Black Dawn: 5 fejezet

5.IsmerŐs idegen:

Edward olyan hirtelen lépett rá a fékre, hogy időm sem volt feleszmélni. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy be voltam kötve, így nem fejeltem le a kesztyűtartót.

Miután volt annyi lélekjelenlétem, hogy kisöpörtem a szemeimből a hajamat, jöttem rá, hogy Edward közel sem díjazza olyan lelkesedéssel az ötletemet, mint én.

Remegett a dühtől, miközben az orrnyergét masszírozta. Azt hittem, hogy már láttam dühösnek, de tévedtem. Most volt igazából dühös.

-          Sajnálom – szűrte ki az összeszorított fogai között, és már ki is szállt a kocsiból. – Most… el kell mennem…

Nem mondott semmi mást, csak eltűnt. Olyan gyors volt, hogy még csak megtippeli sem tudtam volna, hogy hova ment.

Legszívesebben utána mentem volna, és könyörögtem volna neki, hogy bocsássa meg minden hülyeségemet. De nem tettem. Csak hagytam, hogy az önutálat végigjárja a testemet, és hogy a könnyek végig folyjanak az arcomon.

Nekidőltem az ablaküvegnek, és engedtem, hogy a zokogó hangok kitörjenek a torkomból. Nem tehettem mást. Megint mindent elrontottam. A hülye világmegmentő terveim közénk álltak, pedig ígéretet tettem neki, hogy soha többé nem kockáztatom a hisztimmel a szerelmünket. De megint megtettem.

A fájdalom, ami belülről marcangolta a szívemet, kezdett eltompulni, és szépen lassan a szemeim is kezdtek elnehezülni a sírástól. De még mielőtt elaludhattam volna, valaki bekopogott az ablakon, ezzel halálra rémisztve.

Az első ijedtség után, reménykedni kezdtem, hogy talán Edward visszajött ilyen hamar. De nem ő volt, hanem Jared.

-          Beengednél? – kérdezte fojtott hangon. Látszólag neki sem esett ínyére ez a találkozás. Az után a bizonyos eset után, igyekeztünk minimális mértékűre redukálni a találkozásaink számát.

-          Be – sóhajtottam végül, és felpattintottam a zárat, amely valószínűleg automatikusan záródott le. – Mit keresel itt? – támadtam le rögtön, ahogy beszállt a kocsiba.

-          Szerinted? – pillantott rám közömbösen. Ettől a nézéstől még kevesebbnek éreztem magamat…

-          Edward – sóhajtottam, és a könnyek ismét kibuggyantak a szemeimből. Utáltam magamat, amiért beigazolódott, hogy egy hisztis kislány vagyok még.

-          Ne csináld már – nyögött fel Jared, és már nem láttam az arcán semmiféle közönyt. A sajnálaton kívül még ezerféle érzelem futott át az arcán, de nem tudtam megkülönböztetni őket, mert magához húzott, és szorosan átölelt.

Elég furcsa volt, mert Jareden nem volt póló, és tekintve, hogy havazott, tiszta víz volt a teste. De ezen az apróságon kívül nem volt más okom, hogy eltoljam.

Nem számított megcsalásnak, hogy hagytam, hogy öleljen, ő pedig hagyta, hogy kisírjam magamat. De mégis bűntudatom volt. Ezért is húzódtam el rögtön, amint képes voltam rá.

-          Miért téged hívott? – kérdeztem megtörölve az orromat. Bunkó kérdés volt, és szándékosan tettem fel. Muszáj volt újra távolságot tartanom tőle. Nem tehettem ezt Edwarddal.

-          Mert én voltam a legközelebb – felelte összeszorított fogakkal. Ismét a sírás határára kerültem, de inkább beleharaptam a számba, aminek az lett a következménye, hogy vérezni kezdtem.

Jared rám nézett, mintha tudta volna, hogy mi történt, de aztán elfordult, és beindította az autót.

