Black Dawn: 2 fejezet

2. „Hogy hogy te még élsz?” :

-          MI A BAJ? – suttogtam rémülten, mikor már vagy harmadszor hajolt a hajamhoz. – Megijesztesz!

-          Esetleg… találkoztál valakivel? – kérdezte színtelen hangon. Nagyon nem értettem a viselkedését.

-          Nem. Miért?

-          Furcsa szagod van – morogta, mire elkerekedtek a szemeim.

-          Büdös vagyok? – kérdeztem hisztérikusan, mire elnevette magát.

-          Szó sincsen erről, csak valami idegennek érzem a szagát rajtad – mondta, mire beugrott, hogy kit érezhetett meg.

-          Ian! – kiáltottam fel meglepetten.

-          Ki az az Ian? – karolta át a hátamat, és magához húzott.

-          Ő az új srác a suliban – sóhajtottam bele a mellkasába. – Egész jófej, de nem sokat tudok róla. Canadából költözött ide, mert meghaltak a szülei.

-          És hogyan telt a büntetésed? – terelte el a témát szerelmem édesen mosolyogva. Kinyitotta nekem az ajtót, én pedig beültem.

-          Túl hosszú volt – ragadtam meg a kabátját, és húztam be a kocsiba. Kérdő tekintettel nézett rám, és olyan édes volt, hogy muszáj volt megcsókolnom.

Rányomtam az ajkaimat az övéire, és beletúrtam a hajába, hogy még közelebb húzhassam a fejét. Imádtam vele csókolózni. Annyira édes volt a szája, mint a méz, és legszívesebben egész nap azt csókolgattam volna.

Most is kiélveztem minden pillanatot. Előbb az alsó majd a felső ajkát csippentettem a fogaim közé, majd finoman megszívtam. Ezt már ő sem bírta tétlenül, és befurakodott a keze a fenekem alá, hogy fel tudjon kissé emelni.

A nyelve találkozott az enyémmel, és halkan belenyögtem a csókba. Bár hihetetlen volt, nem voltunk még együtt azóta, hogy visszatértek. Kezdtek elvonási tüneteim lenni.

Edward szerint nem szabadott kockáztatnunk, mert ha a fogamzásgátló tabletta mégsem elég erős, akkor bizony pici ember-vámpír-farkas babát fogok a világra hozni.

Vigyorogva közöltem vele, hogy örülnék neki, de belém fojtotta a szót egy csókkal. Hatásos módszer volt, bár amit mondtam neki, igaz volt. Csodás volna, ha születne egy kisbabánk, bár nem tizenhét évesen. Ha valamire nem álltam készen, az egy baba volt.

Szóval úgy álltunk, hogy csak csókolóztunk, és kényeztettük egymást, amely lélegzetelállítóan csodás volt, – mint minden, ami Edward kezeivel és szájával volt kapcsolatos – de mégsem volt teljesen tökéletes.

Akartam őt, és ezt ő is tudta. Ezért kértük meg Carlisle-t, hogy segítsen nekünk, és tesztelje le a fogamzásgátló tablettákat. De sajnos ez a folyamat tovább tartott, mint gondoltam.

Edward látszólag nem bánta ezt, de reméltem, hogy ezt tényleg csak kifelé mutatja, és valójában ugyanúgy megőrül értem, mint én őérte.

-          Abba… kellene… hagynunk még mielőtt… hülyeséget csinálok – suttogta, majd megszívta az ajkamat, és elhúzódott tőlem. Zihálva kapkodtam levegő után, míg ő a kocsi ajtajának támasztotta a fejét.

-          És mikor? – kérdeztem szinte könyörögve.

-          Hamarosan – sóhajtotta, majd egy mosolyt varázsolt az arcára. Képtelen voltam nem viszonozni. – Haza viszlek.

Az hazafelé utat ismét gyorsan megtettük, és örültem ennek, mert általában otthon még több csókot kaptam.

