Red Moonlight: 6.fejezet.

6. Gyűlölet:




Félholtan a fáradtságtól kikecmeregtem az ágyamból, majd a fürdőbe vettem az irányt, a tisztálkodási eszközeim kíséretében.


Erőteljesen megmostam a fogam, majd magamra raktam a megszokott sminkemet. Ma extra adag alapozót használtam, mert valahogy el kellett tüntetnem a karikákat a szemem alól.


Megfésültem a most kivételesen egyenes hajamat, és szomorú képpel visszamentem a szobámba.


Felvettem az előre kikészített ruhámat.


Gyorsan elővettem egy táskát, amibe beletettem a szemüvegemet, ami szükséges volt, mert terveztem, hogy látok valamit a táblából, de ez nem sikerült volna, ha hátra is ülök, és a szemüvegem pedig nincs nálam. Még tettem be egy tollat és jegyzetfüzetet, majd lesiettem a földszintre.


Anya már korán reggel elment, mert ma kezdett dolgozni egy kisboltban kétutcányira innen.


De hagyott egy levelet nekem, amiben leírta, hogy csinált nekem reggelit, amit a hűtőben találok; és, hogy legyen szép napom az iskolában. Erre egy torz grimasz volt a válaszom.


Gyorsan elővettem a reggelimet, és elkezdtem enni.

Közben azon gondolkoztam, hogy milyen jó anyunak. Először is: nem kell gyalog mennie dolgozni, mert Eathen minden reggel elviszi, mikor bemegy az őrsre. Bezzeg én meg caplathatok az esőben. De jó ez így, mert igaz, hogy néhány hónap múlva letehetném a jogsit, de mégsem teszem. Az igazat megvallva félek, hogy esetleg elütök valakit.


Másodszor: tuti, hogy anya már most beszélgetésbe elegyedett a kollégáival. Ezt a tulajdonságát én is örököltem, de már ezer éve nem is használtam. Ha találok olyan személyeket, akik egy hullámhosszon vannak velem, akkor csak úgy dőlnek belőlem a szavak.


De mióta elkezdtem a középiskolát, ezeknek az embereknek a száma vészesen lecsökkent.


Mélyet sóhajtottam, és a faliórára néztem. Ijedten ugrottam fel, mert késésben voltam. A tányéromat betettem a mosogatóba, és már rohantam is az előszobába. Felhúztam a csizmámat, majd a kapucnis dzsekimet is felvettem.


Kis híján elfelejtettem a kulcsomat és a táskámat, de mikor ezek is megvoltak, olyan tempóban kezdtem el sétálni, hogy az megfelelt volna egy reggeli kocogásnak is.


Szerencsémre az eső nem esett, de így is az izzadságtól nedvesen értem be az iskolába.


A diákok még ott tébláboltak az udvaron, de nem sokat törődtem velük,


egyenesen a Tanulmány irodába mentem.


Amint beléptem a halványrózsaszín szobába, megcsapott a kellemes meleg. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtó, hogy egy fokkal se legyen bent hidegebb.


Mikor megfordultam, egy kedves fiatal, szőke nővel találtam szembe magam. A pultját rendezgethette, mivel a kezében egy egész paksaméta irat volt. Meglephette a jelenlétem, mert csak nézett rám, miközben a papírlapok kiestek a kezéből.


Vissza kellett fojtanom egy mosolyt, ahogy igyekezett összeszedni a temérdek sok papírt.


Azokat a papírokat, amelyek közvetlen a lábamhoz estek, segítettem neki összeszedni. Így gyorsabban végeztünk.


- Miben segíthetek? – kérdezte bársonyos hangon. Igazán szép nő, gondoltam, de nem olyan szép, mint Alice vagy Nessie. Mélyet sóhajtottam, hogy leküzdjem a gombócot a torkomban, mikor eszembe jutott a Cullen család.


- Lydia Stryder vagyok. Szeretnék beiratkozni – közöltem vele kedvesebb hangot megütve. Halkan felkacagott, mire én egy kicsit sértetten és furcsán néztem vissza rá.