Otthon, a jó meleg ágyikómban végre át tudtam gondolni, hogy mit rontottam el. De miután rájöttem, hogy könnyebb felsorolni, hogy mit nem, inkább a párnámba temettem az arcomat.

Meg akartam fulladni, épp ezért is nyomtam elemi erővel a fejemet az ágyneműmbe. De tudtam, hogy ahhoz túlságosan félek, hogy ilyet tegyek.

Aztán egy jéghidegszellő megakadályozta az álöngyilkossági kísérletemet.

Mikor felnéztem, Edward már az ágyamon ült. Nem mondott semmit, nem nézett rám. Csak ült, és a tekintete vészjóslóan üres volt.

Nem tudtam, hogy mit mondjak. Az elvárható az lett volna, ha azt mondom, hogy hagyjuk az egész vérfarkasos dolgot, és adjuk át Iant a Volturinak, de erre képtelen voltam. Nem akartam gyilkossá válni. Így is túl sok ember halt meg körülöttem.

Helyette odamásztam hozzá, és a nyakára nyomtam a számat. Semmi változás nem volt érezhető rajta. Olyan volt, mint egy kőkemény szobor. Folytattam a csókolgatását, mire felsóhajtott. Igyekeztem elnyomni a mosolyomat.

Edward elhúzódott, én pedig ijedten kaptam utána, mert azt hittem, hogy el akar tolni magától. De csak az ajkaimra tapasztotta a sajátját.

Éreztem, hogy nyert ügyem volt, mert Edward ellazult teste jelezte, hogy már nem olyan mérges rám.

Más testrésze pedig abban biztosított, hogy még mindig kíván, épp ezért könnyebbültem meg.

Az érintései hatására forróság járta át a testemet, és hagytam, hogy hanyatt döntsön az ágyon.

Ahhoz képest, hogy már hosszú hetek óta nem szerelmeskedtünk, lassan haladtunk, és úgy érintettük egymást, mintha utoljára tehetnénk. Pedig ez nem így volt. Biztos voltam benne, hogy minden rendbe fog jönni, és Edward meg fog bocsájtani nekem, mindenféle ostoba ötletem ellenére.

Olyan volt, mintha repültem volna. Minden olyan álomszerű volt, és az volt az érzésem, hogy tényleg álmodom. De tudtam, hogy nem. Mégis az érzések olyan hihetetlenül csodásak voltak.

Mindent éreztem, és mindent imádtam. A nyögéseit, az illatát, az ízét. Borzongás járta át a testemet, ahogy a csípője az enyémnek feszült, és megéreztem magamban.

Minden mozdulata megfontolt, tökéletes és heves volt egyszerre. A mellkasa a melleimnek feszült, és az érzések sokaságától ívbe hajlott a hátam.

Nem gondoltam volna, hogy valami jobb lehet az első együttlétünknél, de tévedtem. Hiszen a második szerelmeskedésünk mindent felülmúlt, és csak remélni mertem, hogy ez csak egyre jobb lesz.

Azonban a beteljesülés pillanatába Edward furcsa dolgot suttogott a fülembe.

-          Örökké szeretni foglak!

Nem is maga a mondandója volt rémisztő, hanem a hangsúlya, amellyel ezt kimondta. De annak tudtam be, hogy ő is ugyanolyan önkívületi állapotban volt, mint én.

Az éjszakám, annak ellenére, hogy milyen kimerült voltam, meglehetősen furcsa volt.

A várható egy jó álmatlan, gondtalan alvás lett volna, de nem az volt.

Valamikor nagyon korán hajnalban kimászott mellőlem Edward, de annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam megkérdezni, hogy miért. De arra még futotta az erőmből, hogy felmerüljön bennem a kérdés, hogy miért nem csókolt meg, mielőtt elment. Úgy döntöttem, hogy majd reggel megkérdezem tőle.

Az éjszaka többi része sem volt felhőtlen. Aludtam, de nem álmatlanul. Talán ez volt a legfurcsább éjszaka mindközül.

