aminek az ujját felhajtotta, és csodásan állt rajta. Kihangsúlyozta izmoktól duzzadó karját és mellkasát.

- Vedd fel ezt! – nyújtotta a pulcsiját.

- Minek? – értetlenkedtem.

- Vizes vagy, és így meg fogsz fázni.

- Na persze – forgattam a szemeimet.

- Ne akard, hogy én adjam rád! – vigyorgott. Nagyot nyeltem, és próbáltam nyugodtan lélegezni. Annyira furcsa volt: mintha most is álmodnék, de ez sokkal jobb volt, mint az álom. Végre vele voltam, és nem törődtem senki véleményével.

- Na, add ide! – adtam végül be a derekamat, hogy aztán újra elbizonytalanodjak. – Ö… elfordulnál? – vörösödtem el, de szerencsére megértette. Távolabb ment, és a fallal szembe állt. Nagy nehezen lehámoztam magamról a pulcsimat, majd a pólómat is. Mivel nem húztam fel a kapucnimat a fejemre, befolyt az esővíz a kabátom alá. És igaza volt Edwardnak, ha nem veszem le magamról a vizes ruhákat, megfázom. Nem lenne jó pont most megbetegedni, mikor végre kibékültem vele. Gyorsan magamra húztam a fekete pulcsiját. Annyira finom illata volt, mint Edwardnak. De mégis jobban élveztem volna ezt az illatot, ha ott van a közelemben.

- Kész vagyok – jelentettem ki mosolyogva, mire megfordult és leült mellém a padra.

- Miért változtattad meg a döntésedet? – kérdezte komolyan, de nem értettem, s mikor ezt látta, folytatta. – Azt mondtad, nem akarod, hogy a közeledben legyek.

- Nem gondoltam át – vallottam be. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz lesz.

Nem válaszolt, még csak nem is nézett rám. Már épp pánikba estem volna mikor megszólalt.

- Ez akkor sem helyes.

- Ki szerint nem? – kérdeztem szomorúan.

- Szerinted helyes? – kérdezett vissza.

- Szerintem igen – válaszoltam, mire elmosolyodott.

- Az a probléma, hogy szerintem is helyes. – Ez a mondat széles vigyort csalt az arcomra.

- Akkor barátok vagyunk? – kérdeztem bizonytalanul.

- Ez csak rajtad múlik – összeráncoltam a szemöldökömet, jelezve, nem értem.

- Mit szeretnél, hogy mik legyünk? – Ebbe a kérdésre belepirultam, és először nem is tudtam mit válaszolni.

- Legyünk barátok – mondtam, de kérdésnek hangzott. Ahogy kimondtam ezt a két szót, már meg is bántam. Nem ezt akartam, de féltem. Nem tudtam, hogy mitől, de szükségem volt egy kis időre.

- Akkor legyünk barátok – hunyta le a szemeit, nagyot sóhajtva.

- Sajnálom – suttogtam bűnbánóan, aztán a szavak megállíthatatlanul kitörtek belőlem. – Fogalmam sincsen arról, hogy mit érzek, és arról sincs, hogy te mit érzel. Ez nagyon bonyolult nekem, és ezt te is megnehezíted – néztem rá bocsánatkérően. – Annyira titokzatos vagy, és a családod is. De mégis tudom, hogy nem kell félnem tőletek, de akkor is furcsa. Ráadásul fogalmam sincs, hogy mi történt azon az estén mikor megmentettél. Minden furcsa, és homályos. Mintha néha lemaradtam volna pár eseményről. És mi történt azzal a férfival? Na látod, ezt sem tudom! Aztán meg annyira furcsán viselkedtek az iskolában. Nem barátkoztok, nem érintkeztek senkivel. Miért? Nem hiszem, hogy pont tinektek nem lennének barátaitok! Aztán vannak furcsa álmaim rólad… - Rádöbbentem, hogy olyat is elmondtam, amit nem szándékoztam a tudtára adni, ezért gyorsan elhallgattam, és hirtelen nagyon érdekesnek találtam a fából készült pad repedéseit.

