Black Dawn: 14. fejezet

14. Az örökkévalóság kezdete:

Könnyed szökkenéssel értem földet, és megdöbbentett a tudat, hogy nem este hasra. Tizenöt méter magasról vetődtem le, és úgy érkeztem, mint egy párduc.

Vigyorogva fordultam meg, mikor hallottam, hogy Edward is leugrott.

Még mindig erőteljes ellenérzéseket tápláltam iránta, és iszonyatosan nehéz volt bíznom benne, de próbáltam változtatni ezen. Azt mondta, hogy nem kell félnem, nem lesz semmi bajom, ha kiugrom. És ugrottam. Nagyon nem akartam megtenni, de az éhség erősebb volt.

A méreg összegyűlt a számban, és a torkom fájdalmasan égni kezdett. Egyre elviselhetetlenebbül szomjaztam a vérre.

A melegítőruhában könnyű volt mozogni, és reméltem, hogy semmi sem fogja tönkretenni életem első vadászatát.

-          Várjatok! – Hallottam meg Bella hangját, még mielőtt elindulhattunk volna. – Én is veletek megyek!

-          Nem! – morogta Edward meglepően kemény hangon. Még sohasem hallottam őt így beszélni a feleségével. – Maradj itt!

-          Menni akarok! – szórtak szikrákat Bella szemei. – Nem kell állandóan megvédened!

-          Bella – temette Edward az arcát a kezeibe. – Ez nem vita tárgya, Lydia jelen pillanatban nagyon veszélyes.

-          Meg tudom magamat védeni! – szegte fel Bella az állát. Úgy éreztem, hogy ideje lenne közbeszólnom, ezért közelebb léptem. Láttam, hogy erre a cselekedetemre megfeszültek. Ők sem bíztak bennem, de nem hibáztattam őket. Kiszámíthatatlanul viselkedtem.

-          Lehet, hogy tényleg jobb lenne, ha nem jönnél velünk – kezdtem bizonytalanul. – Nem igazán érzem biztonságban magam, és így, hogy túlerőben vagytok, csak még feszültebb vagyok. – Még mindig csodáltam a saját hangomat. Egyszerűen hihetetlen volt: hogy változhattam meg ennyire. Már vámpír voltam, de szinte egy másik személynek éreztem magamat.

-          Te is hallottad Bella – helyeselt Edward. Egy végtelennek tűnő pillanatig összekapcsolódott a tekintetük, de nem szerelmes módon. Feszültek voltak, és nem tudtam, hogy ez miattam van-e.

-          Rendben – motyogta végül Bella, és visszafutott a házba. Edward mélyet sóhajtott, és olyan csalódottnak hangzott, hogy odakaptam a fejemet. Csak megrázta a fejét, én pedig örültem, hogy nem mindig hallja a gondolataimat.

A délután folyamán az is kiderült, hogy Edward nem mindig képes használni a képességét nálam. Ez Jasperre is érvényes volt. Én pedig nem tudtam, hogy örüljek-e ennek vagy sem.

Egyrészről sokkal könnyebb lett volna, ha tudják, hogy mi zajlik le bennem, és nem vagyok egyedül ezzel a kezelhetetlen állapottal. Másrészről viszont örültem, hogy egyedül voltam a fejemben és az érzelmeimmel. Ezek ellentétes érzelmek voltak, és ettől még feszültebb lettem.

-          Akkor menjünk vadászni! – sóhajtotta Edward, és kilőtt, mint egy nyílvessző. Követtem, bár nem hittem, hogy be tudom érni.

A futás lenyűgöző volt. Nem olyan, amit a suliban kikényszerítenek tesi órán. Nem, ez egészen más volt.

A porszemek még mindig csillogtak a szemeim előtt, és tényleg gyémántokra hasonlítottak. Az egész gyönyörű volt. Ezt még tetézte az, hogy a hó körülölelte a testemet, ahogy futottam. Döbbenten vettem észre, hogy nem fázom. Ez eszembe sem jutott eddig. Adéli nap fényében minden fényesen ragyogott.

Kikerekedett szemekkel fékeztem le, ahogy rájöttem, hogy én is csillogok. Gyönyörű, fénylő bőröm ezerfelé szórta a fényt körülöttem. Ez emlékeztetett rá, hogy még nem láttam magamat az átváltozás után.

-          Valami baj van? – jött vissza Edward, és aggodalmasan nézett rám. Valószínűleg nem hallotta a gondolataimat.

-          Hogyan nézek ki? – kérdeztem idegesen. Összeráncolta a homlokát. – Ugye nincsenek rajtam égési sérülések?

