Black Dawn: 15. fejezet

15. Otthon, édes otthon:

Az ajka forró volt és édes. A testemen áramszerű vibrálás cikázott végig, ahogy a bőrünk összesimult.

Éreztem a fa törzsét a kezem alatt és a hátam mögött, és tökéletesen tudatában voltam, hogy veszélyesen be vagyok szorítva. De csak élveztem a helyzetet, vagyis próbáltam élvezni.

Az villogott az agyamban, hogy nem bánthatom, mert minden szörnyűség és véres dolog ellenére, szerelmes vagyok belé. De az ösztönös védekezési készségem tombolva próbált kitörni belőlem.

Aztán beszippantotta az alsó ajkamat. A mozdulat vízhangot vetett a testem minden pontján. Különös forróság öntött el, amely elemi erővel vette át a hatalmat a mozdulataim felett. Beletúrtam sűrű hajába, és nekivetődtem a testének. Hátraestünk, de nem érdekelt.

Erősen nyomultam a testéhez, és távolról hallottam egy panaszos nyögést. Ennek valószínűleg ki kellett volna józanítania. De semmit sem éreztem a nyers vágyon kívül. Csak homályos emlékeim voltak az emberi testemben átélt vágyakozásról, de abban biztos voltam, hogy ezt meg sem közelítette.

Ez szinte primitív volt. Megvesztem a tudattól, hogy ott van alattam. Azt akartam, hogy letépje a ruháinkat, és durván belém hatoljon. Én pedig csak ringatózni akartam rajta eszeveszett sebességgel.

Amit így is megtettem, csak ruhán keresztül. Edward kezei a csípőmre kulcsolódtam, és erősen megragadott. Átfordított minket, én pedig nyöszörögtem az elégedetlenségtől, viszont mikor a csípőjével erősen a lábaim közé nyomult, élvezettel sikkantottam fel.

De Edward elhúzódott. Nem tehettem róla, de dühös morgás tört ki a torkomból. Viszont Edward addigra távolabb állt tőlem. Dühös voltam és szexre éhes. Láttam rajta, hogy ő is akar engem. Látható jele volt a vágyának. De csak állt ott. Mélyeket lélegzett, és a fákat pásztázta.

Közben bennem fellángolt a düh. Akartam őt, ő pedig leállt.

-          Azért álltam le, mert előtte sok dolgot meg kell még beszélnünk – sóhajtotta, nekem pedig a vörös ködön - ami az agyamra borult, rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Vagyis értelmi szinten rájöttem, a testem mégis megfeszült, és gyilkos morgás tőrt elő belőlem. Frusztrált voltam, és talán most értem a tűrőképességem végére. – Amikor ennyire kiesik az irányításod alól a kontrollod, hallom a gondolataidat.

Ezt nem kellett volna mondania. De ezt tudnia kellett, mégis megtette.

Vicsorogva és teljesen kikelve magamból ugrottam neki. A fogaim könnyű szerrel fértek hozzá a nyakához, de a húsba belemélyedni nem tudtak, mert Edward kezei a hajamba markoltak. Fájt, nagyon fájt. A pillanatnyi döbbenet elég volt Edwardnak, hogy a földre küldjön.

A fejem erősen nyomódott a talajhoz, ő pedig vasmarokkal fogta a karjaimat össze mögöttem. Sikerült megtalálnia egy olyan pozíciót, amelyben a saját erőmet fordította ellenem. Minél erősebben küzdöttem, annál nagyobb fájdalmat okoztam magamnak.

Egy idő után, rájöttem, hogy jobb, ha nyugton maradok, de ettől csak még kiszolgáltatottabbnak éreztem magamat. Éreztem, hogy méreg csöpög le a földre a vicsorba feszülő fogaimról.

-          Azt hiszem, hogy nem volt jó ötlet kijönni ide veled – sóhajtotta Edward. Mélyen elöntött a szégyen, de a torkomból még mindig morgás tört fel. Semmi értelmeset nem tudtam mondani, teljesen elvakított a méreg. Megpróbáltam ismét lelökni magamról, de csak még élesebben éreztem a fájdalmat. A dühös morgásba nyöszörgés vegyült. Nehéz volt felfogni, hogy én adom ki ezeket a hangokat. – Az én hibám, hogy átváltoztál, de nem fogom engedni, hogy engedj az ösztöneidnek, és megvadulj.