- Te álmodtál rólam? – kérdezte meghökkenve.

- Nem, dehogy – hazudtam. – Csak másra gondoltam, és véletlen kicsúszott a számon. – Látszott rajta, hogy egy cseppet sem hiszi el a magyarázatomat, de aztán elmosolyodott.

- És legalább jó álom volt?

- Ööö… izé. Ja, egész tűrhető – próbáltam eljátszani a lazát, de csak még hülyébben éreztem magam, mert mikor visszaemlékeztem az álmomra, akkor nem a ,,tűrhető” kifejezés jutott eszembe. Rögtön pipacsvörös lettem.

- Szóval tűrhető volt? – villantott felém egy félmosolyt. – Mit is álmodtál?

A levegő bennakadt a tüdőmben, és eszeveszett módon próbáltam egy olyan választ kitalálni, ami nem árulja el, hogy hazudok, és nem az igazságról szól.

- Nem mondom meg – makacsoltam meg magamat, mert nem jutott semmi az eszembe. A kezeimet összefontam a mellkasom előtt, de amint rájöttem, hogy ez milyen gyerekes, inkább az oldalamhoz szorítottam őket.

Edward nem szólalt meg egy darabig, ami arra késztetett, hogy ránézzek. Ő is rám függesztette a tekintetét, ami szinte perzselt. Éreztem, ahogy az arcom felforrósodik. Ez hihetetlen! – csattantam fel gondolatban. Ő képes zavarba hozni a tekintetével, de persze én, ha megszakadok az erőlködéstől, sem tudok kicsikarni belőle egy zavart pillantást. Nem úgy, mint ő énbelőlem…

- Tévedsz! – mondta hirtelen. – A családomtól és tőlem is félned kellene. Ne bízz meg bennünk. Hidd el, ha nem akarsz bajt, akkor ne kerülj közel hozzánk!

Összezavarodva álltam a pillantását. Nem értettem semmit: most is itt van velem. Ráadásul lehetetlenség nem kedvelni őket.

- Miért gondolod azt, ha mással barátkozom, akkor nem kerülök bajba? – kérdeztem tőle, mire fáradtan felsóhajtott. Annyira idiótának éreztem magam. Olyan mintha rámásznék, és ez lehet, hogy idegesíti. Bizonyára már megunta, hogy a hisztiimet hallgassa.

- Már megszoktad Forksot? – váltott hirtelen témát, amit először nem is értettem. Biztosan el akarja terelni a figyelmemet…

- Hát, nem hiszem, hogy az esőt meg lehet szokni – mentem bele a játékba.

- De hiszen te nem is utálod az esőt – mosolyogott rám olyan édesen, hogy majd’ beleszédültem.

- Tényleg nem. – Én is elmosolyodtam. – De akkor is furcsa, hogy soha sem süt a nap.

- Valóban – fintorogott. – Nagyon fázol? – kérdezte hirtelen.

- Miből gondolod, hogy fázom? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

- Lila az ajkad – mosolyogott rám, miközben az ajkaimra nézett. Ettől borzongás futott végig a gerincemen. Eddig észre sem vettem, hogy tényleg fázom.

- Na, gyere ide! – tárta szét a karjait, én meg csak néztem rá sután. – Csak felmelegítelek. – Visszatartott lélegzettel várta a válaszomat, és ebből arra következtettem, hogy érdekli, mit gondolok róla.

Okom lett volna tétovázni, de mégsem tettem, mert én is ugyanúgy vágyom a közelségére, mint ő az enyémre – amit persze még mindig nem akarok elhinni.

Lassan közelebb húzódtam hozzá, de még mindig nem volt elég közel, hogy felmelegítsen. Úgy tűnt, hogy ő sem bírja tovább a köztünk lévő alig egy karnyújtásnyi távolságot, mert a derekamnál fogva az ölébe húzott. Enyhe remegéshullám futott végig a testemen, és tudtam, hogy nem csak attól, hogy fázom.

