Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok mindenkinek! :) Remélem, hogy tetszeni fog a fejezet! Tudom, hogy tényleg ezer éve volt friss! Bocsánat! <3
6.Lángolás:
- Ki vagy te? – húzódtam el Jaredtől, mielőtt még elmélyítette volna a csókunkat. Akartam azt a csókot, de mégis kellemetlen gombóc nőtt a hasamba, ha arra gondoltam, hogy vele csókolózom. Mintha nem lenne helyes…
- Nem tudod? – kérdezett vissza hatalmas mosollyal az arcán.
- Tudom, hogy mi a neved, és hogy szeretlek, de nem tudom, hogy honnan ismerlek – ráztam meg a fejemet összezavarodva. – Ez így nem normális! Szerinted megőrültem? – De nem figyelt rám, hanem az arcomat simogatta nagy és forró kezével. Beleborzongtam az érzésbe.
- Szeretsz? – kérdezte fekete szemeit rám függesztve, és hirtelen nem tudtam, hogy mit is mondjak. De nem is kellett, mert szerencsére – vagy inkább szerencsétlenségemre – Nick megjelent a haverjai társaságában. Sejtetem, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Vedd le a kezed a csajomról! – dühöngött jelenlegi barátom, de láttam, hogy a szemében megcsillant a félelem. Egy kicsit megsajnáltam, de különösebben nem éreztem semmit. Nem tudtam, hogy mi történt velem, de abban biztos voltam, hogy Jared iránt érzett ismeretlen szeretetem sokkal erősebb volt, mint a Nick iránt érzett szerelmem.
- Azt lesheted! – vigyorgott rá Jared. – Tekints rá úgy, mintha most szakítottatok volna.
- Rohadék! – üvöltötte Nick, én pedig összerezzentem, mikor megindult Jared felé. Azonban az indiánfiú nem tulajdonítva neki túl nagy jelentőséget, szorosan átölelt. Mikor kinéztem a vállai alatt, észrevettem, hogy Nicket a haverjai elvonszolták tőlünk.
- Csak, hogy tudd, mit veszítettél! – suttogta Jared, én pedig nem értettem. Nem nekem mondta, és Nickék már túl messze voltak ahhoz, hogy meghallják a suttogását. – Eljössz velem? – Ezt viszont már nekem címezte. Beharaptam az ajkamat, és nem tudtam felelni. De végül bólintottam, mert jó érzés volt vele lenni. Az arca felragyogott. – Szeretlek! – Erre viszont nem tudtam semmit mondani, ezért kifejezéstelen arccal néztem, ahogy a csillogó szemei figyeltek. Úgy bámult, mintha én lennék minden, amit valaha akart. Még sohasem láttam ekkora szeretetet - gondoltam magamban, de aztán rájöttem, hogy mégis, de nem emlékeztem rá tisztán.
Jared La Pushba vitt. Azt mondta, hogy már jártam itt, de biztos voltam benne, hogy tévedett. Nem emlékeztem a partra, sem arra, hogy találkoztam volna e már az indián lakosokkal.
Olyan furcsa volt, mert az emberek természetesnek vették, hogy ott járkál köztük egy fehérbőrű lány, aki nagy szemekkel bámulja, hogy milyen gyönyörűek.
Jared ki is nevetett miatta, de nem törődtem vele.
- Kicsi koromban én akartam lenni Pocahontas – mosolyogtam rá, mire gyengéddé vált a tekintete.
- Te jobb vagy, mint egy szimpla indiánlány – simított végig az arcomon. A házában voltunk, én pedig egyáltalán nem féltem attól, hogy esetleg erőszakoskodni fog velem. Tudtam, hogy nem fog olyat tenni, amit nem akarok. Azt mondta, hogy a nővéreivel él itt, akiket szintén ismerek, de nem emlékeztem rájuk.
- Persze – forgattam meg a szemeimet, mire, megragadta a kezemet, és behúzott egy szobába, valószínűleg az övébe.
- Komolyan – nézett rám őszinteséggel, mire kezdtem elhinni, hogy komolyan beszél. Beharaptam az ajkam, és rákérdeztem.
- Miért lennék jobb?
- Mert te vagy minden – felelte, mire megint bűntudatot éreztem. – Tudom, hogy szinte semmire nem emlékszel, de érezned kell, hogy szeretlek.
