2016. február 9., kedd

Black Dawn: 21. fejezet (2/2)

Sziasztok! Elnézéseteket kérem, amiért ennyire elhanyagoltam a történetet. :( Nagyon szégyellem magam! :( Nem mondom, hogy jó mentség az iskolára fogni, de nagyban szerepet játszik eme csodálatos intézmény abban, hogy az embernek semmi ideje nincsen. :(
Köszönöm azoknak, akik kitartanak a történet mellett! :)
Sajnos ez a rész sem lett túl hosszú, de itt az előző feji második része! :) Puszi <3

21. Fájdalmas köszöntés (második része):

A fájdalom nem múlt el, nem csökkent, csak tartott és tartott. Nem tudtam, hogy honnan jön, mert a kín eltompította minden érzékemet. A füleim csak a saját sikolyomat hallották, és Edward morgását. A szemeimet nem voltam képes kinyitni, mert akkor úgy éreztem, hogy a kíntól kiesnek a helyükről. A bőrömet pedig elviselhetetlenül égette minden. Még a jeges talaj is alattam.
-          Hogy kiket látnak szemeim? –nevetett valaki. Nem tudtam, hogy ki. Akár a saját édesanyám hangja is lehetett volna, akkor sem találtam volna ismerősnek.
Aztán a fájdalom alábbhagyott. Mintha a semmiből jött volna, és hirtelen újra semmivé lett.
-          Szóval új taggal bővült a klán – sóhajtott az iménti hang színpadiasan. – Már megszokhattuk volna, hogy Cullenék befogadják az árva szukákat.
Valaki mögöttem döbbenten szívta be a levegőt. Én pedig próbáltam összeszedni magam annyira, hogy elhúzódjak a veszély forrásától. Ez nehezebben ment, mint gondoltam. A fajdalom emléke még mindig bennem volt, ettől pedig az izmaim tiltakoztak mindenféle mozgás ellen.
-          Jane, mit csináltok itt? – szólalt meg az idősebbik Edward. Ahogy hátranéztem, láttam, hogy mindenki körénk állt. Egyértelmű volt, hogy senki sem számított a Volturi érkezésére.

-          Meglepő, hogy láttok minket? – kérdezett vissza egy mély férfihang. Nem emlékeztem a nevére, de abban biztos voltam, hogy már találkoztam vele. Ez azt jelentette, hogy ő is a testőrségük tagja volt.

-          Ami azt illeti, igen – vágta rá Alice. Elfogott valami megmagyarázhatatlanul rossz érzés. Ennek a kicsi lánynak a hangja még sohasem ütött meg ilyen színt. Mindig vidám, és életteli volt. Még ha valami miatt félt is, akkor is stabilan tartotta magát. Ez most más volt. Mintha egy alapvető dologban csalódott volna. A Nap nem keleten kel, vagy az ég nem kék…

-          Oh, még nem mutattuk be az új barátunkat – mosolyodott el Alec, és a fejével hátrafelé biccentett.
Valóban ott volt valaki. A leghátsó sorban meghúzódva, mintha semmit sem jelentene. Aztán megcsapott a belőle áradó energia, és ijedtemben hátra kezdtem csúszni. Valami hozzáért a vállamhoz, és láttam, hogy Edward már összeszedte magát, és most próbált engem is felsegíteni. Hagytam neki.
A döbbenettől még mindig kikerekedett szemmel álltam fel. Ez a vámpír más volt. Nem olyan, mint a Volturi többi tagja. Voltam különleges képességű egyedek a klánban, de ez több volt. Ebből a pici vámpírból több dolog áradt, mint egy egyszerű képesség.
De azt, hogy mi volt ez, nem tudtam megállapítani. Kissé késve vettem észre, hogy erre már a többi Cullen is rájött. Ekkor valami szemet szúrt. Valami döbbenetesen nyomasztó. Nem volt itt mindenki. A Volturi ellen mindig kockázatos kiállni, de az hogy nem az összes klántag állt itt, egyszerűen őrültség volt.
Ezernyi kérdés cikázott át rajta. Hol vannak? És a Denalik? Őket sem láttam sehol. Alice miért nem szólt előre?
Riadtan néztem rá, mire ő csak megrázta a fejét. Ez egyértelmű válasz volt. Nem látta ezt az egészet. Ez pedig mindenkit kibillentett az egyensúlyából. Alice-re mindig úgy gondoltam, mint a Cullen család legnagyobb előnyére. Csodálatos személyisége volt, teli szeretettel, ráadásul egy olyan képességgel, amely lehetővé tette, hogy azokat, akiket szeret, meg tudja védeni.
De most ez hirtelen semmivé lett. A képesség valahogy kudarcot vallott. Ez pedig, ahogy most a helyzet kinézett, akár végzetes is lehetett.
-          Nagyon különleges az új tagunk – mondta Jane színtelen hangon. Akár féltékenynek is tűnhetett volna. De nem az volt, hanem mérhetetlenül dühös. – De most nem ezért jöttünk – fordult felém. – Azt hallottuk, hogy az új klán tag vétett a Volturi ellen, e mellett pedig veszélybe sodorta a vámpír társadalmat.

