Red Moonlight: 26.fejezet.

 Így utólag szeretnék mindenkinek Boldog Karácsonyt kívánni! :D Tudom, hogy elkéstem vele! Sajnálom! :$ Nem tudom, hogy a következő évben hogyan lesznek a frissek, de biztos, hogy lesznek! :D Boldog, twilightos és olvasmányokban gazdag új évet kívánok nektek! Szeretlek titeket! Remélem, hogy azért tetszeni fog a feji! :D

26. Baleset:

-          Megőrülök érted! – motyogta Edward a nyakamba, majd gyengéden megharapott. A hátam ívbe hajlott az izgató érzéstől, és meg közelebb húzódtam Edwardhoz. – Akarlak!

-          Én is akarlak! – suttogtam vissza neki, miközben végig simítottam a gerince mentén.

Erre felkapott az ágyról, ő pedig feltérdelt, így rajta csüngtem. Rögtön a fenekem alá csúsztatta az egyik karját, míg a másik kezével a hajamba túrt, hogy közelebb húzhasson magához. Úgy csókolt, mintha azon múlna az élete, hogy engem csókolhasson, és ettől forróság járta át az egész testemet.

A kezeim életre keltek, és már csak azt vettem észre, hogy Edward ingét gombolgatom. Szerencsére nem állított meg, ami egészről boldoggá tett, de másrészről összezavart.

Eddig végig azt hajtogatta, hogy még korai szerelmeskednünk, és hogy még nem elég erős ahhoz, hogy megtegyük, erre most ő kezdeményezte az egészet.

Furcsa bűntudattal teli szomorúság tört rám, amikor rájöttem, hogy ezt Edward csak miattam csinálja. Lehet, hogy ő ezt nem is akarja.

Hihetetlen lelki erőmbe telt, de sikerült eltolnom magamtól.

Meglepetten nézett rám, de nem mertem a szemeibe nézni. Inkább a félig kigombolt ingét tüntettem ki figyelmemmel.

-          Mi a baj? – kérdezte az arcomat simogatva.

-          Te akarod? – kérdeztem meg kissé remegő hanggal.

-          Már megint itt tartunk. – Hallottam, amint felsóhajt. – Még mindig kételkedsz benne, hogy akarlak? – kérdezte halkan, és mikor nem feleltem, megragadta a kezemet. – Érzed ezt? – suttogott, miután rácsúsztatta a kezemet a dudorra, aminek már valószínűleg kellemetlen lehetett a farmerban. Némán bólintottam, mire bosszúsan felsóhajtott. – Lydia, hidd el, hogy nem könnyű úgy kontrolálnom magam, hogy a kezed a legérzékenyebb pontomon van. Szóval kérlek, mondd el, hogy megint mit csináltam rosszul!

-          Nem csináltál semmit rosszul! – Még mindig nem mertem rá nézni, ezért inkább az izmos hasát kezdtem simogatni, hogy eltereljem a figyelmemet a mondandómról. – Én csak… szóval nem akarom, hogy lefeküdj velem, és utána pedig bűntudatod legyen, amiért engedtél az erőszakosságomra.

-          Ezt hagy abba, kérlek! – kapta el a kezemet, ami a hasán kalandozott, majd az ágyékáról is elhúzta a másikat. – Komolyan azt gondolod, hogy megbánnám, hogy lefeküdtem veled? Amire több mint két hónapja szinte őrültként vágyom? Valamit nagyon elronthatok minden érintésemnél, simogatásomnál és csókomnál, ha tényleg ezt gondolod. – Megemelte az államat, hogy a szemeibe nézzek, mire elvesztem a fekete mélységben. – Sohasem bánnám meg azt, hogy szerelmeskedem veled. Te vagy az egyetlen, akit valaha is szeretni fogok. Nyilvánvaló, hogy mindent veled akarok átélni… de lehet, hogy csak számomra nyilvánvaló…

-          Hát nem tudom… - motyogtam, mikor rájöttem, hogy a válaszomra vár. – Én is mindent veled akarok átélni, de nem úgy, hogy belekényszerítelek.

-          Nem kényszerítesz bele semmibe – nézett rám áthatóan. – Én akarom ezeket a dolgokat. És addig várok rád, amíg te kész nem leszel.

-          Én kész vagyok rá – tiltakoztam azonnal.