Most is órákon keresztül tartó csókcsatákat terveztem, de előtte persze tanulnom kellett. Edward csak ezzel a feltétellel volt hajlandó kényeztetni. Mindig azt hajtogatta, hogy nem szeretné azt, hogy rontsak miatta. Érthető volt, bár anyu nem tehetett volna semmit az ellen, hogy találkozzak vele. Ő volt az életem.

Edward mégis betartott minden szabályt, és már azon agyaltam, hogy titokban megbeszélték anyuval, hogyan tartsanak sakkban.

Ezért is lepődtem meg, mikor beértem a szobába Edwarddal a nyomomban, és hirtelen csókok ezreit éreztem a nyakamon.

A következő pillanatban már az íróasztalomon voltam, és Edward hevesen ostromolta az ajkaimat. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belé, de a következő percben már nem is érdekelt, mert a kutakodó kezei és a kemény ágyéka rámutatott arra, hogy mit akar.

Hagytam neki, hogy lehámozza rólam a pulcsimat, és közben hevesen a hajába túrtam, és az ajkait téptem. Belemorgott a számba, majd gyengéden az ajkamba harapott.

Megragadta a csípőmet, és az ágyékához húzta. A lábaimmal átkulcsoltam a derekát, és akaratlanul is mocorogni kezdtem, mire ismét felnyögött.

A kezeimet lecsúsztattam a nyakán, és megpróbáltam kigombolni az ingén a gombokat, de annyira remegtem a vágytól, hogy képtelen voltam rá. Ezt szerelmem is észrevette, mert egyszerűen letépte magáról.

Hatalmas erőfeszítésembe került, de végül elszakadtam az ajkaitól, és a nyakát kezdtem harapdálni. Hátravetette a fejét, míg a kezeivel megmarkolta az íróasztalomat. Hallottam távolról, hogy a fa recsegve adja a tudtunkra, hogy Edward kezei nem éppen finoman bánnak vele, de abban a pillanatban az sem érdekelt volna, hogyha ripityára törik.

Egyre lejjebb haladtam a mellkasát a nyelvemmel, és ezzel párhuzamosan erősödtek a nyögései. A kezeim kitapogatták a kockákat a hasán, majd miután kikapcsoltam az övét, az egyik befurakodott a nadrágjába. Erre valamiért nem számított, mert meglepett morgás hagyta el az ajkait.

Aztán hirtelen éreztem, hogy a kezeim már magam mellett pihennek, és hogy Edward nincsen sehol. Csalódottan vettem tudomásul, hogy visszautasított. Ettől fájdalmasan megrándult a hasam.

-          Ezt nem kellett volna. Sajnálom – sóhajtotta, és az ablakhoz sétált. Kitárta azt, hogy friss levegő jusson be a szobába.

-          De, kellett volna – morogtam bosszúsan, mire rám kapta a tekintetét, amely megvillant. – Szeretlek, és már szeretkeztünk, szóval ennél helyesebb aligha történhetett volna két szerelmes között. Inkább azt kellene sajnálnod, hogy elhúzódtál!

-          Azt sajnálom – döntötte a fejét az ablakkeretnek. Elmosolyodtam az előző válaszán, de azért még haragudtam rá, amiért egy buta feltevés miatt nem akart velem együtt lenni.

-          Szeretlek – sóhajtottam beletörődve. – De nem értelek. Ha te is akarod, akkor miért fogod vissza magadat?

-          Jelen helyzetben nem lenne jó, ha szeretkeznénk több okból sem.

-          Miért? – kérdeztem, majd hirtelen ötlettől vezérelve odasétáltam hozzá, és végig simítottam a hasán.

-          Ebben az állapotban veszélyes lenne – suttogta gyenge hangon. Ez tetszett.

-          Milyen állapotban? – kérdeztem tágra nyílt kiskutya szemekkel, és a kezem ismét elindult az öve felé.

-          Lydia – kapta el a csuklómat, majd a szájához húzta. – Nagyon éhes vagyok – nyögött fel.

