Black Dawn: 18. fejezet

18. Taszító idegen:

Meglepően könnyű volt elmenni Cullenéktől. Edward otthagyott a visszafelé útnak a felénél, de tudtam, hogy Emmett és Jasper ott van valahol mögöttem.

A döntés rajtam állt: otthagyom őket, és büszke módon vissza sem nézek; vagy visszakullogok, és megpróbálok a legláthatatlanabbul viselkedni. Ez a második lehetőset meglehetősen könnyű lett volna, és meglehetősen szégyenteljes…

Aztán a döntés mégsem az én kezembe került. Halottam, hogy a fiúk közelednek mögöttem. Ellenálltam a késztetésnek, hogy morogva forduljak hátra, mikor lelassítottak, majd végül megálltak mellettem.

Inkább hallottam, mint láttam, hogy Jasper ajkai megmozdulnak, mintha mondani akarna valamit nekem. De aztán nagyon furcsa dolog történt. Hallottam Edward hangját a fejemben. Nagyon halk volt és nagyon bizonytalan az elmémben, mintha valami zajon keresztül érzékelném. Viszont a mondandója keményen csengett a fülemben. Húzzatok el onnan, hagyjátok, hagy menjen oda, ahova akar!

A levegő sziszegve távozott a tüdőmből, és megremegtem a dühtől. Hogy merészeli?! Éreztem, hogy a harag és a büszkeség, mozgásra ösztökéli a végtagjaimat, és már ott sem voltam.

Nem a ház felé mentem, hanem minél távolabb tőle. Nem tudtam mit tenni, megbántódtam, és most először fájdalmat éreztem. Pedig már azt hittem a vámpíroknál nincsenek ilyen érzelmek. De mégis vannak, és milyen nagyon erős hatást gyakoroltak rám.

Futottam és futottam. Nem kellett megállnom, többé nem voltam fáradt, és soha többé nem tartoztam senkihez. A szüleim halottnak hittek, a barátaim szintén ezt gondolták. Az egyetlen ,,családom” Cullenék voltak, akik magasról tettek arra, hogy mi van velem. Ott volt még Jared és Ian, de jelenleg mindketten gyűlöltek azért, mert vámpír vagyok. És ez nem igen fog változni ezek után.

Míg a lábaim szelték a kilométereket, az agyam pörgött. Olyan végérvényesnek éreztem ezt az egészet. Elhagytam őket, és soha többé nem térhetek vissza hozzájuk. Úgy biztos nem, hogyha azt választom, hogy emberek vérén élek.

Nem tudtam döntésre jutni ezzel kapcsolatban. Dühömben Edward arcába vágtam, hogy rendes vámpírként akarok élni, nem pedig ,,vegaként”, de ez az ötlet most borzalmasnak tűnt. Ahogy egyre messzebb és messzebb jutottam, nyilvánvalóvá vált, hogy embereket megölni nem helyes dolog.

Úristen, mit tettem? – üvöltöttem fel magamban. Megöltem három embert, ráadásul olyan embereket, akik jók voltak és fiatalok, nagyon fiatalok.

Hirtelen megtorpantam, mert valami furcsa érzés elemi erővel tört rám. Nem értettem magam, sírni akartam, üvölteni, gyilkolni. Iszonyatosan dühös voltam magamra, és mindenki másra. Nem kellett volna átváltoztatni, hagyniuk kellett volna, hogy meghaljak.

Úgy éreztem, hogy vámpír létem során először muszáj leülnöm. Fáradt voltam, szomorú és nagyon magányos.

Mikor ismét felálltam, a havazás egyre erősebb volt. Le kellett ráznom magamról a sok havat, amely szinte beterítette az egész testemet.

Miközben igyekeztem az érzéseket épp úgy leporolni magamról, mint a ruhámra tapadt fehér réteget, valami furcsa hangulat lett úrrá rajtam.

Nem is hangulat… hanem… Hirtelen öklendezni kezdtem, és ettől jobban megrémültem, mint a közeledő léptek zajától. A vámpírok nem betegedtek meg, nem hánytak, most én mégis nyögve rogytam földre, és furcsa vöröses anyagot adtam ki magamból. Vér, jöttem rá. Kiöklendeztem a vért.

Az idegen pedig csak egyre közeledett. Hallottam őt, de nem láttam, de az érzés egyre erősebb lett. Annyira undorodtam, hogy szinte már a halálért akartam könyörögni. Vagyis megtettem volna, ha a számból kifelé csöpögő hányadéktől sikerült volna. Átfutott az agyamon, hogy ilyen vámpír nincs is még egy. Megöltem három embert, és most kiokádom a vérüket. Ez meglehetősen… ironikus volt. És az érzés, hogy hánynom kell magamtól, nagyon is valóságos lett.