Meg akartam kérdezni, hogy miért. Miért nem engedi, hogy jó legyen nekem, de még mindig képtelen voltam normális szavakat formálni az ajkaimmal. Olyan volt, mintha szétcsúsztam volna. A figyelmem szerteszét repkedett, nem tudtam egy bizonyos dologra koncentrálni, mint például a beszéd. A civilizálatlan gyilkos énem kezdte teljesen átvenni felettem az irányítást.

Nem tudom, hogy meddig voltam ott, alatta. De abban biztos voltam, hogy semmi szeretetreméltó és szexi nem volt a mozdulataiban, és abban, hogy úgy tartott lent a földön, mint egy megvadult vadállatot. Keserű érzéssel töltött el a gondolat, hogy pontosan az voltam. Egy megvadult, eszét vesztett vadállat.

Aztán egyszer csak elengedett. Sebesen felpattantam, és remegve bújtam egy fa mögé. Az ötlet, hogy bánthatna abszurd volt, de mégis reális. Erős volt, erősebb, mint hittem, ez pedig megrémisztette a bennem lévő domináns állatot. Képes volt a saját erőmet magam ellen fordítani, és ez nagyon nyugtalanító volt. Fogalmam sem volt eddig a pillanatig, hogy ennyire erős és tapasztalt harcos. Az erőm semmit sem jelentett a gyakorlatiasságával szemben. Ő volt a dominánsabb fél. Ez pedig nem tetszett, nagyon nem.

-          Nem foglak bántani – emelte fel a kezeit, és hátrébb lépett. A tekintete tiszta volt és merev. Nyoma sem volt a korábbi szomorúságnak és bizonytalanságnak. – Jobb lenne hazamenni! – Nyüszítve húzódtam még jobban a fa mögé. – Megígérem, hogy a közeledbe sem megyek. – Egy pillanatra tétovázást fedeztem fel a vonásaiban. – Ha szeretnéd, akkor elől megyek, te pedig jöhetsz utánam.

Ez az ötlet már tetszett. Rettegtem a tudattól, hogy a hátam mögött legyen. Féltem tőle. Egy kicsi távoli részem azt üvöltötte a fejemben, hogy nem kell félnem tőle. Nem tudtam rá hallgatni.

-          Ez így rendben lesz? – kérdezte, mire bólintottam. Halványan elmosolyodott, és elindult. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Megbízott bennem. Ez meglepett és forrósággal is elöntött egyszerre.

Csak akkor tápászkodtam fel a földről, mikor már eltűnt a szemem elől. Az illatát még éreztem, és azt követve jutottam el a Cullen házhoz.

A hetek teltek, én pedig hol nyugodtabb, hol vérszomjasabb voltam. Egyszerűen faltam a vért, ha lehet ilyet mondani. Sohasem gondoltam volna, hogy létezik ennyire finom dolog ezen a bolygón. Mindig pont tökéletes volt. Ha sósra vágytam, akkor sós volt, ha édesre, akkor édes. De persze ez csak a húsevőkre vonatkozott. A növényevők büdösek voltak és undorítóak.

A farkasokról nem is beszélve. Utáltam őket. Már ha a közelben voltak, elfogott a hányinger, és azt hittem, hogy az éltető vért kiadom magamból. Ez pedig gyakran megesett, mivel Jacob farkas volt, és Jared is. Meg a nővérei.

Nem igazából emlékeztem rájuk. A lányokat már régen láttam, még az emberi életemben is régnek számított az az időintervallum. Jared viszont közelebb állt hozzám, legalábbis míg ember voltam. Most viszont csak egy kellemetlen idegen volt. Rémlett, hogy gyengéd érzelmeket tápláltunk egymás iránt, de nem tudtam, hogy ezek mennyire voltak erősek.

