Red Moonlight: 19.fejezet.

Igazából ez a fejezet még nincsen leellenőrizve, mert a Bétám nem ér rá, de én úgy gondoltam, hogy ez veletek szemben kicseszés, mert még azelőtt akartam frisselni, hogy elmentem nyaralni, de még azóta sincsen friss. Szóval inkább feltettem lebétázatlanul, és sajnálom, hogy eddig húztam a dolgot! :)

19. Birtoklási vágy:

Anyuék nem jöttek haza, de felhívott, hogy szóljon a távollétükről. Azt mondta, hogy Ethan anyja jobban van, de még pár napot a kórházban kell maradnia. Nem ismertem igazán Marie-t - Ethan anyját -, de jobbulást kívántam neki. Különös módon nem kérdezett semmit Edwardról, és ezt furcsálltam.

Másnap nagyon egyedül éreztem magam, miközben megreggeliztem. Hiányzott Edward, és már alig vártam, hogy délután legyen. Azt mondta, hogy eljön értem, és amikor erre gondoltam a szívem mindig meglódult. Azonban ez nem tudta elfeledtetni velem, hogy egyedül kell szembe néznem az iskolástársaimmal. Féltem, hogy mindenki tudni fogja a Nickes incidenst, de attól még jobban, hogy elhiszik a pletykákat, amelyek valószínűleg már elterjedtek rólunk.

Mikor beértem az iskolába, nem kellett csalódnom a társaimban. Amint megérkeztem, a beszélgetések elhallgattak, és árgus szemekkel figyeltek. Éreztem, hogy elöntötte az arcomat a vér, de igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy ne bukjak orra, így ezzel nem tudtam foglalkozni. Amint elhagytam a lecövekelve álló embersereget, rögtön sugdolózni kezdtek mögöttem. És ez így ment a nap további részében is…

Egész nap kerültek azok, akiket a barátaimnak tartottam, kivéve Melanie-t. Ezért nagyon hálás voltam neki, és igyekeztem nem kimutatni, hogy a többiek elutasítása milyen mélyen érint. Igazán kezdtem megszeretni ezt a kis szeplős lányt…

A nap nagy részében – azon kívül, hogy pletykáltak – nem volt gondom a diákokkal. Spanyolórán Nick elült mellőlem, így az egyik okos tojás mellé kerültem. Beszélgettünk pár szót, de azon kívül nem nagyon foglalkoztunk egymással.

A megérzéseim azt súgták, hogy az ebédszünet húzós lesz, és nem hazudtak.

-          Kérlek, Lydia! – könyörgött Mel. – Nem lesz semmi gond. Komolyan, Nick nem fog cseszegetni.

Közel öt percig győzködött folyamatosan, hogy üljek a megszokott asztalunkhoz, és végül – a kiskutya szemek bevetése miatt – engedtem neki. Nagy hiba volt…

Félve ültem le Mel mellé, miközben mindenki engem nézett. Mindenki… kivéve Nick.

A percek teltek és ezzel párhuzamosan nőtt a gombóc a torkomban, így csak tologattam az ételt a tányéromban.

-          Na, és hogy van a mi kis Lydiánk? – Térített vissza a jelenbe Sam hangja.

Ledöbbenve néztem előbb fel a gúnyosan vigyorgó Samre, majd Melanie-re.

-          Hm… köszi, jól vagyok! – motyogtam zavartan.

-          El is hiszem, hogy jól vagy ilyen éjszakák után – röhögött fel olyan hangosan, hogy az ebédlőben tébláboló emberek fele oda kapta a tekintetét.

-          Sam! – szólt rá Mel. – Ne csináld már!

-          Nyugi! – csitította le Sam a védelmemre kelő Melanie-t. – Csak beszélgetünk – nézett ismét rám. – Na és Lydia, Edward hogy bírja? – röhögött fel ismét.

-          Miről beszélsz? – dühösen sziszegtem a szavakat.

-          Gondolom, hogy Edwardnak van teljesítménye, máskülönben nem folyna a nyálad érte annyira.

-          Fogd be! Azt se tudod, hogy mi van Edward és köztem! – összeszorított fogakkal morogtam, mert különben félő volt, hogy ordibálni kezdek.

