Black Dawn: 20. fejezet

20. Nem várt viszontlátás:

 

-          Nem – suttogtam, mikor megértettem Fred szavai mögött megbúvó veszélyt. – Nem. Nem lehet jelenteni.

-          Ezt most jól értettem, vagy teljesen megkattantál? – képedt el a fiú. Ránéztem, és fogalmam sem volt, hogy miért bíztam meg benne eddig. De olyan helyesnek tűnt ezt tenni, pont ezért nem haboztam, mikor rájöttem, hogy tudnia kell Ianről.

-          Van egy barátom, aki vérfarkas – válaszoltam, mire elfintorodott. Kétkedést láttam a tekintetében. – Nem mondtam el magamról mindent, gondolom erre rájöttél. De azt tudnod kell, hogyha ezt jelentjük, akkor nem csak a vérfarkast, hanem egy nagy vámpír klánt is veszélybe sodrunk.

-          Ismersz egy nagy vámpír klánt? – nézett rám megütközve. – Akkor mit kerestél egyedül bolyongva, ráadásul egy ilyen képesség birtokában? Nem meséltek neked…

-          De! Vagyis nem! Nem tudom, nagyon sok mindenről meséltek. Tudok az aranyszemű vámpírokról, a Volturiról, a nomádokról, a képességekről, az alakváltókról és a vérfarkasokról is – soroltam, és közben láttam, ahogy Fred arca elsötétedett a hallott információktól. – De elhagytam őket, még mielőtt többet tanulhattam volna. Most már látom, hogy hiba volt, de akkor ezt még nem értettem.

-          Miért hagytad el őket?

-          Mert újszülött vagyok, és ez a klán szabályok szerint él, nekem pedig ezek nem tetszettek.

-          De mégis meg akarod védeni őket?

-          Fontosak nekem – bukott ki belőlem. Többé nem pirulhattam el, de éreztem, hogy az arcom bizsereg. – Az, hogy vámpír vált belőlem, nekik köszönhetem, ők változtattak át, és megmentették az életemet.

-          Te valamelyikük társa vagy? – kérdezte zavarodottan, és mikor elkaptam a tekintetemet róla, döbbenten tágultak ki az orrlyukai. – Azta rohadt életbe!

-          Köszi, szerintem ez jól összefoglalta a helyzetet – villantottam felé egy vicsori-vigyort. – De most már érted, hogy miért nem jelenthetjük ezt a Volturinak. Azt hinnék, hogy a klán is része ennek a lázadásnak, hogyha megtalálják náluk Iant.

-          Ian – vigyorodott el. – Elég elképesztő lehet a srác, hogyha még a vámpírok is megtűrik maguk mellett.

-          Az – hagytam jóvá. – Ő egészen más, mint ez a vadállat. Ő kedves, és félénk. Ha megismered, akkor szerintem te is kedvelni fogod.

-          Hogyha? – vonta fel a szemöldökét. – Szóval mire gondoltál, mit kezdünk ezzel az információval?

-          A legjobb lenne, ha először tudatnánk ezzel a klánnal, hogy mit terveznek a román klán tagjai…és azután nem tudom – néztem rá kétségbeesetten. – Nem is biztos, hogy meghallgatnak minket… vagyis engem. Lehet, egyedül kellene menned. – Aztán eszembe jutott valami. – A francba! Az sem biztos, hogy megtalálom őket.

-          Miért? Ennyire nem voltál képben, hogy hol laksz? – nézett rám gúnyosan, mire megforgattam a szemeimet.

-          De, valahol Oroszország északi részén voltunk, de lehet, azóta elhagyták azt a helyet – összerezzentem ettől a gondolattól. – Csak vendégségben voltunk, amíg lenyugszanak a kedélyek… vagyis amíg én lenyugszom.

-          Vad voltál, mi? – nevetett rám Fred, de a szemei fáradtan csillantak meg. Figyelmen kívül hagytam a hanghordozását, amiből kiderült, hogy még most is vadnak tart. Igaza volt.

-          Hát… nem igazán tudtam, hogyan kezeljem a vámpírságot… és ők nem táplálkoznak emberekből, szóval ez még plusz nehézséget okozott nekem.