- Persze, hogy tudom a nevedet. Ebben a városban kivétel nélkül ismer téged mindenki. Igaz, hogy még nagyon kevesen láttak élőben, de elég feltűnő jelenség vagy. –Itt halványan elmosolyodott. – Azonfelül láttam már rólad képeket. Tudod, az édesanyád a szüleim boltjában dolgozik. – Zavarodott képet vághattam. Ismét felnevetett, miközben elkezdte intézi a beiratkozásomhoz szükséges dolgokat. Odaadta az órarendemet és az iskola térképét, majd elmondta, hogy ma melyik teremben leszek. Sok szerencsét kívánt, amit megköszöntem, majd távoztam az irodából. Ha mindenki ilyen kedves lesz velem, nem hiszem, hogy lesznek problémáim. Ezt mondogattam magamnak még akkor is, mikor megérkeztem ahhoz az épülethez, ahol már bent ültek azok az idegen diákok, akikkel ma leszek.


Idegesen toporogtam, miközben a szám kiszáradt, a kezem izzadt és hideg volt, a gyomrom ököl nagyságúra szűkült, és a szívem erőteljes lüktetését a fülemben éreztem.


Kipirult arccal nyitottam be, és a csöndben, ami a teremre nehezedett, hallani lehetett az ijedt zihálásomat. Mit sem törődve a fürkésző tekintetekkel, beléptem és közben fohászkodtam, hogy legyen egy szabad pad a terem végében. De szerencsétlenségemre egyetlen egy hely volt: egy fiú mellett a terem közepén. Egyre idegesebben odalépkedtem a sráchoz, aki leplezetlenül bámult.


- Elnézést! Szabad ez a hely? – mutattam a mellette lévő székre.


- Sajnos nem! – mondta, az én arcom pedig olyan vörös lett, hogy félő volt, lángra gyúl. Épp indultam volna el a terem végébe, mikor a fiú újra megszólalt. – Már nem üres ez a hely, mert mostantól te ülsz itt – mondta vigyorogva. Elöntött a düh, hogy ezt az idióta játékot eljátszotta velem, de igyekeztem ezt nem kimutatni. Itt mindenkinek ilyen gyászos a humorérzéke? Végtére kedvesebb volt, mint amire számíthattam az első napon. Leültem a székre, majd elővettem a tollamat, meg a jegyzetfüzetet, és egy fáradt sóhajjal az esőáztatta tájat kezdtem szemlélni.


- Nick, figyelsz rám? – kérdezte egy mély hang. Felfigyeltem a hangra, és akkor láttam meg, hogy padtársam engem fürkész.


- Bocs, nem figyeltem –válaszolta a mellettem ülő fiú. – Sam, most nem érek rá – mondta egy nagydarab, fekete hajú srácnak, aki a padunk melletti széken ült. Sam nagy világosbarna szemei összeszűkültek, és egy pillanatra sértődötten nézett barátjára, majd rám, amit Nick nem láthatott, mert még mindig engem figyelt. Aztán Sam vállat vont, és visszahúzta a székét az asztalához.


- Te Lydia vagy, ugye? – kérdezte hirtelen Nick. Nagy kék szemei csillogtak, de ez valamiért rossz érzéssel töltött el. Egyszerű bólintást adtam neki válaszul aztán, már el is fordultam tőle. Reméltem, hogy itt abba is hagytuk a beszélgetést, de ő nem így tervezte.


- Én Nicholas Smith vagyok – nyújtotta felém a kezét, amit egy kicsit késve, de végül elfogadtam. – Gondolom, nehéz lehet neked, hogy ennyi új emberrel vagy körülvéve. Tudod, én tavaly költöztem ide, de nekem sem volt könnyebb, mert Forksban mindenki ismeri egymást. – Meglepődtem azon milyen, kedves srác, én pedig hogy elutasítottam… Kedves mosoly kíséretében kezdtem volna el vele beszélgetni, de épp akkor lépett be a tanár. Egy igazán szigorú kinézetű nő, akinek rövid, festett vörös haja kusza, rakoncátlan fürtökbe göndörödött a fején.


Nagyon unalmasan telt az óra, mert Mrs. Jonas elvégezte a szokásos évnyitói teendőket. Bemutatott az osztálynak, de hatalmas szerencsémre engem nem kért meg, hogy beszéljek magamról.


Megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor kicsengettek, és a tanárnő kisietett a teremből. Még két ilyen unalmas órát kellett elviselnem, de nekem már most elegem volt az egészből.