-          Tényleg? – nézett rám kérdőn, mire rájöttem, hogy ez mégsem teljesen igaz.

-          Jó, igazából félek, hogy úgy nem fogok tetszeni neked – mondtam elvörösödve, mire megforgatta a szemeit.

-          És ha én nem fogok neked tetszeni úgy? – kérdezte ezzel teljesen ledöbbentve engem.

-          Az nem történhet meg! – tiltakoztam azonnal. – Te olyan csodás vagy! Nem csak a testedre értem, hanem a hangodra, az illatodra, arra, ahogyan nézel. Lehetetlen gondolat, hogy nem fogsz nekem tetszeni meztelenül.

-          Rendben – mosolygott elégedetten. – Akkor gondold ezt akkor is, mikor levetkőztetlek, mert ugyanezeket érzem.

-          Akkor most… - Nem mertem befejezni a mondatot.

-          Nem, még nem kell, hogy megtörténjen, de ahogy kérted, gyakorolhatunk – villantak meg a szemei, és nyelt egy nagyot.

-          Van egy ötletem – sóhajtottam ajkaira, és meglöktem a csípőmet. Felnyögött, és mikor rájött, hogy mire gondoltam, rögtön hanyatt dőlt az ágyon.

-          Ez tetszik – vigyorgott rám, és felfelé lökte a csípőjét. – De azt hiszem, hogy túl sok ruha van rajtunk. – Azzal felült, és mire egyet pisloghattam volna már le is kapta rólam a pólómat.

-          Edward- kaptam magam elé a kezemet, és éreztem, hogy az arcomat elöntötte a vér.

-          Mintha nem láttam volna ennél többet is – eresztett meg egy halvány mosolyt, majd simogatni kezdte a magamat átölelő kezeimet. – Ne szégyenlősködj! – húzta közelebb a fejemet, és gyengéden megcsókolt, ezzel elérve, hogy a kezemet a nyaka köré kulcsoljam. A nyelve nedves foltot hagyott az ajkaimon, ahogy bebocsájtást kért, majd forrósággal árasztotta el a testemet, mikor összecsavarodott az enyémmel.

Pár másodperc megint kieshetett, mert mikor kinyitottam a szemeimet, Edwardon már az alsónadrágon kívül nem volt semmi.

-          Ez gyors volt! – leheltem a szájára, mikor elhúzódott, hogy levegőhöz jussak. Bár igazából szívesen megfulladtam volna, így hogy Edwarddal csókolózom.

Szerelmem felnevetett előbbi kijelentésemen, majd megszabadult az én nadrágomtól is. Kissé furcsa volt így Edward ölében lenni, de nem kellemetlen. Inkább volt zavarba ejtően izgató, mint rossz.

Próbáltam csak arra gondolni, amit Edward mondott, és nem elhúzódni tőle, majd a fürdőbe rohanni szégyenlősségre hivatkozva.

-          Bízz bennem! – morogta a nyakamba, majd éreztem nedves nyelvét végig futni rajta egészen a fülemig. Közben végig simította a combjaimat, és még közelebb húzott magához. Meglökte a csípőjét, és egyszerre nyögtünk fel. Edward szája pont a fülemnél volt, így a hangja még erőteljesebben hatott rám.

-          Szeretlek! – nyögtem, mire imádnivalóan felnevetett.

-          Én is szeretlek! – suttogta a fülembe, mire kirázott a hideg.

Maga alá fordított, majd gyengéden lenyomott az ágyra, és ismét meglökte a csípőjét, majd ismét és ismét.

Az arcomat elöntötte a forróság, és csak önkívületi állapotban hallgattam a nyögéseinket, amíg a forróság át nem járta az egész testemet. Onnantól kezdve már nem bírtam, és Edward hátát karmolgatva próbáltam csökkenteni a nyomást a testemben.

Éreztem, hogy az egész testemen remegés hullámok futnak végig, és hogy Edward teste is meg-megrándul.

Leírhatatlan érzés volt, ahogy a forró testünk egymásnak feszült, és a furcsa gombóc a hasamban csak egyre bizsergett és növekedett.

Edward a nyakamba temette az arcát, és ott csókolgatott vagy harapdált, ami ismét nyögéseket csalt elő belőlem.