- Miért nem emlékszem semmire? – szorítottam a kezeimet a halántékomra, mert megfájdult a fejem, annyira akartam emlékezni. A könnyeimtől elhomályosult a látásom.
- Mert kitörölték az emlékeidet – suttogta, miközben letörölte az ujjával a lecsorgó könnyemet. Igyekeztem nem bömbölni a tehetetlenségtől, de már nagyon a tűrőképességem határán álltam.
- Ez nem vicces – suttogtam. – Komolyan kérdezem! Balesetem volt vagy valami és most mindenki titkolózik előttem?
- Ha balesetnek lehet nevezni azt, hogy valaki beleturkált a fejedbe – folytatta Jared a hülye meséjét.
- Hagy abba! – sírtam el magamat. – Ne hazudj nekem! Ilyen nincsen! Nem tudnak memóriát törölni! Csak úgy veszthettem el az emlékeimet, ha balesetem volt. Vagy valami bajom van, mint például annak a lánynak abban a filmben, hogy minden nap elveszítette az emlékeit, vagy nem tudom. – Ezt jobban átgondoltam, és rájöttem, hogy ez hülyeség volt. Akkor magára a filmre sem emlékeznék. – Mondj el mindent! De ne hazudj!
- Nem hazudok! – ült le az ágyára, és a könyökeit a térdére támasztotta, a kezeit pedig összefonta.
- Szóval higgyem el, hogy valaki természetfeletti képességeinek a segítségével elvette az emlékeimet? – kérdeztem sírós, de gúnyos hangon, mire bólintott. - Nem vagyok buta! Tudom, hogy ilyenek nincsenek!
- Senki sem mondta, hogy buta vagy – nézett rém elnézően. – De próbálj meg hinni nekem, rendben?
- Hogyan hihetnék el ilyen képtelen dolgokat? – kérdeztem hisztérikusan. Jared elgondolkozva nézett rám, majd levette a pulcsiját, de a pólója is jött vele. – Mit csinálsz? – kerekedtek el a szemeim.
- Rávezetlek, hogy higgy nekem – mosolygott rám, majd megragadva a kezemet magához rántott. A tenyeremet pedig a mellkasára nyomta. – Érzed ezt? – Nem értettem, hogy mit kellene éreznem. Az egyetlen dolog, ami furcsa volt, hogy a szívének heves dobogását a kezeim alatt dübörgött. Még sohasem voltam ilyen intim helyzetben egy fiúval sem. Aztán, ahogy a zavarom eltűnt, rájöttem, hogy Jared bőre forró, olyan mintha negyvenkét fokosan lángolna a teste. Nem voltam nagy betegség szakértő, de azt így is tudtam, hogy ez nem normális.
- Miért vagy ilyen forró? – simítottam végig a mellkasán, mire behunyta a szemeit. Rájöttem, hogy ez a mozdulat félreérthetőbb volt, mint amilyennek szántam.
- Biztos, hogy emlékszel rá! – nyitotta ki a szemeit. – Ott kell lennie a fejedben!
- De minek? – kérdeztem kétségbeesve.
- Na jó! – hajolt előrébb. – Segítek! Hogy neveznéd azokat a lényeket, amelyek túlontúl szőrösek és vonyítanak, mikor telihold van… – Már éppen rá akartam vágni, hogy farkas, mikor a kezével csendet intve megállított, és folytatta. - … de mégis olyan civilizáltan tudnak viselkedni, mint az emberek?
- Vérfarkas – vágtam rá gondolkodás nélkül, majd amint megértettem a saját szavaimat, hátrahőköltem. Az lehetetlen. – Nem léteznek vérfarkasok!
- Nem én mondtam azt, hogy vérfarkas, hanem te – bólintott elgondolkozva. – Vissza fognak térni az emlékeid.
- Oké – sóhajtottam mélyet. – Tegyük fel, hogy tényleg elvették az emlékeimet. De akkor ki tenne ilyet és miért?
- Ezt nem velem kell megbeszélned – felelte bosszúsan. – Hidd el, azt a személyt most legszívesebben megölném.
- Én is ismerem talán? – kérdeztem idegesen. Kezdtem úgy érezni, mintha megőrültem volna. A legrosszabb az volt, hogy tényleg éreztem a belsőmben, hogy hinnem kell Jarednek.