-          Áh, dehogynem! Letepert, és most kihasznál. Úgyis csak kiélvezkedik rajtad, utána meg csak eldob – támaszkodott rá az asztalra, ezzel közelebb került hozzám. Fölém tornyosult, majd gúnyosan elmosolyodott.

-          Ez nem igaz! – most már a képébe kiabáltam a szavakat. Az egész ebédlő minket figyelt, így nem sok vesztenivalóm volt.

Nem akartam az orrára kötni, hogy nem feküdtem le Edwarddal, de csak az tűnt értelmes megoldásnak, ha tisztázom a helyzetet. Már épp megszólaltam volna, mikor közbeszólt.

-          Tudod mit, ha Edward megunt, akkor nyugodtam jöhetsz hozzám. Nem érdekel majd, hogy hányszor döngetett meg. Biztos tudhatsz valamit, ha még a Black gyerek is rád vetette magát – végig nézett rajtam, és a tekintete elidőzött a melleimen, amitől undorodva megrázkódtam. A düh elöntött most sokkal erőteljesebben, mint tegnap Nick esetében.

Felkaptam a tálcámon lévő pohár vizet, és a még mindig bámuló Sam képébe öntöttem. Sokan felröhögtek, de a legtöbben ledöbbenve nézték a jelenetet.

Mit sem törődve velük felvettem a táskámat, és a kijárat felé indultam. Az ebédemet ott hagytam, mert biztos voltam benne, hogy ebben a lelkiállapotban nem tudnék ennyi.

Hirtelen erős szorítást éreztem a karomon, és azzal a lendülettel valaki maga felé fordított.

-          Te kis lotyó! – üvöltötte Sam, és az arca elvörösödött a dühtől. Az első reakcióm az volt, hogy megrémültem, majd az érzelmeim megváltoztak, amikor a következő szavakat kiáltotta az arcomba: - Egy mozdulattal szétroppanthatnálak, és jobb, ha vigyázol a szádra, mert még a szívszerelmed is kapni fog.

Dühös voltam és zaklatott, így hirtelen felindulásból felpofoztam Samet. A tenyerem hangosan és csípősen csattant az arcán. A kezem nedves lett a vizes orcájától. Az arca bevörösödött a tenyerem nyomán, és a szemei szikrákat szórtak. Ekkor jöttem rá, hogy az előbb nagy hibát követtem el.

Hirtelen felemelte a kezét, én pedig csukott szemekkel, behúzott nyakkal vártam az erős ütést. Azonban nem történt meg, sőt még a kezei is lehullottak a karomról, ami időközben elzsibbadt, mert Sam még a vért is kiszorította belőle.

Az ismerős morgásra felpattantak a szemeim, és döbbenten vettem tudomásul, hogy Edward akadályozta meg Samet. Más esetben már a nyakába ugrottam volna, de most a pillanat nagyon nem volt alkalmas.

Kirázott a hideg, mikor megláttam Edward állatiasan vad tekintetét, és megfeszült izmait a kezén, amely úgy szorította Sam kezét, hogy a fiú fájdalmasan nyöszörögni kezdett.

Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Csak álltam ott lecövekelve, és kapkodtam a tekintetemet szerelmem és Sam között.

Legnagyobb megdöbbenésemre Edward elengedte Samet, és odahajolt hozzá. Pont úgy, mint tegnap Nick esetében…

-          Jobb, ha vigyázol, mert attól tartok, hogy bajod fog esni – mormolta Edward olyan halkan, hogy csak én és Sam hallottuk. A hangsúlyától kirázott a hideg. Még sohasem hallottam ilyen hangnemben beszélni: a hangja bársonyosan kedves volt, és egyszerre hátborzongatóan hűvös, amitől megrémültem. – Jobb lesz, ha távol tartod magad a szerelmemtől, mert ha nem, attól tartok, hogy szétszaggatva végzed…

 Ledöbbentem attól, amit Edward mondott, és hihetetlenül hangzott, hogy képes lenne erre. De aztán átgondoltam az egészet, és örültem neki, hogy bármit megtenne értem. Ha valaki hallotta volna, miket mondott Edward, akkor valószínű, hogy felnevet az abszurd kijelentésen. De így, hogy ilyen közel állt Samhez, és ahogy kiejtette a szavakat, teljesen biztos voltam benne, hogy komolyan gondolta. És ezt Sam is tudta…

Még mindig döbbenten álltam, mikor Edward megfogta az idegességtől izzadt kezemet, és a kijárat felé kezdett húzni. Még láttam, ahogy Sam fájdalmas tekintettel nézegeti a megszorított kezét, és döbbenten veszi észre a lilás véraláfutásokat.