Aztán hirtelen az érzés tompulni kezdett, és végül el is múlt. A fejemet még mindig döbbenten tartottam lent, mert féltem, hogy újra hányni kezdek.

-          Semmi baj – suttogta egy idegen hang. Vámpír volt, éreztem rajta. Ráadásul egy férfi. Egy szempillantás alatt tudatára ébredtem, hogy micsoda bajban vagyok. Valamint arra is, hogy a férfi keze a fejemen van.

-          Ne nyúlj hozzám! – sziszegtem. Az ismeretlen mélyet sóhajtott, és levette rólam a kezét. De ezzel egy időben visszatért a rosszullét is. Borzalmas volt, rosszabb, mint amire emlékeztem. Ismét hányni kezdtem.

-          Ha megengednéd, hogy hozzád érjek, jobban el tudnám magyarázni ezt az egészet.

-          NEM! – kiáltottam a torkomból kiömlő anyag ellenére.

-          Hát rendben! – morogta a vámpír, és távolabb ment. Furcsa volt, mert olyan volt, mintha megint kezdene elmúlni a rosszullét. – Viszont nem fogom magamat kiadni egy újszülött vámpír előtt. Először meg kell, tudjak rólad egy-két dolgot. Talán ha… - Mikor hallotta, hogy morogni kezdtem, csak csalódottan felsóhajtott. – Oké, értettem. Hogy hívnak?

Én próbáltam válaszolni, tényleg megpróbáltam, de igaza volt. Nem tudtam beszélni, csak jött belőlem a sok vér. Aztán egyszer csak ismét tompulni kezdett ez az érzés.

Furcsa volt és hirtelen. Az egyik pillanatban még úgy éreztem, hogy az összes belső szervem is kijön a számon keresztül, aztán egyszer csak abbamaradt. A torkomból még egy-két öklendező hang tört fel, de semmi más.

Meglepetten néztem föl, és megpillantottam az ismeretlen vámpír arcát. Fiatal volt, legalább is fiatalon változtatták át. A szemei vörösen izzottak, de ami zavaró volt, hogy a szemöldökét összeráncolta, mintha koncentrálna.

-          Ezt te csináltad? – meredtem rá döbbenten. Bólintott, én pedig hirtelen nem értettem, hogy ő okozta-e a rosszullétet, vagy ő segített rajtam.

-          Hogy hívnak?

-          Lydia – válaszoltam, bele sem gondolva abba, hogy talán rossz embernek adom ki magam. – És téged hogy hívnak?

-          Fred – mosolygott rám.

-          Öhmm… Örülök, hogy megismertelek – feleltem sután, mire nevetni kezdett. Ez nem tett jót az önbecsülésemnek. Vámpírillem - gondoltam magamban, és megforgattam a szemeimet. – Oké, ez béna volt. De meg tanulnom kell, hogyan legyek ,,jó” vámpír.

-          Igen, abban biztos vagyok – nézett rám áthatóan, miután abbahagyta a nevetést. – Szóval hogy lettél vámpír?

-          Nem hiszem, hogy jó ötlet kitárulkoznom valaki előtt, akit nem ismerek – néztem rá összehúzott szemmel. Furcsa mód nyugodt voltam a közelében, de úgy tűnt, mintha ez egy átmeneti érzés lenne. Mintha Fred bármelyik pillanatban veszélyessé válhatna.

-          Már megölhettelek volna, ha ez lenne a szándékom – felelte nyugodtan, nekem pedig morgás tört fel a torkomból, és összehúztam a szemeimet. Ez a vámpír szórakozik velem! – Vagy talán nem hiszed el?

Még mielőtt szólhattam vagy támadásba lendülhettem volna, egyszerre visszatért a rosszullét. Csak sokkal nagyobb adagban. Megkésve vettem észre, hogy megragadta a torkomat, majd mindkét kezével csavarni kezdte a fejemet. Fájt, éppen eléggé, hogy átfusson az agyamon, hogy most meg fog ölni.

Aztán ismét minden a helyére került. Az érzés eltűnt, ahogy a nyakamat szorító kezek is. Döbbenten néztem fel az ismeretlen furcsa képességgel rendelkező vámpírra.

-          Ezt te csináltad? – meredtem rá nyugtalanul. Valóban igazat mondott, bármikor meg tud ölni. – Hogyan csináltad ezt?

-          Varázslattal – nevetett rám. Meglepően kedves arca volt, ami nem passzolt ehhez a borzalmas tulajdonsághoz.

-          Milyen képesség ez? – kérdeztem rá kertelés nélkül.

-          Te azt hiszem, többet tudsz a vámpírokról, mint egy átlag újszülött – nézett rám elgondolkodva. – Igazam van?