Egy idő után a csípőm átvette az Edward által diktált ritmust anélkül, hogy belegondoltam volna, és ez újabb soha nem tapasztalt érzéseket váltott ki belőlem.

Úgy éreztem, hogy a hasam egyre jobban feszül, és hogy az idegszálaim hamarosan szétpattannak, de ez egyáltalán nem volt rossz érzés. Inkább olyan, mintha a szétpattanás után ellazulás várna, és a testem minden izmát megfeszítve várta ezt az állapotot.

Éreztem a kezem alatt, hogy Edward izmai is egyre feszesebbek, és már alig vártam, hogy halljam a hangját, mikor ő is eléri azt az érzést, ami már felém is közelített.

Szerelmem még mindig a nyakamat csókolgatta, mikor az egyik keze a mellemre siklott. Igaz volt rajtam melltartó, de az érzés így is nagyon intenzív volt.

De Edward csak simogatott, pedig én többet akartam. Átkoztam magam, amiért nem vettem le a zavaró ruhadarabot. Most pedig nem mertem ezt megtenni, mert féltem, hogy az egyre kellemesebb érzés el fog illanni. Így inkább az egyik kezemmel felhagytam Edward hátának szétkarmolását, és rászorítottam az ő kezére. Fogalmam sem volt, hogy a szégyenérzetem hova tűnt, mikor Edward kezét arra ösztökéltem, hogy szorítsa meg a mellemet. De mikor ezt megtette, már nem is érdekelt.

A feszítés a testemben hirtelen a tetőfokára hágott, és már olyan állapotban voltam, hogy csak nyöszörögni tudtam közben. A hátam ívbe hajlott, és minden idegszálam megfeszült, majd hirtelen elengedett, amitől csak vonaglani voltam képes. Leírhatatlan érzés volt, ahogy minden sejtemet elöntötte a kellemes érzés.

Egyértelműen sokkal boldogabb voltam, és sokkal kielégültebb…

Azt hittem, hogy ennél nem lehet jobb, de tévedtem, mert mikor Edward teste is ugyanígy megfeszült a karjaim között, rájöttem, hogy mi az igazi boldogság. Tudni, hogy ő is érezte azt, amit én, és ezt részben miattam.

Láttam, hogy a tekintete elhomályosul, majd a teste ugyanúgy megfeszül, majd elenged, mint az enyém. Az ő szájából azonban morgás tört fel, ami volt izgató, mint félelmetes.

Ezzel párhuzamosan éreztem valami forrót és nedveset, és mikor rájöttem, hogy mi az, elvörösödtem. Egyáltalán nem undorodtam, sőt inkább voltam elégedett.

-          Saj… - nyögte zihálva Edward, de még mielőtt bocsánatot kérhetett volna, megcsókoltam. Butaság volt e miatt szégyenkezni-e, és ezt a tudtára is akartam adni.

-          Ez csodás volt! – suttogtam a csókunkba, mire elmosolyodott.

-          Nekem is! – csókolgatta végig az arcomat. – Azt hiszem, hogy letusolok! – kászálódott le rólam hirtelen, amit nem értettem, de mire megkérdezhettem volna, hogy mehetek-e vele, már eltűnt. Elég furcsán viselkedett, és ha nem pár perce élem át életem legjobb élményét, még a végén gyanakodni is kezdtem volna. De mivel tudtam, hogy ő is élvezte, nem agyaltam rajta túl sokat.

Négy nap múlva, a suli első napján még mindig letörölhetetlen volt a vigyor az arcomról. Igazából nem érdekelt, hogy mindenki mindentudóan mustrálta végig az arcomat, én csak vigyorogtam, miközben Edward kezét szorongattam.

Az a bizonyos délután óta olyan volt, mintha rózsaszín ködbe burkolódzott volna az agyam. Akkor voltam a legboldogabb, ha Edwardot csókolhattam vagy ölelhettem, és egyáltalán nem érdekeltek a pletykák.

Pedig azokból voltak bőven.

Szinte az egész iskola attól zengett, hogy már lefeküdtem Edwarddal, és hogy még Melanie-t is belevonjuk ebbe az egészbe. Egyrészről ez nagyon felháborító volt, de mivel még mindig felhőtlenül boldog voltam, nem sokat foglalkoztam velük.

Még Edwardot is jobban idegesítette ez a helyzet, de mikor meghallottam, hogy ösztönösen tör fel belőle egy morgás, mindig megcsókoltam.