Emlékeztem még más dolgokra is: anyu, a pocakjában növekvő baba, és Ian, a vérfarkas. Ian, aki jelenleg a legnagyobb ellenségem. Bele sem mertem gondolni, hogy milyen reakciót váltana ki belőlem, ha egyszer csak megjelenne. Valószínűleg széttépném, és semmilyen bűntudatot nem éreztem volna. Ennek zavarnia kellett volna, de nem zavart.

Sőt, ami azt illeti semmi sem zavart. Csak egy dolog: a kevés vér. Az igazán fel tudott bosszantani.

Éreztem, hogy ez így nincsen rendjén. Hogy törődnöm kellene azzal, hogy anyáék mit élnek át az elvesztésem miatt; hogy egyáltalán mit csináltak a kocsival; és hogy hitették el mindenkivel, hogy meghaltam. De ilyenkor mindig jött az éhség, majd a csodálatos vörös nedű, én pedig megfeledkeztem mindenről.

És ez így ment nagyon hosszú ideig. Legalább is két hét emberi mércével annak tűnt, de vámpírként csak a vér utáni vágy hajtott, így a nappalok és az éjszakák repültek.

Elköltöztünk Forksból. Egyenesen Alaszkába, a Denali klánhoz. Nem kedveltem őket. Senkit sem kedveltem igazán. Tartottam tőlük, és nem akartam megbízni bennük. Főleg a fiatalabbik Edwardban nem. Tudtam, hogy szerelmes belém, és hogy én is erős érzelmeket táplálok iránta, de az hogy ott az erdőben legyőzött, minden pozitív érzelmet elszívott belőlem. Ő volt a domináns, az erősebb. Ezért általában, ha a közelembe került, meghúzódtam egy kis sarokba, és reméltem, hogy nem vesz észre.

Ez hülyeség volt, mert mindig észrevett. Mindenki észrevett. Igazából az össze azt figyelte, hogy mit fogok tenni a következő pillanatban. De Edward nem jött oda hozzám soha. Igyekezett nem is rám nézni. És ez így jó volt. Bár inkább eltűntem volna a közeléből, de ezt nem tehettem. A klán része lettem, egy családtag. Amit nem akartam igazán, de nem volt más lehetőségem.

Ennek ellenére megfordult a fejemben, hogy elszököm. Persze esélyem sem lett volna, de zavart az állandó felügyelet.

Épp ezért szerettem az óriási Denali ház padlásán meghúzódni. Poros volt és koszos, de remek búvóhely. Persze nem áltattam magamat. biztosra vettem, hogy tudnak rólam. Minden lépésemről tudtak. De úgy éreztem, hogy egyedül a sötét, pókokkal teli lyukban, biztonságban vagyok. Oda tartoztam.

Alaszka egy olyan hely volt, amely ideális egy vámpírnak. Minden havas, és az emberek nagyon messze élnek egymástól. Viszont az élelemért messzire kell menni. Én pedig nem tehettem ki a lábamat a házból. Persze, ez nem lett így kimondva, de mindenki tudta, hogy így van. Mindig jött valaki, aki elvitt vadászni. És ez szerencsére soha nem Edward volt.

Tudtam, hogy a többieknek nem kell ilyen gyakran vadászniuk, és próbáltam hálát mutatni, amiért mindennap eljöttek velem. Én tényleg próbáltam, de a telhetetlenségem miatt, soha nem sikerült.

Most is a padláson gubbasztottam, és azt vártam, hogy mikor telik le a tizennyolc óra, hogy végre mehessünk megint vadászni.

És akkor megláttam őket. Iant, egy vörös hajú lányt és az én Edwardomat. Azt, aki nemrég még az enyém volt. De most már láthatóan nem. Fehér póló volt rajta, amely el volt szakadva. A V kivágás eleve sokat látszattni engedett a nyakából és a mellkasából, de ahogy elszakadt, még több csupasz bőrfelület villant fel. És még sokkal több karmolás. Nem mélyek, inkább felszínesek, és ettől elfogott valami furcsa érzés.