-          Oh – döbbentem meg, mikor rájöttem, hogy mire érti. Zavarban éreztem magamat, amiért nem figyeltem eléggé rá. De ezt még tetézte az, hogy Edward nyelve végig szaladt a karomon lévő erek vonalán.

Felnyögött, majd rátapasztotta a száját a csuklómra. Nem féltem, mert tudtam, hogy nem bántana, de azért furcsálltam, hogy finoman szívni kezdte a bőrömet.

-          Nem szabadna játszanom a tűzzel! – húzódott el saját felszólítására, mert én hagytam volna, hogy tovább csinálja. Furcsa volt és izgató is egyben. – Sürgősen el kell mennem vadászni!

-          Most? – kerekedtek ki a szemeim. Nem akartam, hogy elmenjen, és ezt a hangomból kicsendülő szomorúság is jelezte. Gondolatban felpofoztam magamat, amiért ismét ilyen önző módon viselkedtem. Nem hagyhattam, hogy éhezzen. – Menjél!

-          Mi? – kérdezte meglepetten. Látszólag nagyon máshol jártak a gondolatai.

-          Menj vadászni! – Igyekeztem lazának tűnni. – Szükséged van rá!

-          De neked rám van szükséged! – ellenkezett, és végig simított az arcomon. – Nem akarlak itt hagyni!

-          Szeretlek – sóhajtottam, és a mellkasához bújtam. Pontosan tizenegy napja tértek vissza, és ennyi idő még nem volt elég, hogy feldolgozzam, mégis visszatért hozzám, és nem álmodom. Ezért is jelentett problémát, hogy éjszakánként képtelen voltam nélküle meglenni. Mindig arra számítottam, hogy kinyitom a szemeimet, és csak az üres ágyat találom magam mellett. Többször felriadtam éjszakánként, és az egyik alkalommal, mikor Edward nem volt mellettem sírógörcsöt kaptam, és majdnem megfulladtam a rám törő érzésektől. Azóta Edward nem tágított mellőlem. – Megleszek egyedül is!

-          Te is tudod, hogy nem igaz! – ölelt szorosabban magához. Nem tudtam becsapni, tehát csak egy lehetőségem volt.

-          Túl veszélyes lenne - suttogtam. – Mi lesz, ha elkap a vérszomj, és… - Nem kellett befejeznem, mert a legyőzött sóhajából tudtam, hogy nyertem.

-          Nagyon sietek vissza hozzád! – kezdte csókokkal behinteni az arcomat, majd rányomta a száját az enyémre. Ez nem segített abban, hogy tartsam magamat a tervemhez. Elhúzódott, majd megnyalta az ajkait, és újra az enyémekre tapadt. Hevesen viszonoztam a csókját, mire elvigyorodott. – Meghalnék nélküled!

-          Menjél vadászni! – böktem meg mosolyogva a hasát, amely az érintésem nyomán megremegett.

-          Szeretlek! – sóhajtotta, miközben az ablakhoz hátrált. – Szeretlek!

-          Én is szeretlek! – mosolyogtam rá halványan, majd összeszoruló torokkal néztem, ahogy kivetődött az ablakon.

Csak pár perc! – biztattam magam, miközben felvettem a földről az ingjét.

Az idő lassan telt, ezért inkább biztonságképpen bementem a fürdőszobába. Megmostam az arcomat, és igyekeztem nem engedni a torkomat szorító érzésnek. Majd mikor már úgy gondoltam, hogy Edward elég messze van, hogy ne halljon meg, leroskadtam a földre, és zokogni kezdtem…

Az éjszaka - hatalmas meglepetésemre – tűrhetőbb volt, mint gondoltam. Még így is telesírtam a párnámat, de szerencsére sikerült egy óra körül elaludnom.

Azonban arra nem számítottam, hogy milyen rosszul fogom magamat érezni az iskolában. Edward még nem ért vissza a vadászatról, ami azt jelentette, hogy jó messzire ment el.

Emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem szabad felhívnom őt… Szinte biztos, hogy nem bírnám ki sírás nélkül.

A nap legnagyobb részét egyedül töltöttem, mivel már Nessie és Alice nem jártak a suliba. Miután visszajöttek, nem iratkoztak vissza. Ez eddig nem is zavart…

Melanie egyszer jött oda hozzám, ami kissé bántott. Úgy tűnt, hogy Drina azt is kitörölte az emlékezetéből, hogy legjobb barátnők vagyunk.

Próbáltam lazának tűnni, mintha nem is érdekelne, hogy senki nem jön oda hozzám. De belül sikítottam, amiért ennyire taszítottam őket.

Elégedetten, és farkaséhesen sétáltam az ebédlő felé, mikor kicsöngettek történelemről. Mivel tegnap délután le kellett valamivel foglalnom magamat, mindent szóról szóra megtanultam. Ennek pedig az volt a jutalma, hogy miután kihívtak felelni, ötöst kaptam.

Ettől igazán boldog voltam, mert már alig vártam, hogy elmondjam Edwardnak.

Az ebédlőben megragadtam egy tálcát, és beálltam a sorba, miközben nagyon igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy többen bámulnak. Ha nem azt figyelt volna mindenki, hogy mit csinálok, valószínűleg, keserűen elmosolyodtam volna. Oda senki sem jött hozzám, de mégsem éreztem magamat soha egyedül.

Alig vártam, hogy sorra jussak, mert más nagyon éhes voltam, mikor mögöttem heves tiltakozás hangzott fel. Még oda sem tudtam fordulni, de már egy kezet éreztem a vállamon.

-          Szia. – Hallottam meg Ian hangját.

-          Szia – fordultam hátra meglepetten. – Mi a baj? – kérdeztem vissza rögtön, mert láttam a tekintetén, hogy valami nincsen rendben.

-          Edward nincs itt, igaz? – Kikerekedett szemekkel néztem rá, hogy ez miért is annyira fontos. Nekem az volt, de nem értettem, hogy neki miért az.

-          Igaz – sóhajtottam végül összeszoruló szívvel. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy Ian milyen megkönnyebbülten sóhajtott fel.

-          Beszélnünk kell! – mondta hevesen, és halványan elmosolyodott. Nem volt túl sok kedvem viszonozni.

-          Miért kellene? – kérdeztem vissza flegmán. Bántott, hogy ennyire örült annak, hogy Edward nem volt velem. Visszafordultam a sorba, és örültem neki, hogy már csak egy ember volt előttem.

-          Segítened kell! – Éreztem meg megint a kezét a vállamon.

-          Miért? – fordultam felé dühösen. – Hagyj engem békén!

-          Kérlek! – sóhajtott mélyet, és beletúrt a hajába. A tekintete tele volt félelemmel. – Csak rád számíthatok!

-          Nem tudom, hogy miről beszélsz – feleltem neki, mire fájdalmasan lehunyta a szemeit. Semmit nem értettem.

-          De tudod! – mondta végül. – Kérlek, nagyon nagy szükségem van rád!

-          Miért? – kérdeztem ismét meglepetten, miközben a gyomrom furcsán összeszorult. Hittem neki, és segíteni akartam, de fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék én.

-          Ezt beszéljük meg máshol – mosolygott rám. Hallottam egy torokköszörülést, ami a büfés pult mögött álló nénitől jött.

Gyorsan vettem ebédet, majd megvártam, amíg Ian is kiválasztotta, hogy mit akar enni.

Elindultam egy üres asztal felé, és közben azon agyaltam, hogy miért segítek neki, és hogy helyes-e, hogy ezt teszem.

-          Mióta tudod? – kérdezte rögtön, amikor leültünk.

-          Mit? – játszottam az értetlent.

-          Lydia, hagyd már ezt! Tudom, hogy mik ők… - hajolt közelebb. – Tudom, hogy ők vámpírok.