-          Dehogy – mosolygott rám. – Igazán szép vagy.

-          Köszönöm – húztam el a számat. Ez nem volt kielégítő válasz. Azt akartam tudni, hogy az én Edwardomnak tetszem-e. – És Edward mit szólt hozzám? Nagyon megváltoztam?

-          Oh, szóval ez érdekel… – villantott rám egy kedves vigyort. – Az átváltozás folyamán nem változik meg teljesen a kinézetünk, csak egyszerűen kifinomultabb vonásaink lesznek. Sokkal jobban fogjuk vonzani az áldozatainkat, ha érted, mire gondolok. De azt hiszem, hogy Edward így is megőrül érted.

-          Oh – mondtam, és lesütöttem a szemeimet. Nem pirultam el, de nagyon zavarban éreztem magamat. Nem tetszett ez az érzés. Az új testemben, minden furcsa volt és nagyon intenzív.

-          Már nagyon várja, hogy beszélhessetek…

-          Azt hiszem, hogy… - Nem tudtam befejezni a mondatot, mert valami kellemes szag megcsapta az orromat. Az izmaim megfeszültek, és minden erőmet belevetve rohanni kezdtem.

Ahogy egyre közelebb értem az illat forrásához, rájöttem, hogy talán mégsem olyan kellemes. Egy puma állt előttem. Első pillanatban azt hittem, hogy megtámad. De aztán elrugaszkodott, és eltűnt a fák között. Ösztönösen utána vetettem magamat, és mire észbe kaptam már a nyaka reccsenését hallottam. Én voltam, én törtem el a nyakát. Belemélyesztettem a fogaimat a nyakába, és csak szívtam a vért.

Nem volt olyan finom íze, mint amit vártam, de nem számított, mert nagyon éhes voltam. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy talán egy ember finomabb.

-          Nem lenne jó ötlet kipróbálni. – Hallottam meg Edward hangját. Nem néztem fel, mert érzékeltem, hogy előttem áll, és szerencsére jóval messzebb, mint a zsákmányom. Jól tette, hogy nem jött közelebb, mert elemi erővel tört rám a birtoklási ösztön. Én szereztem a pumát, és én is fogom elfogyasztani. – Hát persze, hogy te – nevette el magát, és hallottam, hogy felszökkent az egyik faágra.

Türelmesen végignézte, hogy kiszívom az utolsó csepp vért is az állatból, és közben egy szót sem szólt. Viszont, mikor a vért kezdtem lenyalni a kezemről, alig láthatóan elfintorodott.

-          Te biztos szebben eszel – morogtam rá, mire elvigyorodott. Nem kifejezetten érdekelte, hogy rossz kedvem van. Még mindig éhes voltam. Úgy éreztem, hogy akár egy falkát is le tudnék ölni a vérükért. Vagy akár egy hadsereget. Ezt a gondolatot igyekeztem kiverni a fejemből.

-          Jobb lesz, ha ezt elfelejted – mordult rám Edward, és már tova is tűnt a mosolya.

-          Ne turkálj a fejemben! – visítottam rá. Míg ettem, nem tudtam úgy koncentrálni, most viszont, hogy a teljes tudatomat birtokoltam, idegesített, hogy olvas a gondolataimban.

-          Ezt nem én irányítom, hanem te – nézett rám komolyan. Dühített a viselkedése, és szinte éreztem, hogy mindjárt minden elfojtott érzelmem a felszínre fog törni.

És ekkor újabb illatokat éreztem meg.  Egy ismerős illat keveredett össze nem túl kellemes szagokkal. Edward, az övében biztos voltam. Egész nap nem láttam, és annyi kérdésem volt hozzá. Közben pedig féltem, hogy megtámadom.

Ez a veszély ismét fenn állt, mivel még mindig éheztem, az ő illata pedig annyira finom volt.  De eltökéltem magamat, hogy nem bántom. Sőt még közel sem megyek hozzá.

Igen, könnyű volt eldönteni. De mikor kiértek a fák takarásából, és Edward mellett egy szőke hajú vámpír nőt és egy farkast pillantottam meg, eme elhatározásom úgy tovaillant, mintha nem is lett volna.

A farkas volt, ő bűzlött. A nőnek pedig meglepően kellemes illata volt. Ez feldühített.

Nem tudtam magamnak parancsolni. Sziszegve rugaszkodtam el, és éreztem, hogy az izmaim harcra készen feszülnek meg.