-          Lydia nem tett semmi ilyesmit – érintette meg Edward a vállamat. – Még alig változott át, a vérmérséklete mondhatni még instabil, de ez az első évben még normális, ahogy azt ti is tudjátok.

-          Nem erről van szó… Ez sokkal nagyobb gond annál, hogy a kis kedvenced embereket öl.  Itt a vámpír társadalom sorsáról van szó… Ez a lány veszélyezteti… - szólalt meg egy mély hang. A tulajdonosa magas volt, és félelmetes fizikai erőt sugárzott magából. Azonban Edward félbeszakította.

-          Ezzel még mindig nem vagyunk előrébb.  Nyögjétek már ki!

-          Mi van korcs, zavar, hogy nem megy a gondolatolvasás?  - kérdezte egy gúnyos hang hátulról. Senki nem szólalt meg. A Volturi tagokon pedig egységesen végigsöpört az elégedettség egy mosoly formájában. Valami nagyon nem stimmelt.

-          Elég a szórakozásból – harsant fel Jane hangja. Még mindig dühösnek tűnt. – A vérfarkasokról van szó. Azzal vádoljuk az újszülötteteket, hogy elrejtett egy vérfarkast, és amikor lehetőségetek lett volna rá, hogy megöljétek, akkor ezt ő megakadályozta – színpadiasan felsóhajtott. – Mellesleg, ezért a klán is felelni fog. Rögtön jelentenetek kellett volna.

-          Ez hazugság – kiáltottam fel. Magam sem tudtam, hogy miért ezt a formáját választottam a kifakadásnak. A testem egészen más dolgokat szeretett volna csinálni. Mondjuk letépni Jane fejét a helyéről… és úgy az összes társát máglyán elégetni.

-          Vigyázz a szádra újszülött! – harsant fel a mély hangú vámpír. – Itt nem te vagy kiváltságos helyzetben. Jobb, ha ezt hamar elintézzük.

-          Mi? – szólalt meg mellettem Edward. – Ezt hogy érted? – Aztán mintha hirtelen megvilágosodott volna, a háta mögé tolt. – Ti nem tárgyalni jöttetek, hanem végrehajtani.

-          Okos korcs vagy – nevetett fel az előbbi vámpír. – Most pedig a te érdekedben javaslom, hogy lépj el az újszülöttedtől.

-          NEM! – kiáltotta Edward. Összerezzentem a hangtól. Hirtelen minden felfoghatatlanná vált számomra. Ez biztosan nem velem történik. Ilyen nem történhet. Most azért jöttek, hogy megöljenek. Még mielőtt igazán élni kezdtem volna. Mocorogni kezdtem Edward háta mögött, mire hátrafordult. – Nem! – mondta nekem is. És ami igazán megrémített az az volt, hogy nem láttam kételkedést sem félelmet a szemeiben. Megérezte, hogy mit akarok tenni, ez pedig vészesen nagy baj volt. Nem öletheti meg magát miattam. El kellene fordulnia, és rám hagynia, ezt az egészet.

-          Jaj, ne már – sóhajtott fel Alec, miközben a szemeit forgatta.