- Nem is csodálom, hogy fázol! Teljesen vizes a nadrágod – csóválta rosszallóan a fejét. Igaza volt! Tényleg hatalmas butaság volt úgy összekuporodni a hideg, vizes földön. Ráadásul tiszta sár volt a farmerom. Vajon mit mondok majd anyának, hogy miért lett ilyen?

Megrántottam a vállamat, és inkább még közelebb bújtam Edward mellkasához, és ő is szorosabban vont magához. A fedetlen nyakához nyomtam az arcomat, és mélyen beszívtam az illatát. Az izmaim elernyedtek, és végre megnyugodtam. Már régen nem éreztem ilyen könnyűnek magamat, mintha lebegnék. Edward egy mély sóhaj közepette belefúrta az arcát a hajamba. Kirázott a hideg, de a jó értelemben. Nem úgy, mint mikor Nick ölel meg. Ez teljes mértékű boldogság volt, semmilyen zavartságot nem éreztem. A szemeim egyre nehezebbek lettek, ahogy Edward egyre szorosabban ölelt…

Halk szuszogásra ébredtem fel, és rögtön tudtam, hogy Edward karjai között vagyok. Igyekeztem elnyomni az ásításomat, miközben szorosabban kezdtem ölelni a nyakát. Furcsálltam, hogy nem fáj a nyakam a szabálytalan ,,fekvéstől”, de aztán rájöttem, hogy miért. Valószínűleg Edward rátámasztotta a nyakamat a vállára, így az arcom az övéhez nyomódott, ezzel támaszt biztosítva. Boldoggá tett a tudat, hogy törődik velem.

- Jó reggelt, Álomszuszék! – vigyorgott rám Edward.

- Ha-ha. De vicces vagy! – fintorogtam rá, de aztán én is elmosolyodtam.

- Édes vagy, mikor alszol. – Éreztem, hogy elvörösödöm, de igyekeztem durcás képet vágni. Erre Edward felnevetett, és nekem dörzsölte az orrát. Én is felnevettem, ahogy az ujjai csiklandozni kezdték az oldalamat.

- Neee! – sivítottam, miközben próbáltam kiszabadulni Edward kezei közül, de erősebb volt nálam. Először nem is figyelt a könyörgésemre, de mikor sikítozni kezdtem, abba hagyta.

- Psszt! – fogta be az egyik kezével a számat. – Nem akarjuk, hogy idejöjjenek a tanárok, arra gyanakodva, hogy erőszakoskodom veled!

- Akkor legközelebb ne csinálj ilyet – fontam össze a kezeimet magam előtt, de ő csak mosolygott. Majd olyan hirtelen ölelt magához, hogy nem is tudtam reagálni. Kíváncsi voltam, hogy mi váltotta ki ezt a reakciót belőle, de azért szorosan átfontam a nyaka körül a kezeimet. Hosszú percekig öleltük egymást, de aztán Edward felemelte a fejét a nyakamtól.

- Le fogjuk késni a buszt! – figyelmeztetett, de engem a csodaszépen ívelt ajkain kívül nem érdekelt semmi más.

- Nem baj – mosolyogtam rá, de a tekintetem nem vettem le a gyönyörű testrészéről.

Mélyet sóhajtott, majd közeledni kezdett az arca felém. Összeérintette az orrainkat, a homlokunkat, de az ajkainkat még nem.

Mélyen belenézett a szemeimbe, és én elvesztem csodálatosan mély, fekete tekintetében.

Aztán nagyon lassan, de határozottam hozzáérintette ajkait az enyémhez. Sokkal jobb volt bármi másnál a világon, amit akkor éreztem. Féltem, hogy mivel még soha sem csókolóztam, ez el fogja rontani az első ilyen élményemet. De mikor ajkaink összetapadtak, minden gondolatom megszűnt létezni, teljes mértékben az érzéseim irányítottak. Ha az álmomat élveztem, akkor most színtiszta eufóriába kerültem.