-          Azt elhiszem – húzta el a száját, miközben feltápászkodott. – De jobb, ha indulunk, mielőtt ezek a barmok úgy döntenek, visszafelé veszik az irányt. Nem érzem magamat mentálisan késznek egy új trükkhöz.

-          Még mindig jobb ötletnek tartom, hogy egyedül menj – vitatkoztam, de azért felálltam a földről. A csontjaimba most szokatlan hidegség költözött. Persze tudtam, hogy nem a jeges szél az oka. Féltem visszamenni Cullenékhez.

-          Nem hinnének nekem – ellenkezett Fred, miközben megindult előre. Nagyon reméltem, hogy tudja, hogy merre van észak Oroszország. Nekem valahogy még vámpírként sem ment a tájékozódás. Furcsa bizsergés járt át, ahogy arra gondoltam, hogy Edwarddal is így találkoztunk. Eltévedtem a városban… - Azt gondolnák, hogy becsapom őket, és hogy azoknak a szadistáknak segítek.

-          Nem, van közöttük gondolatolvasó – feleltem, és próbáltam ész érveket felhozni az ellen, hogy vele menjek. De a tény, hogyha akár egy órára is egyedül maradok, hozzám vonzza az embereket, vámpírokat… vagy vérfarkasokat, igencsak megnehezítette a helyzetet.

-          Tehetséges klánból való vagy annyi szent – sóhajtott fel, de nemleges választ nem tűrő módon húzta össze a szemeit.

Mivel nem tudtam, hogyan magyarázhatnám el, hogy szégyellem magam a ,,klánom” előtt, elindultam Fred után.

Gyorsan haladtunk, talán túl gyorsan is. Feltűnt, hogy ezt az útvonalat nem ismerem. Bár amilyen feldúlt voltam, mikor eljöttem Cullenéktől, nem csoda hogy össze-vissza csapongtam az ösvényeken.

Fred számomra túl intenzív tempót diktált. Meglepő volt, tekintve, hogy én voltam az újszülött, ő pedig a fáradtabb és egyben idősebb vámpír. Persze ennek köze lehetett ahhoz, hogyha rajtam múlt volna az előttünk lévő távot emberi tempónál is lassabban tettem volna meg. Talán egy teknős tempójában… vagy inkább egy csigáéban…

Végül persze ráakadtunk a nyomomra, mivel a szagom meglepően erős nyomot hagyott utánam. Furcsa módon, még én is éreztem az enyhén édeskés illatot. Kicsit olyan volt, mint mikor tavasszal nyíló virág enyhe illatát feléd sodorja a szél. Kellemes, de megfoghatatlan.

Ez még nem is zavart volna, de mikor Fred felvetette, hogy a román klán valószínűleg ezt követte, amikor ránk találtak, megbénultam a félelemtől. És átkoztam magam, hogy ilyen haszontalan, veszélyes és semmitmondó képesség volt a birtokomban.

Fred egyszer csak lelassított, én pedig kérdőn néztem vissza rá, mivel nagy lendületemben továbbfutottam.

-          Gondolom, jobb lenne, ha lejjebb vennénk a tempóból – biccentett egy tisztás felé. Összeszorult a belsőm. Olyan tisztán emlékeztem a tájra, és a keleti oldalon elterülő hatalmas házra, mintha belekarcolták volna az agyamba. – Szóval milyen kapcsolatban váltál el tőlük?

-          Már mondtam, hogy elszöktem, mert…

-          Persze, persze, csak az érdekelne, hogy miért is vettek körül minket farkasok – vigyorodott el, miközben megtorpant. Igaza volt, jöttem rá döbbenten. Jaredék itt voltak. Szinte biztos voltam benne, hogy a két húga – Thabita és Luna - is vele van. De arról fogalmam sem volt, hogy hány másik farkas van körülöttünk. A halk morgásokból ítélve jóval több, mint amire gondoltam először. Valószínűleg jó sok fiatal változott át mostanában, ami csak egyet jelentett. Valami okból kifolyólag a boldog békeidők véget értek Forks környékén. És mivel a Cullen klán eltűnt a környékről, valami más oka lehetett az átváltozásoknak.