Ez persze kissé megbotránkoztatta a tanulókat, de legalább addig is csöndben maradtak.

Tényleg úgy gondoltam, hogy ennél nem lehet jobb az életem, és már azt tervezgettem, hogy megkérdezem Edwardtól, hogy mikor változtatna át vámpírrá, de közbe jött valami sokkal fontosabb.

Épp kézen fogva sétáltam Edwarddal át az udvaron a Volvojához, miután letudtuk az első iskolában töltött napunkat, mikor minden diák kiözönlött az iskolából. Ez igazából természetes volt, mert vége volt a napnak, így mindenki minél gyorsabban ki akart szabadulni ebből az épületből.

Azonban az nagyon furcsa volt, hogy egy kislány is mászkált az udvaron.

Nagyon meglepő volt, ahogy ott könnyes szemekkel sétált fel s alá.

Igazából szerintem rajtam kívül senki sem vette észre, mert mindenki el volt foglalva a barátaival vagy a csajozással.

Aztán Alice hangja elvonta róla a figyelmemet.

-          Ne! – suttogta halálra váltan. Először nem értettem, miért, de aztán megláttam, hogy a tekintete elhomályosult.

Automatikusan kaptam vissza a fejemet a kislány felé, és megláttam, hogy épp most készül átkelni az úton.

Aztán minden nagyon gyorsan történt. A kislány elindult, de hirtelen az út közepén megbotlott valamiben, ami miatt elesett.

Ezzel egy időben pedig a feltűnt egy autó az úton. Először fel sem fogtam, hogy mi fog történni, de mikor az agyam utolérte a szemeimet, elfogott a rettegés.

Könnyek gyűltek a szemembe, és automatikusan ránéztem Edward arcára.

Ő nem rám figyelt, hanem a kislányra, de mikor megszorítottam a kezét, rám nézett.

Alig volt egy másodperc, de tisztán kivettem a tekintetéből a félelmet és a bizonytalanságot, aztán lehunyta a szemeit, és már nem éreztem a kezét az enyémben…

Ez az egész alig öt másodperc alatt lezajlott, és ennyi idő elég volt arra, hogy a kocsi oda érjen a kislányhoz. Hallottam, hogy valaki felsikított, de nem tudtam levenni a tekintetemet a borzalmas jelenetről.

Aztán már csak a kocsi vészjósló fékjét lehetett hallani, majd a kocsi oldalra pörgött. A legtöbb diák odarohant a járműhez, de én csak földbe gyökerezett lábakkal álltam.

Az első gondolat, ami átfutott az agyamon az az volt, hogy csak ne essen baja Edwardnak. Tudtam, hogy ez igazán önző dolog, de szerelmem épségén kívül másra nem tudtam gondolni abban a pillanatban.

Aztán egyszer csak megjelent Edward a karjában tartva a pici lányt, az én szívem pedig eszeveszetten dobogni kezdett. Megszédültem, mert olyan érzés volt, mintha leállt volna a szívem, mikor nem tudtam még, hogy Edwarddal mi történt. Így utólag átgondolva buta dolog volt aggódnom érte, hisz’ a kocsiban nagyobb kárt tett volna Edward, mint az autó ő benne.

Halványan rámosolyogtam szerelmemre, de ő ezt nem viszonozta, és ez volt az a pillanat mikor végre elérte az agyamat az, hogy mi is történt.

Edward leleplezte magát… - futott át az agyamon, mire a szemeim ismét megteltek könnyekkel.

-          Ezt hogy csináltad? – kíváncsiskodott az egyik tanuló.

-          Hiszen te ott álltál! – mutatott mellém a másik.

És csak záporoztak a kérdések megállíthatatlanul, és láttam Edwardon, hogy szinte minden kíváncsiskodó hangja egy tőrszúrással ér fel a lelkében.

A diákok követték, mint a pincsi kutyák, és ez ebben a helyzetben inkább volt veszélyes, mint vicces.