Kezeimmel beletúrtam a hajába, és erősebben nyomtam rá az ajkaimat az övére. Egyre gyorsabban kezdtük venni a levegőt, és én egyre jobban elvesztettem az irányítást a testem felett. Eddig Edward combjain ültem, de most az egyik lábamat áthúztam és a dereka köré kulcsoltam. Halkan felmordult, ami valószínű, hogy kizökkentett volna egy pillanatra, de éppen azon voltam, hogy még közelebb húzzam magam a testéhez, a lábaim segítségével, így nem tudtam erre koncentrálni. Edward mellkasa erőteljesen hullámzott, és normális esetben biztosan féltem volna, hogy valami nincsen rendben vele, de így nem voltam képes józanul gondolkodni.

Ajkaim egyre követelődzőbbek lettek, míg Edward szája próbálta lassabb tempóra bírni őket. Meg sem fordult a fejemben, hogy talán jobb lenne, ha hagynám őt győzedelmeskedni, inkább még erőteljesebben csókoltam. Éreztem, ahogyan Edward izmai megfeszülnek, majd megragadta a derekamat, és közelebb húzott magához. Forró ajkai átvették az enyémek által diktált tempót. Ziháltam, de egyáltalán nem szégyelltem a heves reakciómat. Ajkaink szinte egybeolvadtak, forrón és édesen tapadtak egymásra. A forróság fellángolt bennem, és az álmomban átélt futótűz meg sem közelítette ezt.

Kezeim hevesen kalandoztak a hajában, az övéi pedig a csípőmet tartották, mert a csók heve közben felemelkedtem az öléből, hogy tökéletesen elérjem mézédes ajkait.

Aztán éreztem, hogy az egyik keze eltűnik a derekamról. Forró ajkai szétnyíltak, és az enyémek is követték a példáját. Édes, nedves nyelve megérintette az alsó ajkamat, majd a nyelvem hegyét. Felnyögtem a bizsergető érzéstől, de halványan érzékeltem egy halk reccsenést.

Majd Edward eltolt magától, én pedig megilletődve néztem, milyen hevesen zihál. Egy pillanatra olyan volt, mintha rohama lenne, de egy idő után, kezdett lassulni a mellkasának eszeveszett mozgása.

- Sajnálom! – remegett meg a hangja, mely most szokatlanul rekedt volt. – Ezt nem kellett volna. Ígérem, nem fordul elő soha többé.

- Miért? – csúszott ki a számon egy csalódott sóhaj. A szemei először zavarodottságot tükröztek, aztán olyan gyorsan váltottak át vágyakozóvá, hogy amint felfogtam, a szívem dübörögni kezdett, és még a fülemben is éreztem a lüktetést.

- Jobb lesz, ha visszamegyünk, mielőtt csinálok valami ostobaságot – állított fel a lábamra, majd ő is felállt. Elfordult tőlem, és a csalódottság elöntötte a mellkasomat. Csalódott voltam, mert én nem gondoltam, hogy sajnálnia kéne azt, hogy megcsókolt.

Elmélkedésemből a hangja szakított ki.

- Vedd fel ezt! – nyújtotta a kabátját, de én megráztam a fejemet. – Meg fogsz fázni.

- De te is – figyelmeztettem.

- Nem fogok – mosolyodott el, de nem törődtem vele. Megfordultam, összeszedtem a vizes ruháimat, és kifelé vettem az irányt, de megállított. Hátulról elkapta a kezemet, és szorosan magához húzott. Akaratlanul megteltek könnyel a szemeim.

- Lydia – fordított maga felé, majd mikor meglátta a könnyeimet, rémülten kérdezte: – Minden rendben? Fáj valamid? Bántottalak?

A könnyek csak folytak a szememből, és én a mellkasához bújtam, hogy eltakarjam az arcomat. Annak ellenére, hogy csak egy ing volt rajta, nem volt hideg a teste. Épp ellenkezőleg, meleg volt és finom illatú, mint mindig.

Nem engedte, hogy nyugodtan kisírjam magamat, felemelte a fejemet, az államnál fogva, és mélyen a szemembe nézett.