Behunytam a szemeimet és megtámasztottam a fejemet a kezemmel, mint egy bárpultnál ülő, ittas állapotban lévő ember. Tudtam, hogy illetlen a viselkedésem, de olyan fáradt voltam, hogy azt hittem, a fejem leesik a helyéről.


- Szia, Nick! – hallottam közvetlenül magam mellett egy vékony hangot. – Hogy telt a nyári szüneted? – Nem néztem fel. Volt egy olyan érzésem, hogy úgyis engem figyelnek.


- Szia, Mel! Kösz, jól. És neked? – hadarta a padtársam.


- Nekem is jól! – A lány itt egy kis szünetet tartott. - Szia. Én Melanie vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek! – zavartan nyitottam ki a szememet, és szembe találtam magam egy kedvesen mosolygó lánnyal.


- Szia! Lydia vagyok. – krákogtam, mert a hosszú hallgatás után egy kicsit elment a hangom. Melanie barna szemei kíváncsiságtól csillogtak. Meglehetősen szép lány volt: barna bőrét temérdek sok szeplő borította, de ez jó ált neki; és sötétbarna, hosszú, egyenes haja lágyan omlott a vállára.


Úgy döntöttem, hogy szeretnék már az első nap több emberrel megismerkedni, ezért beszélgetésbe elegyedtem velük. Közel sem voltam olyan felszabadult, mint Cullenékkel, de rövid idő után már azt vettem észre, hogy izgatottan hadarom, milyen volt Chicagóban élni.


A következő óra még unalmasabb volt, de valamiféle várakozást éreztem magamban.


Vajon Edward itt van valahol? - kérdeztem magamtól, és a szívem hevesebben kezdett verni. Annyira látni akartam már… Vágytam rá, hogy a közelébe kerüljek. Nem voltam hajlandó beérni a puszta emlékével. Ahogy elképzeltem a csillogó szemeit, a szédítő mosolyát, a gödröcskéket az arcán…


Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy a csengő berregésekor eszméltem fel, hogy véget ért az óra.


Nagyot nyújtóztam, és a szemem sarkából láttam, hogy Nick vigyorogva nézi a mozdulatomat.


Közelebb hajolt és a fülembe suttogott: - Elég unalmas Mrs. Jonas órája. De nyugodj meg: majd én elterelem a figyelmedet… - fújt bele a fülembe. Ettől borzongás futott végig a gerincemen, de nem a jó értelemben. Nyugtalan képpel néztem a padtársam vigyorgását.


Hangosan felnevetett, ahogy értelmezte az arckifejezésemet.


- Nyugi, csak vicceltem – kuncogta, de én mégsem éreztem magam jobban.


- Nem megyünk ki egy kicsit levegőzni?- jött oda Melanie pár barátja kíséretében.


- De, mehetünk!- állt fel Nick, és megfogta a csuklómat. – Gyere te is, Lydia – húzott fel. Mélyet sóhajtottam és próbáltam nem kirántani a kezemet a fogásából. Sokkal jobban idegesített az, hogy csak úgy megérintett, mint, az hogy kirángat magával. A keze mintha égette volna a bőrömet, de nem értettem, hogy miért.


- Úgy tűnik, jó hatással van az időjárásra az, hogy ide jöttél. Ma még esni sem esett – suttogta nekem, miközben felvettük a kabátjainkat. Valószínűleg, úgy akarta ezt elmondani, hogy a barátai ne hallják meg, de rosszul mérte fel a hallótávolságot, így mindegyikük értesült Nick hozzám intézett bókjáról. Sam és a többi fiú jelentőségteljes pillantásokat váltottak. Furcsamód csak egy kis pír ült ki az arcomra a bók hatására, pedig máskor pipacsvörös szoktam lenni, ha valaki szépeket mond rólam.


Úgy éreztem, jobb lesz, ha ezt megjegyzés nélkül hagyom. Nickkel nem volt semmi bajom, de nem vonzódtam hozzá, de megsérteni sem akartam.


Halkan baktattunk kifelé az udvarra.


