Meglepetés: Vágy ( 1. fejezet Edward szemszögéből)

Csillagszóró szórja fényét, kíván melegséget, békét.
Angyalka száll házad felett, hogy átadjon egy üzenetet: Boldog Karácsonyt kívánok neked. :D

Hát itt a meglepi rész! Remélem tetszeni fog. Kérlek, még ne ítéljétek el Edwardot, tudom még nem értitek, hogy miről beszélek, de majd fogjátok.... Ő csak egy fiú, aki hajlamos hibákat elkövetni, mert még tapasztalatlan. :P


 Vágy:


Ötletem sem volt, hogy mit adjak Belláéknak a házassági évfordulójukra. Nehéz olyan ajándékot találni, amely megfelelő lenne számukra. Szinte lehetetlen olyan dolgot venni, ami nekik még nincs meg.

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben a forksi boltokat jártam. Tegnap és tegnapelőtt végigjártam Portlandet, Los Angelest és Port Angelest a megfelelő ajándékért kutatva. Azt hinné az ember, ennyi év után már fejlődhettek volna az üzletek annyit, hogy még egy vámpír házaspárnak is lehet ajándékot venni. Ha tudnák, mekkorát tévedtek…

Alice ismét felajánlotta, hogy segít ajándékot találni nekik, de ebben az évben megtagadtam. Ideje volt, hogy felelősségteljesen viselkedjek. Nem rohanhatok mindig valakihez, mikor szükségem van valamire. De ezt persze nagyon nehéz elérni, mivel a családom hajlamos megfeledkezni arról, hogy már lassan hetven éves vagyok. Rosalie például imád ölelgetni, de ezt Em egyáltalán nem úgy veszi, mint egy normális férfi tenné. Ő inkább tekintette családiasnak az egész helyzetet. Igazából Rosalie is úgy gondolt rám, mint a fiára, és ez anyát nem is zavarta. Apa és ő mindig azt hitték, hogy Rose utálni fog a bennem lakozó farkas gének miatt. Először tényleg furcsa volt számára, de ahogy telt az idő, egyre jobban élvezte a helyzetet.

A család egyedüli tagja, aki nem egy gyerekként tekintett rám az Edward volt, a nagyapám. Ő igazán értette az érzéseimet, ami nem volt meglepő a képességét tekintve. Én is megértettem őt. Valószínű tőle örököltem a képességem egy részét.

Képes voltam meghallani az emberek gondolatait, kivéve Belláét. A képességem másik felét senki sem tudja biztosra, kitől örököltem. Edward szerint az átváltozott farkasok gondolatban társalgó tudományát örököltem, és ugyanez történik, mikor a gondolataimon keresztül beszélek másokkal. De Carlisle-nak az az elmélete, hogy anya képességét használom elég sajátos módon.

Imádtam eme felét, sok fölösleges beszélgetéstől megmentett már. Kíváncsi voltam, hogy a farkas vagy vámpír géneknek köszönhető-e ez a telepatikus képesség, de sajnos erre még magam is képtelen voltam rájönni.

Egész nap volt egyfajta furcsa előérzetem, amit sehogy sem értettem. Mégis mi történne ma, ami ilyen reakciót vált ki belőlem?- kérdeztem magamtól, majd kiléptem egy boltból, ahol ismét nem találtam megfelelő ajándékot.

Elindultam egy másik üzlet felé, de egy férfi gondolatai hatására megtorpantam.

Nem ez volt az egyetlen ilyen gondolat, amit valaha hallottam, de mindig is megdöbbentett, az ilyesfajta kegyetlenség. Egy lányt követett. Akarta őt, de nem kockáztatta meg azt, hogy esetleg lelepleződik, így úgy tervezte, megöli. Morgás tört ki belőlem, ahogy egyre közelebb ment hozzá.