-          Mondjuk. De most a te képességedről beszéljünk! – követeltem, mire rosszallóan megrázta a fejét. Úgy tette ezt, mintha egy rossz kisgyerek lennél. És valóban valami hasonló helyzetben voltam. Hozzá képest biztos, hogy gyerek voltam. Egy tanulatlan újszülött, akinek szerencséje volt, hogy eddig eljutott sértetlenül.

-          Ez egy roppant hasznos képesség. Amint látod, undort tudok kiváltani az emberekből és vámpírokból is. És én szabályozom, hogy az milyen mértékű legyen – mondta, mire a belsőm megremegett. Nagyon kicsi érzés volt, és nagyon rövid, de ott volt… az undor. Döbbenten néztem rá.

-          Meg tanultad ennyire irányítani? – képedtem el. – De hogyan?

-          Gyakorlással – rántotta meg a vállát. – Nagyon sok idő kellett az elején, ahhoz, hogy elérjem, ne hányjon mindenki, aki a közelemben van. – Ismét összehúzott szemmel nézett rám. – Bár most nem ment valami fényesen. Elnézést, elég ritkán fordul elő velem, hogy kicsúszik az irányítás a kezeim közül.

-          Nem baj – legyintettem. – Nekem mindig minden kicsúszik a kezeim közül, főleg az irányítás.

-          Mert még újszülött vagy – mosolygott rám elnézően. – De ez változni fog. És ahogy látom, még nagyon fiatal is vagy. Ilyenkor nem szerencsés népes környéken mászkálni. Könnyen elszabadulhat a pokol, és az pedig a halálodat jelenti.

-          Úgy beszélsz, mintha saját tapasztalat lenne – mondtam elgondolkodva.

-          Hát amint látod, nem saját tapasztalat – nevetett rám, amitől én is elmosolyodtam. – Nem én szabadultam el, hanem… más vámpírok, de ők már mind halottak.

-          Sajnálom – néztem rá bocsánatkérően, amiért ezt a témát erőltettem. – A barátaid voltak?

-          Azt meg kell még tanulnod, hogy a vámpíroknál nem gyakoriak az emberi kapcsolatok – csóválta meg a fejét. –De mondhatjuk, hogy a barátaim voltak, akiket megöltek, de nem voltak az ellenségeim azok, akik ezt megtették. Viszont térjünk vissza rád… - nézett végig rajtam elgondolkozva. – Nem úgy tűnsz, mint aki, egyedül volt eddig.

-          Nem voltam egyedül –ráztam a fejemet. – De döntöttem, és más életformát akarok.

-          Mire gondolsz? – ráncolta a szemöldökét, mire ismét átfutott az agyamon, hogy talán túl sokat osztok meg vele.

-          Emberekből akarok táplálkozni – mondtam ki, de mintha saját magamnak hazudtam volna. – Mint te.

-          Mint én – bólintott. – Ennek semmi akadálya, viszont óvatosnak kell lenned. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan mások is rád találnak.

-          Ez hülyeség – húztam ki magamat dacosan. Bár ez nem sokat javított a helyzetemen. Még mindig egy fa mellett ültem, Fred pedig előttem guggolt. Furcsa volt, hogy ez a bizarr helyzet nem ébresztett fel bennem semmit. – Eddig is elég jól elrejtőztem!

-          Oh, valóban – nézett rám nevetve. – Szibériában elég kevés vámpír van, de én mégis rád találtam. És mennyi ideje is vagy egyedül? Körülbelül fél órája?

-          Már majdnem másfél napja – vágtam rá, mire csúfondárosan felvonta a szemöldökét.

-          Ha más is ugyanilyen gyorsan megtalál, mint én, annak lehet nem lesz ilyen jó vége. Ha…

-          Megtalál? – néztem rá elképedve. Nem érdekelt, hogy a mondat közben szakítottam félbe. Ez a helyzet kezdett egyre bizarrabb lenni. – Ki keresne? Te hogy találtál rám?

-          Nem volt nehéz – felelte furcsa tekintettel. – Szinte már túl egyszerű volt…

Elképedve néztem rá. Hirtelen elfogott a remegés, már nem éreztem magamat biztonságban, de még mielőtt valóban pánikba estem volna, és nekiugrottam volna, újra léptek zaja csapta meg a fülemet. Mire pislogtam egyet, Fred már felettem állt, háttal nekem, és várt.

A teste nyugodt és elengedett volt. Nem úgy, mint az enyém. Nem, az én testem, olyan feszesen készült arra, hogy támadásba lendüljön, hogy szinte alig vettem észre a Fredből áradó energiát. Szinte. De ezt az energiát lehetetlen volt nem észrevenni, mert olyan látványos volt, mint egy vulkánkitörés.

Kissé oldalra mozdultam, mire gyorsan visszaintett magamögé, de láttam az arcát. Koncentrált.