Black Dawn: 7 fejezet

7. Búcsúzás:

Még mindig remegtem a vágytól és az idegességtől, mikor lecsúsztam az asztalról. Edward úgy mért végig, mint aki mindjárt rám veti magát. Ebbe nem akartam mélyebben belegondolni, mert a hasam vágyakozva összeszűkült.

-          Azt akarom, hogy elmenj – suttogtam halkan, de tudtam, hogy hallja. A csók hatására kezdtek visszatérni az emlékeim. Valamiért, mikor Edwardra gondoltam a vámpír szó jutott az eszembe. Ettől megremegtem.

-          Előbb talán beszélnünk kéne – jött egy lépéssel közelebb. Megint túl kevés hely volt köztünk.

-          Azt akarom, hogy elmenj! – mondtam sokkal határozottabban, mire még közelebb lépett.

-          Én pedig azt akarom, hogy tudd az igazságot!

-          Nem érdekel, hogy mit akarsz! – sziszegtem idegesen. Kezdett eluralkodni rajtam a düh. De ezt nem engedhettem, mert féltem, hogy olyan dolgot teszek, amelyet később megbánnék. Mint például azt, hogy lefekszem Edwarddal. – Téged sem érdekelt soha, hogy én mit akarok! Elhagytál! – Üvölteni kezdtem, és még hangosabban folytattam volna, ha a keze nem fedi be a számat.

-          Mindent azért tettem, mert azt gondoltam, hogy biztonságban leszel. – Úgy beszélt, mintha nem érdekelné, hogy figyelek-e rá. – A vérfarkasok és a vámpírok közötti ellentét veszélyesebb, mint azt te gondolnád. Sőt még én sem hittem, hogy valóban ekkora veszélyt jelentenek rád. Mikor megtudtam, hogy a Volturi titokban vérfarkasokat keres, és hogy mi a megtorlás, miután megtalálták őket, akkor jöttem rá, hogy meg fogsz halni, ha nem csinálok valamit. Megöltek volna, érted? – Finoman megrázott. – El kellett veszítened az emlékezetedet, de arra nem számítottam, hogy ilyen hamar visszatérnek az emlékeid. – Az arcába akartam üvölteni, hogy „Hiszen megcsókoltál!”, ennél intenzívebb emlékeztetési mód aligha lehetett volna. De nem tudtam jelet adni felháborodásomnak, mert a keze még mindig befogta a számat. – Az volt a terv, hogy úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. És ha véletlen találkozott volna veled valamelyik Vokturi, akkor nem is ismerted volna fel. Vagyis… ebben nem vagyok biztos. Kezdem kiismerni az agyadat. – És elengedte a számat, én pedig olyan hisztiben törtem ki, hogy meglepetten hátratántorodott.

-          Nem akarom, hogy kiismerd az agyamat! Csak azt akarom, hogy tűnj el az életemből, és vidd magaddal az összes elfajzott korcsot, aki akár a közelembe került, érted?! – Torkomszakadtából üvöltöttem, mire Edward ismét befogta a számat.

-          Lydia, megőrültél? – kérdezte csendesen, és ez a reakció meglepett. Arra számítottam, hogy üvölteni fog, amiért így beszéltem vele. De közel sem látszott úgy, hogy ezt akarja tenni. A szemei tisztán elárulták, hogy nem dühös, inkább… kétségbeesett volt. – Mindent elfelejtettél?

-          Nem – válaszoltam a tenyerébe, mire lehunyta a szemeit. Elengedte a számat. Igyekeztem nem megint sikítva kitörni, de nagyon nehezemre esett. – Mindenre emlékszem, és elegem van belőletek. Vámpírok, alakváltó farkasok és vérfarkasok? Hogy kerülhettem én ebbe az egészbe bele? Mit akartok tőlem?

-          Ha nem is bízol meg bennem, akkor legalább abban az egy dologban higgy nekem, hogy én tényleg nem akartalak belevonni ebbe az egészbe – tűrt bele a hajába idegesen. – Azt akartam, hogy távol maradj tőlem. Nem emlékszel?

-          De, emlékszem – lassan megráztam a fejemet, és próbáltam a dühömet valahogy háttérbe szorítani. – De már nem akarok ennek a világnak a részese lenni. Ez túl sok nekem. Van egy vérfarkas barátom, egy alakváltó farkas udvarlóm és egy vámpír exem. Ez nem lenne túl sok egyetlen tini lánynak?