De a lány bement egy könyvesboltba, így nem tudott közelebb kerülni. Elgondolkodott azon, hogy talán hagyja az egészet - ez az ötlet nekem is tetszett-, de mikor meglátta a lány mosolyát, ismét visszatért az eredeti tervhez.

Ilyen esetekben mi nem avatkozunk bele, nem akarunk feltűnést kelteni. A rendőrséget értesítjük, de még nem tartott ott a helyzet, hogy felhívjam őket.

- Szia! Valami baj van? – szakította félbe a gondolataimat egy női hang. Egy magas, szőke nő állt előttem. Csak úgy ordítottak a gondolatai felém. ,, De helyes! Vajon hány éves?” Majdnem elnevettem magam, ahogy meghallottam az irántam érzet vágyait. Nagyon aranyos volt, de számomra nem jelentett többet egy lánynál.

Attól értettem igazán meg Edward érzéseit, mert az enyémek is hasonlóak voltak. A körülöttem élő nőket, lányokat soha nem úgy tekintettem, mint egy lehetséges prédát, akivel lefekszem, majd otthagyom. Erre soha nem lettem volna képes. Az igazit kerestem. Egy olyan személyt, aki képes megérteni, és elfogadni azt, ami vagyok. Akivel, ha találkozom, a szám kiszárad, és a gondolataim olyan kuszák lesznek, mintha összerázták volna őket.

- Nem, semmi baj – mondtam, és már indultam volna tovább.

- Amúgy Emilynek hívnak – gyorsította meg lépteit, így mellettem tudott haladni. - Nincs kedved velem bejönni valahova?- kérdezte meg tőlem a szerinte elutasíthatatlan ajánlatot. Nem akartam megbántani, de túlságosan sok volt az önbizalma. Mély lélegzetet vettem, hogy lenyugodjak. Számomra egyáltalán nem volt vonzó ez a nő, de még a vére sem volt hívogató. Nem volt nehéz ellenállnom az emberi vér csábításának. De az állatok vérét nem vetettem meg. Élveztem a vadászatokat, bár ember soha sem volt a prédám.

- Bocsáss meg, de mennem kell! – jelentettem ki ellenkezést nem tűrően. A gondolatai gorombák és ocsmányak lettek, mire majdnem nevetésben törtem ki.

Próbáltam újra megtalálni a férfi gondolatait. De azokat most csak a város utcái és sikátorai kötötték le. Amint megértettem, hogy miért, ismét elöntött a düh. A lány kijött a boltból, de nem tudta elkapni, mert túl sok ember volt körülötte.

A férfi egy sikátorban várakozott. Ezerszer átgondolta, hogy a helyes útvonalat követte-e. A lány úgy haladt, mintha ennek az embernek a kedvére akarna tenni. Kerülte a kivilágított utcákat, inkább ott ment, ahol kevés ember járt. Nem értettem a viselkedését. Fogalmam sem volt, hogy hol van. Csak a férfi gondolataiból következtettem vissza. Jamesnek hívták, és a gondolatai zavarosak voltak. Nem idevalósi volt, csak utazgatott ide-oda, de ismerte a környéket. Eszembe jutott róla, mikor Bella elmesélte nekem, hogy harapta meg egy nyomkövető a kezét.

Idegesen toporgott, nem tudta hol késlekedik a lány.

Én szintén ideges voltam, de egyben kétségbeesett is. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak a rendőrségnek.

Kutattam gondolatok után, de fogalmam sem volt, melyik lehet a lányé.

,, Kéne vennem egy új pulcsit”- elmélkedett valaki. Mások már az éjszakai bulizásra gondoltak. Több ezer gondolat száguldozott töretlenül felém.

Aztán meghallottam egy hangot a fejemben.

,,Inkább bolyongok itt, mintsem ismét fájdalmat okozzak neki.” A lány az édesanyjára gondolt, hogy mekkora csalódás lenne neki, ha megtudná, mennyire nem szeret itt lakni, és hogy mennyire nem kedveli Eathent. Rögtön rájöttem, hogy ki ő: a rendőrfőnök feleségének a lánya, akit a férfi követett.