Aztán minden nagyon gyorsan történt. Én pedig ösztönösen engedtem a testemnek. Edwardot el akarták kapni, de ő gyorsabb volt, én viszont nem. Újszülött voltam, aki engedett az ösztöneinek, ezért egyenesen a támadókra rontottam. De mire észbe kaptam, márt egy erős kar kulcsolódott a nyakamra. A fiú, akit szerettem, pedig tehetetlenül felüvöltött.
Láttam, ahogy a Cullen család maradék tagja megmozdult, a farkasok támadó állásba helyezkedtek, Fred pedig döbbenten követte őket. Akármilyen kiképzést is kapott Victoria seregében, ő nem volt harcos. Csak egy nagyon tehetséges vámpír.
Aztán hirtelen vége lett. Az előttem álló jelenet hirtelen megfagyott. A várt segítség nem jöhetett el, mert mindenki vakon tapogatózott. Az érzékeik eltompultak. Döbbenten néztem Alecre. Ez az ő műve volt.
Aztán meghallottam Edward üvöltését. Jane! Közben a két erős kar megragadta a nyakamat. Ziháltam, és képtelen voltam az összpontosításra. Zúgott minden körülöttem. És ez több volt, mint amit el tudtam viselni. Hirtelen éreztem a fájdalmat a nyakamban. Ennyi, meghalok. Ekkor azonban megláttam, ahogy az egyik Volturi testőr, belemélyeszti a fogát Edward nyakába…
De tévedtem, nem megharapta, hanem egyenesen kitépett belőle egy darabot. Vér fröccsent szanaszét, és az üvöltése elhalt. Már csak hörgés hallatszott, ahogy fejjel előrefelé a fűbe hullt. De a teste még mindig rángatózott fájdalmában.
Nem bírtam tovább, a fejemben valami robbant. Nem bírtam tovább. Meghalt! Vagy meg fog halni!
Azt hiszem, hogy ilyen lehet egy fekete lyuk, vagy egy supernova, mielőtt robban. Hirtelen mintha az agyam alámerült volna. Eddig láthatatlan energia lengte körül a jelenlévő vámpírokat. De most már szinte érezhető, ízlelhető volt. Valakié finom volt, és könnyed, mint az idősebbik Edwardnak, valakinek csípős, és nehéz, mint Jane energiája. Nem tudtam irányítani. Az agyam egyszerűen alámerült az energiák kavalkádjában, mint a szivacs a vízben.
Éreztem őket, pont úgy, mint az ujjakat a nyakamon, és hirtelen éles fájdalmat. De nem haltam meg, még éltem. Mert most a fejemben lévő szivacsból úgy árad szét minden, mintha kicsavartam volna. Megállíthatatlan volt és fájdalmas.
Már nem tartott senki, így a földre csúsztam, és próbáltam túlélni. Túl sok volt. Mint a nyomás, mikor felszáll a repülőgép. Túl sok minden akart kijönni, túl kis helyen. De megállítani nem tudtam, így csak áramlott ki belőlem minden, amit magamba szívtam, és ez azzal fenyegetett, hogy az agyam hirtelen széttrancsírozódik.
Egyszerre üvöltések hangzottak fel. Vonítások és fájdalmas lihegések süvítettek végig a levegőben, én pedig szinte vakon tapogatóztam valami után. De nem volt semmi, amit megfoghattam volna, és senki nem segíthetett.
Hallottam, és éreztem, hogy fáj nekik. A Volturi, a farkasok és a Cullen család minden tagja fájdalmasan rogyott össze. Hirtelen éles hangon felsikítottam. Ez fájt, valóban fájt, majd hirtelen éreztem, hogy tompaság áramlik bennem szét. Elvakultam, majd hirtelen újra kitisztult minden. Egyértelmű volt, hogy melyik képesség a legzabolázatlanabb. Jane ezért volt ilyen. Ez a képesség több volt. Ez megmérgezte a lelket, és minden mást is. Ez ki akart törni, és ki is tört. Újra elárasztott mindenkit.
Halványan érzékeltem, hogy minden más kavarog bennem. A fájdalom ellenére hirtelen világossá vált minden.
Ez volt hát a képességem. Magamba szívtam a körülöttem lévők képességét, mintha az enyém lenne, nem pedig loptam volna. De ez nem tarthatott soká. Reméltem, hogy valóban nem fog.
Ez így nem mehet örökké. A képességek több félék voltak. Azok, amelyek másokba láttak bele, csak az enyéim voltak. De a többi, amelyekkel mások érzékeire hatottak, irányíthatatlanok voltak. Kihatottak, és őrjöngésre késztettek mindenkit.
Éreztem a havat a kezeim alatt. A szemeimet nem tudtam kinyitni, féltem, hogy a szemgolyóim kifordulnak a helyükről. Ezért csak tapogattam, és a szaglásomra hagyatkoztam. Oda kellett jutnom Edwardhoz. Vajon ő is szenved? Ezt nem akartam. Senki nem érdemelte ezt.
De egyszer vége kell, hogy legyen. Nem éreztem így. Olyan volt, mint az óceán, végtelen, és sok. Mintha fuldokolnék, és úgy próbálnám menteni magam, hogy lenyelem az összes sós vizet. Lehetetlen volt.
A kezem hirtelen valami puhába akadt. Túl puhába. Edward! Edward haja!
Itt volt, a vére erős illata eltöltötte az orromat. A méreg gyülekezett a számban, de nem éreztem éhséget. Nem hittem, hogy többé érezni is fogok bármit is ilyen intenzíven, mint ezt a nyomást a fejemben.
Aztán megéreztem. A szíve dobogott, lassan, de vert a mellkasában. A légzése nyögésekkel vegyült, de a tüdeje működött. Tudni akartam, hogy mi van a nyakával. De a tudat, hogy élt, olyan volt, mint egy tűszúrás.
Egy tűszúrás egy felpuffadt lufiba. Hirtelen minden durrant, én pedig azt hittem, hogy az agyam a koponyám falára fog trancsírozódni. Aztán vége lett. Az energiák színes kavalkádja szertefoszlott. A szivacs kiürült, nem volt több, amit kibocsájthattam volna magamból.
Lehanyatlottam Edward mellé, mert nem bírtam. Fáradt voltam, és aludni akartam.
De a lényeg az volt, hogy Edward élt.
És ahogy meghallottam, a meglepett, feszült sóhajokat, hirtelen az az érzésem támadt, hogy nem kell sokáig várnom az alvásra. Mert ezután semmi esélyem nem volt rá, hogy a Volturi életben hagyjon.