Csak arra eszméltem fel, hogy hideg levegő csap az arcomba, miközben a forró könnyeim kicsordulnak, és végigszaladva az arcomon, leesnek az államról.

Edward leültetett az egyik fal mellé állított padra, amely még az eresz takarásában volt. Az eső ismét zuhogott, és a felhők gyászos szürkeségbe vonták az eget.

-          Psszt. Semmi baj, Szerelmem! – Edward a mellkasára szorította a fejemet, így hallottam szívének heves dobogását. Ez egy kicsit megnyugtatott.

Teltek a percek, Edward pedig folyamatosan simogatta a hátamat, azért hogy megnyugodjak. A könnyeim csípték a szememet, amiből arra következtettem, hogy a festék belement, de ezzel nem tudtam foglalkozni.

-          Nem ér ennyit! – suttogta Edward, annyira halkan, hogy szerintem csak magának akarta mondani. A tekintete elrévedt, miközben erősen összeszorította az ajkait. Nem tudtam, hogy mire értette, de az arckifejezéséből ítélve, elég borzalmas dolgok jártak a fejében.

-          Szeretlek! – mondtam, majd feljebb emeltem a fejemet, és kemény ajkaira nyomtam az enyémeket. Késztetést éreztem rá, hogy megmutassam neki, hogy mennyire szeretem, és nem számít, hogy ezért hányan fognak utálni. Az ajkai felengedtek a szorításból, és közelebb húzott magához. Szorosan tapadtam Edward testéhez, és még közelebb akartam húzódzkodni hozzá, de rá kellett jönnöm, hogy nem ez a legalkalmasabb hely, hogy kielégítsem vad vágyaimat. Azonban Edward egyre hevesebben csókolt, szinte falta az ajkaimat. Édes lehelete megcirógatta az arcomat. Nyelve utat tört magának az ajkaim között, amitől remegéshullám cikázott át a testemen. Annyira hevesen csókolt, hogy minden gondolatom kiszállt a fejemből, kivéve egy… Nagyon is örültem neki, hogy Edward ennyire megfeledkezett arról, hol is vagyunk, és ezt én váltottam ki belőle, de ez akkor is furcsa volt. Mert ez a csók nem csak heves, hanem kétségbeesett is volt. Úgy csókolt, mintha most tehetné utoljára…

Nem ér ennyit! – vízhangoztak a szavai a fejemben. – Nem ér ennyit! Nem ér ennyit…              

Remegve értettem meg a szavainak jelentőségét. Azonnal megszakítottam a csókunkat, és a fájdalom könnyei gyűltek a szemeimben. Még homályos tekintetemen keresztül is láttam, hogy a szemei még mindig csukva voltak, és nem lepődött meg a reakciómon. Mélyet sóhajtott miközben megnyalta az alsó ajkát, majd erőteljesen összeszorította a száját.

-          Megőrültél? Ezt hogyan értetted? Miért mondtad ezt? – A kérdéseimet alig lehetett érteni, mert ijedt zihálásom lehetetlenné tette az artikulációt.

Egy darabig nem szólalt meg, majd végre kinyitotta a szemeit, amelyek szinte megfagyasztottak, olyan hidegen néztek rám. Gyűlöltem ezt a tekintetet…

-          Te is tisztában vagy vele, hogy ez nem fog menni – mondta, mintha most csupán egy egyszerű fellángolásról lenne szó. Legszívesebben képen töröltem volna…

-          Fogd be! Nem mondhatsz ilyeneket nekem! Nem hagyhatsz el! Soha! Érted?! – dühösen túrtam bele a hajába, és közelebb húztam magamhoz. Az arcunk nagyon közel volt egymáshoz, és igyekeztem úgy beszélni, hogy végig a szemeibe nézzek. – Nem engedem, hogy elhagyj! Az enyém vagy! Emlékszel?

Mélyen beszívta a levegőt, majd a száján kifújta, és az illat kis híján elbódított.