Rettenetesen félt, és kétségbe volt esve. Közel állt a síráshoz. De az, hogy az anyja ismét rosszul érezze magát miatta, sokkal jobban fájt volna neki. Megsajnáltam őt. Annyira önzetlen volt.

Nem akartam felhívni a rendőrséget, mert akkor teljesen biztos, hogy megtudja az édesanyja.

Fogalmam sem volt, hogy miért nem cselekszem helyesen.

A gondolataiba egy szikrányi remény költözött, mikor meglátta a kivilágított kereszteződést. Én pedig még kétségbeesettebb lettem, ahogy meghallottam James gondolatait.

Hallotta, ahogy valaki apró léptekkel közeledik felé. Az egész annyira hátborzongató volt. Volt egyfajta előérzete az áldozataival kapcsolatban. Bele se mertem gondolni, milyen vámpír lenne belőle…

A testem anélkül cselekedett, hogy én eldöntöttem volna. Futottam, egyenesen a lány és a férfi felé. Bűntudatot éreztem a családom miatt. Nem tehetem ezt velük, nem keverhetem bajba őket, de a lábaim mégsem hagytak fel a futással.

A férfi egy határozott mozdulattal berántotta a lányt a sikátorba.

Tudtam, hol vannak, de a lábaim a vámpírgyorsaság ellenére sem tudtak elég gyorsan mozogni.

Ahogy James belenézett a lány szemeibe, borzongás futott végig a testemen. Lydia nagy zöld szemei félelemtől csillogtak. Undorodott és félt a férfitől, de mégis megpróbálta megjegyezni az arcvonásait.

James izgatott volt, vágyott a lányra. De ki akarta élvezni minden pillanatát ennek az éjszakának. Érezte a lány puha, forró bőrét a kezei alatt. Gyönyörű volt. Ezek már az én gondolataim voltak. Egy undorító féreg volt ez a James, de abban igaza volt, hogy vonzónak találta Lydiát.

A lány kapálózni kezdett, de erre James a falnak szorította. Élvezte a helyzetet: Lydia hozzá képest nagyon fiatal volt. Azt gondolta, hogy a lány bőrének illata, direkt azért ilyen csábító, hogy az ő vágyai még magasabbra szárnyaljanak. Lydia forró és finom illatú lélegzete teljesen elködösítette a gondolatait. Kezei megmarkolták a vékony, kecses nyakat. A két test szorosan összepréselődött, és ha Lydia nem kapálózik olyan eszeveszetten, talán megérzi James kemény férfiasságát.

A lány mit sem törődve a támadójával elkezdte mozgatni a fejét. Megdöbbentett, hogy ez a kicsi, törékeny lány milyen ostobaságokra képes. Majdnem olyan volt, mintha lefejelni próbálná, de a legkisebb siker nélkül. Jamesnek egyre jobban tetszett a játék. Erősen nekicsapta a lány fejét a falnak. Eddigi létezésem során még sohasem lángolt fel bennem ennyire a gyilkolási ösztön. Látni akartam, hogyan könyörög James az életéért a lábaim előtt. Pont úgy, ahogy ő akarta, hogy Lydia ezt tegye.

Elengedte a lányt, és az úgy hullott a földre, mint egy rongybaba.

Lydia gondolataitól megrémültem: már nem akarta, hogy bárki megmentse, meg akart halni.

Már besötétedett, és elég gyorsan mozogtam, hogy az emberek ne lássanak belőlem semmit, de volt egy olyan érzésem, hogy az sem érdekelne, ha ez másként lenne. Már csak pár mérföld, bíztattam magam.

James a hajánál fogva rántotta fel a földről, mire sikítani kezdett. Olyan volt ez a hang, mintha ezer tőrt szúrtak volna bele a szívembe. Gyűlöltem magam, amiért ennyit vártam.