Aztán egyszer csak a földön találtam magamat. Erős kezek tartottak lent, én pedig csak vergődni tudtam. A két Edward együttes erővel szorított le. Ettől nagyon ideges lettem. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Olyan vehemenciával próbáltam kiszabadulni, hogy az izmaim tiltakozni kezdtek, és új életem során most éreztem először, hogy az erőm a hátához közeledett.

Nem tudom, hogy most mi volt más. Mikor a házban omlottam össze, és rám vetették magukat, tudtam, hogy abba kell hagynom a vergődést. Nem akaródzott, mert a testem tiltakozott, de végül megnyugodtam.

Most viszont minden másként történt. Talán azért mert Edward fekete tekintete az arcomra tapadt, de hűvös volt a kifejezése, a testtartása merev. Vagy, mert felzaklatott a büdös farkas jelenléte. Vagy azért, mert a szőke vámpírnő olyan közel volt Edwardhoz. Én is olyan higgadt akartam lenni, mint ő. Edwarddal akartam lenni!

Az említett arckifejezése hirtelen megváltozott, és szégyenlős, bűnbánó mosoly terült szét az arcán.

-          Én is veled akarok lenni – suttogta, mire a szemeim kikerekedtek. Talán a döbbenet – hogy hallotta, hogy mit gondoltam – adta az erőt, hogy kiszabadítsam magam a szorításból, és sziszegve rohanjak az egyik fához.

Éreztem, hogy túl sokan vannak. Nem lett volna esélyem ellenük. A legjobb lehetőség a menekülés, jöttem rá.

-          Ne! – üvöltötte Edward, én pedig megmerevedtem. Aztán gyengédebbre fogta. – Ne fuss el, nem foglak bántani! Senki sem fog bántani. Beszélni szeretnék veled. – Igen, én is ezt akartam. De mégis… Idegesen pillantottam a többi jelenlévőre. – Szeretnéd, hogy elmenjenek? – Döbbenten néztem rá, mire ismét elmosolyodott. – Jobb lenne kettesben, nem? – Ettől furcsa, zavarba ejtő melegség öntött el, de a hasam görcsösen összeszorult. – Nem foglak bántani.

-          Edward, ez nem biztos, hogy jó ötlet – motyogta idősebbik névrokona.

-          De, ez egy nagyon jó ötlet! – ellenkezett rögtön. – Kérlek, menjetek el! – A farkas elégedetlenül felnyüszített. – Menjetek el! – hangsúlyozta már határozottabban a szavakat.

Eltelt egy hosszú másodperc, én pedig azt hittem, hogy nem teszik meg, amit kért. Aztán a nő hátat fordított, és elfutott. Mire felocsúdtam a csodálkozásból, hogy így hallgatott Edwardra, a többiek is eltűntek.

Ketten maradtuk. Ettől ismét ambivalens érzések árasztottak el. Jó volt, hogy nem volt több jelenlévő, de tartottam is attól, hogy kettesben voltam Edwarddal.

-          Szeretnék közelebb jönni – mondta, miközben tett felém egy lépést. Megmerevedtem, mire megtorpant. – Tudom, hogy nem tudod elhinni, de nem foglak bántani.

-          És honnan tudod, hogy én nem foglak bántani? – kérdeztem, mire mosolyféleség suhant át az arcán.

-          Hát ez benne van a pakliban – sóhajtotta. – De azért reménykedem, hogy emlékszel még rá, hogy mit érzek irántad, és te mit érzel irántam.

-          Nem tudom, hogy mit érzek – ismertem be. – De amikor te a közelemben vagy az… nagyon heves és felkavaró.

-          Kezdetnek megteszi – mosolygott rám, és tett még két lépést felém. A körmeimet belevájtam a fa törzsébe, hogy csillapítsam az érzéseimet. Nem segített. A fa szét mált az ujjaim között. – Tudom, hogy most minden különös, intenzív és…

-          Honnan tudod? – szakítottam félbe, és a hangom akaratomon kívül élesebb lett. – Te ezt sohasem élted át!

-          Ez igaz, de ne felejtsd el, hogy mindenki gondolatából ki tudom olvasni, hogy milyen is volt – mutatott a homlokára, mire rettegve kerekedtek ki a szemeim.

-          Most engem is hallasz? – Nem válaszolt rögtön. Egy hosszú pillanatig hallgatott, majd megrázta a fejét. – De hát az előbb…

-          Igen, az előbb hallottalak, de most nem – rázta meg a fejét csalódottan. – Nem tudom, hogy mitől függ. Edward szerint…

-          Én irányítom – fejeztem be a mondatát. – Nem irányítok semmit. Nem tudom, hogy mi történik velem, és azt sem, hogy mi történt.