Mintha minden emlékem lejátszódott volna a fejemben, és összekavarodott volna.

Nem emlékeztem pontosan, hogy mi történt az első iskolanapomon Forksban, vagy hogy ki miatt is kedveltem meg igazán ezt a várost.

De reggel már minden normális volt. Pont ugyanolyan, mint eddig.

Mire lementem, anyuék már elmentek. Nem nagyon foglalkoztatott a dolog. Jó volt egyedül lenni.

Látszólag tényleg minden ugyanolyan volt, mint eddig, de belül mégis azt éreztem, mintha valami nagyon fontosat elfelejtettem volna. De nem tudtam rájönni, hogy mi volt az.

Elmélkedésemből a dudálás rántott ki. Elvigyorodtam, mert tudtam, hogy már csak pár perc és láthatom a szerelmemet.

Gyorsan levettem a polcról egy müzliszeletet, és már rohantam is ki a szakadó hóesésbe, hogy minél előbb láthassam a hőn áhított arcot.

-          Szia! – ugrottam be az autóba, és dobtam neki egy mosolyt. Viszonozta, és már alig vártam, hogy a száját érezhessem a sajátomon.

-          Hali, bébi! – Megforgattam a szemeimet. Valahogy ez a megszólítás nem illett ide, pedig mindig így hívott. – Adj egy csókot!

És már az ajkaimra is tapadt. De ahogy minden ezen a reggelen, Nick csókja is furcsa volt. Túl nyálas…

Pedig imádtam a száját, és a nedves csókjainkat, de ez inkább undorító volt, mint finom. Épp ezért is toltam el magamtól. Nagy kék szemei döbbenten néztek rám, én pedig igyekeztem valami hazugságot kitalálni. Mégse mondhattam azt, hogy undorodom tőled.

-          Bocsi, hányingerem van! – tettem a szám elé a kezemet, hogy igazoljam az állításomat.

-          Uh, fúj! – Ez nem esett jól.

Igen, ez a reggel határozottan nem olyan volt, mint a többi…

Egész úton azon gondolkoztam, hogy vajon mi változhatott ilyen gyorsan, de nem tudtam rá jönni. Én ugyanaz voltam, és feltehetőleg minden ugyanaz volt körülöttem.

Talán az érzéseim változtak – jöttem rá. És ez volt a legrosszabb dolog, amit elképzelhettem.

Nem akartam, hogy megváltozzon a szerelmem Nick iránt. Ő volt az én hősöm, a hercegem. Az, akit egész életemben akartam. Igaz, még nem teljesedett be a szerelmünk, de nem gondoltam, hogy ez változtathat az érzéseimen.

Mélyet sóhajtottam, miközben kimásztam a kocsiból az iskola parkolójában. Közben pedig azon gondolkoztam, hogy talán ideje lenne lefeküdnöm Nickkel.

Úgy döntöttem, hogy ezt még átgondolom, és inkább a jelenre koncentrálok.

A jelenben pedig voltak problémáim. Az első probléma - amely igazából nem is az enyém volt, de úgy foglalkoztam vele, mintha az lenne,- Melanie problémája volt.

Nem rég halt meg Sam, aki szerelmes volt belé, és még nem akart új kapcsolatot kezdeni senkivel. Azonban Kyle, a focicsapat kapitánya rányomult. Én pedig jó legjobb barátnőként foglalkoztam a témával.

Viszont néha már nagyon beleuntam, mert ezek a „hülye” csajos dolgok megnehezítették az életemet. Persze nehéz volt Mel helyzete, de igazat megvallva, nem tudtam neki segíteni. Ebben a kérdésben neki kellett döntenie.

A másik problémás barátnőm, Jenny volt, aki egy utazás alkalmával, két héttel ezelőtt lefeküdt egy huszonöt éves sráccal, aki még mindig nem hívta vissza. Nem akartam megmondani neki, hogy mit gondolok, de nyilvánvaló volt, hogy nem is fogja visszahívni.