Lydia sikított, tiltakozott és vergődött miközben a férfi leráncigálta róla a ruháit. Ezt James egy ideig tűrte, de mikor már nem bírta tovább, erőteljesen ellökte Lydiát.

Megsérült, és ez csak az én hibám. Tudtam, hogy megsérült, hallottam a gondolataiból, és láttam James szemén keresztül, ahogy Lydia orrából vér kezd folyni.

Jamesnek eszébe jutott egy régi emlék: hasonló volt a helyzet, mint pár évvel ezelőtt. Akkor a barátnőjét akarta megerőszakolni, aki pont olyan ,,izgága” volt, mint Lydia. Akkor sem tudta elviselni, hogy nem adja meg magát egyszerűen az áldozata. A konyhában voltak, és a lány elővett egy hatalmas konyhakést. Ő csak nevetett a lány próbálkozásán, nem hitte, hogy tényleg képes lenne bántani bárkit is. De tévedett, mert mikor hozzáért a lányhoz, az arcába vágta a kést. Így keletkezett az ocsmány seb az arcán. Végül meggyilkolta a lányt, de az örökre belevágta az emlékét az arcába.

James letérdelt mellé, és addig ráncigálta Lydia ruháit, míg el nem szakadtak.

Azt hittem megőrülök, mikor Lydia elhallgatott. James végig ezt várta: hogy az áldozata elhallgat, és hagyja, hogy azt csináljon vele, amit akar.

Végre odaértem, és a mellkasomból reflexszerűen tört fel a morgás. A legkíméletlenebb módon akartam megkínozni ezt az embert – ha lehet annak nevezni.

Most igazán örültem, hogy ennyire gyors és erős vagyok. Vállainál fogva emeltem fel, majd dobtam neki a falnak. Háromszor olyan erősen, mint ő Lydiát, de mégsem annyira, hogy meghaljon. Azt nem érdemelte meg, túl kíméletes lett volna. Hallottam, amint a csontjai megroppannak, és mély elégedettség töltött el. A fallal való ütközés hatására eszméletlenül hullott a földre.

Lydia még mindig a földön sírt, és hirtelen olyan erős késztetést éreztem arra, hogy odamenjek hozzá, hogy beleremegtem. Végül is, sokkal élvezetesebb lesz megkínozni Jamest, ha felébred…

Az én szemeim számára nem volt sötét, így tökéletesen láttam, hogy hol van, nem úgy, mint ő.

Nem nézett rám, még akkor sem, mikor letöröltem a könnyeit. Azt a falat nézte, amelyikhez Jamest dobtam. A dereka köré kulcsoltam a kezeimet, és felhúztam a földről. Mikor hozzáértem, borzongás futott végig a testemen. Nem értettem a testi reakcióimat, míg ülőhelyzetbe nem került.

Ahogy a tekintettünk találkozott, minden megszűnt létezni. Elvesztem a szemeiben, csak ő és én voltunk. Mintha az az erő megszűnt volna, ami eddig ehhez a földhöz kötött. De mielőtt a semmibe vesztem volna, ennek az érzésnek a vaspántjai kapcsolódtak rám. Ezentúl csak ő számított. Azt akartam, hogy mindig boldog legyen, soha ne történjen még ehhez hasonló sem, és hogy szeressen engem. Én akartam őt boldoggá tenni…

Mindent értettem a létezéssel kapcsolatban… Hogy miért kel fel a nap, miért lesz éjszaka, miért vannak csillagok, miért nyílnak virágok, és hogy miért létezem én. Mindegyikre egy válasz volt: Lydia. Ez az egész világ azért van, hogy őt boldoggá tegye. Mindent meg akartam adni neki, amit csak lehet.

Tudtam, hogy mi ez a kötelék, ami köztem és közte van. De ez mégis más volt, nem olyan, mint apa és anya kapcsolata. Míg apa, azzá vált amivé Nessie akarta, hogy váljon, addig én csak egy személy szerepét akartam betölteni az életében.