- Edward Black – morogta a fogain keresztül, mire meghűlt a vér az ereimben. Na erre viszont tényleg nem számítottam.
A Jareddel töltött idő gyorsabban telt, mint gondoltam. Mire feleszméltem, hogy haza kéne mennem, már annyira közel éreztem az indiánfiút magamhoz, hogy legszívesebben hazacipeltem volna magammal. Nem csak azért, mert kezdtem tényleg megszeretni, hanem azért is, mert sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam mellette.
Erre akkor jöttem rá, mikor a motorjával leparkolt a házunk elé, és lekászálódtam a járműről. Azt szerettem volna, hogyha bejön, és a délutánt is vele töltöm, de azt mondta, hogy nem teheti. Járőröznie kell. Nem értettem, hogy miről beszélt, de ő csak elmosolyodott, és azt mondta, hogy hamarosan fogom. Aztán megcsókolta az arcomat, túl közel a számhoz. Jó volt és rossz is egyben. Jó volt, mert leírhatatlan érzés volt, hogy van valaki, aki igazán akar engem. De rossz volt, mert én is akartam őt, viszont azt éreztem, hogy ez nem helyes. Nagyon nem.
Teltek az órák, én pedig igyekeztem arra koncentrálni, hogy bepótoljam a lemaradásomat, amelyet a mai lógásom okozott. Még sohasem lógtam, de így hogy Jareddel voltam, jó bulinak tűnt.
Mélázásomból egy zörej rántott ki. Ránéztem az órára. Délután három óra hét percet mutatott. Ez azt jelentette, hogy anyuék még legalább két és fél óráig nem jönnek haza. Ismét zajt hallottam. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy talán Mel hozott el valamilyen házit nekem, de rájöttem, hogy ez sem stimmel. Az utolsó óránk tesi volt, tehát még bőven az iskolában punnyadnak az osztálytársaim. Aztán ismét hallottam a zajt, közelről, nagyon közelről. Az ablak felől jött.
A kezeim reszketni kezdtek, majd éreztem, hogy a szívverésem egy pillanatra lelassult, majd ismét eszeveszett iramot diktálva áramoltatta a véremet szerteszét a testemben. És ismét hallottam.
Ennyi épp elég volt, hogy kirohanjak a szobámból, le egyenesen a konyhába, ahol egy hatalmas konyhakést vettem elő. Feltartottam magam előtt, mintha meg tudnám magamat védeni vele. Reménykedtem, hogy legalább veszélyes benyomást keltek. Bár amikor megláttam a kezem remegését, elvetettem ezt a nevetséges ötletet.
Hallgatózni kezdtem. Semmi. Mintha a zajok egy csapásra megszűntek volna. Percek teltek el, mire sikerült fellélegeznem. De ekkor meghallottam, a léptek zaját a lépcsőn. Uramisten! – sikítottam magamban. Valaki tényleg volt a házunkban, én pedig egyedül voltam, és egy kést tartottam, ami remegett a kezemben.
Először a fekete bőrkabátot láttam meg, és hirtelen beugrott a kép, hogy milyen illata van annak a ruhadarabnak, és hogy milyen érezés, amikor rajtam van. Megráztam a fejemet. Ezeket honnan tudom?
Még mindig reszketett a kezem, amikor megláttam Edward Blacket. De ahogy tudatosult bennem, hogy ki áll a lépcsőnk alján, megmerevedtem. Mi a francot keres ez itt?
- Szia – köszönt halkan, mire ismét remegni kezdtem.
- Mi… mi… mi… - újra neki kezdtem. – Mit csinálsz itt?
- Beszélgetni akarok veled. – Beszélgetni? Mégis miről?
- Hogy jutottál be? – kérdeztem meg hisztérikus hangnemben.
- Lydia, sokkal nyugodtabban tudnánk beszélni, ha letennéd azt a kést.
- Dehogy teszem le! – sipítottam, mire megforgatta a szemeit. Ez valahogy nagyon ismerős volt.
- Ugyan már! Fölösleges ott szorongatnod.
- Talán félsz? – bukott ki belőlem a kérdés. A válasz nyilvánvalóan a nem volt, de azért reménykedtem, hogy kicsit megijesztettem.