-          Lydia, nem tehetsz úgy, mintha ez az egész rólam szólna! – Kikerekedett szemekkel néztem rá. Fájt a sértés, amit a fejemhez vágott, eddig sohasem tett ilyet. Meglepően erős intenzitással ostromolta a fájdalom a mellkasomat, megint könnyek csípték a szemeimet. Nem értettem, hogy mire gondol, hiszen ez az egész róla szólt, és semmi más hátsószándék nem vezérelt. Fogalmam sincs, hogyan juthatott erre a következtetésre.

-          Miért mondod ezt? – A hangom szánalmasan sírósra sikeredett.

-          Szerelemem, nem tehetsz úgy, ahogyan nekem jó! Nekem te vagy a legfontosabb, de nem érek meg ennyit! Nem éri meg, hogy utáljanak miattam, vagy olyanokat vágjanak a fejedhez, amik nem is igazak!

A megkönnyebbülés elárasztotta a testemet, miközben rájöttem, hogy félreértettem Edwardot. Ő ezzel a megjegyzéssel nem engem, hanem magát akarta ostorozni… újfent…

Szorosan megöleltem, amit először furcsállt, de aztán vigasztalóan elkezdte simogatni a hátamat. Eszemben sem volt elengedni őt, és ez egyrészt aggasztott is egy kicsit. Folyamatosan azt hajtogatom, hogy ő az enyém, és féltem, hogy mikor lesz sok neki a birtoklási vágyam. Csalódottan vettem tudomásul, hogy szinte fizikai fájdalom volt elképzelni, hogy nem az enyém. De én azt akartam…

Miközben simogatott, törtem a fejemet, hogy miként lehetne ő az enyém, de csak arra jutottam, hogyha teljesen –azaz testileg - beteljesítjük a kapcsolatunkat, de ezt Edward elvetette, arra hivatkozva, hogy még nem vagyunk készen rá. Egy pillanatra eltöprengtem, hogy valóban ez lenne-e a valódi ok. De aztán gyorsan kivertem ezt a fejemből, mert tegnap Edward teste elég… kézzel fogható bizonyítékot szolgáltatott arról, hogy kíván engem. A hasamban ismét pillangók termelődtem, mikor erre gondoltam.

Felnéztem Edwardra, de ő nem engem nézett, hanem valamit a hátam mögött, majd ismét nekem szentelte a figyelmét. Összehúzott szemöldökkel fordultam hátra, és megláttam, hogy körülbelül tíz ember mászkál az udvaron a szakadó esőben. Szóval nem valamit, hanem valakiket… És ezek a valakik nagyon kíváncsiak lehettek, mert ki mászkálna a zuhogó esőben, csak azért, hogy kiszellőztesse a fejét? Hát azok, akik kíváncsiak voltak a benti jelent végére! Mégis mit gondoltak? Hogy Edward most fog leteperni?! Ez nagyon idegesített, és legszívesebben megkértem volna valami erős embert, mondjuk Emmettet, hogy verje meg őket. Nem mintha a szerelmem nem lett volna rá képes, de nem akartam, hogy hozzá érjen az olyan emberekhez, akik annyira vakok és önfejűek, hogy iszonyodnak tőle.

Dühösen fordultam vissza Edwardhoz, de ő már nem törődött a közönségünkkel. Engem nézett furcsán csillogó szemekkel. Zavartan megköszörültem a torkomat, mire elmosolyodott.

-          Nem kellett volna, de mégis megvédtél – mondta szinte csodálkozva, mire mérgesen néztem rá.

-          Miért? Mit kellett volna tennem? Hagyjam, hogy szapuljanak? Soha!

-          Nem így értettem! – dörzsölte az orrát az enyémhez. – Igazat megvallva, hatalmas butaságot csináltál! Mi történt volna, ha nem érek ide? – Hanyagságot tetetve megrántottam a vállamat, mire fellángolt a tekintete. – Nem veheted ezt ennyire félvállról! Lehetőleg ne húzd ki a gyufát senkinél, ha nem vagyok a közeledbe! Nem szívesen vallom be, de olyan pici és törékeny vagy, hogy amit Sam mondott az előbb, az valóban megtörténhet, ha már a rám vonatkozó része nem is, de amit téged illet…

-          Nem fogom hagyni, hogy ilyeneket mondjanak rólad! Te az én szerelmem vagy, és senki nem beszélhet így rólad! – A szavaim felmelegítették a testemet, mert tudtam, hogy valóban így van. Ő az én szerelmem, és örökké vele akarok maradni! Harcolok azért, hogy teljesen az enyém legyen!