Én akartam lenni az a férfi, aki egész élete során mellette lesz, és aki szereti, óvja minden bajtól. Az akartam lenni, akit tiszta szívéből szeret, az, akibe visszavonhatatlanul szerelmes.

A szerelem ki sem fejezi azt, amit iránta érzek, de én mégis megelégednék azzal, ha csak szeretne.

Volt értelme annak, hogy megszülettem, annak, hogy ideköltöztünk Forksba. Meg tudtam érteni, hogy mit éreznek a családtagjaim egymás iránt. Felfogtam, hogy mit értett Edward azalatt, hogy a vámpírok életében csak egyszer következik be a változás, és az egy egész létezésre szól. Értelmezni tudtam, mikor apa azt mondta, hogy bármit feladna anyáért és értem. Tudtam, hogy mi is pontosan a bevésődés…

Végre megértettem, hogy milyen az a szeretet, amiért az életemet is feláldoznám. Én teljes mértékben az övé voltam, és minden szempontból akartam őt. Úgy, mint egy nőt, és mint egy lelki társat. El akartam mondani neki, hogy mi is vagyok valójában.

A gondolataim megállíthatatlanul pörögtek, és vetítették le nekem a vízióimat. Mindegyikben Lydia szerepelt.

Elképzeltem, amint eljön velem moziba, és mikor a filmben lévő véres jeleneteket nem bírja, a mellkasomhoz bújik; mikor megtörténik az első csókunk; mikor először szerelmeskedünk – itt egy pillanatra le kellett hunynom a szemeimet, nehogy hangosan nyögjek fel - ; ahogy igent mond nekem az oltárnál, és mikor megszületik a kisbabánk. A vágyképeim hirtelen átváltottak rémképekké: eszembe jutott az, amikor anya megszületett, vagy amikor én világra jöttem… Nem akartam ennek kitenni őt.

Lehetetlennek tűnt az egész képzelgésem. Hiszen soha nem tudhatja meg, mi vagyok. Nem akartam, hogy undorodjon tőlem, de ez elkerülhetetlen lenne akkor, ha megtudná az igazságot. Így, pedig soha nem lehetek vele őszinte, és soha nem lesz biztonságban mellettem. A valóság fájdalmasan rántott vissza a jelenbe. Azt kívántam bárcsak a testem is olyan rosszul érezné magát, mint a szívem. Hiszen a szívem most tört piciny, összeragaszthatatlan darabokra, míg a testem kicsattant az örömtől, hiszen megtalálta a társát, az egyetlen személyt, akit teljes mértékben, visszavonhatatlanul és igazán szeret.

James magához tért, de már egyáltalán nem érdekelt. Egy kicsi részem vágyott arra, hogy végre bűnhődjön, de a dominánsabb részem Lydiára vágyott. És tudtam, hogy így sem vagyok méltó hozzá, hát még, ha gyilkolok.

Kelletlenül álltam fel létezésem szerelme mellől. Gyorsan el akartam intézni Jamest, ezért egy hirtelen mozdulattal megütöttem az előttem álló férfit. Ismét eszméletlenül esett a földre, de most az ütésem miatt. Úgy gondoltam, hogy majd ezt elintézzük a családommal.

Visszafordultam Lydiához, majd felvettem. Annyira jó érzés volt a karjaimban tartani őt. A szívverésem ki-ki hagyott, ahogy az illatát megéreztem. A lábait a felsőtestem köré kulcsoltam, mire a szám kiszáradt. Míg az egyik kezemmel Lydiát tartottam, addig a másikkal összeszedtem a dolgait.

Hallottam a gondolataiból, hogy megbízik bennem, amitől elégedett lettem. De ez mégsem volt elég, belőle sohasem lesz elég.

Futni kezdtem, és a gondolatai fokozatosan váltak zavarossá. Elájult.