- A végén még megvágod magad. – Furcsa volt, mert a figyelmeztetés úgy hangzott el a szájából, mintha tényleg érdekelte volna, hogy mi van velem. Ezt a gondolatot gyorsan kizártam a fejemből. Hiszen betört a házunkba!
- Itt az egyetlen, aki meg lesz vágva, az te vagy! – fenyegettem meg, de nem volt túl sikeres, mert megindult felém. Gyorsan átgondoltam a helyzetet. Edward erősnek tűnt. És gyanítottam, hogy még a látszatnál is sokkal erősebb és gyorsabb.
Abban biztos voltam, hogy nem merem belé döfni a kést. Így tehát a legkézenfekvőbb dolgot műveltem. Sikítani kezdtem, és az ellenkező irányba kezdtem futni. De nem is értem, hogy gondolhattam, hogy ez jó ötlet. Az első lépésnél kiesett a kés a kezemből, a másodiknál pedig elbotlottam.
De még mielőtt földet érhettem volna, két erős kar megtartott. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem az ismerősen borzongató érzéstől, majd kapálózni kezdtem a késért. Elértem! Majdnem sírva fakadtam az örömtől. De sejtettem, hogy a háttérben nem csak ez van.
- Mi a… - hangzott Edward szájából egy szitokszó, és elengedett. – Tedd le azt a hülye kést, Lydia! Nem bántalak!
- Betörtél a házunkba! – fordultam feltartott késsel felé, és visító hangon folytattam. – Mi a francot csinálsz itt? Még csak nem is ismerlek!
- Nem ismersz? – kérdezte hirtelen nagyon gúnyosan, és átható tekintetével a szemeimbe meredt. Akartam valamit reagálni rá, de hirtelen éreztem egy hűvös szellőt, és a kés eltűnt a kezemből. Mire feleszméltem, már a konyhapultnak voltam nyomva. Edward nagyon közel volt hozzám…
Ki akartam szabadulni, de hátamhoz szorította a kezeimet. Iszonyatos erő volt a testében. Még sohasem tapasztaltam ilyet. Jared sem volt ennyire erős.
Felnéztem az arcába, hogy mondjak valami nagyon csúnyát vagy, hogy leköpjem. Mindkettő nagyon jó ötletnek tűnt. De képtelen voltam, mert a fekete szemei magukba szippantottak. Mintha egy hatalmas feketelyukba kerültem volna. Éreztem a teste melegét, hogy az ujjai hűvösek az enyémekhez képest, és hogy a bőrkabátja hozzám dörzsölődik. És éreztem a lélegzetét, amely miatt összefutott a nyál a számban.
Hirtelen lángolni kezdtem, és meg akartam kérdezni, hogy mit csinál velem. De láttam a szemeiben, hogy milyen az arcom. Ugyanezt a kifejezést fedeztem fel az ő vonásain is. Akartam őt! Ott azonnal. A konyhapulton, vagy a padlón, vagy a lépcsőfordulóban. Mindegy volt, hogy hol, csak azt akartam, hogy ismét érezzem a meztelen testét az enyémen, ahogy lenyom, hogy végül a magáévá tegyen.
Megráztam a fejemet, mert ez sok volt. Nem is ismerem, de máris erotikus képeket vetítek le róla a fejemben. Megkattantam? Ráadásul úgy, hogy azt sem tudom, mit csinál itt.
De ezt csak bemeséltem magamnak. Mert tudtam, hogy ismerem. Közelről, még közelebbről, mint ahogy most itt áll előttem. Beleborzongtam egy újabb erotikus képbe.
- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem, és elszakítottam a tekintetemet az övétől. Bosszúsan felsóhajtott.
- Jared beszélt rólam, nem?
- Azt mondta, hogy te vetted el az emlékeimet – bólintottam nyugtázva azt, ami most már nyilvánvalóvá vált. – De nem hittem neki… mostanáig. Hogy csináltad? – nem mertem ránézni. Féltem, hogy ismét lángba borulok. Bár az arcom még mindig égett.
- Nem én csináltam, de van közöm hozzá. – Beismerte, amit Jared mondott. Egy jó dolog legalább történt: rájöttem, hogy nem vagyok bolond vagy lehet, hogy nem csak egyedül én vagyok a bolond.