-          Igen, ez így van! Én a te szerelmed vagyok – boldogan elmosolyodott -, de nem kockáztathatod a saját testi épségedet miattam! Van fogalmad, hogy mekkora szerencséd volt, hogy csak itt a közelben vadásztunk, és Alice időben szólt, hogy odaültél az asztalukhoz… - rosszallóan csóválta a fejét.

-          Várj! – szakítottam félbe, és az ajkára tettem az ujjamat. – Hogyha csak azt tudtad, hogy oda ülök, akkor honnan vetted, hogy meg fog ütni… vagyis csak meg akar ütni? – helyesbítettem.

-          Ez elég bonyolult, Lydia! – Csúnyán néztem rá, mire mosolyogva folytatta. – Sam… elég heves típus, és mivel kimondottan utál engem… sejtettem, hogy ostobaságokat fog a fejedhez vágni, de hogy meg is akar ütni… - ökölbe szorultak a kezei, amelyek még mindig a hátamon pihentek. Erről eszembe jutott valami, de a csengő félbeszakított.

Gyorsan felpattantam, és Edwardot is felhúztam, persze hagyta magát.

-          Te is bejössz az órákra? – néztem a körül, de sehol sem láttam a cuccait.

-          Hát az az igazság, hogy nem hoztam semmit magammal, szóval inkább elmegyek a kocsiért, és visszajövök érted, rendben?

-          Igen. - A vigyorom túl széles lehetett, mert megforgatta a szemeit, de már ő is mosolygott.

-          Akkor szia! – közelebb hajolt hozzám, és az ajkait az enyémekre tapasztotta. Nyelve lágyan cirógatta végig a felső ajkamat, majd perzselően gyengéd módon kergetőzni kezdett az én nyelvemmel. Legnagyobb meglepetésemre képes voltam átlátni a tüzes vágyaimon, és éreztem a szerelmes bizsergést. Tudtam több mindenre is koncentrálni, nem csak arra, hogy még közelebb legyek Edwardhoz, és hogy bizonyos testrészeit még jobban érezzek. Nem csak arra tudtam figyelni, hogy a teste hol érintkezik az enyémmel, hanem arra is, hogyan csókol.

Nagyon gyengéd volt, miközben a derekamnál fogva húzta közelebb a testemet az övéhez. Élveztem a testéből áramló melegséget, miközben beletúrt a hajamba, és az arcomat úgy húzta közelebb. A derekamon fekvő kezének hüvelykujja lassú köröket írt le, és meg ruhán keresztül is felforrósította a bőrömet.

Nem tudtam túl sok ideig élvezni, mert elhúzódott, de nagyon szorosan megölelt. Átkulcsoltam a kezeimmel a nyakát, és felhúzódzkodtam hozzá. Éreztem, hogy megremeg a visszafojtott nevetéstől, és nekem eszembe jutott az „olyan pici és törékeny vagy” megjegyzése, ami nem kimondottan tetszett.

Nem törődtem vele. Inkább belecsókoltam a nyakába, mire felsóhajtott. Gonoszan elvigyorodtam, miközben mélyen beszívtam az illatát. Annyira imádtam Edward minden porcikáját, hogy az már tényleg beteges volt. Úgy megtöltöttem a tüdőmet az illatával, hogy már nem fért bele több levegő, és szédülni is kezdtem, de nem érdekelt.

-          El fogsz késni! – figyelmeztetett Edward rekedt hangon, ami kicsit megdöbbentett. Csak akkor beszélt így, ha túlléptem bizonyos határokat…

-          Oké – motyogtam, miközben lekászálódtam róla, és igyekeztem nem a szemébe nézni. Gyorsan felkaptam a táskámat, és elindultam a matekterem felé.   

Szerencsére még nem volt bent a tanár, bár ez bizonyos szempontból nem volt valami jó. A diákoknak így volt alkalmuk nyíltan megbámulni… A padhoz siettem, ahol már Melanie bent ült. Még le sem ültem, de már mentegetőzni kezdett.

-          Úgy sajnálom! Komolyan, nem gondoltam volna, hogy Sam ekkora barom lesz! Még sohasem viselkedett így, és nem is hittem, hogy képes lenne megütni téged! Lydia, kérlek, bocsáss meg nekem!