-          Ebben segíthetek – mondta, és még egy lépést tett felém. Nyelt egy nagyot, amitől ideges lettem. Úgy éreztem, hogy nem fog tetszeni, amit hallani fogok. – Mennyire emlékszel?

-          Nem sokra – összeráncoltam a homlokomat. – Csak tűzre és fájdalomra…

-          Melre emlékszel?

-          Igen – vágtam rá rögtön, és hirtelen megrohamoztak a gyenge emlékfoszlányok. – Oh! Kocsiban voltunk, aztán visszafordultunk, megcsúsztunk, és… Nem tudom, ennyi! Semmi másra nem emlékszem. – Hisztérikusan zihálni kezdtem.

-          Semmi baj! – mosolygott rám Edward, és ismét megtorpant. Már elég közel volt hozzám, de még úgy ítéltem, hogy biztonságos. – Innen átveszem. – Mélyet sóhajtott, és ismét nagyot nyelt. Ideges volt, és nem értettem, hogy miért. – Alice-nek látomása volt, látta, hogy ez fog történni, de túlkésőn értünk oda. Vadásztunk, és nem tudtuk megakadályozni. Mikor odaértünk a kocsi egy roncs volt. Teljesen beszorultatok alá. Melanie-nak eltört a gerince, de még élt. Te viszont…

-          Nem hallhattam meg, hiszen most vámpír vagyok…

-          Nem haltál meg – suttogta, és küzdött a szavakkal. – De nagyon közel jártál hozzá. A tested felismerhetetlenségig roncsolódott. Ha nem éreztem volna a szagodat… én fel sem ismertelek volna. Aztán rájöttem, hogy nem halhatsz meg. Annyira őrjöngtem, hogy először észre sem vettem, hogy még élsz. Olyan halottnak látszottál, egyszerűen kikészültem. – Mély lélegzetet vett, és a szemei csillogtak. Ő tudott sírni. Én is sírni akartam, de nem tudtam. A szemeim kellemetlenül kiszáradtak és viszkettek.

-          Mi történt aztán?

-          Bella megkérdezte, hogy mit akarok. Nem is értettem, amíg el nem mondta, hogy még megpróbálhatnak vámpírrá változtatni. És azt mondtam, hogy igen. Üvöltöztem, hogy miért nem tették már meg, én… egyszerűen nem tudtam gondolkodni.

-          Szóval Bella változtatott át?

-          És Edward. Aztán hazavittünk, de nem történt semmi. A szíved még mindig olyan lassan vert, szinte észre sem lehetett venni. Azt hittem, hogy vége. Mikor végül nem vert többet, úgy éreztem, hogy megszűnt minden. Csak akkor értettem meg igazán, hogy mit is jelentettél nekem. És én önként akartalak elhagyni! Sokszor belegondoltam, hogy milyen lenne. De most már tudom. Beledöglöttem volna!

-          Szóval így lettem vámpír – sóhajtottam, és nyeltem egy nagyot. – Köszönöm.

-          Nem kellene megköszönnöd! – csóválta meg a fejét, és sírni kezdett. Még sohasem láttam igazán sírni. – Nem tudtam, hogy akarod-e. Egyszerűen csak rád kényszerítettem ezt az életet, csak mert annyira önző módon akarlak. – Az arca kipirult, a szemei bevörösödtek és a légzése szakadozott lett. Olyan közeli volt, és annyira emberi, mint még soha.

-          Megmentettél! – léptem közelebb. Már nagyon közel voltunk egymáshoz, éreztem a belőle áradó hőt. Óvatosan felemeltem a kezemet, és megsimogattam az arcát. Forró volt és puha. A könnyeitől nedvesek lettek az ujjaim.

A keze megérintette az arcához simuló kezemet. Olyan forró volt. Még közelebb lépett hozzám, és a homlokát az enyémnek támasztotta. A testünk összesimult, és nem tudtam másra figyelni, mint a ziháló lélegzetére, és a forró ajkaira, amelyek közeledtek.

Megcsókolt, a testemet pedig áramütésszerű vágy járta át. Kezelhetetlenek voltak a tetteim, de abban a pillanatban tudatában voltam minden tettemnek. Edward volt minden gondolatom. A csókjában éreztem a könnyének sós ízét, és a vérének édes zamatát a nyelvén.

-          Szükségem van rád – sóhajtotta a számban, és a testével a fának lökött. Ez pedig beindította a védekező reakciómat, amitől a testem remegni kezdett.