- Miért csináltad? – nyögtem ki félve. Igazából nem akartam tudni, de féltem, hogy mi lesz, ha hallgatásba merülök. Ha felnézek rá, akkor megint elborul az agyam?
- Meg akartalak védeni. – Egy halk, kétségbeesett kacaj kiszökött az ajkaimon. Megragadta az egyik kezével az államat. A másik még mindig a kezeimet fogta, de már sokkal gyengédebben. Hirtelen szégyellni kezdtem magamat, mert éreztem, hogy izzadtak. De Edward nem törődött velük. Hatalmas keze közbefogta az enyéimet, úgy mintha nem is akarná elengedni soha őket. – Igazat mondok. – Sóhajtotta, mikor találkozott a tekintetünk. – Csak meg akartalak védeni, de Jared nem hisz nekem.
- Én sem hiszek – ráztam meg a fejemet, mire a keze közelebb húzta az arcomat az övéhez. Elakadt a lélegzetem.
- Nem igaz, hogy nem érzed – suttogta, és a leheletét érzem az ajkaimon. Megpróbáltam nem beszívni, de lehetetlen volt. Ismét összefutotta nyál a számban. – Érezned kell!
- Nem érzek semmit. – Nyilvánvalóan a legnagyobb hülyeséget hazudtam, mert a testem ösztönösen húzódott közelebb Edwardéhoz. Olyan forró volt a bőre…
- Hazudsz – sóhajtotta az ajkaimra. Nem tehettem róla, de hagytam, hogy a szája az enyémre tapadjon. Felnyögtem az érzéstől. Egyszerre volt új és ismerős is.
Ismerős volt, hogy a nyelve erotikus táncot kezdett járni a nyelvemmel, de olyan volt, mintha csak az álmaimban történt volna velem ilyen.
A keze az enyéimet elengedte, és a hajamba túrt. Még közelebb húzott magához, és az volt az érzésem, hogy többet akar. Ez be is igazolódott, mikor felemelt a konyhapultra, és a csípőjét nekem dörzsölte. Merevedése volt. Miattam! Hirtelen kezdett minden egyre világosabb lenni. Én szerettem Edwardot, sőt talán még most is szeretem. De azt mondta, hogy ő is szeret engem. Akkor miért vett el minden egyes emlékemet, amely vele volt kapcsolatos? Nem értettem semmit.
Összezavarodtam és féltem. Edward nem akart engem, ezért tehette ezt. De akkor miért próbálja meg belőlem kicsókolni az életet is? Ez így nem volt logikus. Bár nem túl sokat tudtam a logikára koncentrálni, amikor Edward így csókolt. Még sohasem volt ilyen csókban részem. Egyszerre volt őrjítően jó, keserűen fájdalmas és nedvesen erotikus.
- Akarlak! – suttogta a számba, majd megszívta az ajkamat. A hasam kellemesen görcsberándult ettől. Hirtelen emlékképek kezdtek az agyamba tódulni. Mikor először szeretkeztem vele, aztán a fajdalom, hogy elhagyott. Hogy egyedül kellett szembenéznem a román klánnal. Egyedül voltam, és ő nem volt ott. Aztán visszajött. És bevillant egy kép Ianről. Hol van most ő? – futott át az agyamon. Ismét felrémlett előttem a szeretkezésünk képe. Aztán semmi. – Csak magamnak akarlak! – sóhajtotta a nyakamba. Harapdálni kezdte a bőrömet. Felnyögtem, de közben könnyek gyűltek a szemeimbe. Elhagyott miután odaadtam magam neki. - Vissza akarlak kapni! – nyögte bele a nyakamba, mire ellöktem magamtól.
Meglepettem nézett rám, és még mindig zihált a vágytól, mint ahogy én is. De ha most lefekszem vele, megint csak elhagyna.
- Lydia – sóhajtotta, és közelebb akart jönni, hogy elvegye a maradék józan eszemet is. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Akartam őt! Végül mégis sikerült kinyújtanom a kezemet, és távolabb tolnom magamtól. Meglepetten nézett rám.
- Nem csinálhatod többször ezt velem! – könnyek csípték a szemeimet, jelezve, hogy a szívem szerint nem helyes, amit tenni fogok. De most kivételesen az agyamra akartam hallgatni. Meg akartam védeni magamat a többi fájdalomtól. – Már nem akarlak téged!