-          De honnan? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

-          Most én kérdezek, jó? – húzódott hátrébb kissé bizalmatlan tekintettel. Ezt sértésnek kellett volna vennem, de még rémlett, hogy mennyire rémült volt a tekintete a büfé előtt.

-          Jó – bólintottam rá vonakodva.

-          A legfontosabb kérdéssel kell kezdenem… Hogy hogy te még élsz? – kérdezte őszinte döbbentettel.

-          Ők nem bántanak engem. Megvédenek. És Edward a szerelmem – sóhajtottam, és már most alig bírtam kivárni az estét, hogy újra lássam őt.

-          A szerelmed? – kérdezte kissé undorodva. Vissza kellett fognom magamat, hogy ne rúgjam meg. – Ezt mégis hogyan érted?

-          Úgy ahogy mondom – kezdtem dühös lenni. – Ugyanazt csináljuk, mint a szerelmesek.

-          Oh – kerekedtek ki a szemei, mire elvörösödtem. – Hogy bírja ki?

-          Ezt inkább vele beszéld meg – mosolyogtam rá. – De nagyon nehéz lehet neki, mert a vérem túlzottan csábítja.

-          Azt elhiszem – morogta magában, mire szúrós tekintettel rámeredtem. – De mióta tudod?

-          Két-három hónapja – feleltem, mire hümmögni kezdett.

-          És hogyan tudtad meg?

-          Volt itt egy klán, és találkoztam az egyik tagjával az erdőben… - borzongtam meg az emléktől. – Megmentettek.

-          De sohasem gondoltál rá, hogy esetleg mondjuk a te imádnivaló Edwardod hancúrozás közben beléd kóstol? – Legszívesebben felpofoztam volna, de inkább összeszorítottam a fogaimat. Bántó volt, ahogy Edwardról és a szerelmeskedésünkről beszélt. Mi nem hancúroztunk!

-          Soha! – biztosítottam szikrázó szemekkel. – Ő a legcsodálatosabb ember a világon. Ráadásul ő és a családja csak állati véren élnek.

-          Miért? – kérdezte megint közelebb hajolva.

-          Mert ők nem akarnak szörnyetegek lenni – mosolyogtam rá. – Nem bántanak embereket.

-          És még én akartalak téged megvédeni… - sóhajtott fel ironikusan, mire elmosolyodtam.

-          Tökéletesen biztonságban vagyok Edward mellett. – Kezdtem nagyon éhes lenni. Letekintettem a tálcámon sorakozó ételekre, és felemeltem a pizzát.

-          Tényleg szereted őt? – kérdezte az arcomat fürkészve.

-          Teljes szívemmel. – Nem illet túlzottan a vallomásomhoz az, hogy közben pizzát majszoltam, de borzalmasan éhes voltam.

Ian elhallgatott, és láttam, hogy csak tologatja a tálcáján lévő ételeket. Én nem zavartattam magamat.

-          Rettenetesen félek – sóhajtotta végül, hisztérikus nevetés kíséretében, mire majdnem félrenyeltem.

-          De hát mitől? – tettem le a pizzát egy szalvétára.

-          Hát a szerelmedtől és a családjától – felelte kelletlenül. Azt hittem, hogy valamit félreértettem.

-          Félsz tőlük?

-          Igazából be vagyok szarva, hogy elkapnak és kinyírnak, így érthetőbb? – hajolt fenyegetően közelebb.

-          Igen, seggfej – morogtam vissza, mire hátradőlt. Ismét olyan elesettnek és védtelennek nézett ki, mint amilyen én voltam, mielőtt Edwarddal találkoztam volna. Nem bírtam ki, hogy ne segítsek neki. – Majd én megvédelek! – vigyorogtam rá.

-          Te? – kérdezte mosolyogva. – Hogyan? Halálra csókolod Edwardot?

-          Például – feleltem. – Vannak módszereim.

-          Valahogy gondoltam – nézett végig rajtam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen alaposan végig pásztázta a mellkasomat. Képzelődtem – döntöttem el. – Sokan vannak? Mármint a vámpírok összességében.