Nick szerencsére elengedte a kezemet, és így zavartalanul követhettem az osztálytársaimat. Kiérve olyan kellemes érzés fogott el, mint mikor Edward közelében voltam. Erről eszembe jutott, hogy még vissza kell neki adnom a könyvét, és ettől boldog lettem. Még beszélhetek vele…


Ostoba és gyerekes módon azt hittem, hogy ő is várja a találkozásunkat.


A parkolóban rajtunk kívül még nagyon sokan voltak. Úgy tűnik, mindenki kihasználja azt, hogy most kivételesen nem esik az eső.


Melanie-ék odavezettek egy kisbusz méretű autóhoz, és megálltak mellette. Talán ez lehet valamiféle szokásuk, elmélkedtem magamban, miközben a földet pásztáztam.


- Nézzenek oda! Mit csinálnak itt ezek? Azt hittem, leprásnak tartják az egész iskolát, és most meg itt álldogálnak közöttünk… – hallottam meg Sam gúnyos hangját. Meglepetten néztem föl, majd követtem a tekintetét.


Ott állt, azonnal felismertem. A parkoló túlsó végében álldogált, háttal nekem. A szívem olyan őrült tempóban pumpálta a vért szerte a testemben, hogy beleszédültem. Látni akartam az arcát, meg akartam érinteni, hallani akartam a hangját… Annyira közel volt, mégis oly távol.


Egy fekete személykocsinál áll, de nem egyedül: ott volt mellette Renesmee és Alice is.


Ők aggódó tekintettel figyelték Edwardot. Miért aggódnak? Talán valami történt vele?


Tudni akartam, hogy a mindig mosolygós Alice miért ráncolja össze zavartan a szemöldökét; és, hogy Nessie szemeiben miért csillog szomorúság. Mindent tudni akartam, mintha családtag lennék…


A hideg talaj szinte égette a talpaimat, arra ösztönözve, hogy rohanjak oda hozzá, és ugorjak a nyakába. De nem tehettem meg, mert mit szólnának az osztálytársaim…


Mi ütött belém? - kérdeztem magamtól felháborodva. Hiszen nem is ismerem őket. Akkor meg mit érdekel, hogy mit szólnak hozzá, ha oda megyek Alice-ékhez?


Épp megtettem volna az első lépést feléjük, mikor Edward felém fordult. Abban a pillanatban, ahogy találkozott a tekintetünk belefagytam a mozdulatba.


Arra, amit éreztem, nincsen kifejezés. A rémület vagy pánik nem jó szó rá. A félelem, sokk, csodálat, biztonság, düh és halálfélelem keverékét éreztem. Rengeteg egymással ellentétes érzés kavargott bennem.


Esküdni mertem volna, hogy egy hajszála sem változott, mégsem ugyanaz az Edward volt, akit megismertem. Rettenetes volt a szemeibe nézni, mégsem mertem elfordítani a tekintetemet.


A szemei szikráztak a gyűlölettől, de az arcvonásai rendezettek voltak. Megijedtem tőle, de egyben dühös is voltam rá. Nem tettem olyat, amivel kiérdemelném a gyűlöletét.


De még a gyűlölet is olyan fogalom, ami nehezen fejezi ki az érzéseit. Olyan volt, mintha azt kívánná, hogy a Pokol legmélyebb bugyraiban égjek szénné, és mikor ez megtörtént, újra szenvedjek a tűzben, de még fájdalmasabban.


Alig bírtam visszafojtani a sírásomat. Annyira fájt, hogy félő volt, összeesek, és a földön kezdek el zokogni.


Ennyire gyűlöl, és én csak még jobban vágytam a közelségére. Még így is gyönyörűnek tartottam, és úgy vonzott magához, mint a gravitáció. Tudtam, hogy szükségem van a közelségére, de nem mertem még mozdulni sem, mert olyan érzés sugárzott belőle felém, hogy ha teszek egy óvatlan mozdulatot, abban a pillanatban megöl.


Ez az egész annyira valószínűtlen: mintha egy ragadozóval állnék szemben. A hideg végigfutott a gerincemen, és rögtön a gyilkosságok jutottak eszembe.


Ez őrültség, szidtam magam gondolatban. Miket képzelek én… Edward, mint egy gyilkos, ez őrület.