Próbáltam olyan közel tartani a testemhez, hogy az ne okozzon neki fájdalmat, de mégis melegen tartsa. És az sem volt elhanyagolható szempont, hogy milyen jó érzés volt ez nekem.

Túl gyorsan értem oda a kocsimhoz, így kénytelen voltam őt letenni. Belegondoltam, hogy mi történne akkor, ha inkább az ölemben hagynám. Valószínű hisztérikus rohamot kapna, az este történtekből ítélve.

Beültettem az utasülésre, majd a dolgait bedobtam a kocsi hátuljába. Ahogy beültem a vezetői oldalra, észrevettem, hogy libabőrös lett a keze. Bennakadt a lélegzetem, ahogy megláttam félrecsúszott pólóját.

A szívem olyan gyorsan kezdett verni, mint egy partra vetett hal ficánkolása.

A nyaka és a mellkasa egy része szabadon volt hagyva. Feje hátrahanyatlott az ülés fejtámlájára.

Gyönyörű arcát most vér és kosz borította. De így is szép volt, nagyon szép.

Halványrózsaszín ajkai elnyíltak, és fellángolt bennem a vágy, hogy megcsókoljam őt. A lélegzetem felgyorsult, ahogy arra gondoltam mi történne, ha ember lennék. Akkor is szeretném, ebben biztos voltam. Valószínűleg addig harcolnék érte, amíg az enyém nem lenne. Mindent megadnék, hogy csak velem legyen. Emberként minden könnyebb lenne.

Arcán halvány pír játszott, ami kiemelte tökéletes bőrét.

Hosszú szempillái az arcát súrolták.

Mozgolódni kezdett, így a feje oldalra bukott.

Mélyet sóhajtottam, hogy lenyugtassam magam. Így megéreztem, hogy milyen finom illata van a vérének. Mintha a legédesebb nektárt keverték volna össze a legfinomabb gyümölcsökkel. A méreg sokkal erőteljesebben kezdett termelődni a számban, mint eddig bármikor. Ez furcsa volt, tekintve, hogy én nem éreztem még soha ehhez hasonló szomjúságot, de még mindig elviselhetőbb volt, minthogy távol legyek tőle.

Beindítottam a fűtést. Odafordultam Lydiához, majd óvatosan a kezembe vettem az arcát, és a fejét visszadöntöttem a fejtámlához.

Nem tudtam elengedni őt. Még soha nem éreztem ehhez fogható vágyat. Mindent akartam belőle.

Tekintetem folyton visszatévedt az ajkaira. Erről eszembe jutott, hogy még soha sem csókolóztam.

Igazából, mikor a La Lush-i lányok farkasalakban vannak, néha adok egy-egy csókot a pofájukra, de az nem számít. Mi csak testvérek vagyunk, nem érzünk egymás iránt semmi ilyesmit. Még a legtisztább szerelem sem közelíti meg azt, amit Lydia iránt érzek.

Mély lélegzet szakadt fel belőle, ami csiklandozta az orromat. Olyan meleg és finom illatú volt.

Az ajkainkat alig választotta el két centiméter. Egyáltalán nem zavart, hogy a vére vörösre színezte a felső ajkát, sőt…

Annyira akartam az ajkait a számon érezni, hogy észre sem vettem mit csinálok. A testem sokkal jobban uralt ebben a pillanatban, mint bármikor.

Ajkaim betapasztották a száját, ami forrón és édesen tapadt rájuk. Felnyögtem, ahogy megmozdította az ajkait. Forróság öntött el, mindenhol csak ő volt, de én mégis többre vágytam. Olyan közel húzódtam hozzá, amennyire a hely engedte. Belesóhajtott a számba, mire kirázott a hideg. Észre sem vettem, hogy mikor csukódtak le szemeim, így váratlanul ért, hogy nem látom az arcát. Nagyon nehezemre esett kinyitni őket, de végül mégis megtettem. Még mindig nem volt eszméleténél, de az ajkaim ettől függetlenül mozgatták az övéit.