Mikor oda ért hozzám, lecsókolta a lefolyó könnyeimet, majd átadta a kislányt. Kicsit késve vettem át tőle, de azért arra figyeltem, hogy ne essen le. Robotszerű mozdulatokkal szálltam be a kocsiba, és a testemet furcsa üresség vette át. Mintha nem is léteztem volna. Mintha csak lebegnék, és igazából nem is élnék. Az egyetlen dolog, ami még a földön tartott a félelem volt. Rettenetesen féltem attól, hogy elveszítem Edwardot. Mert volt egy olyan érzésem, hogy ez fog történni.

Azt tudtam, hogy nem fedhetik fel magukat a nyilvánosság előtt, de azt nem, hogy miért. Ez pedig nyilvánvalóan felért egy lebukással. A fél iskola – ha nem több – látta, hogy Edward ott áll mellettem, majd a másik pillanatban a kislányt rántja el a kocsi elől.

-          Mi a baj? – suttogta egy megtört, ismeretlen hang, mikor már a kocsiban ültünk, és valahová eszeveszett sebességgel hajtottunk.

-          Semmi – válaszoltam a kislánynak számomra idegen hangon, majd magamhoz húztam, és megöleltem úgy, hogy ne lássa az arcomat, amelyet patakokban áztatták a könnyek.

Edward egész úton meg sem szólalt, én pedig nem mertem az arcára nézni. Még nem tudtam elfogadni, hogy esetleg elveszíthetem. Vele fogok menni… - döntöttem el, pedig még azt sem tudtam, hogy mi fog történni ezután.

-          Bejössz? – kérdezte szerelmem színtelen hangon, mikor leparkolt a rendőrőrs előtt. Megráztam a fejemet, majd felé nyújtottam az alvó kislányt. Sokkal könnyedebben emelte fel őt, mint én. – Mindjárt jövök - mondta, de az arca még mindig kifejezéstelen volt.

Képtelen voltam felfogni, hogy tényleg elveszíthetem őt. Az egyetlen embert, akit az életemnél jobban szeretek.

Vele megyek – ismételtem mantraként, de aztán rájöttem, hogy nem tehetem. Nem hagyhatom el anyát, Ethant, Melanie-t és a kistesómat, akire tizenhat éve várok. Nem tehetem ezt velük… De másrészről pedig nem fogom túlélni Edward nélkül. Nem fog menni! – gondoltam elkeseredetten.

Lehunytam a szemeimet, és engedtem, hogy a zokogás kitörjön belőlem. Könnyeim a szemhéjaim alól is kiszivárogtak, miközben a torkomból keserves zokogás tört elő.

-          Sssh – csitított Edward, akiről azt sem tudtam, hogy mikor jött vissza, de amint megérintett, belékapaszkodtam. – Semmi baj!

-          El fogsz hagyni! – zokogtam a mellkasára. Nem mondott semmit, amitől éles fájdalom nyílalt a mellkasomban. Az üresség elmúlt, és már csak a félelem és a fájdalom maradt. – Elhagysz? – néztem fel rá elhomályosult tekintettel.

-          Sohasem hagylak el! – biztosított végig a szemembe nézve, de még ettől is könnyek gyűltek a szemembe.

-          Kérlek, ne hagyj el! Ne hagyj el! – mondogattam zokogva a vállának, miközben ő nyugtatóan simogatta a hátamat.

Azt már nem tudom, hogy jutottam haza, de igazából nem is érdekelt. Nem tudtam felfogni, hogy változhatott minden rosszá alig pár másodperc alatt.

Ködösen érzékeltem, hogy Edward nincs itt. Egyedül vagyok a szobámban, teljesen egyedül… Nem éreztem túl jól magam. Forgott velem a világ, és a fájdalom az egész testemben eluralkodott. Furcsán forrónak éreztem az arcomat, és ez furcsa volt, tekintve, hogy a kezeim jéghidegek voltak. Vacogva bújta be az ágyamba, majd mintha képszakadás lett volna, elaludtam.

Nem álmodtam szépet! Igazából borzalmas dolgokat álmodtam. Láttam magam előtt a balesetet, de mindent teljesen másként láttam. Olyan volt, mintha más fejében lennék, és ez félelmetes volt. Éreztem az Edwarddal szembeni ellenszenvemet, és akármit tettem, ez nem változott. Pedig én azt akartam, hogy változzon. Megint én akartam neki, aki teljes szívéből szereti Edwardot. Az, aki ismeri, és tudja, hogy milyen igazából. Még soha életemben nem akartam annyira saját magam lenni, mint akkor.