A szám kiszáradt az idegességtől, ha arra gondoltam, hogy egy kocsiban ültem vele. De nem… Ez butaság, hiszen ő mentett meg. De vajon miért tette? És hogy lehet egy ember ilyen gyors és erős?


Edward hirtelen becsukta a szemét, és ezzel megszakította a szemkontaktusunkat, majd visszafordult fogadott testvéreihez.


- Jesszusom, ettől a sráctól kiráz a hideg – mormolta halkan egy fiú mellettem. Ijedten fordultam felé. Ő kedvesen mosolygott, de mikor meglátta a rémületet az arcomon, rögtön aggódni kezdett. – Hé, kislány! Jól vagy?- nem tudtam még pontosan, ezért csak bólintottam.


- Nyugi, Lydia! Ők mindenkivel ilyen ellenségesek – nyugtatgatott Mel.


- Miért? Kik Ők? – tetettem a tudatlant. Még mindig remegett a hangom a félelemtől. De Mel és a barátai félreértették a reakciómat. Nem azért féltem Edwardtól, mert így nézett rám. Hanem azért, mert tudtam, ezek után nem mehetek a közelébe. Soha többé nem érinthetem meg, nem érezhetem az illatát, és nem beszélhetek vele…


- Ők Dr. Cullen nevelt gyerekei – válaszolt Mel helyett Sam. Hallatszott, hogy ezt a történetet jó párszor elmondta már. – Ő itt dolgozik a forksi korházban… – elmesélte ugyanazt, mint Alice, de ez most sokkal hihetőbbnek tűnt számomra. Le lehetett olvasni az arcáról, hogy mennyire nem szereti Edwardot és a családját. De ahogy mindenkiből, kiérződött belőle is, hogy mennyire fél tőlük, és egyben mennyire csodálja őket.


- Tudod, ők nem vegyülnek velünk! Túl jónak tartják magukat hozzánk – panaszkodott Mel.


- Szerintem egyenesen undorítóak – fintorgott az egyik fiú. Nem értettem miért, de elöntött a düh. Hisz Edwardéknak nincs szükségük arra, hogy megvédjem őket. De mégis: ez a fiú, hogy jön ahhoz, hogy ilyeneket mondjon róluk?!


- Undorító? – sziszegtem a fogaim közt. Épp bocsánatot kértem volna a viselkedésemért, mikor észrevettem, hogy nem is látták a reakciómat. Mind Edwardot és a két fogadott testvérét nézték.


- Ők ugye fogadott testvérek, de mégis együtt vannak – kezdte Nick, aki végül felém fordult. Zavarodott képem láttán folytatta: – Tudod, mindegyikük az egyik testvérével jár. Rosalie Emmettel, Alice Jasperrel, az idősebbik Edward Bellával, míg Nessie Jacobbal van együtt – fejezte be, aztán elhúzta a száját, ezzel kifejezve nemtetszését.


- És a fiatalabbik Edwardnak van barátnője? – kérdeztem szenvtelenül. Mel cinkos vigyort küldött felém.


- Isteni pasi, ugye? De sajnos van barátnője. Cullenék Alaszkából költöztek ide, és azt hallottam, hogy a csajjal –aki ott él- még mindig együtt van. – Már az összes lány szomorkásan sóhajtozott mire Mel befejezte, és engem elöntött a féltékenység. Tehát van barátnője. A féltékenység mellett mérhetetlen csalódást is éreztem. Mégis, mit gondoltál - szidtam magam-, hogy tényleg érdekled őt?


- De úgy látom, hogy Edwardnak szokatlanul rossz napja van – magyarázta a mellettem álló fiú.


Még ott álltunk pár percig, de mikor beindult a jelzőcsengő, elindultunk befelé az iskolába.


Én mentem utoljára, így még vissza tudtam fordulni, hogy még egy utolsó pillantást vessek Edwardra.


Meglepett, hogy ő is engem nézett, de most sem lehetett az arcáról leolvasni semmit. A szeme pedig, mintha sokkal szelídebb lett volna, már-már szomorú volt.


Gyorsan elfordultam tőle és odasiettem az újdonsült barátaimhoz.


A mindent elsöprő szomorúság és magány elöntötte a mellkasomat, de nem kezdhettem el sírni, bár tudtam, hogy ezek után a Forksban töltött napjaim azonosak lesznek egy földi pokollal.