Zavartan ráncolta össze a szemöldökék, nyilvánvalóan nem értette, hogy miért borultam ki.

- Mi a baj? – hajolt le az arcomhoz. – Kérlek, mondd el!

Az arca olyan közel volt, hogy éreztem a leheletét. Meggondolatlanul hajoltam közelebb hozzá, és rányomtam az ajkaimat az övéire. Először meglepődött, majd összeszorította az ajkait, és gyengéden eltolt magától, mire ismét egy sírógörcs talált rám.

- Ez a baj? – kérdezte összeszorított fogakkal, mire csak némán bólintottam. Olyan gyorsan és erősen rántott magához, hogy a levegő bennakadt a tüdőmben.

A következő pillanatban Edward már hevesen csókolta az ajkaimat. De ez a csók más volt, nem olyan, mint előtte. Ez sokkal inkább vigasztaló volt, de mégsem az igazi. Először nem értettem, és az ösztöneimre hagyatkozva visszacsókoltam. De aztán amint Edward ,,hűvös” ajkai mozogni kezdtek az enyémeken, elöntött a bűntudat. Rájöttem, hogy csak azért csókolt meg most, mert meg akart vigasztalni.

Csalódottan toltam el magam tőle, magam is meglepődtem, hogy mennyire könnyű volt, de előtte ádáz harcot folytattam a rossz és jó énemmel. A rossz természetesen órák hosszat csókolta volna Edwardot, a jó énem pedig nem akarta erre kényszeríteni őt.

Nekem támasztotta a homlokát, és mélyet sóhajtott.

- Mi a baj? – susogott, a lehelete elbódított. – Azt hittem, hogy ezt akarod.

- Nem, félre értettél! – zihálva ráztam a fejemet, majd egy kicsit távolabb húzódtam tőle. – Én nem ezt akarom. Szeretném, hogy te is akard. Nem kell ilyeneket csinálnod. Gyerekesen viselkedtem, nem gondoltam bele, hogy neked milyen volt…

- Most nem értelek, ugye tudod? – nézett rám összezavarodva. Mélyet sóhajtottam, hogy ellenálljak az ismét rám törő sírásnak.

- Megértem, hogy neked más volt, mint nekem, és nem haragszom.

- Tessék? – nézett rám hitetlenkedve. – Komolyan azt gondolod, hogy nekem nem volt jó? Hogy nem élveztem minden másodpercét? Hogy nem folytatnám ott, ahol abbahagytuk?

- Hát… - dadogtam félrenézve.

- Rosszul gondolod! – lépett közelebb hozzám. – Ez volt a legjobb csók az egész világon – vigyorgott rám. – A legeslegjobb.

Elvörösödve néztem rá, és amint találkozott a tekintetem az ő perzselő pillantásával, tudtam, hogy sokkal többet érzek iránta, mint barátság.

- Akkor barátok vagyunk? – sütöttem le a pillantásomat. Edward mély sóhajának illata bekúszott a fejembe, és teljesen a hatalmába kerített.

- Nem tudok a barátod lenni. Lehetetlen lenne rád barátként nézni. Nem akarom, hogy más csókoljon meg, miközben én a barátod vagyok.

- Én sem akarom, hogy más csókoljon meg engem – vörösödtem el ismét. Szorosan hozzábújtam, az arcomat a mellkasához nyomtam, és hallottam szívének heves dobogását.

- Jobb lesz, ha megyünk – suttogott a fülembe, mire kirázott a hideg. Szédelegve az illatától néztem fel rá, majd bólintottam.

Edward addig erőltette, hogy vegyem fel a kabátját, hogy a végén beleegyeztem, de még mindig aggódtam amiatt, hogy megfázik.

Mikor oda értünk a buszhoz, a diákok és a tanárok is egyaránt meglepődtek, hogy együtt találnak minket. Nem esett túl jól Nick és a többiek megvető pillantása, ezért megfogva Edward kezét, felmentem a buszra. Mel már ott ült, mire megtorpantam. Nem akartam megbántani, de válaszolni sem a kérdéseire. Még annyira furcsa volt ez nekem, hogy nem tudtam értelmesen beszélni róla.