-          Oké! Csak vegyél levegőt! – vigyorogtam rá. Meglepő volt még számomra is, hogy ennyire nyugodt vagyok az ebédlőben történtek után, és Melanie is megdöbbent. De ahogy ezt elgondoltam, már tudtam is a választ. Edward. Ha ő itt van, akkor minden problémám megoldódik… - Nem haragszom rád! Tudom, hogy nem sejtetted, mi fog történni! De még szerencse, hogy Edward itt volt…

-          Igen, nagy szerencse! – furcsán pillantott rám, majd a matek füzetét kezdte nézni. Ez a viselkedés nem volt normális az ő esetében, de bármennyire is érdekelt, hogy miért viselkedik így, volt egy másik kérdés, aminek a válaszára sokkal jobban kíváncsi voltam.

-          Mel, ma Edward mondott valami furcsát nekem… - Nem nézett rám, de azért folytattam. – Szóval azt mondta, hogy Sam utálja, de azt nem árulta el, hogy miért. És gondoltam, megkérdezem tőled, hogy miért gondolja ezt Edward. – Melanie felkapta a fejét, és fájdalmas tekintettel nézett rám, amitől meghűlt a vér az ereimben. Még sohasem láttam őt ennyire letörtnek.

-          Lydia… - elhallgatott mintha nem így akarta volna elkezdeni a mondatot. – Valójában tudom… - kérdőn néztem rá, mire felsóhajtott, és folytatta. – Sam szerelmes… egy lányba, és hát… az a lány nem viszonozza az érzéseit úgy, ahogy ő szeretné… - furcsán, darabosan motyogta el a mondatot.

-          De ennek mi köze Edwardhoz? – értetlenkedtem. Még mindig nem esett le…

-          Az a lány szerelmes Edwardba… - halkan suttogta el szerelmem nevét, de annyira összezavarodtam, hogy először fel sem tűnt a hangsúlya.

-          Áh, értem – motyogtam magam elé. Ezt nem volt nehéz elhinni… De akkor Mel miért van ennyire zavarban?

A tanár még mindig nem jött, de nem is bántam. Unottan kinyitottam a füzetemet, és a szélére szívecskéket kezdtem pingálni, miközben Edwardra gondoltam. Nem voltam féltékeny, és ez megdöbbentett.

-          Örülök, hogy jól megvagytok – szólalt meg váratlanul Mel, mire kérdőn néztem rá. - Látszik, hogy mennyire szereted őt, és ő is téged – magyarázta.

-          Te nem gondolod úgy, hogy csak arra kellek neki?  - kérdeztem mosolyogva, mert boldoggá tett a tudat, hogy másoknak is feltűnt, hogy szeretjük egymást.

-          Nem, persze, hogy nem! Edward nem olyan. Sohasem tenne ilyet senkivel, ő a legcsodálatosabb ember az egész világon. Annyira kedves, okos és tisztelettudó, hogy… - döbbenten összeszorította a száját. Félve rám pillantott, nekem pedig a lélegzetem zihálássá alakult. A hangsúly, ahogy beszélt róla, ahogy kiejtette a szavakat, amiket mondott… Hogy nem vettem észre eddig?

Melanie volt az a lány, akibe Sam beleszeretett, de ő Edwardot szerette. Az én Edwardomat… és ezt Edward tudta, hiszen kiolvasta a gondolataikból.

A várt féltékenység most elemi erővel marcangolta a mellkasomat… Közben dühös voltam, és úgy éreztem, hogy elárultak… Talán Edward csak azért van velem, mert közelebb akar Melanie-hez lenni? Talán nem is szeret? Mel sem a barátom? Van valaki vajon még a közelemben, aki nem hazudik nekem?

Összeszorítottam a fogaimat, és elfordultam tőle. Nem akartam látni őt többet. Tudtam, hogyha közte és köztem kell Edwardnak választania, akkor kit választ…és nem én lennél az. Hisz’ a mellettem ülő lány sokkal szebb, mint én. Kecses, csinos és imádnivaló… Pont az, aki én nem vagyok. Őt mindenki szereti, míg az emberek velem csak azért vannak, mert nincs jobb.

Fájdalmam könnyei csípték a szemeimet, miközben minden bizalmam megdőlt, amit Edward szerelmével kapcsolatban állítottam fel…