Aztán az álom megváltozott, és inkább visszasírtam volna az előzőt.

Rettegtem az álmomban, és csak azt éreztem, hogy itt a vég. Nem tudtam, hogy miért féltem ennyire, hiszen Cullenék is ott voltak, sőt még őt hatalmas farkas is. De aztán rájöttem, hogy azért mert ők is féltek.

Ráadásul Edward sem volt ott, pedig megígérte, hogy nem hagy el. De mégsem volt ott…

Idegesítően elhagyatottnak éreztem magam, ahogy ott álltam középen, de senki sem figyelt rám. Mindenki az erdő mélyét pásztázta, de én nem láttam át a fák sűrűjén.

Már épp meg akartam kérdezni, hogy mire várunk, mikor a szél erőteljesebben kezdett fújni, és mindenki torkából morgás tört fel.

Déjá vu érzésem támadt, mikor fekete csuklyás alakok kezdtek kifelé vonulni az erdőből. Nem értettem semmit, de nem is volt időm megérteni, mert a csuklyás alakok kivillantották méreggel bevont fogaikat, és villámsebességgel elindultak felénk.

Még elmozdítani a fejemet sem volt időm, mikor az egyik vörösszemű férfi elém termett, és mielőtt sikíthattam volna, befogta a számat.

Mikor felébredtem, ismét sikítani akartam, de megint befogták a számat. Eszeveszetten kapálóztam, de utána felismertem az ismerős testet.

-          Szerelemem, mi a baj? – kérdezte Edward aggódva. – Tűz forró vagy! – Felállt, és el akart menni. De ezt nem engedhettem neki.

-          Ne menj el! – könyörögtem rekedten, mire visszaült az ágyamra.

-          Nem megyek el, csak gyógyszert akartam neked hozni! – simogatta az arcomat. Nagyon jól esett, hogy olyan meleg volt a bőre, mert rázott a hideg. Befészkeltem magam az ölébe, és a nyakába temettem az arcomat. – Miről álmodtál?

-          Mi? – kérdeztem értetlenkedve. Csak némán nézett rám, én pedig kénytelen voltam válaszolni. – Arról, hogy nem vagy ott, és még a…

-          Volturiról – fejezte be a mondatomat, bár én már elfelejtettem ezt a nevet. Nem tudtam, hogy mit jelent, azon kívül, hogy egy vámpír család elnevezése.

-          Nem – tiltakoztam. – Én csuklyás alakokról álmodtam, akik meg akartak ölni minket, de te azt mondtad, hogy ők nem bántanak ártatlanokat, csak olyanokat, akik megbontják a rendet… - Csak beszéltem és beszéltem, anélkül, hogy észrevettem volna, Edward zihálását vagy azt, hogy remeg a dühtől. – Edward! Jól vagy?

-          Ki beszélt neked róluk? – kérdezte tágra nyílt, döbbent tekintettel, de a hangsúlya nagyon nem tetszett.

-          Senki rajtad kívül – motyogtam fáradtan, és ettől ellágyult a tekintete. – Én csak álmodtam – morogtam félálomba a vállának, majd éreztem, hogy letesz az ágyra.

Pár másodpercig nem éreztem, hogy velem van. Csak ürességet érzékeltem. Tapogatóztam, de nem találtam. Már éppen kinyitottam volna az ólomsúlyú szemhéjaimat, mikor megéreztem a kezét az enyémben.

-          Csak gyógyszert hoztam – nyugtatott meg, majd éreztem, hogy az ágy besüpped alattam. – Szerelmem, gyere, ülj fel egy kicsit! – Éreztem, ahogyan felhúzott, de semmi kedvem nem volt hozzá, hogy felüljek. Végül Edwardnak sikerült lenyeletni velem egy lázcsillapítót, de ekkor már olyan nyűgös voltam, hogy még az sem érdekelt, hogy leöntöttem Edwardot a vízzel, amit nekem hozott.

-          Gyere ide! – húztam végül közelebb magamhoz, és belecsókoltam a nyakába, mire felsóhajtott. Elkezdtem gombolgatni az ingjét, hogy ne a vizes ruhadarabban legyen, és közben a szörnyű jövőn gondolkoztam. – Mi lesz most?

-          Nem tudom, Szerelmem! – válaszolta Edward síri hangon, ami még jobban megrémített…