-          Eddig nem zavart ez az egész – ellenkezett, és valami azt súgta, hogy a mondandómat ízlelgeti. Nyilvánvalóan talált benne valamit, ami nem tetszett neki.

-          De ez így túl sok! – fakadtam ki megint hangosan. – Eddig csak mesebeli lények vettek körül, de senki sem turkált a fejemben! Soha még gondolni sem mertem, hogy valaki elveszi az emlékeimet! Ez nem normális! Normális akarok lenni!

-          Normális vagy.

-          Mondja ezt egy ember-farkas-vámpír – forgattam meg a szemeimet. Éreztem, hogy be kellene fognom a számat, de nem ment. – Már nem éri meg ez az egész. Már nincs senki, aki miatt megérné.

-          Nincs senki? – kérdezte, és a hangja fojtott volt a fájdalomtól. Tudtam, hogy bántom, de le akartam ezt az egészet zárni. Már nem éreztem azt a feltétlen kötődést, és ez jó volt. Több mint jó volt, olyan volt, mintha a súly lehullott volna a mellkasomról. Végre rájöttem, hogy tudok Edward nélkül élni. Iszonyatosan nehéz lesz, és valószínű, ha az emlékeim teljesen visszatérnek, úgy fogok szenvedni, mint egy kutya, de meg kell tennem. Már nem akartam, hogy veszélyben legyek mellettük. Csak magányt akartam, és hogy kisírhassam a bánatomat.

-          Már nem vagyok szerelmes beléd – feleltem tetetett őszinteséggel. Hazudtam, mert azt kellett tennem. Ha megmondom neki, hogy még mindig szeretem, akkor nem enged el. De ha úgy gondolja, hogy minden érzelmemet kitöröltek, amit valaha éreztem iránta, akkor elenged.

-          Nem hiszek neked – felelte összeszorított fogakkal. – Éreztem, hogy még szeretsz.

-          A vágyamat érezted – hazudtam megint szemrebbenés nélkül. Tudtam, hogy ki kell tartanom, hogy később jobb legyen. Nem tudtam, hogy ezek után mi lesz a vámpírokkal és a farkasokkal, de egy dologban biztos voltam, élni akartam. Nem tehettem kockára az életemet. Ki kellett ebből az egészből szállnom. – Valljuk be, hogy dögös vagy. Bármelyik csaj rád vetné magát. Sőt könyörögne, hogy nyúlj a bugyijába.

-          Te nem csak azt akartad, hogy lefeküdjek veled! Szeretkezni akartál velem! – Látszólag magabiztos volt, de én láttam, hogy kétségei vannak. Csak tovább kellett hazudnom, és meglepően könnyen ment. A belsőm kezdett eltompulni, és éreztem, hogy a szavak könnyedén szöknek ki az ajkaim közül.

-          Mégsem ismerted ki az agyamat – mosolyogtam rá szelíden. – Figyelj, tudom, hogy mit jelentettünk egymásnak, de én már ezt nem érzem, érted? Ki lettek törölve az emlékeim, nem érezem már, hogy mit éreztem, mikor először csókoltál, vagy mikor szeretkeztél velem. Tudom, hogy mi történt, mert emlékszem rá, de nem tudom az érzéseket felidézni.

-          Szóval nem akarsz tőlem semmit? – kérdezte tompa hangon. A szívem majd’ meg szakadt, mikor láttam, hogy a vállai begörnyedtek. – Ezen nem változtathat semmi?

-          Semmi – ráztam a fejemet. Furcsa volt ez az egész, mert tudtam, hogy most mindennek nagyon fájnia kellene, e helyett érezni kezdtem, hogy megnyugszom. Úgy tűnt, hogy a memóriakitörlés felébresztette a védekező ösztönömet. Muszáj volt megvédenem magamat és ezzel együtt a családomat is.

-          Megváltoztál – nézett végig rajtam átható szemekkel. – Mikor kiabálni kezdtél velem, azt hittem, hogy ugyanaz vagy. De tévedtem, mert most maga vagy a nyugalom és a kiegyensúlyozottság.