A haja kusza volt, és ahogy nevetve beletúrt, még kócosabb lett. Nevetett, nevetett azon, amit a vörös vámpírlány mondott neki. Ian hátul volt lemaradva, és úgy tűnt, mintha kellemetlen harmadiknak érezte volna magát. Megértettem. Jelenleg én is így éreztem magamat.

A lábaik nyomot hagytak a havon. A ház főbejárata felé tartottak, és nem vették észre, hogy árgus szemekkel lesem őket a padlás ablakából. Ennek örültem is meg nem is. Azt akartam, hogy titokban maradjon a kukkolásom, de azt is akartam, hogy észrevegye, hogy láttam őket. Hogy tudja, hogy ez mennyire fáj nekem.

Nem tudtam másra gondolni. Biztos voltam benne, hogy megcsalt.

Ahogy ezt átgondoltam, eszembe jutott, hogy azt sem tudom, hogy hányadán állunk. Most együtt vagyunk vagy nem? Semmiben sem voltam biztos.

Úgy gondoltam, hogy amíg nem beszéltünk, és mondtuk ki a szakítást, addig egy párt alkotunk. De lehet, hogy Edward mást gondolt. Lehet, hogy ő… másra is vágyott. Végül is nagyon régóta nem létesítettünk testi kapcsolatot. Ahogy erre gondoltam, elöntött a forróság és a szégyen.

Olyan megátalkodottan a vért akartam, hogy elfelejtettem, hogy egy kifejlett férfinak vannak szükségletei. Hibáztathatom azért, mert máshol elégítette ki ezeket?

Igen! Visszhangozta a belső, féltékeny hangom. Igaza volt és nem is.

Edwardnak igényei voltak, amelyeket a társának kellett kielégítenie, de én nem voltam képes rá.

Léptek zaja zavarta meg a gondolataimat. Ismertem a szívverést és a halk mozgást. Edward volt az. Feljött a lépcsőn, és ami még fontosabb volt egyedül volt. Beszélgetés hallatszott fel, aminek az elejéről lemaradtam, és a folytatása sem érdekelt igazán.

Edward elterelte a figyelmemet. A szobájába ment, ezt tisztán hallottam, mert közvetlenül a padlás alatt nyikordult a saját territóriumának ajtaja. Pár másodperc múlva a zuhanyrózsából zuhogva kezdett záporozni a víz.

És akkor elindultam lefelé. Az ajtaja előtt hagytam neki pár másodpercet, hogy lemossa az előző együttlét emlékeit a testéről, aztán beléptem a szobájába. Biztosan hallotta, hogy jövök. Nagyon figyelmes volt, és habár valószínűleg nemrég csalt meg, még mindig biztos voltam benne, hogy minden lépésemet árgus szemekkel lesi.

Igyekeztem gyorsan és halkan levenni a ruháimat, amelyeket az ágya mellé hajítottam. Majd benyitottam a fürdőszobába. Addigra a víz elzáródott, és Edward egy törülközőt csavart a derekára.

Mikor az ajtó kinyílt, szóra nyitotta a száját, de ahogy észrevette, hogy teljesen meztelen vagyok, kikerekedtek a szemei. Mélyet sóhajtott, majd lehunyta a szemét. De nem tett semmi mást.

Hát… nem erre a reakcióra számítottam. Reméltem, hogy rám veti magát, nekem pedig nem kell gondolkoznom semmin. De nem tette.

Csalódottan néztem végig rajta, és felfedeztem, hogy a karmolások csak a mellkasa felső részéig terjednek.

Már éppen megszólaltam volna, mikor kinyitotta a szemeit, és olyan intenzitással kezdett vizslatni, hogy hátrahőköltem.

Aztán képek árasztották el az agyamat. Edward fejéből származó képek. Olyan képek, amelyek mindegyikén hevesen szeretkezünk. A hasát karmolom, és a nyakát szívom. Ő pedig a melleimet markolja, és heves lökésekkel tágít.

Felnyögtem az emléktől, majd a gondolattól, hogy Edward emlékeiben olvasok.

Mikor kinyitottam a szemeimet – amelyek anélkül csukódtak be, hogy engedélyt adtam volna rá-, Edward kikerekedett tekintetével találtam szemben magamat.