Ilyenkor örültem, hogy olyan barátom volt, mint Nick. Ő sohasem tett volna ilyet. Olyan boldog voltam, hogy megértette, hogy még nem vagyok kész a testi szerelemre.

A nap szokásosan, iszonyatosan lassan telt. Mintha minden óra direkt késleltette volna az ebédszünetet. Már alig vártam, hogy találkozzak Nickkel.

Annyira szerettem, hogy elképzelni sem lehetett ennél erősebb érzést. Olyan boldog voltam vele, hogy titokban arról álmodoztam, hogy majd ő lesz a férjem és a gyermekeim apja.

Ez a gondolat ismét eszembe jutatta, hogy talán már új szintre léphet a kapcsolatunk. Akartam őt, de mégis, ha a szeretkezésre gondoltam, kellemetlenül összeszűkült a gyomrom.

Mikor beléptem az ebédlődbe, a tekintetemmel rögtön Nicket kerestem, de végül nem rajta akadt meg a szemem.

Hanem Edwardon. Mindenkétséget kizáróan ő volt az egyik legjóképűbb férfi, akit valaha láttam – ha nem a legjóképűbb. Azonban a legkomorabb is. A viselkedése, olyan hatással volt rám, mint a sötét esőfelhők nyomasztó kihatása.

De ma valami más volt. Nem tudtam, hogy ő változott-e valamit vagy én, de azt igen, hogy egészen más hatással volt rám.

Nem nézett rám, hanem egy élénk, vöröshajú lány oldalán feszített, az én szívem pedig így is eszeveszett vágtába kezdett. A lélegzetem zihálássá alakult, és az agyam eszeveszetten kutatott valami után, de nem tudtam rájönni, mi után.

Aztán ahogy a gondolatok megrohamoztak, rájöttem, hogy a temérdek sok álom közül, melyik volt a legzavaróbb. Azért volt a legzavaróbb, mert olyan élénk volt, mintha valóság lett volna. Nem akartam, hogy valóság legyen.

Nem akartam megcsalni Nicket, de éjszaka mégis azt álmodtam, hogy Edward Jacob Blackkel szeretkeztem.

Megráztam a fejemet, és hirtelen szédülni kezdtem. Gyorsan megdörzsöltem a szemeimet, és igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy minden rendben volt.

Egy ütést éreztem a fenekemen, mire oldalra kaptam a fejemet, és megláttam Nicket. Rámosolyogtam, mire szájon csókolt.

-          Min gondolkoztál el ennyire? – kérdezte és megmarkolta a fenekemet. Ez kezdett idegesíteni.

-          Őhmm… nem is tudom. – És valóban nem tudtam. Hirtelen nem emlékeztem, hogy min gondolkoztam, sőt arra sem, hogy hogyan kerültem ide. Az megvolt, hogy kicsöngettek, de az nem, hogy hogyan jutottam el az ebédlőig.

-          Jól vagy? – kérdezte Nick aggódva. – Vagy még mindig rosszul érzed magad?

-          Rosszul? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. – Nem vagyok rosszul.

-          Csak mert reggel nem érezted jól magadat – rántotta meg a vállát. Ennyiben hagytuk a dolgot. Én nem emlékeztem rá, hogy rosszul lettem volna, Nick pedig sohasem volt jó abban, hogy érzelmes barátként viselkedjen. De én tudtam, hogy a felszín alatt van egy ilyen énje is. Csak az tényleg elég mélyen lakozott.

Szépen lassan teltek az órák, és egyre jobban éreztem azt, hogy kezdek megőrülni. Elég tragikus vége lenne egy alig tizenhét éves lánynak az, hogy őrültekházába zárják, mert memória gondjai vannak. De nagy volt a valószínűsége, hogy velem ez fog történni.

A gondolataim teljesen kuszák voltak, és semmire nem emlékeztem abból, hogy mi történt az ebédszünet előtt. Melanie hiába hisztizett, hogy már elmondta, hogy mi van közte és Kyle között, én mégsem emlékeztem.