-          Mit mondhatnék? – rántottam meg a vállamat, és még egyet szúrtam Edward szívébe. – Megváltoztattál.

-          Hülyeség, hogy ezt mondom, mert végig ezt akartam, de bárcsak ne tettem volna. Ha hagyom az egészet, úgy megtörténni, ahogy kellett volna történnie, akkor még az enyém lennél.

-          Vagy halott lennék – szóltam közbe, mire a fekete szemei dühösen megvillantak. Valamiért tudtam, hogy nem rám dühös.

-          Igen, ez is egy lehetőség – sóhajtotta még mindig szikrázó tekintettel. – Most boldognak kéne lennem, hogy élsz!

-          Nem vagy boldog? – kérdeztem a beszélgetésünk folyamán először fájdalommal. Nem akartam, hogy meggyűlöljön. – Ennyire rossz, hogy élek?

-          Boldog vagyok – nyújtotta ki a kezét, hogy végig simítson az arcomon, de elhúzódtam. – Csak, mikor elterveztem ezt az egészet, arra számítottam, hogy elkerüljük a vészt, utána visszatérnek az emlékeid, és emlékezni fogsz rám, arra, hogy mennyire szeretsz, aztán hozzám jössz feleségül, minden megoldódik, vámpírrá változol, és örökké együtt leszünk. De valahogy nem így sült el.

-          Miből gondoltad, hogy még mindig szeretni foglak? – kérdeztem cinikusan. Megint tetettem, hiszen jól gondolta.

-          Drina képessége nem elég erős ahhoz, hogy az érzelmeket eltüntesse. Csak elveszi az emlékeket, de az érzelmek megmaradnak. De ez csak nagyon erős érzelmeknél van. Azt hittem, hogy eléggé szeretsz.

-          Hát tévedtél! – Szívem szerint mást mondtam volna, mert ez tényleg fájt. Kételkedni abban, hogy szerettem, egyenlő volt egy szúrással a szívemben. Pont azt csinálta, amit én vele.

-          Az biztos – dörzsölte meg a szemeit. Ne akartam látni, hogy csillognak. Féltem, hogy sírni kezdek. – Meglepő, hogy a helyett, hogy szeretnél, nem érzel irántam semmit, és csak a vágy miatt bújsz oda hozzám. Olyan vagy, mint egy tinilány. Nyugodj meg, ennél normálisabb nem is lehetnél!

-          Sajnálom! – Őszinte voltam. – Nem akartam fájdalmat okozni!

-          Csak nehéz lesz elviselnem, hogy már nem az enyém vagy, és soha többé nem is leszek az.

-          Ennyire könnyen feladod? – kérdeztem ismét hazugság nélkül. Fájt a tudat, hogy ennyire becsaptam. Hiszen tudnia kell, hogy tényleg szerettem. Abban megtéveszthettem, hogy minden érzelmet elveszítettem vele kapcsolatban, de abban, hogy még az életemet is feláldoztam volna a szerelmünkért, abban tényleg hinnie kellett volna.

-          Már nem az vagy, akit szerettem – felelte, mire elkerekedtek a szemeim. – Vagyis de, az vagy. Mindened ugyanaz: az illatod, a hajad, a szemeid, a mozgásod, és persze a csókod is. De már nem úgy reagálsz rám, mint régen.

-          Soha többé nem fogok úgy reagálni. – Ez is igaz volt. Mindent megváltoztatott az, hogy valaki beleturkált az agyamba.

-          Tudom, és sajnálom ezt! – Megrázta a fejét. – Gondolni sem mertem rá, hogy el foglak veszíteni. Én csak azt akartam, hogy biztonságban legyél.

-          Abban vagyok – sóhajtottam fáradtan. – Biztonságban.

-          De nélkülem – nevette el magát keserűen. – Soha többé nem vagy az enyém, és csak nézhetem, hogy más imádja azt, aki valaha hozzám tartozott.

-          Nem kell nézned – ráztam meg a fejemet, mire csodálkozva tekintett vissza rám. Tudtam, hogyha a következő mondatokat kimondom, akkor végleg vége mindennek. De mit tehettem volna? Menjek vissza Edwardhoz, és mondjak le egy normális élet lehetőségéről? Másként döntöttem. – El is mehetsz innen! Neked is, és nekem is sokkal könnyebb lesz. Mármint, jobb lesz nekem is, ha nem érzem magamon a tekintetedet, mikor a barátommal ebédelek meg ilyenek.