Nem akartam elszakadni tőle. Még soha nem éreztem ilyet, és nem akartam, hogy megszűnjön. Olyan édes volt a vére és a lélegzete, hogy még a torkomban lévő lángok is lecsillapodtak.

Egyre hevesebben mozogtak az ajkaim, mire a sóhajai gyakoribbak lettek. Nem tudtam, hogy ez mit jelent. Vajon azt, hogy ő is élvezi, vagy azt, hogy hamarosan felébred? Ez valamelyest kijózanított. Bizonyára azt gondolná, hogy én is azt akarom tőle, amit James akart, ha felébred, és én még mindig csókolom. Ez pedig nem volt teljesen igaz… Én is vágytam rá, de én szerelmeskedni akartam vele. Szenvedélyesen, odaadóan és az engedélyével akartam őt szeretni.

Még utoljára rányomtam a számat, a –csókom hatására - duzzadt ajkaira, majd elhúzódtam. Nyelvem automatikusan nyalta körbe ajkaimat, és azok még soha nem voltak ilyen édesek.

Nem számított, hogy most inni akartam a véréből, az sem, hogy nem volt igazi csók és az sem, hogy ezt a csókot loptam tőle. Csak az volt a fontos, hogy végre megízlelhettem az ajkait, igaz, a tudta nélkül. Nem akartam, hogy ezt valaha megtudja, de attól még ez lesz életem legszebb pillanata.

Beindítottam az autót, kicsit még mindig kábultan a csóktól, majd az otthonom felé vettem az irányt. Közben jó meleg lett, így a libabőr is eltűnt a testéről, ami olyan nagyon vonzotta a tekintetemet bizonyos részek felé.

Ahogy kezdett elmúlni a mámor, fokozatosan kezdett eluralkodni rajtam a bűntudat. Hiszen ezt a csókot loptam, kihasználtam a helyzetet. Lehet, hogy Ő nem is tart engem vonzónak. Önző módon arra gondoltam, hogy számára ugyanolyan vonzó vagyok, mint Ő számomra. Még soha sem voltam ennyire bizonytalan magammal kapcsolatban. Hiszen mindennap bizonyították nekem a töretlenül felém áramló gondolatok, hogy mennyire vonzónak tartanak a körülöttem élő nők. De vajon Ő is így gondol rám? Mi bizonyítsa azt, hogy Ő is vonzónak tart, és ez nem változik meg, ha megtudja mi is vagyok valójában?

Hiszen az is lehet, neki másfajta fiúk tetszenek. Talán a szőkék kék szemekkel, vagy a barnák zöld szemekkel? Hirtelen, és elemi erővel tört rám a féltékenység. Nem akartam, hogy egy másik férfi akár csak egy ujjal is hozzá érjen. Undorító módon birtokolni akartam őt, hogy csak én csókolhassam, és csak én szerethessem.

Semmit sem akartam Lydiánál jobban ezen a világon. De a sors ironikus fintora az volt, hogy mindent megkaphattam volna. Mindent, kivéve őt. Az életem nélküle, olyan volt, mint egy a semmiben lebegő üstökösé. Sötét, hideg és értelem nélküli… De most, hogy már rátaláltam bevésődésem tárgyára, még most sem lehetek vele, a biztonsága érdekében. Milyen érdekes, hogy a farkasoknak pont ezt a részét örököltem. Még mielőtt ebbe jobban belegondolhattam volna, Lydia kizökkentett elmélkedésemből.

Épphogy kiértünk a lakott területről, mikor Lydia mocorogni kezdett. Érdeklődve fordultam felé, közben ismét elfogott a vágy, hogy megint megcsókoljam. Egyre többet és többet akartam tőle.

Hallottam, ahogy a szívverése és a lélegzete megkétszereződik. Láttam, amit szemei felpattannak, és ijedten pásztázzák körbe a kocsit, majd megállapodnak rajtam…