Ekkor azonban nem várt dolog történt. Egy kisebb, de nagyon kezelhetetlennek tűnő farkas kiugrott a farkasok által létrehozott sorból, és felénk kezdett rohanni. Furcsa nyüszítések hangzottak fel mögötte, de ő nem törődve velük, ugrani készült.

Ekkor Jacob hangja zendült fel.

-          Állj! – üvöltötte emberi formában felénk futva, mire a fiatal farkas a levegőben a hátára fordult, így védtelenül, esetlenül zuhant a földre pont mellettünk.

Fred torkából hirtelen morgás tört fel, és én reflexszerűen követtem őt. Vagy talán én mordultam fel először, és ő követett engem? Nem voltam benne biztos, hogy mi történt.

A következő, amire emlékszem az, az hogy a fél Cullen család előttünk áll, a fiatal farkast védve.

-          Oké, most szépen mindenki lenyugszik – emelkedett fel lassan Emmett a támadóállásból. Az én testem is automatikusan a földhöz lapult. Próbáltam kiegyenesedni, de nem ment olyan könnyen. Az ösztön, hogy támadjak erősebb volt, mint az akaratom.

-          Nem rossz szándékkal jöttünk – mondta Fred meglepően nyugodt hangon, bár ő is támadóállásban maradt.

-          Akkor válaszolj Szöszi, ha kérdezünk – vigyorodott el Emmett. Egy pillanatban gyanakvóan összehúzta a szemöldökét, mikor rám pillantott, de aztán rendezte a vonásait. – Szóval Lydia, minek köszönhetjük a látogatásodat? És ki a Szöszi?

-          Fred – mondtuk egyszerre az idősebbik Edwarddal. Döbbenten néztem rá. Valószínűleg Fred fejéből olvasta ki. Látva Edwardot és Jacobot egymás mellett, megdöbbentő erősséggel hasított belém, az én Edwardom hiánya. Ő nem volt velük.

-          Szóval ő a gondolatolvasó? – kérdezte Fred megnyugodva. Sejtettem, hogy magában a nemrég átélteket vetíti le. Hálásan néztem rá. Nem tudhatta, hogy Edward nem tud az én gondolataimban olvasni. De az, hogy ennyire készségesen vetette alá magát ebbe az egésznek, melegséggel töltött el.

-          Igen, én vagyok az – biccentett Edward. – Vagyis az egyik gondolatolvasó. – Felém fordult egy pillanatra. – És most téged is hallak, Lydia.

Csak ennyit mondott, majd megtörve a védekező alakzatot, elindult Fred felé. Az arcán barátságos kifejezés ült, és a szemei évszázadok bölcsességét tükrözték. Én még mindig a hallottakat emésztettem, mikor kezet nyújtott az újdonsült szöszi barátomnak.

-          Nem a gondolataidból olvastam ki, hogy ki vagy – mondta, mire Fred felé nyújtott keze megtorpant a levegőben. Erre egyikünk sem számított. – Sohasem találkoztunk még, de ismerlek. Nagyon régről. Egy emlékből.

-          Ő… bocs, de nem igazán értem, hogy miről van szó… - húzta vissza a kezét. Hazudott, jöttem rá. Lehet, hogy bizonytalan volt, de láttam rajta, hogy emlékek árasztják el. Bizonytalan, de valós emlékek. Ötletem sem volt, hogy ebben miért voltam annyira biztos, de így volt.

-          De azt hiszem, tudod – nézett rá Edward érdeklődően. – Van, vagyis volt egy közös ismerősünk. Bree Tanner…

-          Bree – sóhajtotta Fred. Lehunyta a szemeit, és mély fájdalom tükröződött az arcáról. – Sejtettem, hogy valami rossz történt velük… de…

-          Sajnálom – bólintott felé Edward.

-          Mi történt vele? – nyitotta ki a szemeit. Szinte alig látszott most rajta érzelem.

-          A Volturi – felelte Edward.