-          Tényleg ezt akarod? – kérdezte ingerülten. Kezdett megmutatkozni, hogy mennyire ideges. Eddig sikerült visszafognia magát. Féltem, hogyha ő kitör, akkor én is megteszem. Bólintottam. – Kérni akarok tőled még valamit.

-          Mi az? – nyeltem nagyot, de félre értette.

-          Ne félj, nem olyan borzalmas. Vagyis remélem, hogy nem fogod annak tartani, hiszen azt mondtad, hogy vonzó vagyok.

-          Mi az? – kérdeztem ismét türelmetlenebbül.

-          Még utoljára hagy csókoljalak meg – megnyalta az ajkát, mire a szívem hevesebben kezdett verni. Észrevette, tudom, hogy észrevette. De tartanom kellett magamat. Ha idáig sikerült, akkor most nem szúrhatom el.

-          Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Tudod, a testem nem reagál rá túl jól. Nagyon dühös leszek tőle.

-          Csak hozzám érintem az ajkaimat a tiedhez, nem leszek tolakodó. – Megint megráztam a fejemet. – Lydia, kérlek, könnyebb lesz az örökkévalóságot elviselnem, ha utoljára érzem az ajkaid ízét.

Ezt nem kellett volna mondania. Ezzel ráébresztett, hogy neki sokkal nehezebb lesz. Nekem csak egy életet kell nélküle leélnem, de neki sokkal többet. Edward örökké él, és mindig emlékezni fog erre. Ettől bűntudatom volt, és egy másodpercig meggondoltam magamat. Vissza akartam menni hozzá, át akartam ölelni, csókolni akartam, és szeretkezni akartam vele, és azt akartam, hogy tudja, én is ugyanúgy szeretem, mint ő engem. De aztán eszembe jutott, hogy milyen élet várna rám, ha Edward mellett maradok. Örök veszély a vámpírok miatt, vagy ha én is olyan vérszívó lénnyé válok, mint ők, akkor a félelem a Volturi miatt. A vérivás, az alvásmentes éjszakák, a vérszomj, a vadság, az öröklétre való kárhoztatás… Akárhogy néztem nem érte meg. Féltem ettől az egésztől. De még nem eshettem össze. Edward még itt volt.

Bólintottam, ezzel beleegyezést adtam arra, hogy szájon csókoljon.

Lehunytam a szemeimet, és csak élveztem, hiszen ez a csók nekem is sokat jelentett.

Éreztem, ahogy a keze végigsiklik az állkapcsomon, majd feljebb emelte a fejemet. Rányomta a száját az enyémre, és ennyi volt. Alig volt egy másodperc, de mégis égett a szám, és érzelmek sokasága kelt életre bennem.

Mélyet sóhajtottam, és elfordultam tőle. Ez így túl sok volt. A kezdeti tompaság elmúlt, és ismét érezni kezdtem a lángolást Edward iránt. Még mindig szerettem, és megint kötődni kezdtem hozzá. De még mielőtt ezeket észrevenné, cselekednem kell.

-          Megtennéd, hogy Jarednek is megmondod, hogy semmit nem akarok tőle?

-          Inkább megmutatom neki– sóhajtotta rekedten. Bele telt egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy a képességéről beszélt – Őrjöngeni fog! – Erre nem válaszoltam. – És mi legyen Iannel?

-          Nem tudom – sóhajtottam összetörten. – Nem érdekel. Csak ne jöjjenek a közelembe! Mutasd meg nekik az egész beszélgetést!

-          Rendben – sóhajtotta beletörődve. Még mindig nem néztem rá. – Azt kívánom, hogy légy boldog, és hogy szeressenek sokkal jobban, mint ahogy én szerettelek.

Csak bólintottam, mert a torkom elszorult az érzelmekről. Már éreztem, hogy miért kötődtem annyira Edwardhoz. A világon keresve sem lehetne találni ilyen srácot. Odaadó, szeretetreméltó és önfeláldozó.

Éreztem, hogy túl közel van hozzám a teste. A szikrák bizonyították ezt. Mély lélegzetet vett, és egy rövid fuvallat után már egyedül álltam a konyhában.