-          Nem hinném – feleltem elgondolkozva. – Túl feltűnőek lennének, mert a legtöbb vámpír emberi vérrel táplálkozik. Ők úgy gondolják, hogy mi csak nasik vagyunk.

-          Szóval akkor mennyien is vannak? – vigyorgott a dühös kirohanásomon.

-          Nem sokan. Az emberekhez képest kevesen, és elszórtan vannak a világban. De miért is érdekel ez téged? – kérdeztem végül meg, mert már elegem volt abból, hogy ő mindent kiszedett belőlem, én pedig nem tudtam meg semmit.

-          Aki kíváncsi hamar megöregszik – fogta két ujja közé az orromat, és finoman megszorította azt.  Szívesen megmondtam volna neki, hogy én nem fogok hamar megöregedni, sőt nem is fogok öregedni, de látva, hogy mennyire tart a vámpíroktól, inkább hallgattam.

-          Ez így nem ér – durcáztam. – Nem tudok semmit arról, hogy honnan tudod ezt az egészet.

-          Ígérem, hogy elmondom, rendben? – sóhajtott gondterhelten. – Csak kell egy kis idő, hogy feldolgozzam.

-          Rendben – mosolyogtam rá, és folytattam az evést.

-          Lehetne, hogy ezt a beszélgetést hanyagolod a barátod előtt? – kérdezte, mire felkaptam a fejemet. Fogalmam sem volt, hogy miért akarja azt, hogy ne mondjam el Edwardnak. Úgy is meg fogja tudni a gondolataiból…

-          Persze – mosolyogtam rá, ami kissé erőltetettre sikeredett. Ian nem tudta, hogy Edward gondolatolvasó, és így hogy ennyire titkolózni akart, nem is akartam, hogy megtudja.

-          Szia – köszönt el vigyorogva, majd felállt és sarkon fordult. Kisétált az ebédlőből egyenesen az esős udvarra, és kezdtem úgy érezni, hogy hülye ötlet volt elmondanom neki ennyit a vámpírokról.

Hazafelé még bűntudatom is támadt, amiért ennyire ostoba voltam. Nem tudtam, hogy csak megtévesztett-e azzal, hogy bánatos tekintettel segítséget kért, vagy valóban szüksége volt rám.

Kezdődő jókedvem a semmibe veszett, és ezt még tetézte az, hogy Edward felhívott. Megkérdezte, hogy jól vagyok-e, és tudtam, hogy ma este nem jön vissza még.

Igyekeztem szenvtelen hangon beszélni vele, ami nem mindig sikerült. Elmeséltem a teljesen lényegtelen napomat, de kicenzúráztam belőle Iant. Nem akartam, hogy még e miatt is idegeskedjen.

Elmesélte, hogy az egész családja vadászik, és hogy majd’ megőrül, mert Emmett hülye viccekkel traktálja. Ezen elvigyorodtam, mert tudtam, hogy Emmett imádja idegesíteni őt. Valamiért nagyon szomorú lettem, mikor arra gondoltam, hogy még nem tartozom közéjük. Ezt inkább nem említettem Edwardnak.

Mikor letettettük a telefont, potyogni kezdtek a könnyeim. Így is csodálkoztam, hogy kibírtam sírás nélkül, míg beszélgettem vele.

Ismét a tanulással foglaltam le magamat, de az idő így is nagyon lassan telt. Mikor végre elérkezett az éjszaka, Edward ingét szorongatva próbáltam elaludni, mint múlt éjszaka.

Nem ment túl sikeresen, de mikor végre elnyomott az álom, hülye, lényegtelen dolgok kezdtek peregni a szemeim előtt.

Aztán hirtelen zajt hallottam. Először azt hittem, hogy ez is az álmom része volt, de tévedtem.

Ijedten ültem fel az ágyban, mikor a zajok hangosabbak lettek, majd hirtelen egy meleg kéz fedte be a számat.