Furcsán éreztem magamat, ezért inkább mielőtt beszálltam Nick kocsijába, kicsit felfrissítettem magamat a mosdóban.

Nagyon siettem, mert tudtam, hogy Nick nem szeret várni, ezért a rövidebb úton mentem.

De ahogy megkerültem az épületet, észrevettem, hogy két fiú dulakodik. Valójában nem is dulakodtak, de arra készültek.

Aztán, ahogy jobban megnéztem őket, rájöttem, hogy az egyiket ismerem. Nem más volt, mint Edward. Meglepő módon, a szívem hevesebben kezdett dobogni. Nem értettem magamat. De mégis megálltam pár másodpercre, és megszemléltem mindkettejüket.

Edward arca meglepően tele volt érzelmekkel, míg a másik fiú döbbent volt. Aztán megváltozott az arckifejezése, hirtelen dühös lett.

Az viszont megrémített, hogy a változást én okoztam. Akkor változtak meg az érzései, amikor meglátta, hogy figyelem őket.

Nem kicsit ijedtem meg, ezért gyorsabbra vettem a tempót, és igyekeztem maximálisan kikerülni őket.

Mondhatni sikerült, de még egy mondatot elkaptam tőlük.

-          Ezt nem hiszem el! – fröcsögte dühtől átitatott hangon egy ismerősen ismeretlen hang.

Heves lépteket hallottam magam mellett, és éreztem, hogy minden vér kifutott az arcomból. De szerencsére nem éreztem semmilyen rántást, sőt semmiféle erőszakot. Az ismeretlen srác csak a motorjához ment.

Kifújtam a bent tartott levegőt, de közben azt figyeltem, hogy az indián fiú felszállt a járműre. Nem mondanám, hogy csúnya volt. Sőt nagyon is helyes volt.

Nem szemlélhettem sokáig. Két okból sem. Az első az volt, hogy észrevette, hogy nézem, és inkább beindította a motorját. A másik ok pedig az volt, hogy már majdnem odaértem Nick kocsijához, ahol már vagy tízen vártak rám.

Elvörösödtem, hogy mindenkit megvárattam.

Felgyorsítottam a lépteimet, ahogy láttam a türelmetlen arckifejezésüket. Azonban hirtelen furcsa dolog történt.

A mögöttem duruzsoló motor hangja elhalt, és meghallottam a nevemet.

Képzelődtem, döntöttem el.

-          Lydia! – Hangzott még egyszer, mire döbbenten fordultam az indiánfiú felé.

-          Ismerlek? – kérdeztem döbbenten. Most, ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy az arca mégsem volt annyira idegen. Valakire emlékeztetett, de nem jöttem rá, hogy kire.

-          Tényleg nem tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Csak némán megráztam a fejemet, mire dühösen kifújta a levegőt.

-          Azt hiszem, nekem mennem kell – sóhajtottam, mert minél előbb ki akartam kerülni ebből a helyzetből. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy megnézzem, mit szólnak ehhez a közjátékhoz Nickék.

Látszólag nem nagyon díjazták.

Aztán megéreztem egy forró kéz gyengéd érintését az arcomon. Visszafordította a fejemet, én pedig tiltakozni akartam ellene. De nem tudtam megszólalni, mert a forró száját az én elnyíló ajkaimra nyomta.

A meglepetéstől felnyögtem, és érzelmek sokasága cikázott át a testemen. Egyszerre voltam dühös, döbbent, meglepett és boldog. Boldog, mert hirtelen milliónyi emlék árasztotta el az agyamat. Nem kellett gondolkoznom, hogy ki az, akivel csókolózom, mert tudtam, hogy ki ő.

Jared volt, a legjobb barátom. Végig simított a hátamon, és közelebb húzott magához. Távolról az agyam figyelmeztetett, hogy nem kellene ezt tennem, de mégis a nyaka köré fontam a karomat, és igyekeztem elmélyíteni a csókunkat.