De ez a kérdés megoldódott, mikor láttam, hogy a táskám nem mellette, hanem egy üres helyen pihen, pont ott, ahol Edward ült az idevezető úton.

Egy köszönömöt formáltam némán az ajkaimmal, mire Mel rám kacsintott.

Gyorsan lehuppantam az üres helyre, mire Edward elmosolyodott.

- Biztos vagy ebben? – kérdezte, leülve mellém.

- Teljesen biztos – hajtottam a vállára a fejemet.

A visszavezető úton nem szólaltunk meg Edwarddal, de nem volt zavaró. Ez nem az a kínos csend volt.

Úgy döntöttem, hogy lófarokba kötöm az esőtől kócos és nedves hajamat.

A táskámban kezdtem turkálni, mikor Edwardnak megakadt a szeme valamin.

- Te szereted az ilyen könyveket? – kérdezte megdöbbenve. Féltem, hogy ez egy rossz pont lesz nála, de nem akartam hazudni neki.

- Persze. A vámpírok klasszak – néztem rá félve, de végül elmosolyodott.

- Szóval, klasszak? – vigyorgott rám.

- Aha.

- Szerintem is azok – nézett rám csillogó szemekkel, mire felnevettem, és szorosan átöleltem a nyakát.

Mivel Edward mellettem volt, sokkal gyorsabban telt az idő. És sajnáltam, hogy nem tölthetek vele még többet.

Éppen készültem visszaadni neki a kabátját, mikor mélyet sóhajtva közelebb húzódott hozzám.

- Arra gondoltam - kezdte bizonytalanul -, hogy megengednéd-e, hogy hazavigyelek?

Elvigyorodtam a furcsa szóhasználaton, és örömmel egyeztem bele. Addig is több időt tölthetek vele.

Még jobb érzés volt a kocsijában ülni, mint legutóbb. Mert most igazán tudtam, hogy mit akarok: őt. Minden mennyiségben akartam, hogy velem legyen.

A kocsiban rövid időn belül jó meleg lett, de a kellemes nosztalgiaérzésem egy perc alatt elszállt. Mi van, ha csak kedves volt, és nem is akar többet találkozni velem? – zakatolt az agyamban ez a zavaró kérdés. Egész úton ezen gondolkoztam, és féltem az elkövetkező percektől.

Mikor leparkoltunk a csendben töltött út után, éreztem, hogy kezd egy kicsit kínossá válni a légkör.

- Köszönöm, hogy hazahoztál – néztem rá hálásan, ő csak zavartan biccentett. Mélyet sóhajtottam, nem tetszett, hogy ismét bebújt a csigaházába. Levettem a kabátot, és odanyújtottam neki, elvette, de nem nézett rám.

Épp ki akartam szállni, mikor elkapta a karomat, hogy aztán gyorsan vissza is húzza.

- Szóval… - kezdte a hajába túrva. – Lenne kedved eljönni velem valahova? – kérdezte, mire széles mosoly ült ki az arcomra. Még sohasem láttam ennyire bizonytalannak, nagyon édes volt.

- Rendben – néztem rá boldogan. A szemei felragyogtak, és ő rám mosolygott azzal az imádnivaló, féloldalas mosolyával.

- Akkor holnap este neked jó lesz? - kérdezte most már valamivel bátrabban, mire mosolyogva bólintottam. – Köszönöm – nézett rám hálásan. Meg akartam kérdezni, hogy ezt miért mondja, de olyan gyorsan ölelt magához, hogy a szavak a torkomon akadtak. Én is viszonoztam az ölelését, majd egy idő után tudatosult bennem, hogy el akar húzódni tőlem. – Akkor holnap este nyolckor érted jövök – susogta a fülembe mielőtt elengedett, mire kirázott a hideg, és a borzongás végigkúszott a gerincemen.