-          Haver, lennél kedves minket is beavatni a csevejbe – szólalt meg Jacob. Látszólag Edward nem örült annak, hogy a lánya szerelme havernak hívta.

-          Ő Victoria seregének utolsó tagja, Bree Tanner barátja, akire vigyáznunk kellett volna – rántotta meg a vállát a gondolatolvasó vámpír. –De tudod téged nehezebb megtalálni, mint hittem.

-          Sok munkám van benne – fordult el Fred tőlük. Egyenesen a szemembe nézett. – Viszont az újszülötteteket annál könnyebb megtalálni.

Néma csend telepedett ránk, és ezt csak Edward éles sziszegése törte meg, amikor Fred gondolatai a kritikus részekre értek. Én persze képtelen lettem volna összeszedni a gondolataimat. Ide-oda csapongtak. Emlékeztem egy történetre, amelyet Edward mesélt: még jóval az ő születése előtt, sőt még az édesanyja születése előtt, egy őrült vámpírnő sereget toborzott Cullenék ellen. Mindezt azért, hogy bosszút álljon Edwardon és Bellán.

Kissé sokkolónak tűnt, hogy pont ennek a hadseregnek az utolsó élő tagjával találkoztam össze az erdőben. Gyanakodnom kellett volna, de nem tettem. Fred még azelőtt elhagyta a gyilkos klánt, hogy a csata elkezdődött volna.

 Ahogy átgondoltam az eseményeket, hirtelen nagyon kicsinek, és lényegtelennek éreztem magam. Alig pár éve éltem ezen a világon, és a körülöttem élő vámpírok olyan dolgokat éltek át, amelyeket én elképzelni sem tudtam.

Hirtelen bizsergés fogott el, és mikor felnéztem, egy nagyon ismerős, szívbemarkolóan csodálatos szempárral néztem farkasszemet.

Edward, az én Edwardom állt előttem, és utat tört magának a farkasok és vámpírok között. Ő egyik táborba sem tartozott. Ő hozzám tartozott!

Hirtelen megtorpant, és a szája széles mosolyra húzódott. Nem értettem a reakcióját, és kissé megrémültem tőle. De a mérhetetlen boldogságtól, amely elárasztott a puszta jelenléte miatt, hirtelen nem tudtam szóhoz jutni.

-          Nem is kell beszélned – nevetett fel, és egy szempillantás alatt mellettem volt. – Hallom minden gondolatodat!

És ezzel megcsókolt. Olyan igazi volt és csodálatos, hogyha tudok, sírva fakadok. Persze, erre képtelen voltam, de azért igyekeztem a számmal ezt ellensúlyozni.

Haraptam és szívtam a száját, miközben halkan nyöszörögtem. Hangos röhögés zavart bele az idilli pillanatunkba. Edward el akart hózódni, de én nem engedtem. A kezeimet a hajára kulcsoltam, és húztam egyre közelebb magamhoz. Ő is nevetni kezdett, és hirtelen kicsúszott a kezeim közül. Erősen, de nem fájdalmasan markolta a csuklóimat, és szikrázó szemekkel nézett rám.

Hihetetlen, hogy a szavak, amelyek nem tudták elhagyni a számat, végül sikeresen utat törtek a gondolataimon keresztül. Nem tudom, mi mindent olvasott ki Edward a kusza eszmefuttatásaimból, de bizonyára meggyőző lehettem. Mert úgy tűnt, hogy megbocsájtott nekem.

-          Nekem kellene bocsánatot kérnem – suttogta.

-          Igazán klassz az ingyen pornó, meg a romantikázás, de mi az a nagy hír, ami miatt Edward papa olyan rohadtul ideges? – jött közelebb hozzánk Emmett. Cinkosan kacsintott rám, én pedig ha tudok, biztos, hogy elpirulok.

-          A román klán – jött a válasz az említettől. – Hadsereget toboroz, ők fertőzik az embereket a vérfarkas méreggel.

-          A kurva életbe! – bukott ki Emmettből.

Hirtelen Ian jutott az eszembe, és némán néztem Edwardra, de az, amit az arcán láttam rettegéssel töltött el. Tudtam, Ian már nincs velük...